Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-05 / 3. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 5., kedd Látószög Hazai Olvasom, hogy megtalálták és be is szolgáltatták hazánkban Pannónia — a dunántúli egykori római tartomány — eddig fellelt legnagyobb aranykincsét. Honfiúi szívemnek kétszeresen is dobognia kellene a váratlanul tudomásomra jutott esemény miatt. Hiszen a helyszín — ha nem is tősgyökeres magyar — régtől fogva országunk része, a honfoglalástól miénk, szegről-végről történelmünkhöz tartozik. Másrészt pedig a leletet — bármilyen csábítók is voltak a Néró császár pénzreformja előtti időkből származó, egyenként 7-7.5 grammos aranyérmék — a felfedezők annak rendje és módja szerint, felszólítás nélkül átadták a hivatalos szerveknek. Ahelyett, hogy az értékes dugipénzt tovább rejtegették vagy más, napjainkban használt fizetőeszközre váltották volna. Szóval, önfeledten örülhetnék magam is a tettnek, ha a közlemény további részében éppenséggel nem arról tájékoztatna az újság, hogy a szenzációs érmekincs a becslések szerint mintegy 266 ezer német márkát ér. Nem ennyi vagy annyi forintot — hanem ehelyett: márkát. Megvallom, kissé zavar ez az átszámítás. Bosszant és elkeserít. Annál inkább, mivel — szintén nemrég — egyéb eset kapcsán is hasonlóképpen felháborodtam már. Akkor egy súlyos tűzkárt — hajói emlékszem: valamely hazai üzem pusztulását — mértek idegen valutával, nevezetesen dollárral. Különös, s meglehetősen érthetetlen a számomra az ilyenféle meghatározás, mivel ha a márka, még inkább pedig a dollár közismerten „keményebb” és divatosabb is a forintnál, azért nálunk mégiscsak ez utóbbihoz szoktunk hozzá. Emezért dolgozunk, törekszünk inkább, s többnyire ezt költjük ki- sebb-nagyobb megelégedésünkre vagy bánatunkra. Kiváltképpen, hogy jó ideje már azokban az üzletekben is elfogadják, ahonnan korábban bizony kinéztek bennünket, ha tévedésből elővettük a kasszánál. Elegáns boltjainkon ugyan továbbra is a külföldi elnevezés az ékesebb, mint a magyar, ahol igazán adnak magukra, a világértsem írják ki azt, amit a honfitárs is könnyebben megért, de szerencsénkre-szerencsétlenségünkre azért leginkább forinttal egyenlítjük ki, vagy próbáljuk rendezni a számláinkat. Ismerik a nyelvünket, könnyen kifejezhetjük magunkat, megérthetjük egymást. Legalább valamelyest úgy érezhetjük, hogy itthon vagyunk. Akkor sem bátortalanodunk el különösebben, ha körülöttünk zömével import már az áru, és egyre inkább fölénk kúszik az ár, mivel mégis csak az a lényeg, hogy szótár nélkül is kimozdulhatunk hazulról s legalább a hazánkat bejárhatjuk így. S nem semmi az, ha van meg hazánk. A hovatartozás jóleső melege a didergő telet is feledteti velünk. Segíthet a legmeglepőbb változások, szokások megértésében is. Egyszer pedig talán majmos torzulásainktól is megszabadít bennünket. Úgy vezet minket Európába, a fejlettebb világba, hogy voltaképpen továbbra is a helyünkön maradhassunk, s a legkevésbé se kelljen titkolnunk, szégyelnünk magyarságunkat „márkás, dolláros” vagy más pénznemben fizető embertársaink előtt. Föltéve persze, ha mi is így akarjuk. Gyóni Gyula A pedagógia hétköznapjai: Pályaválasztás „Mi leszel, ha nagy leszel?”— ezzel, azaz a továbbtanulás, apá- lyaválasztás nehéz kérdésevei szembesülnek ezekben a hetekben tizenéveseink és szüleik. A döntés kockázatos — már csak azért is, mert az életutat befolyásoló elhatározásnak sajnos nagyon korán kell megszületnie. (A 14-18 éves lányok, s még inkább a fiúk többségének még nincs kialakult elképzelése saját jövőjéről). Tanáccsal persze sokan és szívesen szolgálnak, de a választás felelősséget a szülőkkel, a családdal valójában senki nem oszthatja meg. Már azt is felelősen mérlegelni kell, hogy a pályaválasztás főszereplőjének, a gyereknek mennyi beleszólása legyen a döntésbe. Nem szül jó vért, ha a „róla-nél- küle” módszert követjük. Ám az sem szerencsés, ha az élettapasztalat híján levő, távlatokban aligha gondolkodó tiniket magukra hagyjuk: válasszanak belátásuk, tetszésük szerint — lelkűk rajta. Az arany középutat ez esetben is az esélyek, kilátások együttes mérlegelése jelentheti. Gondolkodjunk tehát velük együtt, és ne helyettük. Á közös döntést érlelve, családi tanácskozásokon érdemes őszinte számvetést készíteni a gyerek hajlamairól, képességeiről; arról, hogy milyen területek, témák, kérdéskörök, szellemi vagy fizikai foglalatosságok iránt érdeklődik, s a vonzódás párosul-e az átlagosnál jobb adottságokkal. így, fokozatosan szűkítve a kört, jo eséllyel elkerülhető a melléfogás, a pályatévesztés. Kockázatos viszont az olyan pályaválasztás, amelyet az motivál, hogy a szülő erőnek erejével saját egykori vágyait, ábrándjait próbálja a gyerekkel megvalósítani. Lehet, a szófogadó ifjú enged a rábeszélésnek, de nagy a valószínűsége annak, hogy ambíció és igazi hivatástudat htján aligha lesz elégedett, sikeres ember a szülők megálmodta pályán. Nagy a varázsuk a divatszakmáknak, de nagy a kockázatuk is. A felkapott foglalkozások, szakterületek kapui előtt legna§ yobb a tülekedés, és legkisebb a ejutás esélye, s többnyire az ilyen pályákon szükségeltetik — a tehetseg mellett — a legtöbb szerencse is az előrejutáshoz. Természetes, hogy a szülők igyekeznek a pénzes, jól jövedelmező foglálkozások felé terelni gyermekük lépteit. De ne maradjon ki a számvetésből az sem, hogy a tanulás, taníttatás nem kevés anyagi áldozattal jár. A jövő tervezésekor tisztázni kell tehát, hogy mivel és meddig tud segíteni a szülői ház, s hol a határ, ahonnan már önerejére hagyatkozva kell megtennie fiunknak, lányunknak a pályakezdésig hátralevő utat. Dr. Kecsmár Ilona (Ferenczy-Europress ) Hogyan tovább — az első megmérettetés után...? (Fotó: Szántó György) Futam a Szomory-darabból Raády Melinda — Losonczy Ariel „...Itt van, megérkezett Melinda” Hasonlatommal nem járok nagyon messze az igazságtól, amikor azt állítom: Szomory Dezső, a zeneileg legalább annyira képzett, mint amennyire íróilag igényes művész, ebben a darabban (Hagyd a nagypapát!) — annak a második részében — drámaíróból átváltozott karmesterré. Pálcájával, mint témát, ezt a ravasz Szabóky Zsigmond Ráfa- elt leparancsolta az első helyről, átrakta a brummogó kíséretbe, innen-onnan néma szereplőnek, mert időközben eszébe jutott Ráfael ellentéte-páija-hason- mása nőben. Azaz: Raády Melinda. Attól a pillanattól kezdve, ahogyan az ő teremtő-zenélő képzelete ráállította a színpadra ezt a Közép-Európából az óceán túlsó partjára pattant nőt, mindent elfelejtett: drámai alaptörvényeket, az addig megírt és nagyon jól használható szerepeket, azokat a színészeket is, akik tö- rődtek-nyűgölődtek az ő mondanivalóival, azzal a zeneiséggel, amit ebben a mai sokdecibelesen őrjöngő, zenétien világban felfogni is keserves, ha egyáltalán lehetséges — szóval, ez a Szomory, ez a színműíró, aki éppen a kalapos királynak, II. Józsefnek is jó barátja és újraálmodója, azt mondja: mit neki a színen egy tucat ember, ez az egész Szabóky- család, a különfajta bolondéri- ákkal, a félig rejtve maradt szélhámossággal, Ráfaellel betetőzve. Itt van ez a nő az előidőkből és Amerikából. Amit eddig ez a férfizsarnok csinált a családdal tiszta macerából és egyebekből, azt most a szórakozás és a változatosság kedvéért ezek után a Melinda alakítja! Pedig ez a Melinda elég későn érkezik a darabba, a világot jelentő deszkára, hogy sikere támadhasson. Akadt itt már házi rabszolga női kiadásban legalább négy, Magda, a feleség, Berta, az anyós — így bizony két ennyel, mert jól dolgozott! —, Teri is, a kis patkány, aki meri imádni azt, akit nem szabad, aztán még itt van a félig hülye Nagypapa mellől a Nagymama, és szólhatnánk még akár Irmus- rólis, de minek? Nem számíthatnak többé, mert itt van, megérkezett Melinda. Aki úgy jön be, olyan észrevétlen indokolással, mintha máris ki kellene mennie. No, nem oda, hanem a históriából! De a karmester, akarom mondani, Szomory úgy találja, hogy ő itt marad; amit eddig a Szabóky mondhatott, azt most átveszi Melinda, megragozza maga felől, magának és magáért. Mindenki titokban jajveszékelni kezd a nézőtéren, már hogy ez a Szomory, vagy a darab rendezője valóban eszét vesztette, miért is kárál ez a nő? A kihívó, a szélesre festett szájával és azzal, hogy egyre jobban kinyitja. Mintha be se akarná fogni. Vagy be se akarnák fogni. Hogy mi a nyavalya is ütött belé ebbe a darabba, hogy itt kettétört? Az a fennhéjázó, mindenkit lepiszkoló, mindenkit az orránál fogva pörgető férfi itt meghalt, elnémult, és ez a félművelt, mert nagy pofájú naccsága, valahonnan Kalifornia és az Isten háta mögül, szórja a dumát, majdnem azt mondtam, a rizsát, úgy, mai módon, pestiesen, a vi- gécek tájékáról. Es nincs vége és nincs hossza, térül-fordul, ki- megy-bejön, vagy fordítva, nem mindegy, neki minden jól áll, ő mindenkinek és mindenkiért jótáll, pénze van, hirdeti, ro- gyásig tele van itt meg ott meg amott a — bugyellárisa. Mije? És mire a Kedves Néző, azaz a közönség lassuló agyműködését próbálná szinkronba hozni ezzel a dámával, és mindazzal, amit erősen slicceit szoknyáival, feldobált lábaival tesz, szóval ez a közönséges perszóna, női paprikajancsi — levesz minket a lábunkról. Miért is? Mert ez a nő — kérem szépen — tudja megszólítani a társadalmat. Nemcsak azta-tat — így bizony, aztatat! — a társadalmat, amely ma is éppoly megvásárolható jóízű dumával, megszólítható eleven köznapi beszéddel, ha a szavak nem farral csúsznak ki a szájából, mint a félvak pondró a rohadt almából. Vagy egyébből. Ez a Melinda — azaz Losonczy Ariel — teszi ezt így, meg úgy, meg amúgy is! Ö, akinek az egész karaktere fényévnyi távolságra tartózkodik az általa megalakított, begyuta- csolt jellemtől, ettől a szatócsi ivadék-angyaltól, szórja szét a mondatokat azzal a gyorsasággal, ahogyan az őrültek szokták szétdobálni a képzelt főnyereményből még a megszámlálható bankókat. Szórja, nem is akaijuk elhinni, hogy komolyan sikerre futtatja a nagy eszét, pedig ezt teszi. Még akkor is, ha a rendező ezt nem kalkulálta be, vagy nem így. És szegény Szomory, most pörgeti elegánsan hordott, ápolt és végül is kinyomorodott, kigú- vadt testét ott, túl azokon a bizonyos eliziumi mezőkön, hogy most, annyi év után „megjátszották” neki a Melindát, olyan szerencsés kézzel — ésszel —, mint csak a turfon szokták a hülyén semmire sem figyelők. Vagy akik csak úgy tesznek, hogy semmire nem figyelnek. „Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Közönség és még kedvesebb Színészek!” — szólna most Szomory, ha engednék szólni —, „Nem mindig esett meg velem, hogy jól érezzem magam a színháznak nevezett műintézetben. De ezt a nőt honnan a fenéből hozták ide?” Hol tartották eddig? Mivel etették idáig? Nem mannával, az biztos, mert akkor nem vágódnának ki ilyen fanyar hangzatok a fogsora közül! Még jó, hogy belém nem harap? És milyen jó étvágyat mímel?! Meddig akar még élni? Hiszen úgy beszél, mint aki csak most indult el igazán. Vagy én innen már mindent másképp látok? És ha másképp? És-hamásképp! És- ha-másképp?! Hogy-zenél-ez? Hogy-zenél-ez? Kell-e-minden? És-ha-nem-kell, — merre-hin- tem?! Már-mint a tapsot. Oda, most Arielnek! Farkas András Hogyan gazdálkodjon a család? 2. Költse el okosan a pénzét! A garasoskodásról, illetve Csekonics báró felelőtlen költekezéséről szóló közmondások, ha nem is tudományos megalapozottsággal, de jelzik a pénzzel való bánásmód két végletét. A túlzott aprólékos fontolgatás éppen olyan káros lehet, mint a hirtelen és könnyelmű döntés. Sokan idegenkednek a családi költségvetéstől, mondván: megfosztja a szülőket és a gyerekeket a vásárlás, a pénzköltés örömétől. A közgazdászok pedig azt állítják, hogy éppen a megalapozott költségvetés az örömforrás záloga, mivel a beosztás csökkentheti a gondokat. Igaz, hogy az árak folyamatos emelkedése miatt mind kevesebb kiadást sorolhatunk a fix költségek közé, mégis próbáljuk meg összeírni, mire is megy el a pénzünk? A lakbér a lakástörvény elfogadása után várhatóan emelkedik majd, de ezen a tételen akaratunk ellenére sem tudunk spórolni. A rezsiköltségeken viszont igen. Például nem fűtjük 24 fokosra a szobát, csak 20-21 fok közöttire; vagy az ételek egy részét kuktában főzzük, mert így gyorsabban elkészül, és kevesebb gáz-villany fogy. Az áramszolgáltatón bosszút állhatunk az árak emelkedése miatt, ha tanuláshoz, olvasáshoz, kézimunkázáshoz kisebb teljesítményű helyi fényforrást használunk. A mennyezeten, magasban elhelyezett 100 wattos égőnél rosszabbak a látási viszonyok, mint a 60 W-os izzóval világító olvasólámpánál. Az energiamegtakarítás pedig a két teljesítmény közötti különbség, azaz: 40 százalék. A sokat és méltán reklámozott kompakt fénycső— azonos fényerősség mellett — csak a hagyományos villanykörtékhez szükséges áram egyötödét fogyasztja. Igaz, a speciális armatúra miatt nem olcsó, de „a beruházás” gyorsan megtérül a kisebb villanyszámlában. Ha a telefonfülkékhez hasonlóan az otthoni készülékeken is három perc után bontanák a beszélgetéseket, bizonyára kisebbek lennének a számlák. Az élelmiszerek, tisztítószerek esetében az ésszerű és tervszerű vásárlással lehet csökkenti az áremelkedés miatti többletkiadásokat. Sokat segíthet például a heti étlap készítése. Ha a család együtt állítja össze a menüt, akkor mindenki könnyebben elfogadja, hogy kedden a papának kedveznek a rakott krumplival, szerdán a kishúgnak a grízes tésztával, s talán még a „mama kedvence”, a spenót tükörtojással is könnyebben elfogy. Az étlap ismeretében nem kell minden áldott nap, munka után rohanni a boltba — a tejet, kenyeret bárki megveheti —, elég hetente egyszer nagybevásárlást csinálni. A diszkontáruházakban főleg a nagyobb tételben történő családi bevásárlással jó néhány forintot megtakaríthatunk. Az ötkilós csomagolású liszt, a háromkilós mosópor diszkontárát érdemes összevetni az azonos súlyú, ám kisebb kiszerelésű üzleti árral, s kiderül: nem az egyszeri nagybevásárlás a drága, hanem az elaprózott, mindennapos. Szerencsére egyre több tisztítószerhez kapni úgynevezett zacskós utántöltést. Á mosogató- és súrolószerek műanyag flakonjának árát csak egyszer kell megfizetni, és ez is jelenthet néhány forint megtakarítást. Az éjjel-nappal nyitva tartó kis szatócsüzleteknek minden háziasszony örül, és a napi rohanásban nem is figyel rá, hogy ott az este kilenckor is megvásárolható tej jóval drágább, mint a „nappali” üzletekben. Amíg tanuljuk a takarékosságot, érdemes minden számlát gondosan megőrizni, a kiadásokat pontosan könyvelni, hiszen csak ezek birtokában deríthető ki, hogyan jövünk ki jobban a pénzből, hol mennyit lehet megtakarítani. - szabó ( Ferenczy-Europress) Étkezési szokások és csillagképék „Mondd meg nekem, hogy mit és hogyan eszel, és én megmondom, hogy milyen csillagkép alatt születtél...” — a régi közmondás ilyesfajta megváltoztatásával hívta fel magára a figyelmet Európa legnagyobb kulináris folyóirata, a „Meine Familie und ich” (A családom és én) legújabb száma. Megtudhatjuk például, hogy akik a Bika és a Rák jegyében születtek, azok mindenkit felülmúló „álompárt” alkothatnak — legalábbis, ami az étkezést illeti. Mindketten szeretnek csendben és „elmélyülten” enni, s különösen kedvelik az olyan ínyenc falatokat, mint a töltött botjúszegy. Egy Bak ellenben tönkretenne egy Rák-Bika kulináris randevút — ő ugyanis a nehéz házi kosztot szereti. * Jó esélye van a Skorpiónak és a Szűznek is arra, hogy „a szerelem a gyomron keresztül lángoljon fér. Bennük elsősorban a kulináris ínyencségek iránti kíváncsiság a közös vonás. A folyóirat egyébként mindkettőnek vesét ajánl almamártással. Az Ikrek és a Vízöntőjegyűek az egzotikus, nem mindennapi ételeket kedvelik. Az Ikreknek örömet okozhatunk például ananászbefőttel és indonéz rizses- tállal, míg a Vízöntő sokat ad a gusztusos tálalásra és kedveli a nemes aperitifet étkezés előtt. Előszeretettel fogyaszt halat, ráklevest és roston sült homárt. A Mérleg jegyében születetteknek a folyóirat kacsamellet ajánl narancsmártásban. Az Oroszlánok nem szeretnek egyedül enni — a legszívesebben luxuskörnyezetben étkeznek, hű bámulóik társaságában. Csak a Kos nem élvezi a finom ételeket és a kifinomult konyhaművészetet. Az örökké nyugtalan Kobakkor boldog, ha nem kell túl sok időt fordítania az étkezésre. A legszívesebben készételt eszik, de abból a finomabb fajtát.
