Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27-28 / 49. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. február 27-28., szombat-vasarnap Kék fénnyel a kábítószeresek ellen Tóth-Máthé Miklós: A császár magas támlájú, díszes faragású széken ült, a lábát zsámolyon pihentette. A nő félkönyökre támaszkodva feküdt a rekamién. Közöttük alacsony márványasztalka. Dominóztak. — Ön következik, barátnőm — mondta a császár. A nő sokáig válogatott az elefántcsont lapocskák között, majd hirtelen abbahagyta, és a császárra pillantott. — Nem unja még felséged? — A játék sohasem lehet unalmas, ha szenvedéllyel játsz- szák! — Beszélgessünk inkább — kérte a nő. — Képzeljük magunkat házastársaknak. — Akkor nagyon ritkán szólnánk — nevetett a császár. — Ön, gyermekem, még túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán elképzelése legyen a házastársak szókészletéről. Ha rám hallgat, inkább dominózzunk. — Ahogy parancsolja, felséged. — Csak kérem — legyintett a császár. — De ha kívánja, beszélgethetünk is, de nem házastársi alapon. Mert akkor kénytelen leszek hosszan és kitartóan hallgatni. Konyak Most a nő nevetett. Hosszú, finom ujjaival a dominókat tologatta; A katonásan sorakozó lapocskákat kis kupacba sepreget- te az asztalon. — Ügy látom, végképp feladta — nézte fejcsóválva a császár. — Kezdhetünk egy másik partit. Ez különben tipikus női logika. Ha vesztésre áll, unja a játékot, ha győz, nem akar újat kezdeni. A nő nem válaszolt, kezét óvatosan a császár kezére tette. Olyan mozdulattal, mintha az érverését akarná kitapintani. — Nem fáradt, felség? — kérdezte halkan. — Nincs időm a fáradtságra, barátnőm. Ezt a luxust nem ismerheti a császár. — Szeme alatt mély árkok — folytatta a nő —, a keze megrezzent, ahogy az imént megfogtam. Önnek pihenni kéne, felség! A császár homlokán összefutottak a ráncok. Türelmetlenül markolta meg a szék karfáját. — Tudom — mondta sietve a nő —, merészség javaslatot tennem a császárnak. De ön ember is, felség! És ezt a körülményt, úgy látom, teljesen figyelmen kívül hagyja. Miért ez az örökös készenlét? Mi az, ami nem engedi megállni? Mi az, ami — összeszorított foggal — országhatárokon keresztül űzi, álmatlan éjszakákkal, sietve bekapott ebédekkel, nyugtalanul verő szívvel, akár egy bujdosót? Miért ez a sietség, felség? Miért? A császár nem felelt rögtön. Maga elé tekintett elgondolkozva, ahogy az egy császárhoz és a nagy történelmi pillanatokhoz illik. És amikor már harmadszor pattant felé a „miért”?, dacos mosoly villant a szája sarkában, és a históriás könyvekben eddig nem ismertetett nyilatkozatot tette: — A konyakért, barátnőm! Amit majd rólam fognak elnevezni! Az íze felséges lesz, a színe, mint az égetett cukor, és az ereje csak legjobb gránátosaim vitézségéhez mérhető! Percnyi csönd után szigorú keménységgel tette hozzá, inkább önmagának mondva, mint a meglepett nőnek: — De nem lesz olcsó! Azt a nedűt drágán kell megfizetni! Hajnalodott. Odakint „Éljen Napóleon!” kiáltással, hadnagyaik vezényszavára sorakoztak a katonák, és lassú, erőltetett menetben indultak Waterloo felé. A svájci nagyvárosok nyilvános illemhelyein vagy az éttermek mellékhelyiségeiben hívogató, élénk megvilágítás helyett a látogató egyre gyakrabban komor, gyér kék fényt talál. Nem valamiféle prózai takarékossági akcióról van szó persze, az ok kissé szokatlanabb (és egyúttal lehangoló): a hatóságok ily módon próbálják távol tartani az injekciós kábítószereseket — a fi- xereket — a nyilvános mellékhelyiségektől. A második világháborús elsötétítésekre emlékeztetnek az Az elmúlt évben szenzációs kiállítást láthattak az érdeklődők két hónapon át a szentpétervári Ermitázsban. Első ízben tekinthette meg a nagyközönség a második világháború után zsákmányolt német műkincseket, amelyeket csaknem fél évszázadon át a legnagyobb titokban őriztek különleges raktárakban az egykori Szovjetunió területén. Mintegy 130 műkincset mutattak be az Ermitázsban, köztük Raffael- lo, Rubens, Manet, Goya és van Gogh remekműveit, valamint Albrecht Dürer 27 darab, jó állapotban megmaradt grafikáját és festményét. Az Ermitázsban kiállított műkincseket a német csapatok 1943 májusban a Karnzow kastélyban halmozták fel, hogy megóvják őket a háborús pusztításoktól. Két évvel később egy Viktor Baldin nevű orosz altiszt magával vitte őket Moszkvába, és 1948- ban átadta a város építészeti múzeumának. Ott egy titkos raktárban tűntek el. A ma 72 éves Baldin a háború után hasztalan fáradozott azon, hogy visszaszállítsák a műkincseket Németoregyre több illemhelyen feltűnő haloványkék izzók. Az illetékesek azzal számolnak, hogy a fixe- rek a jövőben elkerülik ezeket a létesítményeket, tekintve, hogy a félhomályban vakoskodva nem találják meg a vénájukat, következésképp nem tudják „belőni” magukat. S ezze) talán némileg vissza lehet szorítani az utcán gyűlésező, üzletelő és szenvedélyüknek nyíltan hódoló, többnyire egészen fiatal narkósokat. A svájci német nyelv külön kifejezést talált erre az elszomorító jeszágba. A vezető szovjet politikusokhoz intézett írásos kérelmeire vagy semmilyen, vagy csak kitérő választ kapott. Nem talált több megértésre Mihail Gorba- csovnál sem. Csak Borisz Jelcin orosz elnök szánta el magát cselekvésre. Személyesen köszönetét mondott Baldinnak, amiért megmentette a műkincseket, és már 1991. évi németországi látogatása során magával akarta vinni a gyűjteményt „jóindulata jeleként” Brémába. Az akkori szovjet kultuszminiszter, Gubenko közbelépésére azonban kénytelen volt letenni szándékáról. Német művészettörténészeknek tavaly májusban tették lehetővé, hogy több orosz helységben kutassanak a műkincsek után. Amit — gyakran nedves pincékben — találtak, az többnyire siralmas állapotban volt. Augusztusban ugyan Moszkva késznek mutatkozott arra, hogy az ősz folyamán tárgyalásokat kezdjen a német féllel a brémai műkincsek visszaadásáról, Szi- dorov orosz kultuszminiszter azonban azóta egy sajtóértekezlenségre: „Offene Drogenszene” — nyilvános kábítószerhelyek. Csakhogy a jelek szerint ez az intézkedés sem éri el a célját. A drogosok ugyanis találékonyak, és újabban kis elemlámpát is visznek magukkal, mielőtt „belőnék” magukat. Sok „tisztességes” látogatót viszont elriaszt a kísértetiesen pislákoló kék lámpa. A ba- seli hatóságok már fel is hagytak a kísérlettel, és csendben visszaszereltették a régi sárga izzókat. létén kijelentette, hogy „egyelőre” szó sem lehet a műkincsek visszaszállításáról Németországba. Egyúttal közölte azt is, hogy a tárgyalások megkezdése előtt nyugati szakértők bevonásával meg kell határozni a háború alatt az orosz műkincsekben bekövetkezett teljes veszteségeket. Mihail Pjotrovszkij, az Ermi- tázs igazgatója pedig úgy nyilatkozott, hogy „a műkincsek sorsáról a két ország politikusainak kell dönteniük”. Hozzátette, reméli, hogy a kiállítás hozzájárult a probléma megoldásához. Addig azonban még hosszú és fáradságos utat kell megtenni. Az idén májusban vagy júniusban a moszkvai Manezs-ben kiállítás nyílik a Romanov cári dinasztiáról abból az alkalomból, hogy 380 esztendeje lépett trónra a dinasztia megalapítója. A kiállításon — amelynek középpontjában az utolsó orosz cár, II. Miklós személye áll — uralkodók és családtagjaik számos portréja, valamint sok, első ízben bemutatásra kerülő okmány lesz látható, főleg II. Miklós uralkodásának idejéből. Glória árverése Nem végződött valami rosszul a közelmúltban az egyik nap Glória Thurn und Taxis hercegnőnek — a Genfben tartott árverésen több mint 19 millió svájci frankért (21 millió márkát meghaladó összegért) keltek el ékszerei, ezüst és arany műtárgyai. A remélt 23 millió márka bevételt azonban nem sikerült elérnie. Glória hercegnő, akinek férje halála után sokmilliós összegben kell örökösödési adót fizetnie, ennek ellenére „tökéletesen boldognak” mondta magát, és „fantasztikusnak” nevezte az árverésen elért eredményt. Mint mondotta, ismét közelebb került egy lépéssel ahhoz, hogy az apai örökséget átmentse most kilencéves Albert fiának. A következő „lépésre” az idén nyáron kerül majd sor a Regensburg melletti Emmeram kastélyban, ahol a Sotheby’s a hercegnő tulajdonát képező bútorokat és műkincseket bocsát árverésre. A genfi árverésen egy londoni kereskedő rekordösszegért (több mint két és fél millió márkáért) vásárolta meg azt a gyémántokkal, rubinokkal és smaragdokkal kirakott dohányszelencét, amely egykor II. (Nagy) Frigyes porosz király tulajdonát képezte. Csaknem egymillió márkáért vásárolták meg a párizsi Louvre számára azt a gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott fejdíszt, amelyet Glória hercegnő 1980-ban az esküvőjén viselt. A diadémot 1853- ban készítették Eugénia francia császárné részére, amikor III. Napóleonnal megesküdött. Azért a Sotheby’s sem akármilyen hetet zárt. A Glória-árverés másnapján ugyanis — szintén Genfben — 36,5 millió márkáért árverezett el ékszereket. A legértékesebb darabot — egy 50,83 karátos gyémántot — Ahmed Fitaihi szaúd-arábiai sejk vette meg kereken ötmillió márkáért. Kiállított háborús zsákmányok Gyermekek - ágytól, asztaltól Elharapódznak a „gyermekválások” Nagy-Britanniában, jeléül annak, hogy a gyermekek jogáról hozott 1989-es törvény lassacskán beszivárog a kicsik köztudatába. A közelmúltban már a harmadik olyan esetről számolt be a brit sajtó — neveket természetesen nem említve —, amelyben egy gyermek bírósági úton elvált szüleitől, és máshová ment gyereknek. A „válást” egy 11 éves leedsi leányka kezdeményezte kétéves korában. A bíróság mostohaszülőkhöz helyezte, mert apja verte. Hétéves korában visszakerült akkor már külön élő anyjához. Most el akarta hagyni anyját, hogy visszaköltözhessen mostohaszüleihez, és a bíróság első fokon helyt adott keresetének. Az anya fellebbezni akar, azon az alapon, hogy lánya mindössze a nagyobb luxus kedvéért vágyik az édesszülőjénél gazdagabb mostohákhoz. Egy másik esetben egy 14 éves surreyi illetőségű leány „vált el” a szüleitől, egy harmadik ügyben pedig egy 15 éves birminghami leány hagyhatta el apja otthonát, és nagyszüleihez költözött bírósági támogatással. A gyermekek jogáról szóló brit törvény szerint a gyermekek gondnok közbenjárása nélkül, önállóan is kezdeményezhetik családi státusuk és elhelyezésük jogérvényes megváltoztatását, ehhez állami jogsegélyt kaphatnak, és jogi képviselőjüket utasíthatják is, ha a bíróság előzőleg meggyőződik róla, hogy megfelelő korúak és ítélőképességük megfelelő az értelmes cselekvéshez, bár a cselekvőképes kort még nem érték el. A maláriaellenes harc új stratégiája A közelmúltban lezajlott konferenciájukon merőben új stratégiát fogalmaztak meg az évente egymillió(!) halálos áldozatot követelő malária ellen az Egészségügyi Világszervezet (WHO) képviselői és a világ maláriaszakértői. A betegség eddig meghirdetett „eltörléséről” a súlypont a „fékentartásra” helyeződött. Az új stratégia célja, hogy a malária okozta halálozásokat az ezredfordulóra egyötödével csökkentsék. Ennek része a gyorsabb diagnózis és kezelés, a megelőző programok beindítása és az új járványok hatékony előrejelzése. Az új megközelítés alapja, hogy a megbetegedettek gyorsan hozzájussanak a gyógykezeléshez, legyen az bármilyen kezdetleges is. A maláriás roham a lehető legrövidebb időn belül kezelést igényel — hangsúlyozza a tanácskozáson elfogadott dokumentum. A szemléletváltásra mindenekelőtt azért van szükség, mert a korábbi kísérletek, amelyek döntően a betegség, illetve az azt terjesztő nőstényszúnyogok kiirtására irányultak, kudarcot vallottak — elsősorban azért, mert nem lehetett őket megvalósítani a betegségtől leginkább sújtott harmadik világbeli országokban. A hangsúlyt a szakemberek most a helyi ellenőrző programokra szeretnék helyezni, amelyeket a világ 95, maláriától leginkább sújtott országában kívánnak beindítani öt éven belül. A WHO egyúttal kéri tagországait, hogy kétszerezzék meg — s ezzel emeljék évi négymilli- árd dollárra — a maláriaellenes harcra fordított összkiadásaikat. A WHO statisztikái szerint évente százmillió ember betegszik meg maláriában. Ebből mintegy 80 százalék a Szaharán túli afrikai területeken. A konferencián egyébként rámutattak arra is, hogy a környezetátalakítás milyen veszélyeket jelenthet a malária szempontjából: az erdőirtások és a bányászat, de az új gátak és öntöző- rendszerek építése is hozzásegíthetik a maláriahordozó szúnyogokat ahhoz, hogy szaporodásukhoz megfelelő táptalajt találjanak. Francia börtönben a zsoldosvezér A repülőtérről egyenesen a párizsi Santé börtönbe vezetett nemrégiben az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb zsoldosvezére, Bob Denard útja. A 64 éves egykori tengerészgyalogos ellen ugyanis kettős elfogatóparancs van érvényben: korábban öt évre ítélték távollétében, mert — eredménytelenül — puccsot kísérelt meg Beninben 1977-ben, s később eljárás indult ellene, mert azzal gyanúsítják, hogy 1989- ben része volt a Comore-szigetek elnökének meggyilkolásában. Denard a comore-i események óta — a francia és a dél-afrikai hatóságok tudtával — Dél- Afrikában élt, de azután hazatérési engedélyt kért és kapott Párizstól, azzal, hogy közölték vele: azonnal letartóztatják. A zsoldosvezér ennek tudatában is a hazatérést választotta, azt hangoztatva, hogy tisztázni tudja magát az ellene felhozott vádak alól. Denard, akinek igazi neve Gilbert Bourgeaud, a francia hadsereg kötelékében, kommandós tiszthelyettesként szolgált korábban Indokínában és Algériában, de harminc évvel ezelőtt önállósította magát... A legkülönbözőbb afrikai országokban szolgált zsoldosaival, részese volt az emlékezetes katonai lázadásnak, volt Észak-Je- menben, Angolában, Rhodesiában. Számos büntetőexpedíciót szervezett különböző afrikai kormányok szolgálatában, de készen állt arra, hogy megbízóit akár puccskísérletekben is kisegítse volt idegenlégiósokból toborzott csapatával. A zsoldosvezér azt állítja, hogy mindez különböző kormányok tudtával, sőt megbízásából történt, s egyebek között a francia titkosszolgálat is igénybe vette szolgálatait, a benini puccskísérletet pedig Marokkó kormányának felkérésére, Párizs tudtával kísérelte meg. 1978-tól kezdve több mint tíz éven át volt az egykori francia gyarmaton, a Comore-szigete- ken a hadsereg parancsnoka, majd az elnöki testőrség vezetője, itt is részese volt különböző államcsínyeknek. 1989-ben, amikor mindmáig ismeretlen tettesek megölték a sziget elnökét, Ahmad Abdallah-t, ideiglenesen még a hatalmat is átvette, de Párizs és Pretoria közös megegyezésével eltávolították a szigetről, s ekkor telepedett meg Dél-Afrikában. A kalandos életű zsoldosvezért egyelőre előzetes letartóztatásba vették a francia hatóságok. Ügyvédei el akarják érni, hogy óvadék ellenében helyezzék szabadlábra. Virágzó üzletág Németországban az autólopás Elegáns kocsija körül sündör- gő három férfira lett figyelmes egy bonni egyetemi tanár, midőn kilépett a szupermarket ajtaján. Autórajongóknak vélte őket, és barátságosan elmagyarázta nekik, mi mindent is tud a csodakocsi. A tudós férfiú csupán otthon vette észre, hogy autója immár nem bonni, hanem lengyel rendszámot visel. Néhány ügyes kézmozdulat, és a jármű máris készen állt arra, hogy Lengyelországba csempésszék. A lopást csupán a tulajdonos gyors visszatérése akadályozta meg. Németországban óránként 15 kocsit, naponta 350-et lopnak el: csupán 1992 első fél évében 63 ezer gépkocsit emeltek el. Az autólopás a szervezett bűnözés virágzó üzletága. Míg 1989-ben „csak” 50.200 lopást jelentettek be (Nyugat-Németországban), 1990-ben 60.300-at, s egy évvel később már 87.200-ra rúgott az elkötött kocsik száma. Tavaly a rendőrség és a biztosítók további negyvenszázalékos emelkedést regisztráltak, a kár összege mintegy kétmilliárd márkára becsülhető. A „munka” oroszlánrészét német-lengyel és német-román bandák végzik el, de az olasz maffia is igen aktív. Jól szervezett közel-keleti és kelet-európai gengszterek küldik a megbízásokat németországi „képviseletüknek”. A csempészszervezetnek minden német nagyvárosban van fiókja, amely fogadja a „központ” rendeléseit — tudhatjuk meg három német szerző, Leyendecker, Rickelmann és Bonisch „Maffia az államban” című könyvéből. A főnökök egész városrészek parkoló kocsijait lajstromba vétetik, hogy bármikor szállítani tudjanak. A tolvajok ellopják a kívánt kocsit, szakemberek hamisítják a papírokat és az alvázszámokat, futárok gondoskodnak a leszállításról — rendszerint Keletre. A rendőrség adatai szerint a BMW, a Volkswagen és az Opel a sláger. Kocsitípusra, színre, évjáratra vonatkozó extrakívánságokat is igyekeznek teljesíteni. Az egyik legkedveltebb tetthely: Berlin. A lopott kocsi gyakran már Lengyelországban van, mire tulajdonosa felfedezi a lopást. Az említett könyv szerzői szerint mind gyakoribb, hogy a vezető gázt ad, és a sorompót áttörve átrobog az ellenőrzőponton, majd felszívódik Lengyelországban. A wiesbadeni Szövetségi Bűnügyi Hivatal adata szerint a Lengyelországban forgalmi engedélye lyel rendelkező külföldi gyártmányú gépkocsik mintegy nyolcvan százaléka Németországból származik, és minden ötödik kocsi lopott. Akinek szerencséje van, ellopott kocsiját visszavásárolhatja valahol Gdansk és Krakkó között. Az autócsempészés másik fontos célpontja: Románia. Minél szervezettebbek a bűnbandák, annál eredménytelenebb a nyomozás. Míg 1985-ben a súlyosabb autólopási esetek 29 százalékát sikerült felderíteni, 1991-ben ugyanez az adat már csak 24 százalék volt. Ha egy tolvajt vagy futárt elfognak, az esetek nyolcvan százalékában kiderül, hogy hasonló okból volt már büntetve. A főnökök, az üzletmenetet a háttérből irányítók személye legtöbbször homályban marad. Minden második lopott jármű örökre eltűnik. Richard Weinstein, a német autóbiztosítók szövetségének elnöke szerint idén a lopott kocsiknak a kétharmada vesz majd végleg szem elől. A biztosítók a biztosítási dijak emelésével igyekeznek a fékpedálra lépni, az autógyártókat pedig felszólították, hogy 1994-ig jobb lopásgátlókat dobjanak piacra. WMI/J ÖNNFK IS ÜZLFT A AZ FÜRT CFNTRITM ÁRUHÁZ!
