Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20-21 / 43. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. február 20—21., szombat—vasárnap Vass Tibor: Hó, ima, virág Északi tájunk, pontosabban Borsod megye egyik ígéretes, fiatal költőjét, Vass Tibort szándékozom bemutatni. A 120 oldalas, ízléses kiállítású, s válogatott verseket tartalmazó kötetében igyekszik magát megismertetni a fiatal alkotó. (A könyv egyébként a miskolci székhelyűŰj Bekezdés c. Irodalmi Alkotócsoport könyvkiadványainak a hatodik „darabja”.) A költő nyolc esztendő „termését” nyújtja át az olvasónak. Ily esetekben elkerülhetetlen, hogy ne írjunk a költő életéről, koráról. A szép kötet első lapjának „fülszövegén” így mutatkozik be: „1968-ban születtem Miskolcon. Tanító-népművelő szakon végeztem Nyíregyházán. Katonaság, tanítóskodás, újságírás, vidéki művelődési ház — ezek életem eddigi fő állomásai.” Tehát költőnk mindössze a 25. évében jár... Micsoda szép kor ez! Micsoda ígérete ez egy alkotó jövendőnek! És Vass Tibor már nyolc esztendeje ír verseket... Egyszóval az alkotás ifjú kora zsenge idejében is a „mindennapi kenyere” volt... (Természetesen a szó „szellemi” értelmében.) Huszonöt esztendő az ember életében bizony sorsdöntő. (Főként, ha ez a korai ifjúkor idejére esik.) É szűk negyedszázad nemcsak az elsuhant gyermekkor ígéretének „párázatait” tartalmaza, hanem a kamaszkor nagy-nagy ábrándjainak is a „lepárlata . Mit font ezekből versbe? Természetesen nem mindent... Még nem mindent... Erre még nem volt „ideje”. De majd a sorjázó esztendők bizonyára ezt is meghozzák neki. Most pedig „nézzünk” bele ebbe a szemre és tartalomra is ízléses kötetbe. A költő 71 verset „gyűjtött” egybe, s ezeket három ciklusra osztja. Az első címe: „Kavics, kő, gyöngy”. A másodiké: „Hó, ima, virág” (Egyébként erről a versről, versciklusról kapta a kötet a címét is.) A harmadiké: „Rozsda, jég, gyantaszag”. Ha valaki még nem olvasta el a kötetet, csupán a ciklusok címét nézte meg, akkor különös „párhuzam” csábíthatja el. A „Kavics, kő, gyöngy” mintha a gyermekkor idejét példázná... A „Hó, ima, virág” mintha a kamaszkor vívódásait mutatná be... A „Rozsda, jég, gyantaszag” mintha a felnőtte válás, pontosabban a felnőtté „indulás” korai küzdelmeit érintené. Ám mindez nem egészen így van!... Szándékosan nem jelöli évszámmal a verseit... Mégis, ha jobban megnézzük a strófákat, az az elemzés, amit megkíséreltünk, mégsem „alap nélküli”. Mégis mi az, amit általánosan el lehet, sőt el kell mondanunk erről a kötetről? Az elsősorban a „formára ” vonatkozik... Ezek a versek — kevés kivételtől eltekintve — ún. „szabad versek”. Rím, ritmus — a hagyományos értelemben — alig-alig található bennük. Ezek a „modem” formák mégis a hagyományban gyökereznek... Itt-ott súrolják ugyan az avantgárd formabontó, mi több, „széttörő” szószétbontó „ornamentikáját”. Ám mégis nem előzmény nélküliek ezek. (Legközelebb talán Kassák verseihez állnak.) Ezzel azonban nem azt mondom, hogy ezek „utánzatok”, avagy netán „beleérzések” lennének... Leginkább „ötvözeteknek” nevezhetném őket... Hiszen Kassák után számos mai költő is él a forma, sőt a „szóbontás” lehetőségével... És Vass Tibor ezektől is tanult. Ün. Mondanivalót, „tartalmat” keresni az igazi versben: dőreség! (Főként, na az erősen szubjektív líra, erősen „én-központú”.) Ám ha mégis elfogadjuk a hagyományos gondolatok, érzések létezését a versben, akkor Vass Tibor verseiben is erősen benne rejteznek ezek. Régi élmények, érzések éppúgy lappanganak e sorokban, mint a mai, kegyetlen, véres jelen. (’’Életkép négy részben”, ez egy hajdani falusi lazgi élményéből táplálkozik,” Dubrovnik, 1991. október 5.” a szeny- nyes balkáni háborúra utal.) Természetesen a szerelem sem hiányozhat a fiatal költő életéből, verseiből. (Gyermekünk, Bölcsődal, Szemem, szád, Nászutó, Vad késő hajnalokban...) íme, egy pár sor az utóbbiból: „na ilyenkor megszomjazlak, azt érzem, betakarsz- mint asztalomon a por olyan vagy: letöröllek este, vadkéső hajnalokra hangtalanul visszaszállsz.” Vagy a „Levelek Nórához” című többrészes versbe már a szerelmi aggódás is belejajdul: „Most mondd hogy akkor kellek ha evek múlva elgémberednek arcod elől csontjaimba a megszokások.” Amint már mondottam: az érzések, a gondolatok Vass Tibornál bőséggel megtalálhatók... És ezek nemegyszer a tájhoz, az évszakokhoz fűződnek. Sok versében szerepel a nyár, az ősz, a hó, a tél. (Hullik a csillag, Hólelkű, Utolso havazás, Szeptember a vár alatt.J) Az utóbbi verset írhatta volna Kosztolányi éppúgy, mint Juhász Gyula. A tájhoz — nyilván a diósgyőri várhoz — fűződik ez. Pl. az első versszakban így vall: „Gesztenye szélben szédeleg a táj.” Vagy az utolsó versszakban: „A várfalon imához térdepel a nyár.” A halál, a betegség is fel-felvil- lan verseiben. (Január, Uram, Istentelen, Utolsó). Csupa finomság, csupa lehelet!... Ugyanez mondható sok más versére is. (Szökőnap, Hullik a csillag, Szunnyadó) Egy igen érzékeny, finom lelkű ifjú költő arcéle kezd itt kibontakozni. (Ebben erősen különbözik nemzedékének tagjaitól.) Mert bár a strófáiba néha „beletéved” egy-két naturálisán „triviális” szó, kifejezés, de ez — szerintem mit sem változtat az „alapálláson”. Pl. „Ejtőernyős álom a forgácsszagban hugyozva kamikázét játszani.” Vagy: „Fehér, vagy kék; de kurvul az ég. Halottak haját faggatja a szél. Vagy: „és miatta áll öt perccel tovább a forró tehénszarban.” A „szófűzés”, a sorfűzés sokszor Nagy László gyémántfényű igéit juttatja eszünkbe... Pl. a „Szunnyadó”-ban; „harminchat köves pillangószárny-suhogásnyi csonthéjas szívdobbanás.” Nekem s nemzedékemnek, akik hozzászoktunk a rím, a ritmus „dobbanásaihoz”, ezek a gyakran „parttalan”, a próza felé „ügető” strófák bizony, szokatlanok. Idegenek?... Az is lehet! De a „mélyben” lévő ragyogás áttöri a vázak izgő-mozgó rostjait, hogy utat törjön az értő s érző emberi szívhez, hogy megkísérelje megérteni azokat az új nemzedékeket, akiktől elrabolták az Istent, a Hazát, s a társadalom igazi szívdobbanásait is. így lettek ők kényszerből „énköltők ”. Az irdatlan nagy nyomás — ami rájuk, ránk nehezedett — s az a kábító, emésztő tűz, amit rájuk! (de ránk is) fújtak — tette végül is gyémántfényűekké verseiket. (A legszebb példa erre Nagy László költészete.) De így van ezzel Vass Tibor is! Végül is fölmerül a nagy kérdés: mi lesz a költői „jövője”? Ki tudhatja ezt a nagy titkot? De az, hogy új verseket kell írni, nemcsak a kifejező kényszer miatt lesz — hanem azért is, mert a tehetség nem hagyja nyugodni. Tiszta szívből kívánjuk neki, hogy ezzel a tehetségével jól sáfárkodjon. Balogh Béni Jazz a borosüvegen Terry Garoghan(37) és Pe/er Aíi7/er(36) abrightoni borosüveg-ze- nekar két tagja. A két jó barát mindennemű üvegen tud játszani: nem akadály számukra a pezsgős- vagy szódavizes üveg, de még a bébiételes üveg sem. Azért kezdtek muzsikálni, hogy barátaiknak örömet szerezzenek a kocsmákban. Nagy sikerükön felbuzdulva, hivatásos zenészekké lettek. Nyolc éve muzsikálnak. Benne vannak a Guinnessek könyvében is. Rekordjuk, hogy 444 gines üvegen 18 órán keresztüljátszottak. Játszottak az angol királynő 60. születésnapján is. Most európai turnéra készülnek, de szeretnék meghódítani az egész világot. (FEB-fotó) Magyari Barna: Közép-európai jegyzetek éppen Avantgarde bácsi zakójáról Urmuz hajszálait szedegettem amikor hirtelen bemondta a rádió a Petőfi-versbe búvárruha nélkül hét métert merült az egyik olvasó kedvesem Zrínyi Miklós rozsdás vasakaratát két napig smirglizte hogy megírjam vele az Erdélyi veszedelmet de tehetségem nem lett elég fényes Magyarországon este van pizsamában ’56-ról olvas a szabadság én ülök firkálok s Arany János zoknijában Tóth Béla: Korrajzok Cembalo és guillotine Ezer szivárványt szórva csobognak Verseilles szökőkútjai: Boucher Pásztorja és Pásztorlánya még simogatja a selyemszalagos, illatos szőrű juhocskákat, még nagyon közel Madame Rococo játszik Lully, Conperin, Rameau cembalóján. Illatos és csendes Franciaország: van-e gyönyörűbb a versailles-i Arca- diánál? Van-e finomabb, szellemesebb, bőkezűbb úr XV. Lajosnál? Igaz, hogy Párizsból, Versa- illes-tól nem messze más az illat-, fidone —, és gyökérből, kéregből őrölt kenyeret esznek „Jaquas * Bonhomme”-ék, de azt nem veszi észre mindenki. Ki veszi észre? A fiatal, kövér, mindig unatkozó dauphin, amikor őfensége néha utazni kegyeskedik az országban, elmenni kisvárosokba, falvakba, apró iskolákba. Toprongyos emberek, és ah, micsoda bűz... Ásít a dauphin az arras-i iskolában is. No nem... Innen mégis van érdekes élmény. Egy sovány, szúrósan szürke szemű fiú csodálatos észről, értelemről ad bizonyságot. Még az őt sárba térdepelve üdvözlő fiú nevére is emlékszik őfensége: Maximilien de Robespierre. De ez nem túlságosan érdekli a későbbi XVI. Lajost. A Louvre-ban már mindent elfeled. No, kik érzik még ezt a másik illatot? Ártatlan, különc firká- szok: Voltaire, Diderot, Hol- bach, Rousseau. Igen, ezek sokfélét írnak. Még olyat is — hallatlan —, hogy „az ember nem lesz szabad addig, míg az utolsó királyt meg nem fojtják az utolsó pap beleivel. De egyszerű száműzetés, aztán... ugyan, mit árthatnak? Semmi baj, Marie Antoinette épp most hívta Párizsba a kitűnő Gluck mestert, hogy mérkőzzön meg az olasz opera buffa bajnokával, Puccinivel. Ez aztán élvezetes lesz. így telik még tíz év. Aztán a hajdani, száműzött firkászok betűi egyszerre vörös fénnyel izzanak fel a fehér papíron. Mert megdördül a Marseillaise, ütemét a guillotine csattogja, összeomlanak a bájos grották, loggiák, gloriettek, és a szelíd „Jacques Bonhomme” kenyeret eszik... de vért iszik mellé. Mérges lett a levegő Szent Lajos országában. Csak a határokon ne jusson át pestises leheleté. S főleg az átkozott írások, melyekről már tudja a szegény, üldözött, royalista arisztokrácia, hogy rég a Gréve téren söprik a nyaktiló helyét. Csak percekre álljunk meg Vitéz Mihály sírjánál, máris képek, gondolatok futnak, aztán — hazaérnek. A „betegség” nem áll meg. Tilalmas írásokat találnak a fiatal praeceptor kollégiumi lakószobájában. Kedvenc sorait. Az An- tikrisztus egyik leggyűlöltebb művét. Rousseau „Társadalmi Szerződés”-ét. Behunyt szemmel is tudni lehetne, hogy közel az este. A Nagyerdő kesernyés erdőszagot lehel a városra. A por, amit a hazatérő tehenek kavartak, leszállt. Békakuruttyoló mocsárszag harmatot hoz a Paptava felől. A Kollégium körül ólálkodó csendre pedig ráhull a Rákóczi-harang súlyos óraütése. Mintha valami láthatatlan re- gens chori intésére történne, egyszerre kezdődik a disznók si- valkodása. Márpedig azokból van itt elég. Majd minden kapura irdatlan betűkkel felpingáltatott: „Csukd be a kaput, mert kimegy a disznó!” Aztán... no, nem égzengés. Talyiga igyekszik a Darabos utcán. Visszhangzik a Kollégium. De az udvaron vacsorázni ballagó alsósok füle megszokta ezt, mint ahogy az eléjük álló, tógás domine contrascriba pattogó latin beszédét is. A talyiga elment, a disznóvályúk megteltek, csend van. — Tudomásul vétessék: holnaptól domine praeceptor Csokonai nem tart órát sem a poetica classisban, sem a tógátusoknak. Az Alma Mater elbocsátotta. Ám elhagyja az Nemes Várost is! Rántott a tógáján, s fordult. Pedig most kellett volna megnézni a diákok arcát. ...Aki összecsomagolja szegényes útiholmiját, sok mindenre gondolhat. Ahogy szétszedi flótáját, talán arra, hogy Bécsben épp most akár Salieri is dirigálhatja Mozart Varázsfuvoláját? Superitendens uram templomi basszusára? — Domine Csokonai... Ha oly nagy lelkesedéssel dúdolta a Marseillaise-t franciául... megörvendezett érte magyarul is, nemde? Avagy Verseghy uram sorsát irigyli? A Vérmezőre? A pallos villanásaira? Az Apát halott. („...küldöm a Gorani-leve- let...”) A fogoly Kazinczy hallgat. De úgy, mint a — Csittvári Krónika. ... A halápi szél már csak egy garabonciás vásott csizmája nyomát temeti, homokkal. De Kufstein és Wiener-Neustadt felől ferdén fújnak a szelek. Temetnek. Temetnek. Egy országot. Kopik a csizma, rojtos a kabátujj, ürül a kulacs, de serceg a toll. Egy-egy farsangi szánkó talán felvesz: nagy szándékát elégeti Pozsony, Hatvan utcai házát a tűzvész. Szerelmét pedig elvitte egy gabonaszállító hajó. „Ennyit érne...?” Aztán... ki veszi észre, hogy „rongyos mécsese” kilobbanó lángjánál már alig hallatszik szaggatott, gyötrő, halkuló köhögése? (Negyven év múlva, ebben a városban, üres gyomorral melengeti még dermedt ujjait pipája lélekvesztő melegén Valaki, akit egyébként „majd megőrjít a szalonnaszag”...! S ezekben a napokban egy páran Debrecenben is tudhatják, hogy a sans-culotte-ok szuronya sok mindent előlegező — elváró részt ütött a XIX. század számára. Ám egyelőre csak a modern imperator lovagol át rajta, aki te- mudzsini méretű vágóhíddá avatja Európát — Bonaparte Napóleon. Ezekben a napokban még senki sem tudja, hogy nyomában örökké él a „gloire”, de kevesebb ideig vagy egyáltalán „Adjatok nekem négyszáz gyilkost, és megcsinálom a forradalmat!” (Marat) Ember és Polgár leszek” (Csokonai) nem a végképp pudvás feudális világ. Itt úgy is gondoskodnak róla, hogy maradjon. Ezekben a napokban még senki sem tudhatja, hogy a Napóleonnal szimpatizáló Pál cárt tulajdonképpen megfojtották — fia, a cárevics legkegyesebb közreműködésével, de Pitt azért álmatlanul és verejtékezve vir- raszt. Lám, milyen keskeny a La Manche csatorna... Ezekben a napokban a bécsi sajtó jóvoltából mindenki tudhatja még Debrecenben is, hogy a nekigyürkőző harmadik koalíció hónapokon belül (bizonyára) szétmorzsolja Napóleont. Ludwig von Beethoven úr is törölte a „Simphonia Bonaparte” címet, s maradt a harmadik partitúráján az „Eroica”. Ezekben a napokban azt hiszi a magyar úr, hogy toliforgós süvegébe örökké hullani fog az arany, csak ki kell tartani a kastély eresze alá: búzáját, takarmányát, disznait, lovait csengő aranyért megveszi a hadsereg. Még jobbágyaiból is jut katonának — bőven. Ezekben a napokban Debrecenben fontolgatják, hogy mi is az a szárazföldi blokád? Ezekben a napokban londoni vagy szentpétervári szalonokban a régi, finom mosolyt csalja a royalista ajkakra egy szélsőséges, Bourbon-hű arisztokrata szellemeskedése: „Az Isten megteremtette Bonapartét. Utána megpihent. Valamivel előbb kellett volna kezdenie a pihenést.” Ezekben a napokban Debrecenben is kevesen tudják, hogy az akkori Magyarország legnagyobb költője már nagyon szaporán szedi a levegőt... s már nem zavarja, ha netán a Tihanyi Echo sem felel... Ámbátor bántja, hogy kisebb adósságok maradnak utána. Aztán aznap, amikor „Az embereket Te meg hagyod halni” — néma marad ugyan a tűzvészben lezuhant Rákóczi-harang, a Tiszántúl leggazdagabb mezővárosának polgárai mégis megtudják, hogy — meghalt Csokonai Vitéz Mihály. lábujjhegyen lép felém Nagyszalonta Cseh Károly: Lepke és őspáfrány E-nek Minden ujjad, amely tenyeremben perceken át halkan verdesett időtlen lesz mint megkövült lepke vagy mint szénben a páfrányerezet Roger Moore szabadságon Roger Moore családjával, feleségével Louisa-zal, leányával De- borah-val, mint minden évben, a téli vakációt a svájci Ostaadban tölti, síeléssel. (FEB-fotó) k'll AVVEK TK 1'T7T ET l”Z A U Á / A.7. mn I rFlVTTDITltl ÍDITHÁ71
