Heves Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-13-14 / 37. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. február 13—14., szombat—vasárnap Osztrák síszezon — kéz- és lábtöréssel Már ötezer éve is söröztek Egy ötezer évnél öregebb hordó falán talált hal­ványsárga elszíneződés azt bizonyítja, hogy már ab­ban a korban is ittak sört az emberek — állítja a Na­ture című tekintélyes amerikai tudományos maga­zinban megjelent tanulmány. Több kutató egybehangzó véleménye szerint a halványsárga elszíneződést kalcium-oxát idézhette elő, amely akkor keletkezik, amikor árpasört hosz- szabb ideig tárolnak, és az fermentálódik. Ezek a megállapítások alátámasztják azokat a korábbi bizonyítékokat, amelyek szerint Krisztus előtt 3500-3100 táján már ismerték és itták a sört a mai Irán nyugati területein és Irak egyes vidékein — hangsúlyozza a Nature-ben megjelent tanulmány­ban annak egyik szerzője, Patrick McGovern, a philadelphiai Pennsylvania Egyetem régészeti és antropológiai karának professzora. A tanulmány szerzőinek egyike a valamikor su- mérok lakta vidéken talált hordótöredék belső falá­nak szokatlan cikcakkos barázdáiról arra a követ­keztetésre jutott, hogy ezekkel a barázdákkal pró­bálták kiszűrni a kalcium-oxátot, amely keserű ízt ad a sörnek. Az AIDS még mindig gyorsan teljed Európában A diplomaták épségben visz- szatértek a közelmúltbeli sítúrá­ról: a hagyományos kirándulás színhelye az idén Karintia volt. A különvonat napbarnította nagy­követeket hozott vissza Bécsbe, új ismeretségekkel és tapasztala­tokkal gazdagabban. Vendéglátójuk, Alois Mock külügyminiszter maga ékesen rá­cáfolt a mendemondákra, ame­lyek szerint betegsége most már akadályozza napi tevékenységé­ben: a valóban nem egészséges Mock remekül helytállt a lesikló- pályán. A 60 misszióvezető és felesége közül néhánynak akadt gondja a léccel — szerencséjükre azonban Karintia tartományi főnöke, Christof Zernatto képzett síok­tató, így aztán nyomban leckét is adhatott némely vendégnek, akik most ismerkedtek a hazá­jukban nem éppen szokványos téli sporttal — például a kuvaiti és a nicaraguai nagykövet felesé­gének. Zernatto leckéje is szerepet játszhatott a balesetmentes ki­rándulásban, no meg az is, hogy azért ez a Bad Kleinkirchhein-i pálya a kérdéses időpontban meglehetősen védett volt. Leg­alábbis a síterepek fantomjaitól, azoktól, akik gátlástalan viselke­désükkel, senki másra nem figyelő száguldozásaikkal ve­szélyeztetik a síelők testi ép­ségét. Sokan őket, no meg maguk­nak a síelőknek a felelőtlenségét okolják amiatt, hogy hétvégéről hétvégére megtelnek a téli üdü­lőhelyek közelében lévő rende­lőintézetek és kórházak, és még jó, ha egy-egy nagyobb bukásnak nincs rosszabb vége. Az innsbrucki klinikán — amelynek beceneve: „Fogadó a kéz- és lábtöréshez” — a papi 200 gipszelés sem ritka. Igaz, hi­hetetlen tömegek hódolnak a téli sportnak. Ausztria 22 ezer lesiklópályá- ját kilencmillióan használják egy-egy szezonban. Közülük, ha hinni lehet a statisztikának, 90 ezren kötnek ki az orvosnál. Vannak esetek, amikor külső védelem nem segít a saját tudo­mányát alaposan túlbecsülő, vagy a többiek előtt éppenséggel hencegni akaró síelőn. De — és az idén egyre több idegenforgalmi és biztonsági szakember vélekedik így — szi­gorítani kellene a sípályák „for­galmi rendjét”. Kiszűrni például azokat, akiknek eszébe sem jut, hogy a síelés veszélyes üzem, és szinte minden egyes liftre szállás előtt betérnek a mellesleg való­ban igen vonzó kis fogadókba, hogy felhajtsanak egy pohárka jóféle, és hatásában igen alat­tomos forralt bort vagy pun­csot. A sípályán pontosan olyan korlátozásra lenne szükség a vér alkoholtartalmának alsó határát illetően, mint az utakon, csak ép­pen még szigorúbban kellene azt ellenőrizni. Emellett a legjobb az lenne, ha a pályák kezelői biz­tonságiakat, afféle forgalomel­lenőröket alkalmaznának. Addig azonban, amíg ezek a tervek meg nem valósulnak, nincs más hátra, mint legalább az orvosi ügyelettel maximálisan készen állni. Erre valójában nem lehet panasz... Innsbruckban például — amelynek közelében rengeteg a sípálya — még az időjárási viszo­nyokat is figyelembe veszik az ügyeletek összeállításánál. Tudják, mit jelent a friss hó, a napsütés, az olvadás, és milyen jellegű töréseknek kedvez a leg­inkább a jeges széltől felfagyott pálya. A helikopter mindig ké­szen áll, s még le se tette a sérül­tet, a röntgenorvos már a helyén: 12 órás ügyelete alatt néha 500 felvételt is készít. A napszakok is kiszámítható­ak: a legtöbb baleset délután 4-5 óra körül történik, amikor már lankad a figyelem. Az újabb csúcs este felé van: a lift leállása után saját lábon szállásukra mennek azok, akik estek ugyan, de akkor még nem fájt annyira. Estére kiderül, hogy mégsem megy a dolog orvos nélkül... Ha a pályák rémeinek megfé­kezéséhez biztonsági intézkedé­sek kellenek is, és azokhoz idő, a többieket, a kezdőket, a gyakor­latlanokat, a vagányokat, a túl sok gyógyszert vagy alkoholt fo­gyasztókat puszta felvilágosítás­sal is meg lehetne védeni. így vé­lekednek a szállodások és a pan­ziósok, és máris megkezdték a felvilágosító munkát. Az ő üzletmenetüknek két­ségkívül jobb, ha a vendégnek nem törik a csontja, vidáman te­lel, és jövőre visszajön. Az AIDS igen gyorsan terjed Európában, és azok az állítások, amelyek szerint a gyilkos kór egyre kevesebb embert fertőz meg —félrevezetőek. Legalábbis ez derül ki az Egészségügyi Vi­lágszervezet (WHO) által nem­régiben közzétett adatokból. Az ENSZ szakosított szerve­zetének francia igazgatója, Jean- Baptiste Brunet egy — az Euró­pai Parlament által finanszíro­zott — konferencián elmondta: 1992 első hat hónapjában 28 százalékkal nőtt Európában a nyilvántartott AIDS-betegek száma. Brunet állítása szerint az AIDS futótűzként teljed az Eu­rópába bevándorló afrikaiak kö­zött. Ezt a jelenséget eddig min­denesetre elhallgatták az illeté­kesek. A WHO statisztikái azt mutatják, hogy az AIDS-beteg- séget okozó HIV-vírussal fertő­zött afrikai származású terhes nők száma Franciaországban az utóbbi négy évben megkétszere­ződött. A WHO igazgatója — aki egyébként járványügyi szakértő — arról is beszámolt, hogy a töb­bi európai országban szintén ha­sonló tendenciák érvényesülnek. Értékelése szerint mindez az Af­rika és Európa közötti népesség­áramlásnak, valamint „az Euró­pa megfertőzését elősegítő élet­vitelnek” köszönhető. A WHO adatai szerint 1992 júniusának végén hivatalosan 77 ezer AIDS-beteg volt kontinen­sünkön, ez a szám azonban nem tükrözheti a valóságot, mivel sok esetről nem is tudnak a hatósá­gok, és számos térségben nem állnak rendelkezésre ilyen vonat­kozású adatok. A francia szakértő előadásá­ban mintegy félmillióra becsülte a HIV-pozitív (HIV-vírussal fer­tőzött) személyek számát Euró­pában. Az adatgyűjtés nehézségeivel kapcsolatban kifejtette, hogy a megbízható információk nagyon lassan érkeznek be a szervezet­hez. A Független Államok Kö­zösségéből (FÁK) például már több mint egy éve nem kaptak megbízható adatokat. Számos országban pedig csak második helyre sorolják az egészségügyet a fontosabbnak tartott politikai átalakulásokkal szemben. A nyilvánosságra hozott fel­mérésekből kiderül, hogy az új AIDS-betegek csaknem három­negyede a lakosság úgynevezett ] „magas kockázatú” csoportjai- ! ból — a homoszexuálisok és a ká- j bítószer-élvezők köréből — ke­rül ki. „Nem lehet egyetlen járvány- í ról beszélni, hanem a különböző | népességcsoportok közötti jár- . ványsorozatról” — jelentette ki j Brunet. A WHO járványügyi szakér- I tőjének állítása szerint a homo- j szexuálisok egyre inkább figyel- I men kívül hagyják a közegész- 1 ségügyi felhívásokat, és nem haj­landók óvszert használni, mert I úgy hiszik, nincsenek nagyobb j veszélynek kitéve, mint a lakos- j ság többi része. Ezzel kapcsolatban Brunet a ; következőket jelentette ki: „Tel- ] jes mértékben igaz, hogy bárki j megkaphatja az AIDS-t, mint • ahogy a szerencsejátékban is \ bárki nyerhet. A különbség csu- j pán annyi — és ezt nem árt, ha j mindenki figyelembe veszi —, I hogy a tét a két esetben nem ; ugyanaz”. A \obH-(líjnkrc»l Mégis lehet fejkendőt viselni az iskolában A mohamedán lányok fej ken­dője nem minősül olyan vallási jelképnek, amely sértené a fran­cia iskolákban a laikus iskola el­vét. A legfelsőbb közigazgatási bíróság, az Államtanács elvi íté­lete pontot tett az 1991-es év ta­vaszán szinte az egész francia közvéleményt megmozgató „kendőügy” végére. A „vallásháború” Montfer- meille város egyik középiskolá­jában robbant ki: az iskola igaz­gatója eltiltott az órák látogatá­sától három iszlám vallású le­ányt, mert nem voltak hajlandó­ak a tanteremben vagy a torna­órákon levetni a vallásuk által előírt fejkendőt. Az igazgató sze­rint ez vallási jelképnek minősül, márpedig az ilyen jelképek vise­lését a francia állami iskolákban — a politikai jelvényekkel együtt — tiltják az előírások. Az ügy tüntetések, viták soro­zatát váltotta ki, heteken át sze­repelt az újságokban, a rádiók­ban és a televíziókban, s bíróság elé is került, amely első fokon az igazgatónak adott igazat. A felsőbb bíróság ítélete sze­rint a rendelkezést néhány éve úgy módosították, hogy csak a provokatív, az iskola tanítási rendjét zavaró jelvények viselése tilos, a fejkendő viszont nem mi­nősül annak. így a három leány ellen hozott kizárási határozat jogszerűtlen volt. Azok az iszlám vallású lá­nyok, akik ragaszkodnak ehhez, ezentúl szabadon hordhatják az iskolában a fejkendőt. Vita egy lefejezésről Bár a Nobel-dijasokról meg­lehetősen sok ismeretünk van, azt lényegesen kevesebben tud­ják, hogy vajon milyen története is van ennek a komoly kitünte­tésnek... A kalandos életű svéd robba­nóanyag-gyáros mesés vagyonát a dinamit feltalálásával alapozta meg, de még 300 találmány fű­ződik nevéhez. Ennek következ­tében rövid idő alatt a világ egyik leggazdagabb embere lett, halá­lakor milliói voltak Angliában, Franciaországban, Németor­szágban, Amerikában. Alfred Nobel azon kevés ember közé tartozott, aki még életében elol­vashatta saját nekrológját. Több lap ugyanis 1889-ben, bátyja ha­lálakor a dinamit feltalálóját bú­csúztatta, nem túl hízelgő sza­vakkal. Nobel ekkor úgy dön­tött, vagyonát a béke céljaira és az emberiség jótevőinek jutal­mazására fordítja. 1890-ben kelt első végrendeletében még csak az orvostudomány és az élettan művelőire gondolt, a kitüntetés végleges formáját 1895-ben kelt harmadik, svéd nyelvű végren­deletében határozta meg. A híres dokumentum azon­ban elég szűkszavú volt, ügyvéd sem látta, ezért a vitás kérdések rendezése több évig tartott. Ki­fogást jelentettek be a hoppon maradt örökösök, akiknek kere­setét bíróság utasította el, elle­nezte a díj kiosztását a svéd ki­rály, II. Oszkár, több politikus erkölcstelennek tartotta a „vér áztatta” vagyon ilyen felhaszná­lását, és a Svéd Akadémia is csak négy év húzódozás után vállalta el a díjak kiosztását. A kialakult gyakorlat szerint a dijak megoszthatók, de legfel­jebb három személy között, és nemzetközi szervezetek is meg­kaphatják. Elvileg csak élő sze­mélyeket tüntetnek ki, de kétszer kivételt tettek (Erik Karlfeldt svéd költő és Dag Hammarsk­jöld volt ENSZ-főtitkár eseté­ben). A Nobel-dijat eredetileg a fi­zika, a kémia, az orvostudo­mány, az irodalom és a béke te­rén kiemelkedő tudósok, írók, közéleti személyiségek kapták. 1969 óta az eredeti Nobel-dij- jal erkölcsileg és anyagilag egyenértékű, de a svéd állam ál­tal alapított „Alfred Nobel-em- lékdijat” osztanak a közgazda­ság-tudomány legjelesebbjei­nek. A fizikai és kémiai dijat a Svéd Tudományos Akadémia, az orvosi dijat a Stockholmi Ká­roly Egyetem, az irodalmi dijat a Stockholmi Akadémia, a béké­ért harcolók diját a Storting, a norvég parlament képviselőiből alakult öttagú bizottság ítéli oda. A fenti intézmények minden ősszel levélben kérnek javaslatot a világ vezető tudósaitól; a javas­latoknak február 1-jéig kell be­futniuk, az értékelést szeptem­berig végzik el, a döntést októ­berben hozzák nyilvánosságra. A dijakat Nobel halálának évfor­dulóján, december 10-én osztják ki, a kitüntetettek egy érmet, egy oklevelet, és nem utolsósorban egy csekket kapnak. A díj átvéte­le határidőhöz kötött, ennek el­múlta után csak az érem és az ok­levél jár, a pénz nem. A pénzösz- szeg nagysága évről évre a No- bel-alapítvány bevételeinek ará­nyában változik. (Nobel halála után a kitüntetetted fél évszáza­dig évről évre kevesebb pénzt ve­hettek át, mert a végrendelet ér­telmében 1953-ig a vagyont nem lehetett beruházásokra fordítani, legfeljebb kölcsönkötvényekre. Ekkor módosították az alapít­vány rendelkezéseit, kivéve a tel­jes adómentességre vonatkozó részt, és a kedvező befektetések révén a vagyon ismét növekedés­nek indult.) Alfred Nobel — a közhiede­lemmel ellentétben — nem volt sem radikális, sem békeharcos. Mint mondotta: „Dinamitgyára- im hamarabb véget vetnek a há­borúknak, mint az önök (bé­kekonferenciái”. Vagyonának egy részét mégis békés célokra hagyta, sőt békedíjat is alapított. A Nobel-békedíj különbözik a többitől. Ez az egyetlen, ame­lyet nem az alapító szülőhazájá­ban, Svédországban, hanem Norvégiában ítélnek oda. Nobel nem indokolta meg döntését, de halálakor a két ország még unió­ban élt, így természetesnek érez­hette, hogy az egyik díjról Osló­ban határozzanak. Ajelöltek ne­vét előzetesen nyilvánosságra hozzák. Ez az utolsó olyan díj, amelyet méltó jelölt hiányában — 1972-ben — nem osztottak ki. A díjazottra javaslatot korábbi kitüntetettek, maga a bizottság, a különböző államok parlamentjei és miniszterei, az Interparlamen­táris Unió, valamint a Hágai Nemzetközi Bíróság tagjai tehet­nek. Lévén, hogy a politikához leg­közelebb a Nobel-békedíj áll, ennek visszhangja a legvegye­sebb. Az is igaz, hogy a bírálóbi­zottság többször hozott vitatható döntéseket, nem titkolva skandi­náv, illetve konzervatív rokon- szenvét. 1960 előtt az egyetlen nem észak-amerikai vagy nyu­gat-európai díjazott az argentin Carlos Saavedra Lamma volt 1936-ban. Mára változott a hely­zet, és „a békekonferenciák elő­mozdítói, a leszerelési tárgyalá­sok főbb szereplői és a népek kö­zötti testvériség élharcosai” — a végrendelet szavai — mellett már az emberi jogokért küzdők tevé­kenységét is értékelik. A díjazot­tak közül többen vannak, akikre ma már senki sem emlékszik (La Fontaine belga szenátor — 1913, Angell angol publicista — 1933). Vannak olyanok, akiknek ér­demeit soha senki nem vitatta (Carl von Ossietzky német anti­fasiszta publicista — 1936, az ENSZ Menekültügyi Főbiztos­sága — 1954 és 1961, a Vöröske­reszt Társaságok Ligája —1963, Willy Brandt volt nyugatnémet kancellár — 1971). És vannak olyanok, akiknek kitüntetése annak idején viharo­kat váltott ki, értékelésük csak az elmúlt esztendőkben változott meg (Lech Walesa lengyel elnök — 1983, Andrej Szaharov orosz fizikus, emberi jogi aktivista — 1975). Sanson mester, a hóhér ponto­san délelőtt 10 óra 22 perckor engedte el a guillotin bárdját 1793. január 21-én, s a porba hullott Louis Capet polgár, alig néhány évvel korábban meg XVI. Lajos francia király feje. A halálos ítélet akkor is vitát váltott ki, a legfelsőbb forradal­mi testület, a Konvent mindössze egyetlen szavazat többségével fogadta el, s a vita azóta sem ért véget. Egy nemrégiben megtar­tott közvélemény-kutatás szerint a mai franciáknak mindössze ki­lenc százaléka értene egyet a ha­lálos ítélettel, amely az egykori uralkodót sújtotta, 48 százalé­kuk viszont mindmáig „politikai szükségszerűségnek” tekinti azt. Akik ma sem nyugodnak bele az egykori ítéletbe, a francia mo- narchisták egy csoportjának képviselői nemrég bizottságot alakítottak abból a célból, hogy tegyék emlékezetessé a gyászos évfordulót. A bizottság tüntetést szerve­zett a kivégzés bicentenáriumán ott, ahol a vérpad állt, a mai Con­corde téren, Párizs szívében, ám ehhez a rendőrség nem járult ho- zá. Azt viszont engedélyezték, hogy aki akarta, virágcsokrot he­lyezhetett el ebben az időpont­ban XVI. Lajos kivégzésének színhelyén. Az emlékbizottság által ki­adott felhívásban felkérték mindazokat, akik ma is a király­ságot tartják „a demokrácia leg­jobb megtestesítőjének” — így fogalmazott a bizottság egyik ve­zető képviselője —, menjenek el abban az időpontban virágaikkal a Concorde térre. A bizottság a kulturális mi­nisztériumot is felszólította arra, hogy nyilvánítsa a király lefeje­zésének évfordulóját emléknap­pá. Jack Lang kulturális minisz­ter válasza azonban az volt, hogy furcsa lenne megünnepelni mind a forradalom évfordulóját, július 14-ét, mind a király lefejezésé­nek évfordulóját, január 21-ét. A bicentenáriumon számos templomban tartottak gyászmi­sét, így a Párizs melletti Saint- Denis bazilikájában, a francia ki­rályok temetkezési helyén, és több más katedrálisban: Stras- bourgban, Tours-ban, Chartres- ben. A főváros érseke, Lustiger bíboros azonban nem járult hoz­zá ahhoz, hogy a párizsi Notre Dame katedrálisban is megemlé­kezzenek a király halálának év­fordulójáról. Bili Clinton és a nők Az amerikai elnökválasztás utolsó vitáiban már nem került szóba Bili Clinton házastársi erkölcse. Clinton a vádaskodásokra azzal vá­laszolt, hogy korábban voltak ugyan gondok a házasságában, de azo­kat rendezték — ezen túlmenően azonban a dolog senkire sem tarto­zik. Amiben nyilván igaza van, de ez sem akadályozza meg, hogy a soha nem bizonyított vádakkal egyesek továbbra is sok pénzt keresse­nek. A Playboy hasonszőrű amerikai társa, a Penthouse című szex­magazin például hosszú interjút közölt Gennifer Flowersszel, egy Ar- kansasbol való bárénekesnővel, aki korábban azzal lépett a nyilvá­nosság elé, hogy 12 éven át az elnökjelölt szeretője volt. Clinton elis­merte ugyan, hogy ismerte Gennifer Flowerst, sőt azt sem tagadta, hogy a hölgy egy ideig közalkalmazott is volt — de minden egyebet igen. Gennifer Rowers legújabb „leleplezései” mindenesetre határozot­tan alátámasztják Clinton cáfolatát. Valószínűtlen, hogy a kiváló em­berismeretéről, politikai érzékéről ismert Clinton megengedte volna magának, hogy kapcsolatot tartson egy olyan hölggyel, aki saját be­vallása szerint is párhuzamos, főként hitvány anyagiakon alapuló vi­szonyokat ápolt többekkel, amelyekről jó pénzért szívesen mesél is. Az immár 42 éves Flowers változatlanul vonzó, amint a legintimebb részletekre is kiterjedő színes Penthouse-fotók tanúsítják — attól re­mélt feltűnést, hogy Clintonról szolgált nem kevésbé intim részletek­kel. Mellesleg kiderült, hogy Flowersen kívül eddig már 28 további nő próbált feltűnést kelteni, és főleg pénzt keresni azzal, hogy Clinton szeretőjeként jelentkezett, de éppoly kevéssé volt erre alapjuk, mint a szép szemű Flowersnek. Á Penthouse szerint külön, jól fizetett ügy­védeket tartanak arra, hogy elhárítsák a bizarr vádakat, amelyek mö­gött — például Flowers esetében — lehettek republikánus politikusok is. Clinton az arkansasi Hot Springsben nőtt fel, s többek között Elvis Presley utánzójaként és a Három Fekete Egér nevű beategyüttes sza­xofonistájaként vált ismertté. Egykori osztályának nőtagjai a külföldi újságíró érdeklődésére elismerték, hogy a jóképű, okos Bili — ahogy szólítják — tetszett a lányoknak, de szerintük kedvességét sokan fél­reértették. — Az, hogy valakihez közvetlen, hogy megsimogatja, át­öleli — az itt, délen nem jelent még semmit... — mondták. Nem tudni, mennyire volt kedves Gennifer Flowershez, de a vonzó idomú hölgy fantáziájával már százezreket keresett. Feltehetően még többet is fog, a jövendő ismerősök pedig a Penthouse alapján ponto­san tudják, mibe fektetik a pénzüket. •<3 ÖNNEK IS ÜZLET EZ A HÁZ, AZ EGRI CENTRUM ÁR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents