Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-04 / 2. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 4., hétfő Január Hogyan gazdálkodjon a család? Ennek a hónapnak a neve a római Janus istentől való. Janus kétarcú volt, előre is nézett, hátra is. Ilyen kétarcú a január első napja, az Újév. Hátranézünk fá­radtan, és előrenézünk félénken. Első érzésünk az, hogy ismét el­múlt egy év. A szilveszteri gond­talan vidámságból kijózanod­tunk. Ridegen néz ránk a való­ság. Új évben vagyunk. Egy év­vel idősebbek lettünk. Úgy va­gyunk, mint a költő: „Megcsal­tak engem a fák. Elhitették, / hogy ők is, mint én, tétlenek / és mozdulatlanok és a jövőre / nincs gondjuk, csak merengenek. / Ott köztük az idő is mozdulatlan, / azt hittem én, könnyenhívő. / Mostálmélkodva nézek a magas­ba. / Hát mégse állt meg az idő. ” (Nadányi Zoltán: Bocsáss meg). Újévkor előre is nézünk. Am fekete sötétség borul szemhatá­runkra. Nem tudjuk, mi vár ránk. Munka? Betegség? Szegénység? Siker vagy sikertelenség? Nem tudjuk! Ez a tudatlanság megret­tent. Keresünk egy biztos pontot, amely megnyugtat és megerősít a cselekvésre. A félelem bénít. A remény biztonsága megerősít és energiát ad. Titkos félelmeink közül első a létbizonytalanság. Lehet, hogy szegénység fenyeget bennünket? Lehet, hogy elveszítjük a biztos anyagi alapot? Korunk tragikus körképe mintha ezt sugalmazná. Gondoljunk a Szomáliái éhezők szívszaggató képeire. Gondol­junk a menekülttáborokra. La­kóik házat, hazát hagytak el, hogy megmentsék életüket. Gondoljunk a fogolytáborok la­kóira, kiknek sem testi épségük, sem szabadságuk, sem életük nincs biztonságban. Századunk drámái szemünk előtt játszód­nak le. Régebben csak újságok híradásából, képeiről értesül­tünk. Ma már minden nap látjuk a tévé képernyőjén a menekülő­ket, az üldözötteket, a csonttá soványodott éhezők sokaságát, akik üres szemmel bámulnak a semmibe. Az emberi tragédiák mélysé­geit megtaláljuk a Zsoltárok könyvében. Erről a nagy költé­szetről méltatlanul feledkeztünk meg. Ugyanígy Sík Sándor nagy költőnk bravúros első zsoltárfor­dításáról is. Az ő szavaival adjuk vissza a zsoltárok gondolatait. Dávid sötét barlangokban húzó­dott meg a sötét sorsa elől: „Az Úr az én fényességem, / Kitől vol­na hát megijednem? / Az Úr az én életem oltalmazója, / Kitől volna hát remegnem?... / Elrejt engem a veszedelem napján / Ő kunyhajában. / Magas kőszirten megoltalmaz engem / Ő rejtek sátorában ” (26). Az új év felénk ásító sötétjé­ben félünk a betegségtől, az élet elveszítésének kockázatától. Csak a kórházi dolgozók tudnak számot adni a betegségek égető kínjairól. A sötét jövő ezzel is fe­nyeget bennünket. A 40. zsoltár ilyen helyzetet rajzol elénk: „Boldog, akinek a szűkölködőre / Gondja vagyon. / Segítségére lesz az Ür/ A rossz napon. / Meg­tartja őt az Úr ésélteti... /Mellette léssz, Uram a sorvadásnak ágyán, / Betegágy fektét jóra for­dítod... / Ellenségeim gonoszát szólnak rólam: / Mikor válik ha­lálra már? / Ha egyik látogatni jön, / Csalfát beszél az ajka... / Gyűlölőim fejüket összedugják / És úgy suttognak ellenem... / Sőt még barátom is, kibe / Bizalma­mat vetettem, / Ki megosztotta kenyerem, / Sarkátemeli ő is elle­nem.” Hetenként halljuk, olvassuk, hányán lelték halálukat az or­szágúton. Hányán lettek egész életükre rokkantak a mai közle­kedési hajszában. Megdöbbentő képsorok mutatták be a portugá­liai repülőgép-szerencsétlensé­get. Üdülésre utaztak, és a halál­ba értek. Vidám karácsony és szilveszter helyett sokan közülük a sebészet intenzív osztályán töl­tik az ünnepeket. Azon gondol­koznak, lesz-e még belőlük élet­kedvvel rendelkező ember. Igaza van a 38. zsoltár töprengésének: „Add, Uram, tudtul végét életem­nek, / Hogy napjaim mértéke mekkora? / Mily múlandó va­gyok / Uram, hadd ismerem meg, / ímé, napjaim arasznyira mérted /És életem előtted, mintasemmi. / Egy sóhajtás előtted ember és emberélet. / Úgy múlik el az em­ber, mint az árnyék, / Az ember­nyüzsgés, mint a lehelet: / Kin­cseket gyűjt és nem tudja, kinek... / Jövevény vagyok tenálad / És zarándok, mint őseim! / Fordítsd el rólam haragos szemed, / Hogy megviduljak, mielőtt elmegyek.” • Halálnál is rosszabb, ha két­ségbeesünk, és elveszítjük bizal­munkat az életben. Nem kell kórházi ágyon feküdni, vagy a halállal vívódni, enélkül is élhe­tünk lelki sötétségben, és elve­szíthetjük életbátorságunkat.’ A kétségbeesés jobban lever, mint a betegség. Ha megvetnek, ha úgy érezzük, hogy már feleslege­sek vagyunk, nagyobb baj, mint­ha fizikai szenvedés szakadna re­ánk. Kétségbeesett kilátástalan- ságban sóhajtozott az 56. zsoltár írója is: „Könyörülj rajtam, Uram, könyörülj, / Mivel az én lelkem hozzád menekül, / Szár­nyaid árnyékában / Én lelkem megvonul, / Amíg a romlás elvo­nul. / A fölségeshez küldöm sza­vamat, /Aki jó végre viszi dolgo­mat. / A mennyből küld segítsé­get nekem... / Jósága száll rám és irgalma. ” A Janus-arc néma maradt, akármelyik irányból nézték. Mi nem ilyen arcra nézünk, hanem januárban, Újév napján Jézus ar­cára, amely reményt és erőt su­gárzik. „Magasztaljátok az Urat velem, / Dicsérjétek ő nevét mindösszesen. / Kerestem az Urat és ő meghallgatott, / Min­den szükségből kiszabadított. / Nézzetek rá és megvilágosultok / És orcátokon meg nem pirultok” (33. zs.). Januárban, az új évben rímel­jünk a zsoltárokra Áprily Lajos­sal: „Én Istenem, legyek vidám, / hogy házam vidítani tudjam. / Mosolyogjak, ha bántanak / és senkire se haragudjam... / Ma minden gondot tűzre vessek, / Nyújtsam ki kincstelen kezem / s szegényen is nagyon szeressek.” Miklós Béla A család létfenntartásához nélkülözhetetlen, alapvető szük­ségleteken csak nehezen lehet változtatni. Az viszont megfi­gyelhető, hogy az igényekre vo­natkozó „mit szeretnék” kérdés­re, főleg az utóbbi két évtizedben egyre értékesebb tartós fogyasz­tási cikket neveztek meg az em­berek. Húsz esztendővel ezelőtt a robogó, öt éve a video, napja­inkban pedig az autó szerepel a család felnőtté érő tagjainak kí­vánságlistáján. A tapasztalatlan anyagi réteg­ződésekkel adódik, hogy a jelen­legi helyzetben sokaknak viszont még a létszükséglet kategóriájá­ba tartozó élelmiszerek egy ré­széről is le kell mondaniuk. Ä 2,5 millió nyugdíjas 70 százaléka él a létminimum alatt, vagy annak közvetlen közelében. Ilyen kö­rülmények között minden eddi­ginél nagyobb jelentősége van a családi költségvetésnek. Van­nak, akik kevesebből is köny- nyebben kijönnek, míg mások viszonylag magas jövedelemből is rosszul élnek. Ugyanúgy, mint az állami költségvetésnél, a családi költ­ségvetés készítésekor is a bevéte­leket és a kiadásokat kell számba venni. Számolni csak a biztos jö­vedelemmel szabad, a csupán re­mélt bevételt csak a távlati célok­A Soros Alapítvány segítségével Magyar dzsessz, angolul A karácsonyi ünnepek előtt igazi ajándékkal lepte meg a Ho­tel Info Kft. a dzsesszrajongókat, hiszen e cég kiadásában jelenhe­tett meg a The Book of Hungari­an Jazz című angol nyelvű kötet. A hazai dzsessztörténet kiváló kutatója, Simon Géza Gábor hosszú éveken keresztül gyűjtöt­te az anyagot a már kapható, gazdagon illusztrált albumhoz. A Bürger Attila szerkesztette könyvben az 1850-es évektől napjainkig felvillannak a magyar dzsessz legfontosabb állomásai, s arcai. A kiadványt ismertető sajtó- tájékoztatón elhangzott az is, hogy eredetileg magyar nyelven, színes illusztrációval szerették volna megjelentetni a könyvet, ám a korlátozott anyagi lehető­ségek miatt úgy döntöttek, hogy egyelőre a dzsessz nemzetközi nyelvén, angolul adják ki a mun­kát. Ez lehetőséget nyújt a kül­földi dzsesszkutatók számára is a behatóbb tanulmányozásra. Amennyiben támogatók akad­nak, a későbbiekben minden bi­zonnyal a magyar nyelvű kötet is elkészülhet. A Soros Alapítvány segítségé­vel napvilágot látott, hiánypótló mű már kapható az üzletekben. Igenek és nemek Ki hogyan szavazott az abortusztörvényre? A tavalyi év egyik utolsó, nagy törvényhozási nekifutása volt a magzati élet védelméről hozott törvény vitájának befejezése és a szavazás lebonyolítása. Több képviselő, nem értvén egyet a parlamenti többség véleményé­vel, az Alkotmánybírósághoz fordult jogértelmezési panaszá­val. Mint ismeretes, a képviselők asztalán két törvényváltozat fe­küdt: egy szigorúbb és egy libe­rálisabb. Az első szavazás e két változat közül az alaposabb megvitatásra érdemes változatot jelölte ki, s az első menetből a B változat, a liberálisabb törvény- javaslat került ki győztesen. Ösz- szesen 203 honatya voksolt mel­lette, 50 ellene, 25 tartózkodott. A B változat megszavazásakor 29 olyan képviselő szavazott, aki a végszavazáskor nem volt ott, míg ez utóbbi megszavazásánál 34 olyan képviselő voksolt, aki az előzőn távol volt. Amint az ösz- szesítésből kitűnt, tizenhárom­mal többen vettek részt a végsza­vazáson, az igennel szavazók száma tízzel, a nemmel szavazó­ké tizeneggyel csökkent, a tar­tózkodó pedig nyolccal emelke­dett. Kik és mire adták voksukata B változat végletes elfogadásakor? Igenről nemre változtatott Bánffy György, az MDF, Be- reczky Vilmos, az FKgP, vala­mint Schumann Tamás és Nyers Dezső, az MSZP képviselője. Igen helyett a tartózkodást vá­lasztotta két szabaddemokrata hölgy: Büky Dorottya és Rózsa Edit, a kisgazda Izsó Mihály, a fi- deszes dr. Szájer József, és csak­nem valamennyi — összesen 14 — MSZP-képviselő. Dr. Csehák Judit megmaradt eredeti igenjé­nél. Olyanok, akik a B változatra nemet mondtak, de a végszava­záskor igennel szavaztak, öten voltak: Tóth Tihamér és Vizy Bé­la (MDF), Cséfalvy Gyula, dr. Horváth Tivadar és Lukáts Mik­lós Péter (KDNP) képviselő. Az A változattal egyetértők és ezért a B változatra nemet mon­dók közül a végszavazáson Tóth Kurucz János, dr. Marx Gyula (MDF), Komenczi Bertalan (SZDSZ), dr. Hasznos Miklós és dr. Karcsay Sándor (KDNP) képviselők tartózkodtak. És még egy érdekes adat: a képviselőnők között egyetlenegy sem akadt, aki az A változat mel­lett szavazott volna. (koós) 1. Beosztással élni? A családi nyaralásokat a többség nem tervezi nál — „még jó a tévé, de ki kelle­ne cserélni egy korszerűbbre” — szabad figyelembe venni. A tar­tós fogyasztási cikkeket a csalá­dok többsége hitelből vásárolja, és gyakran megfeledkeznek ar­ról, hogy a törlesztést az állandó kiadások közé sorolják. Miből áll a család biztos jöve­delme? Természetesen az esedé­kes bérből, fizetésből, nyugdíj­ból, a havonta rendszeresen ka­pott járadékból, családi pótlék­ból, a gyermekgondozási díjak­ból, és sajnos egyre több famíliát érintően a munkanélküli-segély­ből. A várható bevételek kategóri­ájába tartozik a prémium, a bor­ravaló, a hálapénz, a rendkívüli szociális vagy szakszervezeti se­gély. Melyek az állandó kiadások? A lakásfenntartás költségei — a lakbér, a hiteltörlesztés, a bizto­sítások; a röviden csak rezsinek mondott fűtési, világítási díj, va­gyis az energiákra fordított pénz, továbbá a víz- és csatornadíj, a szemétszállításért kért összeg; a közlekedési kiadások (bérletek, autóbiztosítások, tankolás); té­vé- és újság-előfizetés, a telefon­számla. Ezek ugyan állandó ki­adások, de összegük változhat, ezért a költségvetést mindig nap­rakészen kell tartani. Az élelmi­szer és a háztartási cikkek vásár­lását is az állandó kiadások kate­góriájába kell sorolni. Bár ezek árváltozásait már szinte lehetet­len nyomon követni. A fenntartási költségek egy része is visszatérően jelentkezik. Ennél a keretnél már érdemes számolni a lakás karbantartási költségeivel is — csőrepedés, ab­laktörés, zárjavítás —, továbbá be kell kalkulálni a gépkocsi javí­tását, a hitelek törlesztését, a te­lek, a nyaraló után fizetendő adó mellett az ottani víz-, villany- és szemétdijat is. Jellemző, hogy mind több csa­lád fordítja jövedelme nagyobb részét ezekre a kiadásokra. A megmaradó kisebb hányadból pedig fizeti a gyógyszert, a csa­ládtagok zsebpénzét, és talán va­lamennyit még takarékba is tud tenni, hogy a váratlan kiadások­ra — tartós betegségre, esküvőre, temetésre — legyen valamennyi tartaléka. Elgondolkoztató, hogy a csa­ládok többsége már nem tervezi előre az üdülést és a nyaralást, ta­lán attól tartva, hogy az infláció miatt úgysem jut rá pénze. (FEB) A helyben maradók konoksága és lírája Az erdélyi Pakot Fülöp vallatása színházi és politikai ügyekben „Elmondok en mindent, majd Magyarországon elmondok min­dent. Nagy disznóságok történnek itt, ez már néni az az ország, sőt: talán már nem is ország. Majd otthon elmondom!” — ismétli újra. S aztán itthon nem mond semmit. Azaz, alig mond valamit, azt is kés­leltetve, szinte a legutolsó pillanatban, amikor már visszaindul Er­délybe. Arcán mindig béke és mosoly, legharagosabb pillanataiban sem villan meg a szemee, ha a vattá­sokról beszél, akkor is késektől, botoktól mentes az indulata. Most szomorú és kiábrándult, de mosolyog, lehet, hogy születésé­től fogva, lehet csak azért, mert tudja, Marosvásárhelytől nyu­gatra, Ártányon túl, a végtelen­től azért kicsit visszább így illik, hisz ide betört letörölhetetlenül az üzleti mosoly is. És aki nem teszi, csak szobor lehet, parkba vele! Áll a színház folyosóján, mint Dobó, figyeli az egri vár alá érkezőket, lesz-e jó hada, hogy felvonuljon velük a gondolatok védelmére, egy ütemes tapsdörej erejéig legalább. Nézem őt, amint küszködik, de kompro­misszumokkal bélelt jó hangula­tát egyre nehezebben tartja. Ar­ca fáradt. Ez már nem az a mo­soly, amellyel két éve megérkez­tek, hosszú idők után először a szabadságot próbálgatni, játsza­ni a gondolattal is, hogy talán örökre így lesz. Nem, ez már nem az a mosoly, mellyel az úgyneve­zett „forradalom” után végigzö­työgött velünk a Székelyföldön, ahol Sütő András és Kányádi Sándor szavainak asszisztált, mert ő csak a színház statisztája, „csak egy szervező”. Ott persze és akkor könnyű volt, hiszen egyetlen szavára ezrek jöttek, Segesvártól Szászrégenig. Hiá­ba, hogy néhány nappal előtte még bunkóval vonultak be a ha­dak onnan Marosvásárhelyre. Emlékszem, mindnyájan szo­rongtunk, félig fűtött, huzatos volt a terem, de ő mosolygott, s ez megnyugtatott. — Fülöp, ugye ez így volt min­dig? — kérdeztem, egyre hide­gebb kezeimet dörzsölve. — Nem, rosszabb volt! Szép ez az este. Most itt áll a színház folyosó­ján hét óra előtt öt perccel, és csalódott. Ha kérdezek tőle, minden kérdést meg kell ismétel­nem. Nem azért, mert Ceausescu utolsó éveiben leütötték, s jobb fülébe csak megszűrve érkeznek meg a hangok, nemcsak azért. Sütő András Álomkommandó­jára jövögetnek az emberek. Őket nézi feszülten, és gondola­taiba mélyed. — Összegyűjtötted azokat az újságcikkeket, amiket megígér­tél? — kérdezi. Már csak azt hi­szem, elkezdünk beszélgetni, de aztán újra bezárkózik. — Össze! Estére odaadom — próbálok válaszommal kopog­tatni ajtaján. Aztán hallgatunk, elég sokáig hallgatunk. „Szé­gyen” — dörmögi alig észrevehe­tően... Leányáról kérdezem, aki most Gyöngyösön él, féijével együtt „átköltözött”, szült egy gyermeket, majd a picit otthagy­ta rájuk. Ha azt mondom, hogy nem értem a lélek efféle rezdülé­seit, arra gondolok, hogy Fülöp majd segít nekem, de o az esti fürdetésekről beszél, a pici em­ber lubickolásáról. Felfedezem háta mögött a nejlonzacskót, benne Libero és mosópor. Me­rengésemben meglep, az újabb kérdésig nem jutok el. — „Ja, uram, akinek kicsi unokája van, ilyenre is kell gondolnia.” (És vajon a többiek nyomorú­ságos napidíjukból mit tudtak vásárolni?...) — Gyere el az esti találkozóra, ott majd folytatjuk, de ha nem, holnap ötkor a Moszkva téren, ahogy megbe­széltük. Imádom a találkozókat nagyon, hol kollégáimmal köl­csönös örömmel szárnyalunk, de azúttal hűtlen leszek hozzájuk, a Moszkva teret választom. Fülöp óramű-pontossággal érkezik, ő sosem késik. Mikor a zsúfolt mozgólépcsőn meglátom ballondzsekijében, mint két éve is, ahogyan egyre őszülő hajával kiviláglik a színes tömegből, hir­telen ér a felismerés: sok min­dent rajta keresztül kezdek meg­érteni a helybenmaradók konofc- ságából és lírájából. Egyszerű és nagyszerű ember. Sosem sirán­kozik beteg fia és felesége olda­lán. Nem szökött, pedig oka is volt rá bőven, több talán mint másoknak, napjaink divatos hő­seinek. Ő inkább onnan tudósít, a föld alól, s ha néha megjelenik, hoz magával pár oldalt, bekopog egy-egy szerkesztőségbe, és bol­dog, ha szóba állnak vele. Ilyen­kor szokott az alamizsna-hono- rért is jelentkezni, meghallgatja, ha valaki a háta mögött a „mély­magyarokat” szidja, és sosem szól vissza, még ha felismeri is az úrban S. R-t. Pedig a háború nem lenne nagyobb, mint a vat- rával vívott mindennapos küz­delme, ha túlcsorduló szellemi elitünk ellenében itthon is meg- villantatná gondolatpengéit. Barátom lakása felé tartunk, hogy egy kölcsönkért szobában befejezzük az el sem kezdett be­szélgetést. A budai villák mellett elhaladva, mondatainkban ösz- szecsúszik az idő. A régmúlt és a friss történések képei tűnnek elő. A történelmi panoptikum fényreklámjaiban jól ismert ne­vek vilióznak. Szőcs Gézáé, aki az erdélyiek szerint errefelé építi villáját, Horn Gyuláé, a „forra­dalmi ifjúé”, akiről még Maros- vásárhelyen sem tudták ponto­san, mit keresett október 22-én a székelyek fővárosában, s mivég­re fújta mondatharsonáit, hogy: „itt egyelőre az MDF van hatal­mon, egyelőre”. Látom, Fülöp valóban megfosztotta magát at­tól az élménytől, hogy a megér­tés boldogságával találkozzon, s nem segítem én sem a disszonáns csasztuskák vezénylésében. Ha­ragjának szintentartásához elég csak Funár nevét említenem, máris csokrosodnak a monda­tok. „Kiderült, hogy a magyarfa­ló kolozsvári polgármesterre szép számmal szavaztak magya­rok is. Az RMDSZ képviselőit sem értem! Régen ki kellett vol­na jönniük a parlamentből, már az alkotmányvita után rögtön. Úgy látszik, a 60-70 ezer lej fize­tés nem engedi őket.” — Milyen volt a tegnap esti összejövetel? — próbálom a po­litika ösvényéről leterelni. — Ültünk tízen egy üveg bor mellett... — És hogyan fogadtak ma a Nemzetiben? — Hát, nem vártak az ajtó­ban, rózsával a kezükben!... Megakad, újra gondolataiba mélyed. Rosszat kérdeztem. Ta­lán jól sejtem, hogy a vásárhelyi várakozás képe feszül közöt­tünk, egy emlékfotó, melyen a virágszegény ország társulata ró­zsával a kezében várja az anyaor­szág gyermekeit, a Nemzeti szí­nészeit? Egy bekapcsolt magnó, négy fehér fal és néhány bútor társasá­gában magára hagyom, míg né­hány falatot készítek a konyhá­ban... És most itt vagyok ma­gamban, hallgatom a felvételt a keserves, szakaszos vallomást, amivel nem tudok mit kezdeni, amit nem tudok mire használni, mert olyan szomorú és kiábrán­dult. Elkészült végre egy inteijú, és be kell tennem a többi mellé egy asztalfiókba, s várni a pilla­natra, mikor ismét elővehető, mert értelme, helye lesz a székely kesergőnek is. Egy pillanat! Mi lesz, ha ad­digra már érvényét veszíti e val­lomás, mert Sütő András nép­szerűsége eléri Markues-ét, s nem kézen fogva bevezetett fia­talok töltik meg a színházterme­ket, mikor már senki nem mond­ja a székely színészekre, hogy nem tudnak magyarul (merő jó­indulatból), mikor Fülöp nem így kezdi kesergőjét: „Mélyen megdöbbent, és nem értem, mi­ért van az, hogy Magyarországon nehéz magyarnak lenni, hogy nem nagy dicsőség magyarnak lenni manapság”??? Sziki Károly 0 P u 'fl h T I u 0 'fl ■ ■ t fl •m m C N 2 Q f: F N V u i X * rc c <u N N s 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents