Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13-15 / 61. szám
HÍRLAP, 1993. március 13—15., szombat—hétfő RIPORT 15 H osszas beszélgetés sommázó szelete ez, tömör és töprengő monológ. — Álmatlan éjszakáim...? Voltak, hogyne lettek volna. Családom van, gyermekeim vannak, sokat gondoltam rájuk. Csak megfordul az ember fejében, hogy mit adtam nekik, mire jutottam eddig, mi lenne még hátra, hiszen végül is 51 éves vagyok, alig múltam ötvenegy... A férfi, aki egész idő alatt a szemembe nézett, most ujjaival végigsimítja a homlokát, s lassan elfordítja a fejét. Tekintete valahol ott nyugszik meg, az apró kórházi társalgó csupa üveg falán túl, ahol komor hófelhőket karcol az Alexander Platz híres tévétornyának tűhegye. Hiába a nagyváros lüktetése, a hetedik emeletről hangyabolynak tűnő embertömeg nyüzsgő látványa, érzem, mindketten ugyanarra gondolunk ebben a gyógyszer- szagú, sterilfehér, nővérköpeny- libbenésű szárnyban. A műtétre... — Nagyon várja már? — Higgye el, nagyon... Ha egyszer túl leszek rajta, annyi biztos, ennél a mostani rossz állapotomnál csak jobb lehet. Két hete is, mint az utóbbi időben any- nyiszor, már-már majd’ megfulladtam. A víz fokozatosan any- nyira felgyülemlett bennem, hogy alig kaptam levegőt, szinte szívelégtelenséget okozott. — Most hogy érzi magát? — Mit mondjak...? A körülményekhez képest jól. Csak hát, várnom kell. Most már minden a donortól függ, egy-két hónapra saccolták, mire megtalálják. Lehet, hogy több időbe is beletelik, de az is, hogy még ma éjszaka megműtenek... Borzasztó fájdalommal kezdődött, jaj dúl fel még most is az akkori, a mellkast szorongató érzést idézve Újvári László, aki rögtön hozzá is teszi: „...soha ne tapasztalja meg, uram!” Rázom a fejem, Isten ments, hiszen már a gondolatától is félelem tölt el. — Nekem örökre emlékezetes marad az a november végi nap, harmincadika, 1986-ban. Akkor kaptam infarktust... — Gondolkodott már azon, hogy mi válthatta ki? — Töprengtem én, de sehogyan sem tudom megfejteni az okát. — Dohányzott, idegeskedett, sokat dolgozott... ? Ingatja a fejét, keresi a magyarázatot most is. Azt mondja aztán: volt, hogy öt évig szívta a „koporsószeget”, de végül felhagyott vele. Poharazni se nagyon szokott, bár volt egy időszak, a hatvanas-hetvenes években, amikor talán gyakrabban koc- cintgatott, de sohasem mértéktelenül. Később ez is elmaradt... — bizonygatja csendesen. A rejtély „kulcsához” Márta asszony — a férjét itt is gondosan ellátó társ — morfondírozása visz talán közelebb, amikor este az ideiglenesen kapott mollstrassei „otthonban” újból felvetődik a téma. — A férjem elvált volt, én két gyermeket neveltem már, amikor összekerültünk. Ahogy teltek az évek, úgy gyarapodott a család, időközben öt közös gyerekünk született... Gondolhatja, nem kis anyagi teherrel jár egy ilyen nagy család élete, az apróságok ellátása, felruházása, iskoláztatása. S erre jött még, hogy építkezni kezdtünk, családi házat álmodtunk magunknak, ám arra akkoriban még nem járt szociálpolitikai kedvezmény. Maradt az OTP, 140 ezer forint hitelt törlesztettünk ügy, hogy éveken keresztül négy helyen vállaltunk munkát... Ezek az esztendők — íme, az eredmény — nem múltak el nyomtalanul. A férj az egri KA- EV-ben eltöltött 21 év után a megyei gabonaiparnál helyezkedett el, egy-egy takarmány- és terményboltot vitt a Kertész utcában, illetve a saját portáján. Márta asszony sokáig gondozónő