Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-06 / 4. szám

HÍRLAP, 1993. január 6., szerda HATVAN ÉS KÖRZETE 5. Játszóházi hétvégék Hatvanban a városi művelő­dési központban — az előző év gyakorlatához híven — az idén is szerveznek a hétvégeken játszó­házat a kicsiknek. Legközelebb január 16-án 9-12 óra között ta­lálkozhatnak a gyerekek az in­tézményben, amikor is téli tájké­peket készíthetnek különböző technikákkal. Emellett lesz me- sefilm-vetítés és társasjáték is. Közmeghallgatásra készülnek Horton Horton január 20-án ülésezik legközelebb a helyi képviselő- testület. Ezen a tanácskozáson szó lesz a közelgő közmeghallga­tásról, s az idei költségvetés főbb mutatóiról. Értékelik továbbá az elmúlt év munkáját, s ezen belül a közüzemi vállalatok beszámo­lója is elhangzik majd. Zagyvaszántói fejlesztések Tavaly kezdték, s várhatóan még ebben a hónapban bekötik az általános iskolába a gázt Zagyvaszántón. A fűtéskorsze­rűsítésre csaknem ötmillió forin­tot fordított az önkormányzat. Ezzel párhuzamosan folyik a belvízelvezetési program, vala­mint a villanyhálózat korszerűsí­tése. Zöld-klub A hatvani városi művelődési központ Zöld-klubja idén is szá­mos érdekes programot kínál a környezetvédőknek, s a termé­szetet kedvelőknek. Január 21- én este 6 órától például az UFO-król és a Vízöntő-korszak­ról hallhatnak előadást a fantasz­tikum iránt fogékony érdeklő­dők. Bővült a könyvtár A hatvani Ady Endre Könyv­tár állománya szépen gyarapo­dott az elmúlt esztendőben. A különböző pályázatok útján nyert összegből bővítették a hangtárállományt, a filmklub számára pedig értékes videofil­meket sikerült beszerezni. En­nek köszönhető, hogy egész éven át szerveztek vetítéseket a film­rajongóknak, a kicsiknek pedig matinékat. Még megtekinthető A hatvani városi művelődési központban január 10-ig tekint­hető meg a „Régiségek a XX. századból” című kiállítást. A Gál József magángyűjteményé­ből válogatott tárlaton régi hasz­nálati tárgyak, kardok, bajonet- tek, s egyéb érdekességek szere­pelnek. Állami gondozottak Pillanatkép a hatvani nevelőotthonról A József Attila Ifjúsági Otthon egyéves fenntartására 23 millió forint jut. Hogy sok-e ez, vagy kevés? Sütő György igazgató: — Ebben az összegben min­den elképzelhető benne foglalta­tik. Nem luxusszinten, sőt szeré­nyen. De azt mondhatom, ez nem baj. Figyelembe kell venni az ország nehéz helyzetét, s tud­juk: igenis össze kell egy kicsit húzni magunkat. Mert ha ezt nem teszi meg egy intézmény, megkérdőjelezhetik a létét. Ám van egy pont, ami alá már nem lehet menni, mert akkor egysze­rűen miért működne egy nevelő- otthon... — Ön szerint napjainkban milyen helyzetben van a gyer­mekvédelem, a nevelésügy? — Elég nehezen megfogható ez a dolog, hiszen ma a családok­ban is nehezebb a gyerekekkel való törődés, a nehéz anyagi helyzet a családokat is megrendí­ti. Ugyanez vonatkozik az intéz­ményekre is. Itt általában tizen­négy éves kortól neveljük a hoz­zánk került fiúkat. Viszonylag speciális feladataink vannak: fő tevékenységünk a munkára neve­lés. Ebben vannak hagyománya­ink, ebben értünk el — magunk­nak is, a gyerekeinknek is — sike­reket. Ilyen típusú nevelőotthon az ötvenes évektől kezdve nem működött még egy az országban. A rehabilitáció a főprofilunk: ál­talában a javítóintézetekből ke­rülnek hozzánk a fiúk, de olyan is van, aki a büntetésére vár. Mon­danom sem kell, hogy ez nem egy egészséges dolog. Hisz van olyan gyerek, aki elkövet valamilyen bűncselekményt — sokszor töb­bet is —, és eltelik három-négy év, amíg „tisztázódik ahelyzete”. Ezt az időt nálunk tölti. — Tehát azok kerülnek ide, akiket közben állami gondozás­ba is vettek? — Pontosan. A dolgokat ne­hezíti, hogy még nem alakultak meg az árvaszékek. Szociális tör­vény nincs, gyermekvédelmi tör­vény sincs, ezért mi sem látha­tunk tisztán az ügyben. Kellene egy olyan hatóság, amely ismeri a családot, a gyereket, a környe­zetet. S nem az lenne a dolga, hogy kiemeli a családból a kisko­rút, ha mondjuk alkoholista az apa: emelje ki az apát. így a leg­optimálisabb helyen lehetne nevelni a gyereket. Ma még ez utópia. A szociális munkások többnyire autodidakta módon képzettek, ettől szakszerűbben lenne áldásos foglalkozni az ügy­gyei. Mert az tűzoltómunka, hogy egyenesen nevelőotthonba kerüljenek a gyerekek. A rend­szerváltás óta még mindig rende­zetlen a probléma: kik azok, aki­ket már nem lehet a családban „megmenteni”. — Mit mutat a statisztika? Több az állami gondozott? — Épphogy kevesebb. Pedig egyre nő a nehéz helyzetben élő, illetve a veszélyeztetett gyerekek száma. Arról van szó, hogy pont a rászorulók kerüljenek intézet­be. Nem működik most ez a rendszer, ezt ki merem mondani. A rendszerváltás óta nincs tisz­tázva, hogy miként nyúljunk bele a család életébe, miként segít­sünk? Ennek hamarosan tisztá­zódnia kell, mert még nagyobb bajt csinálunk, s elkábítjuk saját magunkat: nagyszerű dolog, hogy egyre kevesebb az állami gondozott...!Nemcsak a hatósá­goknak, hanem a társadalmi szerveknek is arra kellene töre­kedniük, hogy mérlegeljenek. Ha otthon tudok segíteni, segít­sek otthon. Ha nem, abban az esetben lehet szó nevelőintézeti elhelyezésről. Ezt a gondot nem szabad csak az önkormányza­tokra ráruházni. Nem a segélye­zésre gondolok, ettől sokkal komplexebb a dolog. A putriból ki kell emelni a gyereket, ha éhe­zik: de utána hová helyezzem, ha nagykorúvá vált? — Itt is vannak ilyen fiatalok? — Még huszonnégy évesek is. Megszokták a tiszta körülmé­nyeket, a munkát. Nyilván nem kívánkoznak oda vissza, ahon­nan jöttek. Ugyanakkor nem tudnak megállni saját lábukon. Volt, aki elment innen, albérlet­ben lakott, dolgozott. Nem is egy, aztán a munkanélküliség szele őt is utolérte. Mit tehetett? Visszajött. Mit tehettünk? Visz- szafogadtuk. A komplex család- gondozás lenne az egyetlen jár­ható út. Nem hiszem, hogy jó megoldás: január elsejétől intéz­ményesítették, hogy a nevelőott­honokban huszonnégy éves ko­rig maradhatnak a gondozottak. Másrészt az emberség azt diktál­ja: ha a fiatalnak nincs hol laknia, dolgoznia, visszafogadja az inté­zet. Ezt tesszük mi is... (mikes) Múltidéző A Grassalkovich-kastély hajdanvolt vendégei Csak kevés beavatott hatvani tud róla, hogy a Grassalkovich Antal által 1754-1763 között építtetett helyi barokk kastélyt számos külföldi utazó kereste fel a XVIII-XIX. században. Élmé­nyeiket írásban is rögzítették, ezek ma is tanulságul szolgálnak az érdeklődő utókornak. Érde­kesek a kastély falai közé elszál­lásolt jeles és kevésbé jeles sze­mélyekről szóló korabeli híradá­sok, újságcikkek is. E leírásokból nyújtunk át egy csokorra valót... ...1767 tavaszán a Magyaror­szágon letelepedett emigráns Francois Xaviser de Feller lu­xemburgi jezsuita szerzetes tesz említést útleírásában az impo­záns hatvani kastélyról, melynek gombospusztai istállójában is járt. Nagyon szépnek találta az istállót, főleg annak pásztor-, ló- és ökörszobrokkal díszített ka­pubálványait. A szerzetes utazó ekkor Szécsényből indult a Tisza vidékére, útjának állomásai Told, Hatvan, Abony, Tószeg, Kecskemét és Szolnokv olt. Útle­írásának címe: „Itinéraire ou voyage dr Mr l'abbaéde Feller en diverses parties de L’Europe, Pa­ris, 1820.” Hatvan városnak és kastélyá­nak egyik legjelesebb korabeli látogatója „a kalapos király” volt. II. József1784. október 11- 23. között tett egy rövidebb utat Magyarországon, útban Pest, Hatvan és Eger felé. A koroná­zatlan királyt a hatvani kastély­ban — többek között — a helyi énekkar is fogadta. E kórust a megalapítója, Kelemen László — a hivatásos magyar színészet későbbi megteremtője — vezé­nyelte. (Kelemen László 1790-ig dolgozott kántortanítóként a Grassalkovichok hatvani birto­kán.) A „Hölgyfutár” című lap 1793. augusztus 13-i száma tesz emlí­tést a már Sina Simon báró tulaj­donában lévő hatvani kastély lá­togatóiról. Az adóbehajtók álta­lában soha, sehol nem voltak szí­vesen látott vendégek. Nem így Hatvanban! A lap hasábjain a kü­lönös vendéglátásról ekként szá­moltak be: „Báró Sina Simon hatvani kastélyában 50, majd nyolcvan adóhajtó katonát szál­lásoltak. A jószágkormányzó a legfényesebb termekbe, bársony bútorok közé szállásoltatá őket, s meghagyó a pincemesternek, hogy annyi bort adjon, amennyi tetszeni fog nekik. A vezénylő tiszt azonban belátva, hogy az ily nagy vendégszeretet egy kicsit veszedel­mes, a katonákat az istállóba visz- szaparancsolá. ” A fentiekben felsorolt leírá­sok — egy részüket G. Győrffy Katalin gyűjtötte össze a „Művé­szettörténeti Füzetek” 20. szá­mában — a kastély állapotán kí­vül a korabeli Hatvan kulturális helyzetét is jól tükrözik. Termé­szetesen más jeles vendégek is jártak a hatvani kastély falai kö­zött. Róluk egy későbbi összeál­lításban emlékezünk majd meg. Demény-Dittel Lajos Marinka Dallos halálára Ismét szegényebb lett az egyetemes magyar művészet, ismét szegényebbek lettünk. A hír megdöbbentett valamennyiünket. ízig-vérig lő­rinci lány volt; akik ismerték, azoknak csak Dal- los Manci. Innen vitte magával mindazt, amivel hírt, nevet, elismerést vívott ki magának. Juhász Ferenc írta róla: „...Festészete mintha Vankóné Dudás Juli mosolyában virágzana. A kék, a zöld, a barna, a sárga, a fekete, a fehér. És Dallos Marinka mondhatja magáról (ez hite jo­ga), hogy naiv festő, tudom: mégsem az! Mert századnyi léttudata és eszmetudata van. És min­den vászna szép válasz és szép választás...” Dallos Manci most elment közülünk. Nem először tette: előbb a napfényes Itália csábította magához, most meg (immár végérvényesen) a Teremtő. Hajlamosak vagyunk azt hinni, az Örök Élet Ura annyira megcsömörlött már Földünk mindent elbontó vérpirosától, hogy egy kicsit szebbre vágyott. Ezért szólította magához Marinkát. A minap Silkó Robi bácsi vetette fel: rendez­zünk neki kiállítást szülőhelyén. Hiszen megér­demelné... Azt beszélték, az utóbbi időben rosz- szul ment a sora olaszhonban. Lőrincibe bármi­kor hazajöhetne, hiszen itt itthon van. Már nyomdában volt a felhívásunk, amikor a döbbenetes hír megérkezett. A gondolat immár többre hivatott egy tárlat megszervezésénél. Ugye, Marinka, egyszer még visszatérsz kö­zénk...? Tari Ottó Támogatás A lőrinci önkormányzat népjóléti bizottsága az arra rászoruló családok támoga­tásához kéri a lakosság se­gítségét. Elsősorban a több- gyermekeseket szeretnék támogatni — s bármilyen ki­sebb, fölöslegessé vált be­rendezési tárgyakat szívesen fogadnak. A népjóléti bizottság el­határozta, hogy összegyűj­tik továbbá a kinőtt csecse­mő- és kisgyermekruhákat is. Kérik, hogy a felajánláso­kat az Anya- és Gyermekvé­delmi Tanácsadóba (Lőrin­ci, Árpád út 150.) Kiss La- josné védőnőhöz szívesked­jenek eljuttatni. Pályázó orvosok Horton Fogorvoshoz menni a legtöbb ember számára nem túl csábító program. Szerencsére egyre több helyen akadnak olyan rendelők, ahová könnyebb szívvel lépnek be a rászorulók. Ez köszönhető a korszerűbb technikának, de nemcsak annak. Az orvos sze­mélyisége talán ennél is fonto­sabb. Horton és a környéken élők közül sokan esküsznek az it­teni fogászra, dr. Zsemberi Edit­re, aki évek óta kezeli a hozzá forduló betegeket. A szimpati­kus hölgy, s az őt immár 25 éve segítő asszisztense, Juhász Jo­hanna nem kis örömmel mutat körbe a „fogászbirodalmon”. Van is ok a büszkeségre, hiszen az 1992-es esztendőben több pá­lyázatot is elnyertek a műszerál­lomány korszerűsítésére. Erről a pályázó, Edit asszony beszél bő­vebben: — Jó ideig egy 15 éves cseh géppel dolgoztunk, amihez pót- alkatrészt nem tudtunk csatla­koztatni. A Nemzeti Egészségvé­delmi Alapítványnál pályáztam „A fogszuvasodás megelőzése gyerekkorban” címmel. Ezzel a munkával 1,2 millió forintot nyertünk, az önkormányzat pe­dig 1,8 millió forinttal pótolta ki az új gép vásárlásához szükséges összeget. így sikerült szert tenni az „Eurodent” nevű olasz ter­mékre, ami jóval többet tud az elődjénél. Éz egy bővíthető rendszer, így a későbbiekben újabb szerkezetekkel is kiegé­szíthető. A száloptikás fej a hű­tést és a világítást is egy időben végzi a művelet közben. Ezzel hatásosan tudjuk kezelni a fog- ínysorvadást is, sőt fogkő-eltá- volítására is alkalmas. Egyéb­ként tavalyelőtt egy lézertanfo­lyamon is részt vettünk a férjem­mel, így a lézertechnika alkalma­zására is lehetőségem van. Sze­retnénk egy fogászati röntgen­gépre is szert tenni. Idén tehát új­ra pályázom. Ezúttal a Szeren­csejáték Rt. Egészségügyi Ala­pítványához. A félj, dr. Szabó József nem kevésbé ismert arc a településen. Ő a körzeti orvos. A fogászattal fogászbirodalomban" szomszédos rendelőben ülünk le beszélgetni vele, ahol épp lázas munka folyik. A betegkártyák adatait viszik számítógépre. Ar­ra a rendszerre, amelyhez ugyan­csak pályázat útján jutott a ren­delő. Szabó doktor a feleségéhez hasonlóan ugyancsak rendszere­sen pályázik, sikeresen... — 1991-ben a Nemzeti Egész­ségvédelmi Alapítványhoz la­borgép megszerzésére adtam be pályázatot. Akkor 100 ezer fo­rintot ítélt meg az intézet, ám ez kevésnek bizonyult az eredeti célra. így egy kis módosítással számítógépes rendszer vásárlá­sára fordítottuk a pénzt. Tavaly ismét próbálkoztam. Az Egész­séges Nemzetért Alapítványhoz nyújtottam be egy programot „Hypertóniás betegek ápolása háziorvosi szinten” címmel, s ez­zel 50 ezer támogatást nyertem el. Szerencsére az önkormányzat is kapott pénzt a céltámogatás keretében orvosi műszerekre, így sikerült megvenni a laborgépet. Ez óriási dolog, hiszen alapszin­ten minden fontosabb vizsgálatot el tudunk végezni itt helyben. Idáig Hatvanba kellett utazni ezért. Mivel a feleségemmel együtt elvégeztük a lézertanfo- lyamot, szerettük volna ezt is hasznosítani a hétköznapokban. A lézerberendezéshez 100 ezer forintot szintén pályázaton nyer­tünk, a hiányzó összeget pedig ezúttal is az önkormányzat pó­tolta. A lézerkezelés kiválóan al­kalmas fekélyek, herpeszek, ser­dülőkori bőrbetegségek gyógyí­tására. — Egy-két év alatt valósággal kicserélődött a helyi orvosi ren­delők berendezése a pályázatok­nak köszönhetően. Lesz folyta­tás is? — Már készül az újabb pályá­zat. De erről majd akkor beszél­jünk, ha sikerül. S még valami: az önkormányzat segítsége nélkül nem értünk volna el ilyen látvá­nyos haladást. Ez annak a testü­letnek is érdeme, amely — ismer­ve a lakossági igényeket — támo­gatott bennünket. (barta) Az év rendőrségi dolgozója Hatvanban: Zöld Gábor A kitüntetettek Benjáminja Az elmúlt esztendő utolsó nap­ján a Heves Megyei Rendőr-fő­kapitányságon kis ünnepségen adta át dr. Lantos Bálint r. alez­redes, főkapitány az év rendőr­ségi dolgozója kitüntető címe­ket az arra érdemesülteknek. Az öt elismert között volt Zöld Gábor r. hadnagy, a Hatvani Rendőrkapitányság munkatár­sa is. Vele váltottunk szót a pla­kett átvételét követően. — Számomra nagy meglepe­tés ez az elismerés — mondta be­szélgetésünk elején. — A megju- talmazottak között, jó értelem­ben véve, én vagyok a Benjámin, hiszen alig négy éve vagyok a rendőri pályán. A közlekedés­rendészetnél dolgozom, és tu­dom, hogy vannak a megyében tőlem jobb közlekedési rend­őrök is. — Akkor hát mégis minek kö­szönhető, hogy az On személyére esett a választás? — Gondolom, nemcsak az el­múlt egy év munkáját vették fi­gyelembe a cím odaítélésénél, hanem az előzőekét is. Azok va­lóban eredményesek voltak a számomra. — Amennyiben? — Úgy érzem, az 1992-es év­ben az átlagnál többet sikerült tennünk. Elsősorban azért, hogy — bízva a feltételek megteremté­sében — Hatvanban is létrejöjjön Zöld Gábor: „Jó lenne, ha minden kapitányság rendel­kezne traffipaxos autóval...” (Fotó: Perl Márton) az önálló közlekedési osztály. Ezt tartottuk az egyik igen fontos feladatnak. — Nem hiába, hiszen tavaly szeptember 1-jétől azon a kapi­tányságon is kialakult ez a fontos egység. Mik a kezdeti tapasztala­taik? — Ismert, hogy korábban a közrendvédelemben dolgozók látták el a közlekedéssel kapcso­latos tennivalókat is. Az önálló osztály előkészítésekor olyano­kat igyekeztünk oda csoportosí­tani, akik rendelkeztek a megfe­lelő felkészültséggel, s a helyis­meretet is képesek mielőbb meg­szerezni. Elértük most már azt— hisz ténylegesen október 1-jétől indult igazán a munka —, hogy a nap 24 órájában négy-öt közle­kedési rendőr van az utakon a térségben. Természetesen van­nak helyszínelőink és vizsgáló­ink is. Áz ittas járművezetéses ügyekkel például én foglalko­zom. — Az idei év még fokozottabb ellenőrző funkciót kíván meg e szakterület rendőreitől, hiszen változnak a KRESZ bizonyos előírásai. Kellően felkészültek-e erre? — A jogalkotói szándék két­ségkívül pozitív, de csak annyit ér, amennyit belőle betartanak, illetve be tudunk tartatni. Tech­nikai felszereltségben sajnos, na­gyon le vagyunk maradva Euró­pától. Például elkelne minden kapitányságon egy-egy sebesség­ellenőrzőjármű, azaz traffipaxos kocsi. A beszerzési áruk szerin­tem rövid idő alatt megtérülne, nem is szólva arról, hogy talán kevesebb emberéletben esne kár. Érdemes lenne ezt megfon­tolni! Mi persze, igyekszünk a le­hető legtöbbet megtenni azért, hogy biztonságosan vehessenek részt az állampolgárok a közúti forgalomban. (-lay)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents