Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-21 / 17. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 21., csütörtök Vízöntő Január 21 -tői február 20-ig Az állatöv 11. jele Latin neve: Aquariusius. Időtartam: január 21-től február 20-ig (a tél 2. hónapja) Szimbóluma: a vízöntő két korsólyából kifolyó víz Alapeleme: levegő (nedves és meleg) Alaptulajdonsága: állandó. Uralkodó bolygója: Uránusz és Szaturnusz istene). Férne: nikkel Szerencseszámai: 9, 39, 49. Szerencseköve: zafír. Szereneseszi'ne: acélkék (az Urárnusz feszültségének a színe) Szerencsés helyei: nyilvános terek, mozik. Szerencsés napja: szombat. Peches napja: vasárnap Jóskártyája a Tarot-ból: a XVII. lap, a Csillag (remény, természetesség) Vízöntő országok: Chile, Nicaragua, Új-Zéland stb.) Magyarország. Madagaszkár, Portugália. Vízöntő-városok: Tr‘ zt, Sidney, Salzburg, Brighton stb. A Vízöntő éjjeli avagy Hold-jel Temperamentuma: szangvinikus Pszichoszomatikus gyengéi: alsó lábszár, lábikra, hajlam a boka- süllyedésre, a keringési zavarokra, az epilepsziára Híres vízöntők: Humphrey Bogart, Bert Brecht, André Breton, Lewis Caroll, Charles Darwin, James Dean, Thomas A.Edison stb. Pszichikai jellemzői: intuíció, káosz, spontaneitás, spiritizmusra, okkultizmusra való hajlam. Milyen is egy Vízöntő? A Vízöntőnek egyszerre két ura is van. A Szaturnusz komolyságot, az elmélyedésre való képességet adja, az Uránusz az újításhoz való bátorságot. Talán egyik más jelben sincs olyan közel egymáshoz a lángész (Uránusz) és az őrült (Szaturnusz). Ez a típus hamar beilleszkedik az új eszmerendszerekbe, szinte minden érdekli, idealista, lelkes, ugyanakkor türelmes, megbízható, becsvágyó, kimondottan szociális érdeklődésű. Az asztrológusok azt mondják, hogy mivel igen intuitív és remek koncentrációs képessége van, ezért művészi és tudományos beállítottság jellemző rá. Szereti mindazt, ami modern, különösen az új technológiák, az elektronika, a komputernyelv érdekli. Remek matematikai képességekkel rendelkezik, de filozófus is válhat belőle. Mivel alapvető tulajdonsága az állandóság, ezért nagy akaraterő és szívósság, türelem és kitartás is jellemzi, a felületesség nem az ő kenyere. Szóval erősen produktív, s minden esélye meg is van rá, hogy kiemelkedőt alkosson. Nagyon nagy szüksége van a szabadságra. Nehezen viseli az előírásokat, a rendszabályokat, a szabadság létele. Szerencsére nemcsak magának igényli ezt, de megadja másoknak is. Vidám is tud lenni, nyílt és közvetlen, önzetlen. A Vízöntő általában szeretetre méltó és társaságkedvelő, pedig a Szaturnusz hatása miatt inkább visszahúzódónak kellene lennie. Persze az igazság az, hogy ha érzi, hogy nincs azonos hullámhosszon a társasággal, akkor zárkózott lesz. Ilyenkor a felületes szemlélő gőgösnek tarthatja, holott semmi sem történt, mint Vízöntő feltette álarcát, s befelé mosolyog. Különben is van e típusnak egy kiszámíthatatlan vonása. Az Uránusz minden szülöttét különccé teszi, szeszélyessé, kiszámíthatatlanná, nyugtalanná. Ez a típus sokszor utópiákat hajszol, sokszor szeretné felhívni magára a figyelmet. Különös, de a statisztikák bizonyítják, hogy számszerűleg a Vízöntő típusú emberből születik a legkevesebb a Földön, s azt is a statisztikusok számították ki, hogy arányaiban ebben a jelben születik a legtöbb kuruzsló és szemfényvesztő. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az Uránusz hatása kellő tanulás, művelődés híjával csak Ígéretes szándék marad, nem valósul meg. Ugyanakkor az Uránusz-ember érzi, szemlélete különbözni akar a többiekétől. Formát adni ennek a különbözőségnek azonban nem tud. A Vízöntő viselkedése azért különös, mert miközben az állatövi jelek között a legkedvesebb, legszimpatikusabb, a legkiszámíthatatlanabb is, bármikor kész arra, hogy sokkoljon bennünket, képes folyvást meglepetést okozni. Rejtélyesek a többi jel számára, ezt észreveszik, s erre hajlamosak „rájátszani” is. Mint már céloztunk rá, ezért a magaviseletért az Uránusz a felelős. Ezt a bolygót „ébresztődnek nevezik, s valóban, akire hatással van, az minden régi eszmét megkérdőjelez. Az újítók, a forradalmárok, a reformátorok bolygója az Uránusz. Mivel a Vízöntő éppen az Oroszlánnal szemben álló jel, természetes, hogy az Oroszlán erős szenvedélyességére intellektualizmussal válaszol érzelmi életében. Az eredmény? Nos, a Vízöntő intellektuálisan közelíti meg a szerelmet például. Nem szereti a nagy szenvedélyeket, utálja az érzelgősséget, a szerelmet inkább játéknak tekinti, mint egész lényét felkavaró érzésnek. Ő itt is különcködik, extravagáns, ki nem állhatja a hétköznapi szokásokat, sémákat. Ezért változatos, színes egyéniség ugyan, ám felületes, partnere soha nem tudja igazán, mit is szeretne. Ahhoz, hogy házassága sikerüljön, feltétlenül a partnernek kell „pokolra szállnia”, azaz ki kell ismernie, és el kell fogadnia a Vízöntő bolondériáit. Van e típusnak még egy érdekes vonása. Sokkal jobban szeret társaságban lenni, mint négyszemközt. A magyarázat: a Vízöntő háza all. ház az állatövben, ez pedig a barátság, a pártfogók, a támogatók háza. A Vízöntő pedig legszívesebben az egész emberiség problémáját a vállára venné,. Minden állatövi jel közül őt érdeklik legjobban az emberek. Már-már mikroszkopikus vizsgálatnak veti alá embertársait, megfigyeli, analizálja őket, megnyugtatóan hat a gyengébb idegzetűekre. Neki magának is szüksége van barátokra. Talán nem véletlen, hogy a 11. ház a reménység háza is, ez a jel hisz az emberiség küldetésében. Ennek a típusnak az intuíciója meghökkentő, közülük kerül ki a legtöbb médium, nem egy Vízöntőnek telepatikus képessége van. Közism- mert Abraham Lincoln (Vízöntő) megérzése, aki meghökkent testőreinek,, politikusbarátainak percre megjósolta, mikor fogják meggyilkolni. HANG-KÉP Pártatlanul Ismét lezárult egy szakasza a Média-háborúnak — vérmérséklettől függően nevezhető pi- csi-pacsinak, csapdlecsacsi-já- téknak, figyelem elterelő manővernek —, s következhetnek az újabb fordulók. Akkor is, ha ez a herce-hurca egyre kevesebbünket érdekel, hiszen a sanyargatott milliók elsősorban megélhetési nehézségeikre, kilátástalan jövőjükre koncentrálnak. Távol áll tőlem, hogy az esélyeket latolgassam, hogy bármilyen minőségben igazságot osz- szak, mindössze egyet hangsúlyoznék: jólenne, ha végre beköszöntem a pártatlanság, a tárgyilagos, a higgadt tájékoztatás lassan már nem is remélt korszaka. Úgy hírlik, bizonyos műsorok szerkesztői aggódnak, valamiféle közvetlen beavatkozástól tartanak, szájkosártól rémüldöznek. Érthető, hiszen egykor ez dívott, bár azt is hozzá kell tenni, hogy akkortájt sokezer tollforgató megszokta a pórázt. Túlzott riadalom ez, hiszen ha mindenki állja a szavát, akkor — ideális esetben — elképzelhető az, hogy a rádiós zsurnaliszták ideológiai kötöttség nélkül tudósítsanak meglehetősen gyötrel- mes hétköznapjainkról. Ez végsősoron közérdek is, hiszen konkrét adalékok szükséges ahhoz, hogy a hallgató véleményt alkothasson, s eldöntse, kinek oldalán áll Justitia, ki cselekszik az örök erkölcsi regulákhoz híven. A legutóbbi 168 óra gárdája kétségkívül bizonytalankodott, hiányolván a garanciákat. Kellenek, de mindkét fél részéről. Ha ez nem hibádzik, ha a különböző problémák kapcsán valamennyi érintett szót kap, ha egy-egy témát előítéletek nélkül, sokoldalúan világítanak meg a kollegák, akkor nincs ok a kesergésre, akkor mindnyájunk óhaja teljesül. Ehhez persze még az is szükségeltetik, hogy fórumot kapjon az összes gond, mert a szelektálás, a válogatás tévútra csal, csorbul a tisztes elv. Ez az ország nemcsak jobblétre érdemes, hanem annyi zivataros esztendő s hónap után dukál polgárainak némi béke, nyugalom, s annak határozott érzete, hogy értelmes, eligazodni tudó, felelősségérzettől áthatott felnőttnek tekintik. Koalíciósok és ellenzékiek egyaránt... Végre kikapcsolódtunk Új szelek fujdogálnak a Szabadság téri székházban? Nem tudom.Lehet, de nem ez a döntő. Aligha vitatható ugyanis az, hogy a választási voksok zömét nem azok nyerik, akik a tévét birtokolják, hanem akik szavatolják a több forintot, a reménytelibb perspektívát. Persze nem lenne rossz, ha az úgynevezett BBC-kódex előírásai érvényesülnének, s viszonylagos csend honolna a sok csetepatét látott falak között. Ennél is fontosabb azonban az, hogy valahára kikapcsolódhattunk. Az eltelt két hét során majd minden estére jutott két film, olykor három is. Az egyik az I- es, a másik kettő mondjuk a Il-es adón. Lemondtunk a túlzott igényességről, így aztán nem panaszkodhatunk a mennyiségre. A minőségről ne beszéljünk, hiszen a produkciók nagyobb hányada általában amerikai cégjelzésű, értéktelen tucattermék volt. Ebből a várva várt dömping- ből mégis kiemelkedett néhány munka. Egyéni ízeivel, sajátos hangulatával bűveit el minket a Simlis és a szende című krimisorozat. Ha ennek darabjait megtekintik a Privát kopó e honi ször- nyelményke összecsapói, akkor lemondanak eleve csődre ítélt vállalkozásukról. A pálma — s ez nem véletlen — a kanadai-újzélandi Hosszú éveké. Nincs ebben semmi különös, elég ha csak leírjuk, hogy a szerző a majdhogy zseniális Ray Bradbury, a sci-fi koronázatlan királya. O ismét igazolta, hogy az elismerés aranyfedezete a remek ötleteken alapuló sztorik tömörített egymásutánja. A dolog ennyire egyszerű. Nem kell hozzá tengernyi pénz, hatalmas statisztéria, felesleges a csinadratta, szuperreklám. Elég csak az istenáldotta tehetség. Másszóval az, amit pillanatnyilag hiába keresünk ebben a Tiszán innen és túli zsebkendő- nyi hazában... Pécsi István Egri bemutató: A tavasz ébredése A képmutatás törvénye Menyus a többieknél érettebb személyiség (Pistyur Attila, Lisz tóczki Péter, Hüse Csaba és Csoll Péter) Csak a felnőtt képzeletében válik a gyermekkor idillikusán széppé. Pedig soha nem ismert szépségekkel és félelmekkel egyaránt találkozik a kis ember, s ha a nagyok világa nem elég gyöngéd és figyelmes, könnyen meghasonlásba, tragédiába fúlhat ez az ismerkedés. Különösen akkor, ha a társadalom képmutatása szégyenletesnek tartja a fiatalok természetes kíváncsiságát és bűnnek testük felébredő vágyait. Az egri Gárdonyi Géza Színházban bemutatott Wedekind- színmű, „A tavasz ébredése” egy olyan korba vezeti a nézőt, amikor a felnőttek nem segíteni és megérteni, hanem fegyelmezni, s uralmuk alá akarták hajtani a gyermekeket. A századforduló szigorú korszaka ez, amikor a „boldog békeidők” polgári szalonjaiban elsatnyult a lélek, s a gyermekek az első világháború felnőttjeivé cseperednek. Majdani világégéseket sejtetnek az apró tragédiák, emberi közösségek összecsapásait az egyéni konfliktusok. Frank Wedekind drámája kegyetlenül leleplezi ezeket a visz- szásságokat. Ez a ma nézője számára félig történelem, félig pedig mai felemás civilizációnk torzképe. Igaz, sok mindent másként látunk, másként élünk meg, lazultak a konvenciók szigorú bilincsei, mégis sok keserű igazságot hallhatunk ki ma is „A tavasz ébredéséből”. Nem vált gyökeresen mássá, legföljebb finomodott, „lakhatóbbá” vált a világunk ehhez képest, de szélsőséges helyzetekben éppen úgy megmutatja foga fehérjét, mint azelőtt. Ezért aztán a Gárdonyi Géza Színház előadása — amelyet De- zsényi Péter állított színre — hangsúlyozottan jelenidejű. Már az is jelzi ezt, hogy a közönséget nem a nézőtéren, hanem a színpadon ültették le, karnyújtásnyi távolságra a szereplőktől. A díszlet is stilizált, nem idézi föl a századvég hangulatát. A jelmezek is csak annyira utalnak a hajdanvoltra, hogy ne teljesen azonosíthassuk a játszók megjelenését a mai fiatalok öltözködésével. A rendező sem törekedett arra, hogy túlságosan elmélyüljenek a társulat tagjai az egykori gondolkodásmódban. Elegendőnek érezte, ha mai vívódásaikat, feszültségeiket felszínre hozza belőlük. így voltaképpen a lélek belső vergődése jelenik meg: a zenén és a játékon kívül más illúziót nem kínál, így kell a közönségnek végiggondolni a leglényegesebb pontokat, megélni a legfontosabb hangulatokat. Az eszköztelenség abban segít, hogy a nézők ne csupán egy köny- nyen felejthető színházi előadás részesei legyenek, de valóban résztvevői, alkotói is a folyamatnak. A rendező ilyen megfontolásból ad tág teret a fiatalok játszókedvének, belülről fakadó érzéseinek, s a közönség fantáziájának, beleérző képességének. Az anya képtelen elmondani lányának a „nagy titkot” (Váli Zita és Nagy Enikő) Az egri társulat évek óta foglalkozik színészneveléssel. A stúdiósok már több előadást színesítettek, de ez az első alkalom, amikor ők váltak meghatározóvá. Alakításukon látszik, hogy milyen iskolát is jártak: számukra a színház komoly tét, életre- halálra menőjáték. Nem egyszerűen csak foglalkozás, de hivatás és megszállottság is. Ez az egységes megközelítés változtatta ezt az előadást valódi élménnyé, lényeges fejezetté a színház életében. Ezek a fiúk és lányok reményteli tehetségek, a közös alapokon túl érződik rajtuk az egyéniség, a jövő ígérete is. Szerencsés a főszereplők kiválasztása: Nagy Enikő, Pistyúr Attila és Kancsár József jól adja meg a sokszínű játék vezérszólamát. A Wendlát alakító Nagy Enikő nem vérszegény tizenéves, hanem érett nő, akiben forrnak a vágyak. Korához képest hasonlóan túlérett Menyus- ként Pistyúr Attila. Mind szellemileg, mind testileg annyira kínnak társaik közül, hogy szorongató kérdéseikre képesek lennének természetes választ találni. Ám az igazi konfliktusuk éppen ebből származik, azért lehetetlenülnek el, mert társaik közül a legtovább jutnak: a legőszintébbek, a legtisztábbak. Annyira, hogy az őket körülvevők számára a legbűnösebbek lesznek. Mindkettőjük sorsa a végső megsemmisülésbe vezethetne, Wendla bele is pusztul az „angyalcsinálásba”. A szerző azonban részvétet érez hőse iránt, nem engedi a végső megsemmisülésbe Menyust. De csak költői megoldást képes nyújtani: egy álarcos úr (Fésűs Tamás) nyitja föl a szemét, s mutatja meg számára, hogy nem érdemes önként eldobni az életét, mert bármilyen élet jobb a halálnál. Kettejükhöz képest kortársaik természetellenesebb, de a hazug társadalom számára elfogadhatóbb utat járnak. Eljutnak az önkielégítésig, a kurvaságig, a ho- moszexualitásig, önnön nemük lebecsüléséig, de mindent jobban eltűr a felnőtt világ, mint az őszinteséget. Leginkább Menyus barátja, Marci (Kancsár József) hasonlik meg ebben, mert képtelen elviselni az álságos életet, de nem tud hazudni sem, ahogy nincs mersze megélni vágyait sem. Ő a legsebezhetőbb, ezért el is pusztul, önkezével vet véget életének. Még halálában sem nyughatik, mivel még saját apja is megtagadja. A többi fiatal is fő a saját levében, de képes arra, hogy elfogadja a képmutatás törvényeit. Megdöbbentő, ahogy Ottó (Csoll Péter) és Rilov Jancsi (Lisztóczki Péter) eljut a homoszexualitásig. Idilljük szinte parodizálja azt a természetes, mégis a felnőttek számára elfogadhatatlan kapcsolatot, amelybe a hazugságok miatt sodródik Wendla és Menyus. De hasonlóan jól, s hátborzongató egyszerűséggel fogalmazza meg figurájának stációját Tatár Gabi, Klepács Andrea, Miczky Stella és Hüse Csaba. A felnőttek világát is kellő határozottsággal vázolják fel a szereplők, pedig nem áll rendelkezésükre sok alapanyag. De any- nyira magától értetődő ez, hogy kevés jelzés is elég. Nagyon is mai például a megdöbbenés és a tanácstalanság Bergmann-né (Váli Zita) arcán, amikor el kell mesélnie a lányának, hogy hogyan is fogan a gyermek. A „modern” szülőből feltámadó középkori indulatokat pontosan állítja elénk Fekete Györgyi, s ebben jó „mágusa” Réti Árpád. De pontosan fogalmazza meg figuráját ifj. Mucsi Sándor, Ittes József, Horváth Ferenc, Győrvári János, Fehér István és Szőke Andrea is. Felkavaró, nyugtalanító előadás ez. S hiába született száz esztendeje ez az írás, ma is eleven, mert civilizációnk alapkérdéseit teszi fel. Választ nem ad, mert nem adhat. De már pontosan kérdezni sem kis dolog, s ez a társulat képes erre. Gábor László Wendla belehal a képmutatásba és a tudatlanságba (Nagy Enikő és Fehér István)