volt az egészségügyi gyermekotthonban, állandó éjszakázást vállalt, hogy nappal a gyerekekkel lehessen. Ez volt a későbbi munkahelyváltás oka is, amikor az időközben felépült házban megnyitott tápboltban kapott kereseti lehetőséget. Nem volt már titok: mind a szív, mind az újonnan beültetett erek nehezen bírják a megterhelést. Akkoriban vetődött fel először a szívátültetés gondolata. Állandó veszélyt jelent, hogy a bal kamránál elhaltak a szívizmok, leesett a vérnyomás, most is csak 70-75, s ez semmi. Külön gond a vizesedés, nehezen „pumpál” a szív. A debreceni leletek — a németországi magyar nagykövetség közvetítésével — a feleség révén kerültek végül is Berlinbe, ahol megerősítették a döntést: új szívre van szükség, nincs más megoldás, mint az átültetés... — Különösebben nem lepődtem meg — mondja a berlini kórház lakója. Ámulatba ejt a nyugodt hanghordozás, a pánik nélküli kommentálás. — Tudja, érzi azt az ember, hogy nincs más váSzilvás István és Szántó György riportja Szívzűr — Egyszóval, hajtottunk...! Ez az igazság — jegyzi meg. — A férjem infarktusa után sokszor elgondolkodtam már, hogy egyáltalán érdemes volt-e... Mert még akkor is emelgette a zsákokat, amikor az orvosok eltiltották tőle, öt kilónál nehezebbet nem foghatott volna a kezébe. Említem ezt ott a kórházi társalgóban a szívbeteg férfinak. így igaz, mondja, nagy fába vágták a fejszéjüket. — Dolgozni kellett rajta, csak úgy épült fel a ház. Most már készen áll, talán rendben is van vele minden, tető került a családi otthon fölé. Ennyi, tehetjük a pontot a hétköznapi történet végére: tipikusan magyar sors(csapás).... A folytatás: a kórházi ágy. Az infarktus súlyos következményekkel járt, de az egri, majd a debreceni orvosoknak köszönhetően javult a beteg állapota. Olyannyira, hogy — ha nyolcvanszázalékos leszázalékoltként is — hazakerült. Amikor kihozták a debreceni szívsebészeti klinika műtőjéből, azzal biztatta az orvos, hogy most 5-6 évig rendben lesz. Utána újra operálni kell. — Majdnem kihúztam az öt évet — idézi a két esztendővel ezelőtti eseményeket. — Szeptember 20-án, ’91-ben, újra műtőasztalra kerültem. Az orvos, aki az operációt végezte, egyszer elszólta magát: újabb egy-két év, mondta. Ami azt illeti, ugyancsak elképedtem, ezt látva, megpróbált helyesbíteni. „Csak a lábadozás...” — vigasztalt, s rögvest kitolta a „gondtalanabb” élet határidejét 15-20 évre. — Akkoriban végezték el otthon az első szívátültetést. Azt mondták nekem az orvosok, hogy az semmi volt az én műtétemhez képest... Nekem ugyanis érműtétem volt, négy eret kellett kivenni a szívemből, s visszapótolni a lábamból vágott erekkel. Tizenegy óráig tartott az operáció, nehéz műtét volt állítólag, mert az új erek szét akartak menni. Később elmesélték: „rá kellett patkolni”, hogy meglegyen a rugalmasságuk. Újvári László: „...alig múltam ötvenegy” lasztása. Belegondoltam, egykét hónapig bírhatom még így, de ha a műtétet megcsinálják, lehet, hogy sokkal tovább. Sőt biztosan... Ha az ember felébred, akkor jó, ha nem, akkor kész. Nem tud róla semmit, elaludt és kész... — Ennyi lenne az egész? Ekkora tétnél ilyen nyugodtan fekszik fel a műtőasztalra? — Rá kell adnom a fejem... — Hogyan készítik fel rá? Pszichológus esetleg... — Csak vizsgálatokat végeznek, a professzor, aki műteni fog, kétszer beszélgetett el velem, itt volt nálam, leült az ágyam szélére, és elmondta, mit fognak csinálni. Bízom benne, nagy tudású ember, mondják, kétezernél is több ilyen átültetést csinált eddig, ez itt rutinműtét már... Pszichológusra meg nincs szükségem, lelkileg felkészültem már. — És miként...? — Betápláltam az agyamba, hogy ezt meg kell csinálni, túl kell esni rajta. Mondtam már, Egy kis séta a kórház földszinti „zsibongójában” dr. Somogyi Péter orvos, a feleség és egy német betegtárs kíséretében különösebben nem foglalkozom vele... — Kezdek felnézni önre, Újvári úr! Ha belegondolok, milyen pánikba esnék én, mondjuk, mert mégsem azt közük az emberrel, csak úgy mellékesen, hogy kihúzzuk a fogát, s beteszünk helyette egy pótlást... — Hát, nem ugyanaz a kategória, az igaz... — erősít meg az előbbiekben. — De elhatározás kérdése, hogy miként éli meg az ember. Debrecenben volt előttem egy nagyon is szemléletes példa: egy nálam sokkalta fiatalabb ember, talán harmincas, ha lehetett, rettentő pánikba esett. Reggelente, amikor felébredt, mindössze annyi erőt vett magának, hogy letette a lábát a padlóra, a hátára húzta a plédet, s ott üldögélt egész nap. Közben azon nyafogott, hogy Istenem, mi lesz velem, meghalok. És bele is halt... Mert nem akart élni, érti már, én viszont még sokáig akarok élni. Megvan rá az esélyem... S hogy milyenek az esélyek, azt dr. Somogyi Pétertől, az itthonról még ’69-ben elszármazott, s a németországi Kidben végzett orvostól kérdem. Ismeri a beteget, ő vizsgálta először, amikor Berlinbe érkezett, s azóta is mindig ott van mellette, amikor csak szüksége van rá. Somogyi doktor vette fel a kapcsolatot a híres intézettel, a nyugati városrészben lévő Herzzentrum nevű szívsebészeti klinikával, ahol a világszerte elismert Hetzel professzor műti majd az egri férfiút. Mint a beszélgetések közepette kiderül: itt csaknem húsz éve végezték el az első szívátültetést, s nem minden büszkeség nélkül mondják: jó néhányan eljárnak még az akkori újszívesek klubjába. S hogy mennyire „rutinműtétté” vált már a „szívcentrumban” ez a plantáció, arra ékes bizonyíték a statisztika: az egymillió íakosra jutó műtétek száma Németországban eléri a hetet. (Európában ennél többet csak A kórház Berlin szívében „A vérnyomásom is leesett: 70-75, ez semmi...” Ausztriában és Belgiumban végeznek, kilencet-kilencet egymillió lakosra jutóan.) Berlinen kívül Münchenben es Hannoverben is magasan képzett „team” dolgozik a klinikákon, ahol egyre több új gyógyszert és műszert fejlesztenek ki. Ezek egyike az az orvosság — a Ciclosporin —, amely éppen az új szív „kilökődését” akadályozza meg. A másik felfedezés pedig egy hormon, amelynek adagolásával szabályozni tudják a szervezet vízháztartását. Egy műszerük pedig — a test megfelelőpontjára illesztve — telefonhálózatra csatolva juttatja el a megfelelő információkat a már otthon tartózkodó újszívesről a kórházi komputerbe. Jellemző történet, hogy az egyik alkalommal jó közérzetről, panaszmentes napokról beszélt a telefonban a „páciens”,. miközben fogalma sem volt róla, hogy a „csodaműszer” újabb, kialakulóban lévő infarktust észlelt és jelzett. Kérték hát, pihenjen le egy fél órára, csendes szunyókálásaból csak akkor riadt fel, amikor a rohammentősök csaknem rátörték az ajtót, s már vitték is a klinikára... — Amikor Újvári úr megérkezett — idézi fel azt a januári napot Somogyi doktor —, magam sem hittem, hogy ennyire súlyos az állapota, egyáltalán nem látszott rajta. Á komputeres vizsgálat azonban nem csal, öt percen belül „számítógépen” volt, s az első jelzések még alaposabb értékelést, helyzetelemzést sürgettek. Kétheti alapos vizsgálódás után egyértelmű volt a döntés, hogy műteni kell. — Mikor kerülhet erre sor? — Abban a pillanatban, amikor megtalálják azt a donort, illetve azt a szívet, amelynek minden szükséges „paramétere” — így a vércsoport, a szövettani azonosság — megfelel a szigorú feltételeknek. Hollandiában működik az a „donorbank” — ez egy számítógép —, amely összeköttetésben áll minden olyan szívcentrummal, sebészeti klinikával, ahonnan megkaphatják a beültetésre alkalmas szervet. Amint ezt megtalálják, s a számítógép azonosította a beteg adataival, ez egyébként pillanatok kérdése, maris adják a jelzést: készítsék fel az illetőt a műtétre, indítják az új szívet. — Mennyibe kerül ma egy átültetés? — Kétszázezer márkát kell fizetni érte, ebben benne van a műtéti költség, valamint az azt követő háromheti kórházi utókezelés. Ezt az összeget ebben az esetben a magyar társadalombiztosítás vállalta, s mint tudom, a további kiadásokra, amelyek Újvári úr itteni ellátását biztosítják, megmozdult a város és a megye számos cége, valamint a segítőkész lakosság... Erre a nemes adakozásra a továbbiakban is szükség lesz, mert csak így biztosítható az a pénz, amellyel nyugodt körülményeket teremthetnek a távoli városban a leendő—várhatóan ötödik — honi, s az első Heves megyei újszívesnek. * * * A folyosón egy szobatárs integet, mosolygós török, nem látszik rajta, hogy nemrég ka téterezték a szívet. Messziről jelzi, jókorára tátott szája felé bököd a mutatóujjával, hogy meghozták az ebédet. „Guten appetit...!” — mondja aztán, s visszafordul. Szedelőzködni kezdünk, az apró társalgó lassan megtelik hangoskodó ápoltakkal, egy kis délutáni tereferére ülnek be ket- ten-hárman. — Hogy mit fogok csinálni, ha hazakerülök...? — kérdez vissza beszélgetőtársam. — Attól függ, mit bírok vállalni, de nem lenne jó ölbe tett kézzel üldögélni... Az biztos, hogy először teszek egy nagy sétát Egerben, bemegyek majd magához is, hogy úja meg újra: mindenkinek, aki segített, nagyon köszönöm... Egy csinos ápolónő suhan el mellettünk. Kiderül róla, hogy nagyon kedves a betegekhez, akarcsak a többiek. S nemcsak hozzá, az egyetlen magyarhoz, bár mintha ra jobban odafigyelnének, hallom jó érzéssel. — Nekem itt lesz a hetedik megszületésem — vált témát hirtelen a férfi. — Amióta a világra jöttem, egyszer már a klinikai halál állapotába kerültem. Úgy hoztak vissza. Aztán, amikor Debrecenben műtötték, mondták, négyszer állt le a szívem, s nem akart indulni. Négyszer élesztettek újra... S ha minden igaz, itt kelek ismét új életre, de már új szívvel. — Gondolom, csodálatos érzés lesz... — Az, biztosan az... És azt megünnepeljük. A múltkorában megleptek az ápolók, nekem egészen kiment a fejemből, hogy milyen nap is van. Egyik reggel jönnek be a szobába, megállnak az ágyamnál, és mutogatják egy papírlapon, hogy 13-a van. Úristen, gondoltam, csak nem most műtenek...! Aztán beugrott, hát persze, január 13-án van a születésnapom, az ötvenegyedik. Hát, erre az ápolófiú előhúzott a háta mögül egy szépen összehajtogatott szalvétát, a közepén egy szál yertya égett, körülötte pedig árom szem cukor díszlett. Itt az a szokás, hogy a nők is kezet fognak az emberrel, nyújtották is, s egymás után ismételgették: „...boldog születésnapot!” Mit mondjak, megható érzés volt...
