Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-22 / 44. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. február 22., hétfő 100 éves a porlasztó Illatos Calcutta-koncert Kozma András: „Az itthoni kultúrában valójában egypártrendszer van" „ 100 éves a porlasztó” címmel emlékülést rendezett a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főis­kola, az Országos Műszaki Mú­zeum és a Bánkisok Baráti Köre tegnap, az intézmény Népszín­ház utcai épületében. Bánki Donát és Csonka János 1893. február 11-én szabadal­maztatott porlasztója forradal­masította a benzinmotorok mű­ködését. Bánki rendkívüli elmé­leti felkészültsége, szerkesztői Hozzákezdtek a lézeres műté­tekhez Zalaegerszegen, a megyei kórház gégészeti osztályán. A fájdalom- és vérzésmentes be­avatkozások után néhány órával a betegek távozhatnak, ambu­láns úton gyógyíthatók. Kisebb daganatok eltávolítását és a hal­lásjavító műtéteket is ezzel a Ze­iss Opton berendezéssel végzik, sőt rövidesen nőgyógyászati be­Az egri Eszterházy Károly Ta­nárképző Főiskolán járt a na­pokban Kis Papp László, a Fel­sőoktatási Dolgozók Szakszer­vezetének elnöke. Az alkalmat kihasználva, rövid interjút kér­tünk tőle, miután tagja a Felső- oktatási Érdekegyeztető Tanács­nak is, így a kormányzati állás­pontot szintén jól ismeri. — Immár a tizenharmadik változata is elkészült a felsőokta­tási törvénynek, de még mindig nem került a T Ház elé. Nem ér­zik ebben a helyzetben kicsit „törvényen kívül” magukat az ágazatban dolgozók? — A törvény hiánya termé­szetesen nehezíti a munkánkat, és erős bizonytalansági tényező­ként hat, de ennek ellenére vi­szonylag normális keretek között dolgozunk, hála a hagyomá­nyoknak és az oktatói kar elköte­lezettségének. A helyzet persze csöppet sem rózsás: mára ott tar­tunk, hogy megfelelő források hiányában néhány jelentős intéz­mény működése veszélybe ke­rült, és szinte mindenütt leálltak az egyébként elodázhatatlan fej­lesztések. Igaz ez a tanárképzés­re is, ahol az oktatáshoz, a szak­mai munkához szükséges folyó­iratok és könyvek beszerzése mind nagyobb gondot jelent. A törvény minél előbbi elfogadása már csak azért is szükséges, mert enélkül nem tudjuk oktatásun­kat felzárkóztatni az európai színvonalhoz. képessége, és Csonka feltalálói leleménye, gyakorlati tapaszta­lata eredményezte a zseniális ta­lálmányt. A benzinmotorok ma is az általuk kidolgozott elven működnek. Az előadók méltat­ták a találmány jelentőségét, va­lamint értekezések vázolták a XIX. század vége ipar- és techni­katörténetét is. A tudományos emlékülést követően nyílt meg az Országos Műszaki Múzeum és a tanintézet emléktárgyaiból válo­gatott kiállítás. avatkozásokra is alkalmazzák a készüléket. Egy sebészeti és szemészeti lé­zer is „bevetésre” vár, s a közel­jövőben megérkezik egy felületi kezelésekre alkalmas héliumos gyógyeszköz is. Ezzel a gép- és műszerparkkal — a megfelelő helyiség kiépítése után — az év végére létrehozzák a Zala Me­gyei Kórház lézerközpontját. — Gondolom, ez nemcsak a jogszabályokon, de a pénzen is múlik... — A kormány kezdettől han­goztatja, hogy stratégiai fontos­ságú ágazatnak tekinti a felsőok­tatást, ám az előbb is említett té­nyek sajnos mást mutatnak. Pe­dig köztudott, hogy a manapság jelentős fejlődésen átmenő or­szágok, mint Finnország, Portu­gália vagy Japán mellett immár a távol-keleti „kis tigrisek” is rend­kívül nagy összegeket áldoztak- áldoznak az oktatási színvonal emelésére. Azt kell mondanom, hogy európai szintű oktatás nél­kül itt nem lesz európai szintű gazdaság, sem európai léptékű demokrácia. Véleményem sze­rint négy-öt évig igen komoly ösz- szegeket kellene az ágazatba be­ruházni: ez azonban kamatostul megtérülne. — Ha már a pénznél tartunk: javult-e az oktatók bérezése? — A jövedelmek messze alul­maradnak az új gazdasági for­mákban megszerezhetőhöz ké­pest, és nem biztosítják egy átla­gos értelmiségi életforma finan­szírozását sem. Ezért aztán van­nak, akik elhagyják az oktatói pályát, akik pedig maradnak, pluszmunkákra kényszerülnek, feszültek, fáradtak. De legalább ekkora gond az úgynevezett agyelszívás is: jelenleg három­ezer olyan kutatónk van, aki kül­földön dolgozik, és akiknek vis­Megtíjuló festőterem Megújul a Soproni Festőterem. Az Ikva-parti város egykor te­kintélyes kiállítóhelyét évek óta kénytelenek nélkülözni a képző­művészek és a tárlatlátogatók. A műemlék jellegű épületet ugyan­is kikezdte az idő. A legsürge­tőbb feladat a tetőszerkezet rendbetétele, hogy az épület fel­ső szintjén lévő bemutatótermet a beázások tovább ne károsítsák. A város a tervek szerint több mint 19 millió forintot költ a re­noválásra, amelyhez 2 millióval járul hozzá az Országos Műem­lékvédelmi Hivatal. Ebből az ösz- szegből teszik alkalmassá a fes­tőtermet arra, hogy eredeti funk­ciójának megfeleljen: újfent megnyithassa kapuit a képző- művészeti tárlatok előtt, lehető­ség szerint még az idén. Hogy mikor kerül sor az épület föld­szintjének rendbetételére — amelyet egy trafóház betelepíté­sével csúfítottak el —, az még a jövő titka. szatérése a jelenlegi körülmé­nyek között erősen kétséges. Hogy mekkora vesztesége ez tu­dományos életünknek, talán fe­lesleges is hangsúlyoznom. — Még mindig a pénzről: nagy felzúdulást keltett a hall­gatók között a tandíj bevezeté­se... — Nem annyira a tandíj miatt van ez a tiltakozás, inkább a be­vezetés módja miatt. A hallgatók biztosítékot akarnak kapni arra, hogy olyan tehetséges fiatalok számára is elérhető marad a fel­sőoktatás, akiknek nincs elegen­dő pénzük a tandíjra. Másrészt szeretnék, ha a tanulmányi elő­menetel függvényében ez az ösz- szeg változhatna. A mostani, egységes összegű tervezetet te­hát mind szociális szempontból, mind a teljesítmény-orientáltság oldaláról sérelmesnek tekintik. — Mit tehet ezekben az ügyek­ben a szakszervezet? — Természetesen minden le­hetséges fórumon hallatjuk tag­ságunk véleményét, elképzelése­it, kiállunk a jogos igények telje­sítéséért. Az érdekegyeztető ta­nácsban munkakapcsolatban ál­lunk a minisztérium képviselői­vel, így mára sikerült folyamatos párbeszédet kialakítani. Komo­lyan vesznek bennünket, minden döntést megvitatnak a szakszer­vezettel is. (koncz) Nyolc év után újra láthattuk és hallhattuk Egerben az indiai ze­nét játszó Calcutta-triót. A Me­gyei Művelődési Központban ez­úttal négyen „ültek” színpadra: Szalai Péter és Sándor Péter (tablánjátszottak), Molnár And­rás (a tanpurát ütötte) és Kozma András (a szitárt szólaltatta meg). Hamisítatlan keleti han­gulat lengte be a termet: indiai szőnyeg és viselet, félhomály és a füstölő édes illata tette teljessé az élő zenei nyelv darabjainak, a Ta­gaknak az előadását. A koncert után, készülőben az éjszakai utazásra, vissza Buda­pestre, Kozma András vállalko­zott a beszélgetésre. — Mióta vannak együtt, és miért éppen az indiai zenét vá­lasztották? — A hatvanas évek végétől zenélünk együtt. A miértet na­gyon nehéz megmagyarázni: ha valaki hallott már klasszikus in­diai zenét, vagy rájön, hogy miért ezt választottuk, vagy nem jön rá. Ebben a zenében van egy cso­mó olyan dolog, ami az európai kultúrában nincs meg, vagy