Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-06 / 4. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. január 6., szerda Egy élet zenéje Akinek bármiféle kapcsolata volt az elmúlt fél évszázadban Eger zenei életével, annak ismerősen hangzik Valentin Kálmán neve. Személyéhez nemcsak a helyi kórusmozgalom megszervezése, különféle zenei intézmények megalapítása, hanem generációkon át folytatott zenepedagógiai tevékenység is fűződik. Édesanyámat és engem is tanított a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, s talán éppen ezért örömmel fedeztem fel tavaly nyáron, hogy a Movendó kama- rakőrus Valentin Kálmán egyik darabjának ősbemutatójára készül. Majd eltelt egy év, s előállt az a furcsa helyzet, hogy nem a tanár faggatja izguló tanítványát, hanem a volt növendék kérdezi az idős zenepedagógust, karmestert, zeneszerzőt életéről és munkásságáról. A Krsna-hívők vendége voltam Mariból! — Kálmán bácsi! Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, a század 20-as, 30-as éveire? — 1922-ben születtem, apám falusi jegyzőként kereste a kenyerét, s a család életkörülményei ennek megfelelően szerények, úgy is mondhatnám, hogy szegények voltak. Minket annak idején hozzászoktattak, hogy nem kaphattunk meg mindent, s talán ezért belátóbban viselkedtünk, mint a mai fiatalok. Beértük űtszéli társasjátékkal, egyszerű rongybabákkal, s táplálkozásunk is kispolgárinak számított... — Mikor érezte először, hogy élete később elválaszthatatlanul összefonódik a muzsikával? — Szüleim muzikális emberek voltak, tőlük ered a zeneszeretetem. Ők adtak ösztönzést, bár jól tudták, hogy ez nem biztos megélhetési forrás. A ciszte- rek gimnáziumában már aktívan zenéltem — egyaránt eljártam az énekkar, a zenekar és a fúvósok próbáira — s emellett zongoraleckét vettem Eger egyetlen magán zeneiskolájában. A Zene- akadémián akartam továbbtanulni, de a háború előtt ebbe az intézménybe bekerülni komoly összeget jelentett, így esett a választás az egri Jogakadémiára, ahol vizsgáimat évről évre letettem, de sosem tanultam szíwel- lélekkel. — Hogyan alakult a két világháború közti Eger zenei élete? — A várost az idő tájt „maS elyp egyik szórakozóhelyén találkozunk, abban a közegben, amelyben mindketten otthonosan mozgunk. Kicsit várnom kell, amíg befejezi a biliárdpartit a menyasz- szonyával, majd elküldi a kislányt egy sörért. Letelepszünk. Most valahogy nem olyan feltűnő a srác, mint általában. Semmi színes haj, semmi biztostű, semmi extra. Egyszerűen ő Fűrész, a punk. Időközben az ital is megérkezik. — Csak egy kis söröcske, semmi kemény... — mondja az üvegre nézve. — Telik rá? — Nézd, sört venni nem kiadás, hanem befektetés. Különben is, ez még csak az ötödik... — Úgy tudom, nemcsak az alkohol játszott szerepet az életedben... — Na, ja. Volt minden. Ragasztó, csavarlazító, meg egyebek. De már nincs. — Tizennyolc éves vagy, de máris mozgalmasabb élet áll mögötted, mint sokunknak együttvéve. Mikor kezdődött nálad ez a „tagadó időszak”? — Szóval, az életemre vagy kígyar Athénnak” nevezték, ami az én fordításomban azt jelentette, hogy az emberek szívből csinálták a kultúrát. Rendkívül nyüzsgő, sokszínű zenei paletta alakult ki, így elsőnek mindjárt a leghíresebb, kulturális intézménynek is beillő Egri Királyi és Kormányzó Díjas dalkört említeném meg. Működött még az iparos dalkör, a ferencesek Szent Klára-kórusa, a székesegyházi vegyeskar, a katonakórus és a szimfonikus zenekar. Ezek a dalkörök „alulról szerveződött”, nem Kodály-nevelt kórusok voltak, mégis nagyszerűen végezték munkájukat, hisz örömből zenéltek, és nem kötelező jelleggel, amit később sajnos nekem is tapasztalnom kellett... — ...Ennek a sokszínű, mozgalmas életnek azonban véget vetett a háború. — A diploma megszerzése után, 1944 őszén bevonultam katonának, és hamarosan amerikai fogságba kerültem, ők átadtak bennünket a franciáknak. Nyelvtudásomnak köszönhetem, hogy még élek... Hazatérve pedig azt vágták a fejemhez, hogy „nyugatos” vagyok, bár ebből nekem semmi hátrányom nem származott, hisz az a hivatal, ahol „mezei jogászként” dolgoztam „leigazolt”. — Mégis a háború után kezdődött az igazi közéleti tevékenysége... — Valóban, hiszen az elmúlt 30 év alatt szerveztük meg a recsváncsi. Hát, azt megírhatod, már az óvodában is olyan népszerű voltam, hogy visszatapsoltak. Négy évig jártam három helyett. Ha a sarokba kellett állni, megtagadtam. Ilyen a stílusom: utálom a kötelező érvényű dolgokat. — Azért az általánost elvégezted? — Igen, méghozzá nyolc év alatt. A továbbtanulást viszont már nem nekem találták ki. — Mikor próbálkoztál először kábítószerrel? — Ez még nyolcadikban volt. Járogattam Pestre a nővéremhez. Elvitt a Fekete Lyukba is, ahol különféle fazonok közé kerültem. Törvényszerű volt, hogy rákaptam. — Milyen érzés volt? — Egy fokkal jobb, mint az alkohol. Igaz, az utóbbi időben egyre többet hallucináltam a halálról. Ezért is — no meg a menyasszonyomnak köszönhetően — álltam le. — Térjünk vissza az időrendhez. Az iskola után mi következett? — Anyám benyomott egy pesti céghez, mint anyagmozgatót. Két hétig bírtam, majd jött ki és pétervásári kórusmozgalmat, a vár megostromlásának 400. évfordulójára bemutattuk egy 300 fős kórussal Farkas Ferenc erre az alkalomra komponált művét. 1953-ban megnyitotta kapuit — nagy nehézségek és sok talpalás után — az Egri Állami Zeneiskola, s a Művelődési Házban megszerveztem az Állami Népi Együttes mintájára az Egri Népi Együttest. De akkor már minden mozgalmi jelleget öltött, s így szinte „jutalomnak” számított, mikor 1955-ben az újonnan alakult egri színház karmestere lettem. Életem legszebb tíz évét töltöttem egy nagyon jól prosperáló és a helyi társadalom minden igényét kielégítő színházában. Ezért mélységesen megdöbbentett a hír, amikor megtudtam, hogy hivatalból kinevezett, hozzá nem értő emberek úgy döntöttek, hogy Miskolchoz kell csatlakoznunk. — Önt nemcsak karmesterként, hanem zeneszerzőként is megismerte a város... — Az első komolyabb sikerélmény ciszterci diák koromban ért: egy Eucharisztikus dalt szereztem, amivel első helyezést és 50 pengőt nyertem. Felszabadulás utáni kórusaimmal néhány saját művet is előadtunk, majd a színházban két operett zenéjét komponáltam meg, és volt egy rumbám, amit egy orosz darab tömegtánc-jeleneteként ismertek meg. A tavaly nyáron bemutatott darab után kezdtem el dolgozni egy requiemen, és van egy nagyobb lélegzetvételű művem tervbe véve, de erről még a családom sem tud. — Művészeti szempontból hogyan látja a zenei élet jövőjét? — Ahhoz, hogy az emberek muzsikálni és muzsikát hallgatni tudjanak, nyugalom és pénz kell, s ez most nincs. Bízom abban, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a polgári jólét zenecent- rikusabb világot teremt... Szuromi Rita egy féléves szünet. Aztán Hatvanban beálltam madárkalitka- készítőnek, de három hét elteltével itt is útilapu következett. A fatelepen majdnem egy évig dolgoztam, aztán egy alkalommal másnapos voltam: eltanácsoltak. Visszamentem Pestre, ahol a nápolyigyárban helyezkedtem el, mint nápolyifűrészelő. Most munkanélküli vagyok... —■ ...Akkor a nápolyigyárból hoztad a neved is? — Nem. Valaha szerettem a Beatrice zenekart. Főleg a fűrészes számukat énekeltem. így maradt rajtam ez a név. Az egész országban, sőt még Ausztriában is így ismernek. — Úgy hírlik, nem is olyan régen viszont megtértél Istenhez... — Ez Pesten történt. A nővéremmel hosszú ideig nem találkoztam, és amikor felmentem hozzá, a Bibliából kezdett felolvasni. Világéletemben hallgattam rá, ezúttal is. Gondoltam, csak jobb lesz. Két hónapig imádkoztam, meg minden, aztán elegem lett belőle. Tudod, a gyülekezet sok mindent megtiltott. A trágár beszédet, a paráznasá- got, az italt. Az a helyzet, hogy Istenben én még mindig hiszek, de a kötöttséget nem szeretem, így hát Veszprémbe mentem, ahol megismerkedtem a menyasszonyommal. Most egy ideig itthon maradunk. — No future — nincs jövő! Ez a jelszavad, ezt irkálod mindenhová. Tényleg így gondolod? — Kedvenc együttesem, a Sex Pistols jelmondata volt ez. Velük tudok azonosulni. — Nem válaszoltál a kérdésre. Nincs jövő? — Jelenleg egy zenekart csinálunk. Talán lesz belőle valami. Akkor kellene visszatérni erre a kérdésre... Tari Ottó „ Öltsek magamra narancssárga klepetust, s ugrándozzam a repülőtéren?” — kérdezte Woody Allen az egyik filmjében, amikor helyét keresve a világban, azt fontolgatja, hogy csatlakozzék-e a Krsna-tudatú hívőkhöz. „Ez minden, amit tudni lehet róluk?” — ezt a kérdést viszont már többen is feltették, hallva arról, hogy az egri közösség vasárnap délutánonként tartja összejövetelét a Megyei Művelődési Központban... ...Pink Floy don és Beethovenen „nevelkedett” füleimet különös, keleti zene ütötte meg az épület folyosóján, amikor az emeleti szobába igyekeztem. Az ajtó előtt levetett lábbelik fogadtak, bentebb viszont kivilágított, mégis sejtelmes szentély tárult elém: a falon Srila Prabhupada portréja, a sarokban Krsna oltára, szobra előtt rizzsel töltött tálka, benne égő gyertyák. A földön ülő szerzetesek és hívők énekükkel, tapsukkal kísérték a hangszereket. A szertartás után közösen költötték el — vendégül látva az érdeklődőket is — az igazán pompás vegetáriánus vacsorát. (ínyencek, figyelem! Nemcsak borjúhúsból készülhet csemege...) Gáspár Jánostól — szerzetesi neve: Vaikunthanatha dás —, a közösség prédikátorától megtudtam, hogy az egyik legősibb vallási tradíciót (5000 éves) 1965-ben telepítette át Indiából Nyugatra Srila Prabhupada, aki szanszkritről angolra fordította a Védikus írásokat. Azóta több millió hívőt nyert meg tanításával. Vallásuk néhány szóban nehezen foglalható össze, talán ami a leglényegesebb: hisznek a reinkarnációban — a lélekvándorlásban —, s azt remélik, hogy Krsna odaadó szolgálatával Külsőleg pontosan olyan, mint minden tizenkilenc éves lány. A bő, bokáig érő, bélelt kabát úgy beburkolja, hogy alakjából semmi sem látszik. Amikor a nyakát behúzza a vastag gallérba, csak a barna, csodálkozó szeme látszik ki a „rejtekhelyből”. Pedig ő, Odol Mónika mégsem olyan, mint a hozzá hasonló korúak. Talán különleges lény? Annyira mégsem. Csak...! — Újságkihordó vagyok — mondja a kérdésemre válaszolva. — Éveken keresztül ezt tanulta? — Nem. A szakmám ruházati eladó, és letettem a boltvezetői vizsgát is. Most pedig gimnáziumba járok. — Miért nem a szakmájában dolgozik? — Mert egy autó elütött itt, Gyöngyösön, a Pampuk-sarkon. — Mi-i-i-i..? — Jól hallotta. Mentem haza a versenykerékpárommal. Ott lakunk a Mátrai úton. Este fél kilencre járt az idő. Egy kicsit késtem már, igyekeztem hát. A közlekedési lámpa sárgán villogott. A keresztezésben jobban előbbre kellett mennem, hogy lássam az utat. Jött egy autó a Mátra felől. Úgy éreztem, nyugodtan befordulhatok előtte, még annyi időm lesz. Balra kellett kanyarodnom, és... — ...és nem volt annyi ideje már? — Az autó elkapta az első kereket. Én rávágódtam a motor- háztetőre, beütöttem a fejem, majd repültem egy nagyot, és pont az útkereszteződés közepén a hátamra estem. Rácsodálkoztam a helyre, ahol voltam, aztán felálltam... — Ennyi volt az egész? — Igen. Akkor nem éreztem semmit. Pillanatok alatt egy kisebb csődület vett körül. Kérdezték, mim fáj. Akkor nem éreztem semmit. Valahonnan előkerült egy rendőijárőr, majd a mentők is megérkeztek. Akkor kezdtem érezni, hogy nincs minden rendben. Bevittek a rendelőbe, megröntgeneztek. — Mit állapítottak meg? — A bal állkapcsom darabomegszabadulnak terhes anyagi testüktől, s nem kell újra születniük e szenvedésekkel teli világba. Miként lehet kapcsolatba kerülni Krsnával? Megtisztulva. Tanításuk szerint tilos a hús, a hal, a tojás fogyasztása, a kábító-, mámorítószerek (alkohol, kávé, cigaretta) élvezete. Tiltotta szerencsejáték és a házasságon kívüli szexuális élet. E szabályok betartásával gyors fejlődés érhető el. Nem szabad ragaszkodni az anyagi dolgokhoz, a munka eredményét fel kell ajánlani a legfelsőbb úrnak, Krsnának. Ha valaki saját elégedettségéért és élvezetéért dolgozik — figyelmeztet a tanítás —, el kell szenvednie tetteinek rossz következményeit. De ha Krsnáért teszi ezt, akkor nincs ilyesmi. Rendszeresen kell olvasgatni a Védikus írásokat: a Bhagavad-gitát és a Srimad-Bhagavatamot, továbbá gyakorta „vibrálni” a Hare Krsna maha-mantrát. Gáspár János meggyőződése, san eltörött, és a bal kulcscsontom is. Ráadásul még agyrázkódást is kaptam. A mentők Egerbe vittek, mert szájsebészeti beavatkozásra volt szükségem... Innentől kezdve elég részletesen elmesélte, hogy a fogaira olyan fémszerkezetet helyeztek fel, amit „sínnek” emlegettek. A száját nem tudta kinyitni, tehát inni sem tudott. Infúziót kapott. A lábadozás időszaka már itthon telt el. — Sokáig nem is beszéltem. Aztán édesanyám egyszer azt mondta, hogy ideje lenne már kimondani a szavakat, mert addig mindent csak leírtam. — Mindez hogyan függ össze azzal, hogy nem helyezkedett el a szakmájában? — Vizsga előtt voltam, a balesetem április 4-én történt. Amikor megkaptam a szakmunkásbizonyítványt, a város minden ruházati üzletét felkerestem. Sehol sem kaptam munkát, mert azt mondták, törött kulcscsonttal nem lehet a végbe tekert szöveteket emelgetni, mert azok súlyosak. — Rokkantságot nem állapítottak meg az orvosok? — De igen, harmincszázalékost. De pénzt nem kapok utána. — Ekkor jött az újságkihordás? — Nem egészen. Előbb a munkanélküliség... Aztán tavaly az egyik barátnőm említette, hogy a postán lenne egy hely. — Nem érzi „rangon alulinak”, hogy újságkihordó lett? — Ha valahol szóba kerül, egy kicsit lemerevednek az emberek, de én nagyon szeretem ezt a munkát. Délelőtt legkésőbb tízig végzek, azután pedig azt csinálok, amit akarok. Az is lényeges, hogy az újsággal többet keresek, mintha boltban dolgoznék. — A családja belenyugodott már ebbe a helyzetbe? — Ketten vagyunk az anyukámmal, mert ő elvált. Vele mindent meg tudok beszélni. Ö olyan, mintha a testvérem is lenne, és a barátnőm is. — Mindent meg tud beszélni vele, csakugyan? — Akár hiszi, akár nem, még a legbizalmasabb dolgokat is. (Fotó: Gál Gábor) hogy csak addig idegenkednek tőlük az emberek, míg nem ismerik hitüket, életüket. Azt tervezi, hogy felkeresi az iskolák tantestületeit, s a tanárokat beavatja filozófiájukba. Úgy véli, a szülők sem lennének elkeseredettek, ha tudnák, hová jár gyerekük. A szitkozódó levelek mellett — amit elég gyakran kapnak — szép számmal vannak olyan írások is, melyek arról tanúskodnak, hogy hatásukra a kezelhetetlen, iszákos, szipuzó srácok közül többen megszelídültek. Sokan tévesen úgy vélik, hogy aki e közösség „uszályába” sodródik, elhagyja a családját. Nos, a szerzetesek — mint általában minden lelki gyülekezetnél — valóban elszigetelten élnek, de a vallás híveinek ilyen értelemben nem kell követniük őket. Beszélgetésünk végeztével a szerzetes így búcsúzik: Haribol! (Énekeld Hare Krsna nevét!) Igaz, amikor először mondtam el neki, hogy... Szóval nem részletezem. Akkor, ha nem ült volna, biztosan leült volna. De nem sá- pítozott, nem cirkuszozott. Meghallgatott... — Tulajdonképpen a szerelemről volt szó? — Igen. Tizenkilenc éves vagyok. Vannak barátaim, haverjaim és barátnőim, s vannak, voltak, illetve most is van egy igazi barátom. Szerelmes vagyok. Szokatlan...? — ...Térjünk vissza az újságkihordáshoz. Nem voltak még kellemetlenségei? — Hogy érti ezt? Úgy, hogy előfordult-e már tévedésem? Hogyne...! Kimarad egy-egy lap, de olyankor korrigálom, vagy úgy, hogy kitalálom, melyik előfizetőnek nem adtam oda az újságot, vagy ők szólnak be a postára. — Másfajta kellemetlensége nem támadt még? — Arra gondol, hogy a férfiak közül...? Igen, volt egy ilyen esetem, a nyáron történt. Nagy meleg volt. A ház tulajdonosa kint állt a kertben, és megkérdezte, nem vagyok-e szomjas. Innék-e valamit? Mondtam, hogy vizet, ha lehet. Menjek be, mondta. De ha már ott vagyok bent, megmutatja a házat. A végén a hálószobába invitált, de én mondtam neki, hogy arra nem vagyok kíváncsi. — És azután? — Azután gyakran várt a kapuban, köszönt, megkérdezte, hogy vagyok. Tudja, én úgy gondolom, minden azon múlik, hogy egy lány miként viselkedik. Meglátszik rajta, hogy mit akar. Sokszor ők kezdik az egészet. — Mindezzel együtt marad újságkihordónak ? — Mit tudnék mást csinálni egyelőre...! Aztán...? Majd meglátjuk, ha leérettségizem. Higgye el, nem rossz mesterség az enyém. — Végül is mindent annak köszönhet, hogy elcsapta az autó? — Látja, ez egy egészen jó következtetés. G. Molnár Ferenc No future? Fűrész, a punk „No future?” — erre a kérdésre később térjünk vissza... Négyessy Zita Akit az autó elcsapott... „Közönségcsalogató” menet a gyöngyösi fesztivál előtt
