Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-23-24 / 19. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1993. január 23—24., szombat—vasárnap

Gyöngyös még nem válságváros

Elmúlt a. kultúrgátlás „szegénység-ügyben”

Képeink nem a riport helyszínén készültek

(Gulyás Miklós fotóművész felvételei)

Egyik ismerősöm meséli.

„Imádtam eddig kifőzdékben ebédelni, hűsboltokban meg pláne. Nincs az a hamis amerikai giccshangulat, és nem vágnak át látványos díszletekkel, amiktől egy kis csomag sült krumpli negyven forint lehet. A kifőzdék ételszagúak, a mustárt papírtányérra teszik, de a debreceni nagyon jó, a grillcsirke rendes adag, és a kenyér is emberes.

Mostanában viszont már ide se szeretek bemenni. Az csak egy dolog, hogy kinézik a szádból a virslit: próbálj te úgy rendesen enni, hogy közben egy könnyes szemű, hajlott hátú apri bámul mereven, és látod, ahogy minden harapásnál ő is nagyokat nyel. Ezt még meg lehetne szokni, vagy tudja a fene..., elfordulni. De amikor odajön melléd egy középkorú férfi, hogy vagy adsz ötven forintot, vagy leüt valakit, mert éhes, akkor mi van? Hangosan szidod a kormányt? Káromkodsz? Elzavarod? Mit csinálsz? Magyarázzam el neki, hogy uram, azért az ötvenesért én egy nap legalább egy óra hosz- szát dolgozom?!”

Tóth Attilának, a gyöngyösi Családsegítő Központ vezetőjének nem mesélem el ezt a történetet, ő valószínűleg jóval „cifrábbakat” tud ennél. Amikor felkeresem, cigányasszonyok veszik körül, mindegyik mondja a magáét, ilyen segély, meg amolyan kell, tűzifa, liszt, villany- számlára való. Eltelik egy kis idő, amíg mindenkinek elmagyarázza, hogy hova menjen, melyik munkatársa tud segíteni, s végre leülhetünk beszélgetni.

— Ön naponta szemebesül a

szegénység valamilyen formájával. Hogy érzékeli, mennyire „veszélyes” a helyzet Gyöngyösön?

— Eléggé nyilvánvaló, hogy megjelent egy markáns szegény- réteg a városban — feleli. — Nincs már látens munkanélküliség, és az a hamis kultúrgátlás is feloldódott az emberekben, hogy a szegénység valamiféle önhibából fakadó, szégyellnivaló dolog. Vannak persze még mindig, akik saját „jószántukból” kerülnek rossz helyzetbe, de nem ők vannak többségben. Hanem azok, akiknek egyszerűen nincs már több eszközük, módszerük arra, hogy kikecmeregjenek az állandó létbizonytalanság állapotából. Megnőtt a szerepük a családsegítő intézményeknek, s a karitatív szervezeteknek. Mert az emberek jönnek, és igen határozottan, keményen követelik a segítséget.

— Lehet azt mondani, hogy Gyöngyösön sok a szegény ember?

— Az a velemenyem, hogy Gyöngyös még mindig nem tartozik a „válság-városok” közé, ebből a szempontból — bár ez nem vigasztalja azokat, akik valóban ilyen problémával küzdenek. Az egyedüli hatékony ellenszernek azt tartanám, ha a vállalkozások látható módon beindulnának, és minél több vagyonos cég, magánember vethetné meg itt a lábát. Akkor ugyanis egyrészt növekednének a város adóbevételei, amelyeket szociális célokra lehetne fordítani, másrészt a jómódúak közül megteremtődne a mecenatúra. Persze nem lehet kikerülni azt sem, hogy az önkormányzat, illetve a polgár- mesteri hivatal szociális téren jövedelemhez jusson.

— Ezt az utóbbit milyen formában képzeli el?

— Egyik próbálkozásunk már ehhez kapcsolódik: kedvezményes áruk boltját szeretnénk létrehozni a Fő téren, ennek a kezelője az önkormányzat lenne. A

segélyezést is ehhez tudnánk kapcsolni, mert nem mindegy, hogy egy bizonyos összegből hány kabátot, meleg ruhát vehet a rászoruló.

— Milyen segélyezési formák működnek egyébként a Család- segítő Központnál?

— Adunk korlátozott pénzügyi támogatást, úgynevezett krízissegélyt. Az ügyeletes családgondozó 500 forintig azonnal utalványozhat pénzt, ha úgy véli, hogy erre sürgősen szükség van. Az efölötti összegekről csoportosan döntünk. Van lehetőség visszatérítendő támogatások igénylésére — itt a „plafon” tíztizenöt ezer forint körül mozog. Ez voltaképpen kamatmentes kölcsön, a behajtásánál nem élünk olyan pressziókkal, mint a bankok. Tehát kérhetik az átütemezését, a halasztását azok, akik nem tudnak időben fizetni. Úgy tapasztaltuk, hogy ennek a segélyformának morális hatása van, felelősséget éreznek a visz- szafizetésre azok, akik kapják. Nyújtunk természetbeni támogatást, itt a ruhától a babakocsin, a kisebb bútorokon át egészen a tartós élelmiszerekig, tűzifáig terjed a skála.

— Lényegesnek tartom a szolgáltatásainkat: jogi, nevelési, pszichológiai tanácsadást végzünk, és sok segítséget kapunk az ÁNTSZ-től, amely a szakmai felügyeletünket is ellátja. Csodálom a munkatársaimat, hiszen túlzás nélkül emberfeletti az a munka, amit elvégeznek. Heten vagyunk — két családgondozó, két szociális gondozó, egy szociális szervező, egy adminisztrátor és jómagam. Megemlíteném

Szalmási János nevét, mert voltaképpen az ő vállán nyugszik az ügyintézés nagy része, és ha belegondol, hogy átlagosan naponta száz ember fordul meg nálunk, akkor elképzelheti, micsoda türelem és empátia kell ehhez. Általában késő este járunk haza, hisz például a környezettanulmányokat csak munkaidő után végezzük.

— Mennyi pénzből gazdálkodik az intézmény?

— Tavaly 2 millió 700 ezer forintot kaptunk az önkormányzattól, várhatóan ez az összeg az idén 3 millió fölé emelkedik. De igazából nem is a több pénzen van a hangsúly — fontosabb, hogy a lehetőségeket biztosítsa a hivatal. Nem panaszkodhatunk: a szociális bizottság, dr. Mózer Albert főorvos úrral az élén eddig is támogatta a kezdeményezéseinket. Talán ennek is köszönhető, hogy a Családsegítő Központ egyáltalán működőképes maradt...

Doros Judit

merthogy nyoma sincs fenyőnek.

— Á... — nevet erre először a férfi, s fölkel, megkínál cigarettával —, lehet, hogy meg tudtuk volna venni, de akkor mit teszünk rá. Meg főleg alá. Az asz- szony felvette a lisztet meg a cukrot, aztán kalap.

— Eladnák, ugye, szívesen a házat? — hangzik a kérdés már az előző házban szerzett tapasztalatok alapján. De ez sem jön be, itt semmi sem jön be, logikátlan az egész, csak a férfi, a nő meg a gyerek biztos.

— Dehogy akarom — válaszolja a férfi —, most vettem. Én felújítani szeretném, egy kicsit rendbetenni. Tudják, sokat dolgoztam kőműves mellett, meg tudnám csinálni. De hát ahhoz kellene egy kis befektetés is. De nincs pénz, nincsen. Amit kapunk, az van úgy, hogy ennivalóra sem elég. Elmennék én dolgozni, még így betegen is, de hát palira veszik az embert. Elmentem egy-két helyre, nem mondtak azok semmit, de látszott: nem tetszett, hogy cigány vagyok, erre azt mondtak, nincs már munka, betelt. Azután meg már volt egy jobb kifogásuk: mivel nem vettek fel sehová hosszú ideig, tudtak arra is hivatkozni, hogy régi a bejegyzés a mnka- könyvemben, nem vagyok megbízható.

Mindenesetre új kerítés már van. Azt nézegetjük távozóban, hazafelé Rudivárból.

— Az egyik eladná, a másik megvenné, az eredmény, ha meggondolom ugyanaz: Rudivár, mezítláb, maximum új kerítés, jobb megfázni mint megfulladni — motyog az ember, és Kérdően néz a másikra hátha az okosabb, hátha lesz valami.

— Az — mondja a másik, ami bizonyítja, lehet, hogy okosabb, de a megoldást nem tudja. — Nincs kitörés. Legalábbis alig — teszi hozzá, talán hivatalból.

— Az ember minél több állófogadásra jár, annál kisebb a szo- cális érzékenysége — hangzik el ismét egy okos mondat, de aztán már inabb csak a hallgatás, újra kinn a köves úton, ismét a városban, fellélegezve, műsorújságot böngészve: lesz-e ma este is amerikai film, de most inkább olyan vidám kellene, tudod, szivem, én ma kikapcsolódni vágyom, nem mindig azt a sok fa- nyalgást nézni.

Az ugyanis már uncsi.

Kovács Attila

Akkoriban még nem sokkal voltunk karácsony után — olyankor könnyen meghatódik az ember.

Volt például a televízióban egy film — amerikai —, amelyen szerintem egy ország sírt. Nem az a hepiendes, hanem a szomorú, amelyikben a hősök nem lesznek boldogok, nem lesz egy fia autógyáruk, de még egy másfélszobás garzonjuk sem. Ézzel szemben nekik semmi sem sikerül, sorsuk eleve elrendelten egy pocsék sors. Ennek a történetnek a hőse egy nő volt, aki hiába becsületes, hiába tesz meg mindent, nem kap munkát, nincsen lakása, tetves átmeneti szállásokon húzza meg magát a kislányával — olykor svábbbogár is feltűnik —, s a végén kénytelen gyermekét elhagyni, hogy azt mihamarabb örökbefogadják, s élhessen vidáman, boldogan.

A szegénységből kimászni nem lehet, ez egy el nem múló állapot — sugallta a film, az esetleges megoldás pedig emberi tragédia.

— Gondolja meg jól, asszonyom — mondta lehajtott fejjel a néger szociális munkás, de aztán ő is csak résnyire húzta a szemét, belátta itt ő a segélyeivel, meg az ételkonzervekkel nem segít.

Szóval az ember főleg karácsony után, főleg tele ajándékkal, s a televíziót nézve könnyen elérzékenyül. De mitől érzékenyülne el, amikor kimegy az utcára, tapos a latyakban, és ráadásul minden bolt leltár miatt zárva. Olyankor az ember kerít egy szocális munkást, példának okáért egy úgynevezett családsegítőt, s felkerekedik, hogy megtekintse: mi újság a végeken.

— Nyomort akarok látni — közli cinikusan —, miközben fogalma sincs arról, mi a nyomor, mi a nélkülözés, tehát nem is tudja, mit akar látni.

Na persze a helyzet meglehetősen morbid amúgy is, ahogy ketten beülnek egy Suzuki Mamiiba, és felautóznak a — Rudi- várba. Ezt megelőzően számos embernek elmesélik, hová készülnek, s a Rudivár név hallatán többen valami kastélyra, exkluzív vikendezőhelyre gondolnak, ahol legalábbis szauna és minibár található, és az ablak az erdőre néz. Arra kevesen gondolnak, s még kevesebben tudják — higy- gye el e sorok írójának mindenki —, hogy Rudivár Egerben van, messze kinn a város szélén, roskadozó házakkal roncsautókkal, három kecskével és néhány emberrel, akiknek a bejáratukhoz minden esetben lefelé kell mennünk, mintha a föld alá ballagnánk.

Hogy mitől Rudivár, azt meg nem tudja senki, még az öreg cigányember sem, aki érkezésünkkor pizsamanadrágban bújik elő, aztán invitál, kerüljünk beljebb, legyünk a vendégei. Ebben a vendégségben azonban csak hely- lyel kínálnak, de az sem igen van. Ülnek benn a szobában, néznek, nem szólnának semmit, csak ha kérdezzük őket, akkor is csak egy-két szót, de tőlük elüldögélhetnénk így estig is.

— Mi volt a fa alatt?— kérdez butaságot az ember, mert valamit azért mondani kell, s látjuk: ott a fa, egy olyan kis ágrólsza- kadt, mint a kislány, aki szintén ott ül, csak van rajta néhány szaloncukor, a dísz.

— Csizma — válaszolja a férfi, s a kislány már mutatja is a lábán az új cipőt, meg kisvártatva az asz- szony is, aki akkor ért haza a boltból. Cigarettát vett.

— Kaptunk lisztet is, meg cukrot — meséli, s csak később derül ki, hogy az volt a segély, azt

kapták a rászoruló jelentkezők.

— Hanem — bátorodik fel, megtörve a hallgatást, lévén ő a legtalpraesettebb, meg hát csak ő van otthon. — Én nem tudom, ki maga, fiatalember, de közbenjárhatna, hogy végre ezt a lakást eladhassuk, aztán vegyünk egy rendeset. Hát itt ennyien nem lakhatunk, a gyerekek kinn alszanak a másik szobában, ahol nincsen fűtés, mert ott legalább füst sincsen a kályhától. Mert még az is jobb, ha megfáznak, mintha megfulladnak.

Jobb. És akkor az ember megint csak hebeg-habog, hogy már nem úgy van, nincsen közbenjárás, ha az ember rászorult, előbb utóbb kap, s hát ahogy látja, itt már eléggé magas a rászolrultsá- gi fok, de igazából nem ez van, ez hazugság, mellébeszélés, nagy büdös semmi van, de ezt így azért nem mondja senki, mert ha sokat mondaná, kisvártatva talán fel is kötné magát.

— Még a levélre sem válaszolnak — mutatja az asszony az írást, s elhisszük: nem reagált arra senki. — Menjél fiam, kisérd át a bácsikat valahova, hadd ismerkedjenek.

Ismerkedjünk, s már mi is megtanulunk viszonyítani, milyen jó, hogy fagyott, így legalább nincsen sár. Még a fiú is nevet, aki kísér bennünket, értelmes fickónak látszik, nincs még tizenégy éves.

— Á Május 1. utcába járok — meséli vigyorogva, mire aztán a

két bácsi a fejét csóválja, és valami olyasmit motyog, hogy ennek a fiúnak semmivel sem lehetnek rosszabbak a képességei, mint egy átlagtinédzsernek, csak hát a szocializáció olyan alacsony fokán él, hogy máshol nem is igen tudna beilleszkedni.

No, ezt valóban nem érti, még ez a szerencse. Lepakol bennünket az egyik házban, azzal fut is haza, valami biztosan megy a tévében, ottjártunkkor is végig szólt a kis fekete-fehér Junoszty.

De ezen a portán meg videókészülék található — állapítjuk meg éles szemmel, és nézünk is össze: susmus. A fiatal férfi megfordul az ágyban, fájdalmas arccal kapja el tekintetünket:

— A video ne tévessze meg magukat: kölcsön.

— Gyomorfekélyes a férjem, ne haragudjanak, hogy fekszik — panaszolja az asszony, aki kislányt simogat az ölében. Ideje volt elkapni, túl sokáig szaladgált már mezítláb.

— Lebontották már a fát? — hangzik el ismét a buta kérdés,