kive­szőfélben van. Egy teljesen komplex, és a világ legrégibb élő zenei nyelve ez, s mi ezen a nyel­ven tudunk kommunikálni. Ez a zene évezredek elzártsága után az utóbbi negyven évben olyan ismert lett, hogy ma már nem számít kuriózumnak. Ezek a ha­tárok a nyugati féltekén már le­omlottak, máshol leomlóban vannak... — Amikor elkezdték, még ku­riózum volt a keleti kultúra és az indiai zene is. — A Marcibányi téren műkö­dő klubunk annak idején való­ban érdekesség volt, de ma már nem az, hiszen 13 éve működik. Ez alatt az idő alatt többször be­jártuk az országot, megismertek bennünket és a zenénket. Ma is, amikor mindenki érdektelenség­re panaszkodik, bennünket egy­re több helyre hívnak, továbbra is rengeteget koncertezünk. — Húsz évvel ezelőtt vajon hol volt lehetőség megtanulni ezt a „zenei nyelvet”? — Leginkább Indiában... Éreztük, hogy ez a zene érdekel minket, s megkerestük az utat a forrásához. Jómagam összesen hét évet töltöttem a távoli or­szágban, ahol Ravi Shankar ta­nítványa voltam. De minden év­ben 2-3 hónapot kinn vagyunk, koncertezünk, és tanulunk a mestereinktől. Ez az évi rendes penzum: másként nem lehet, ez nekünk egyben életformát is je­lent. — Ez a zene és életforma ak­koriban nagy „divat" volt az egész világon. Mára viszont itt­hon is másféle életérzések hat­nak, más politikai szelek fújnak. Éreznek ebből valamit? — Természetesen érzünk. A jobbratolódás, az idegengyűlö­let: ezek immár nálunk is megje­lentek, s a nyugati világra is jel­lemzőek. A skinheadek divatja is onnét származik, s mindig van egy réteg, amely gondolkodás nélkül követi azt, ami Nyugatról jön. Az idegengyűlölet is olyan emberektől indulhat ki, akik ép­pen azokat az országokat és kul­túrákat nem ismerik, amelyeket elutasítanak. Kérdezzen meg egy bőrfejűt, miért utasítja el azt, ami más. Nem tudja rá a választ. Ezt nagyon rossz tendenciának érzem... Mi ezzel a zenével har­colunk azért, hogy ismét eljöjjön az a kor, amikor olyan lehet a hangulat, mint a hetvenes évek Európájában. — Mit tanulhatunk mi Indiá­tól? — Például toleranciát. Ott na­gyon sokféle dolog létezik egy­más mellett, amelyek pedig ki­olthatnák egymást. Nálunk még a kultúrában sem tanulták meg ezt. Az itthoni kultúrában való­jában egypártrendszer van, csak papíron létezik pluralitás. Ah­hoz, hogy megférjen egymás mellett Bach és Ravi Shankar, és egyik se legyen felsőbbrendű a másiknál, ahhoz, hogy mind a kettőnek abszolút létjogosultsá­ga legyen, a fejekben kellene de­mokráciának lenni. — Számos országot járva, hol találtak igazán értő közönség­re? — Nem az európai fül a leg­nyitottabb az indiai zenére. Eb­ből a szempontból Amerikát sze­retjük a legjobban. Ott nem szo­katlan a „másság”, hiszen renge­teg faj él egymás mellett, ezek magukban hordozzák a kultúrá­jukat, s egy amerikai akkor is kénytelen vele találkozni, ha nem akar. Ez az együttélés na­gyobb megértéshez is vezet. A másik legcsodálatosabb közön­séggel Erdélyben találkoztunk. Ott meg talán éppen azért, mert még mindig annyira el vannak zárva, hogy mindent, ami más, hálásan fogadnak. Még várnak valamit a világtól, még nem kap­ta el őket a fogyasztói társada­lom áramlata. Jobb közönség előtt játszottunk ott, mint Svájc­ban vagy Hollandiában. Úgy tű­nik, Európa megint bezárkó­zik... Sárközi Judit Kórházi lézerközpont A felsőoktatásról — szakszervezeti szemmel Csak szavakban stratégiai ágazat? A „Jelcin-dosszié” Szovjet dokumentumok 1956-ról 1956 tárgyilagos bemutatása rég kicsúszott a történetírás értékelési köréből, s politikai indítékú vil­longások, valós vagy vélt személyes sérelmek csataterévé vált. Sokszor immár indulatok ütköznek in­dulatokkal, jóvátételt szorgalmazó politikai kezdeményezések ciháinak elő „érveket” elképzeléseik igazolásához. A minap közzétett „Jelcin-dosszié” sok vonatkozásban is hiányt pótló munka. S ha na­gyon merészen akarunk fogalmazni, elsődlegesen nem azért, mert olyan dokumentumokat közöl, me­lyeket ez idáig hétpecsétes titokként kezeltek, hanem, mert a dokumentumokban nincsen semmi „új”, amit eddigi ismereteink és feltételezéseink során amúgy is tudhattunk az akkori szovjet politika hely­zetértékeléseiről és módszereiről. Kulin Imre ötletei Segít a talp- és a kézmasszázs Az ismert újságíró legalább két évtizede foglalkozik a talp- és a kézmasszázzsal összefüggő is­meretek gyakorlati alkalmazásá­val. írásaiban, előadásaiban folyvást azt hangsúlyozta, hogy a reflexológia nem üzleti akció, hanem a segítségnyújtás minden - ki által használható, illetve hasz­nosítható módja, s ezt bárki meg­tanulhatja. Az önzetlenül munkálkodó szakemberrel — aki jelenleg Po- máz polgármestere — február 24-én, szerdán délután 4 órakor az Egri Dohánygyár kultúrter­mében — a Hevesi Napló és az Egri Egészség- és Környezetvé­dő Egyesület szervezésében — Pécsi István, lapunk olvasószer­kesztője készít nyilvános ripor­tot. A vendég beszámol eddigi ta­pasztalatairól, tippeket ad a szer­vezet méregtelenítéséhez, az egyes betegségek orvoslásához, s ismét arra buzdít majd, hogy ön­zetlenül, térítés nélkül enyhít­sük, illetve szüntessük meg tár­saink egészségügyi problémáit. Az üzemi dolgozók és az egye­sületi tagok számára ingyenes belépők a program kezdetéig na­ponta reggel 6-tól este 6-ig vehe­tők át a dr. Nagy János utca felőli portán. A régi kínai mondás, mi­szerint a „bátor kivár, a gyáva ugrál”, találó­an érvényes a korabeli szovjet politikára is. 1956 őszének len­gyel és magyar eseményei több vonatkozásban is zavarba hozták azt a szovjet politikát, amely egy­részt bízva a jaltai és potsdami egyezmények írásban ugyan konkrétan sohasem rögzített megállapodásaiban, elképzelhe­tetlennek tartotta, hogy a máso­dik világháború utáni európai hatalmi rendszert hátrányukra meg lehet bontani, másrészt vi­tathatatlan katonai fölényének birtokában sem mert katonai eszközökhöz nyúlni addig, hogy az amerikai fél esetleges, ez irá­nyú válaszlépéseit előzetesen ne ismerje. A szocialista rendszer eróziója a magyar ötvenhattal kezdődött. Szó sincs természetesen a ma­gyar események túlzott felérté­keléséről, de azt azért világosan kell érzékelnünk: 1956 tett elő­ször kísérletet arra, hogy meg­kérdőjelezze egy országra kívül­ről ráerőszakolt politikai hata­lom legitimitását. S hogy az „el­lenforradalom” importját nem kívülről indították útjára, hanem alapvetően belső parázson izzott tűzvésszé. Az úgynevezett „Jelcin-dosz- sziéban” a Századvég kiadásá­ban most közzétett több mint 60 dokumentum alapvetően három aspektusból kíván közelebbi be­pillantást engedni az akkori ese­ményekbe. A vihar előtti magyar fejleményeket taglaló szovjet do­kumentumok azt világosan érzé­kelik, hogy a hazai változásokat szorgalmazó értelmiségi és párt­ellenzék a Gerő Ernő nevével fémjelzett politikai megoldást nem tartja alkalmasnak a válság kezelésére. A dokumentumok nem hagynak kétséget afelől, hogy a korabeli szovjet vezetés­nek pontos ismereteik voltak a hazai gazdasági állapotokról, s bizonyos változtatások szüksé­gességét maguk is elodázhatat- lannak tartották. De ortodox gondolkodásmódjukra mi sem jellemzőbb, hogy a hatalom megszilárdításának egyedüli esz­közeként a proletárdiktatúra erő­sebb alkalmazását ajánlották. Az elemi erejű népfelkelés ki­törése, a dokumentumok alap­ján úgy tűnik, mégis meglepte a szovjet vezetést. Az iratanyag is­merete ezen a téren is sok ponto­sításra ad lehetőséget. Kiderül, hogy a szovjet vezetés két promi­nens tagja, Mikojan és Szuszlov már október 24-től Pesten van, s megpróbál egyfajta konszenzust kialakítani az ekkor még erősen ingadozó, de egyre jelentősebb szerepet betöltő Nagy Imrével. Nagy pálfordulása október 28-ára tehető, amikortól fogva a felkelést maga is jogos népforra­dalomnak ismeri el, elrendeli az ÁVH feloszlatását, s kísérletet tesz a koalíciós kormányzás megszervezésére. A frontvona­lak teljes összekuszálódását jól érzékelteti az a dokumentum, miszerint Hars István belügymi­niszter-helyettes felkeresvén a szovjet tanácsadókat, „sírva fa­kadt, s elmondta, hogy az állam­védelmiseket árulóknak tekintik, a felkelőket pedig forradalmá­roknak. Erről a kérdésről már beszélt Kádár elvtárssal is, de semmi vigasztalót nem hallott tő­le.” A dokumentumok rávilágíta­nak az akkori szovjet vezetés ha­mis játékára is. Miközben az ok­tóber 30-i kormánynyilatkozat­ban ígéretet tesznek a szocialista országok közötti együttműködés egyenjogúsági alapokra való he- lyezéséree, a Titótól kért titkos találkozó előkészítésével a fegy­veres agresszió igényének ha­laszthatatlansága mellett érvel­nek. A Zsukov-jelentések vilá­gosan mutatják, hogy a szovjetek a katonai akciót rendkívüli pon­tossággal, szervezettséggel ké­szítették elő, és meglehetősen nagy erőkkel hajtották végre. A forradalom leverése utáni helyzetről tájékoztató doku­mentumok némi meglepetést okoznak. A szovjet vezetés a rendteremtés feladatainak ellá­tására Münnich Ferencet tartja alkalmasabbnak Kádárral szem­ben, de Tito javaslatát elfogadva, mégis az utóbbi mellett döntöt­tek. A szovjetek keményebb „rendteremtést” szorgalmaztak, nem riadva vissza a lakosságot megfélemlítő tömeges deportálá­soktól sem. Több mint cinikus, hogy — a magyar fél tiltakozása ellenére — úgy látták az akciót folytathatónak, hogy a vasúti szállítás helyett zárt gépkocsikon történjék az akció, s így az áldo­zatok üzenet nélküli elszállítása könnyebben megoldható. A másik meglepetése a doku­mentumoknak a Nagy Imre-per hazai kulisszatitkaiba való bepil­lantás. Az akkori magyar pártve­zetés legfelsőbb körei döntöttek arról: kiket kell letartóztatni, mi­lyen vádak alapján kell az úgyne­vezett „bírósági” eljárást kezde­ményezni, s hogy milyen ítélete­ket kell hozni. Igazi justizmord volt ez... S még egy meglepetés, ami már talán nem is az. Még a magánélet intimebb szféráiról is tudtak. Münnich kikezdhetetlen emberük volt: életvitele — hogy tudniillik „hajlottabb” kora elle­nére is éttermekbe jár, s szereti a bort és a nőket — a farizeus szo­cialista erkölcs ellenére sem le­hetett akadálya annak, hogy benne legodaadóbb és legszolgá- lóbb hívüket lássák. A kötetben közzétett doku­mentumok újabb irányba terel­hetik a kutatást. Korábbi, s főleg nyugati forrásokból származó is­mereteink alapján tudtuk: a szovjet vezetés durvábban és ma- nipulatívabban kívánta befolyá­solni a magyar eseményeket. A forradalom leverésével példát kívánt statuálni arra, hogy a tá­boron belül ez a renitens maga­tartás többet ne ismétlődhessen meg. Mostani Nyugatra tekinté­sünk nagy fájdalma, hogy ehhez a magatartáshoz az akkori hatal­mak segítőkész és „semleges” magatartása is szükségeltetett. Szőke Domonkos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents