Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 14. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 18., hétfő Eger történetéből Az etnikai béke városa A régmúlt hagyományai ma is élnek: szerb búcsú a Rác-templomban Márciusban lép hatályba (111/1.) Mi az új a KRESZ-ben? Legutóbbi történeti cikkemben felvázoltam, hogy a 91 évig tartó török hódoltság bukása után 400 mohamedán vallású szultáni alattvaló maradt Egerben. De mutatkoztak-e etnikai feszültségek ennek nyomán a megyei és egyben püspöki székvárosban? A törökség távozása után Fischer kamarai adminisztrátor azt jelentette, hogy a törökök elvonulása után „a mi legkegyelmesebb urunk valóban birtokosa Eger várának és városának. ..ez a helység a katonaságon kívül emberek nélkül van, és üres...” Tehát Eger élete 1687. december 17-től a nulla pontról indult el. Első lakosai kétségtelenül a keresztény hitre tért, s a városban megtelepedett korábbi mohamedánok voltak, akik nemcsak vallásukban különböztek a megyeszékhely későbbi lakosaitól, hanem életvitelükben, szokásaikban, táplálkozásukban, ruházatukban, de etnikai voltukban is. Ugyanis közel sem volt valamennyi oszmán török, de a Balkánról származó igen különböző nemzetiségű: a hosszú hódoltság alatt az iszlámra tért szerb, macedón, albán, sőt néhány renegát horvát is. Hozzájuk rövidesen rendkívül változatos összetételű lakosság csatlakozott: mindenekelőtt osztrákok és a Szent Római Birodalom legkülönbözőbb részéről származó németek, de nem hiányoztak e sorból a Felső-Ma- gyarországról érkező szlovákok, továbbá lengyelek, csehek és morvák. A magukat oroszoknak nevezők minden bizonnyal az Északkelet-Magyarországról le- szivárgott ruszinok voltak. Néhány olasz is megtelepedett ekkor Egerben. 14-15 török cigány is visszamaradt a megyeszékhelyen, s zömük lakóházzal bírt, tehát nem vándorlók voltak. Becsületes mesterséget folytattak: lakatosok voltak. Eger városának a lakossága közvetlenül török uralom alól való tényleges felszabadítása után tehát igen heterogén etniFeltámadás küszöbén A hatvani ifjúsági tábor sorsa Lapunkban foglalkoztunk már a hatvani ifjúsági tábor sorsával, konstatálva, miszerint 1991 óta nem tud érdemi munkát kifejteni, mivel működésének feltételei nem biztosítottak. Az önkormányzat kísérletezett azzal is, hogy esetleg bérbe adná a jobb sorsra érdemes létesítményt, de komoly érdeklődő nem mutatkozott iránta, így helyzete mindmáig rendezetlen. Azazhogy rendezetlen volt, mivel a városi képviselő-testület művelődési és sportbizottsága olyan határozati javaslatot szavazott meg, amelynek végrehajtása pontot tehet az évek óta vajúdó ügy végére. Az elfogadott javaslat szerint az ifjúsági tábor önálló intézményi jogállását 1993. január 1-jei hatállyal megszüntetik, majd az Ady Endre Városi Könyvtár és Közösségi Házhoz csatolják, mint annak alkotótáborát. Vagyis e létesítmény pénzügyei a könyvtár költségvetéséhez tartoznak majd, azon belül elkülönítetten. A téma kapcsán terveiről kérdeztük Kocsis Istvánt, a könyvtár igazgatóját. — Sok gondunkon enyhít a remélhető változás — mondja —, amennyiben mielőbb birtokba vehetjük az egykori ifjúsági tábort. így az folyamatosan lehetőséget nyújt különböző jellegű szakiskoláinknak, tanfolyamainknak, amilyen például a gyékényfonás, fafaragás stb., de módunk lesz arra is, hogy nyaranta idegen nyelvi, zenei képzésnek adjunk otthont. A tábor műhelyei szinte egész évben a fiatalok rendelkezésére állhatnak, hogy különböző irányú készségüket fejlesszék. És — hogy csak egy példát említsek — mar most februárban lehetőség nyílik az országos olvasókóri találkozó megrendezésére, amely mozgalom folyamatosan visszanyeri régi rangját. Tervünk az is, hogy elősegítsük a Hatvant megcélzó turizmus kifejlődését, amelynek egyik akadálya mindmáig az a tény, miszerint az ide látogatóknak nem tudott a város megfelelő befogadóhelyet biztosítani. (moldvay) kumú volt, de a levéltári iratok tanúbizonysága szerint soha egyetlen, a legcsekélyebb ellentét sem mutatkozott meg közöttük. Sőt például a városban maradt mohamedán papot, a ho- dzsát, aki a keresztségben a Pap Dávid nevet vette fel, köztisztelet övezte, s amikor meghalt, az egyház díszes temetésben részesítette. Sőt, a város piacbírája is „újkeresztény” volt. Rövidesen azután megjelentek a város falai között a Balkánról érkező szerb — azaz rác — és görög családok, akikkel nem csupán etnikailag vált színesebbé városunk képe, de görögkeleti (pravoszláv) vallásukkal mindenképpen „mások” voltak, mint a római katolikusok. A „rác és görög náció” tagjai a város tekintélyes kereskedő polgárai lettek, sót mai kifejezéssel elve a város vállalkozóinak elitjét alkották. Közel sem csak a borexport volt a kenyerük, de a legkülönbözőbb, távoli tájak termékeit importálták. Ők voltak Eger tőről metszett kapitalistái, akik társaságokba tömörültek, hogy tőkéjüket hatékonyabban gyümöl- csöztethessék. Nemcsak bányatársulatot alakítottak, de a pará- di timsó hasznosítási lehetősége sem kerülte el figyelmüket. Nagy hitelügyleteket bonyolítottak le, még az egri káptalan tagjaival is. Az egri kereskedelmi élet motorjai voltak! De ott találjuk őket a város Nagy és Kis Tanácsában is. Az 1780-as évek elején Erdélyből néhány örmény érkezett Egerbe, s posztómanufaktúrát létesítendő, arra kérték Eszter- házy püspököt, hogy őket, mint örmény katolikusokat, fogadja be, s a pravoszláv rácokat es görögöket távolítsa el a városból. A vaskemény szigorú egyházfő azonban inkább megtartotta a pravoszláv „rác és görög náció”-! városa falai között, mintsem befogadja az erdélyi katolikus örményeket. A németek a XVIII. században valósággal elárasztották a várost. Kivált az építtető püspöOttlik Ferenc: Portré K ét szegedi festő volt kíváncsi arra, mit mondanak a képzőművészet egri barátai arra, amit ők kiállítanak: kisméretű képek sorakoztak fel a paravánokon, arasznyiak, tájképek, női arcok igen visz- szafogott színskálával jelenítve meg a szemléletet és azt a lelkivilágot, amelyben ezek a képek, leképezések megfoganhattak. Tóth János és Ottlik Ferenc — merthogy róluk van szó — lélek szerint is rokonok. Túl a barátság és a szakma kapcsán, mindketten nagyon pontosan beszámolnak arról, hogy semmi esetre sem hódolnak a szoc-reál és a sokáig hivatalos mérce szerint kívánatos külsőségeknek, a falakat beborító, vadul kiabáló témákra őket nem lehet rávenni — legalábbis egri tapasztalataink szerint nem. Ezek a hangulati és érzelmi oldalról nézve higgadt festmények nem törleszkednek a nézőhöz, nem akarnak mindenáron olyan kök, Barkóczy és Eszterházy alatt érkezett sok iparos, kereskedő és művész. Ezek Németországból csakúgy érkeztek, mint Ausztriából, avagy Cseh- és Morvaországból. Példaként csupán egy esetet említek. 1701. március 5-én 13 németet vettek fel a város polgárai sorába, s csak 5 magyart. A németek sorában pék, szabó, mészáros, szíjgyártó, bodnár, varga, kőműves volt Bajorországból, Szászországból és Sziléziából. Méltán érdeklődésre tarthat számot, hogy városunk mai polgármesterének őse, Antonius Ringlichen kereskedő Csehországból 1767. december 1-jén nyert felvételt Eger város polgárai sorába — 224 éve. De az olaszok sem hiányoztak: mesteremberek, kereskedők és művészek voltak. Ki emlékszik ma már Antonio Puppini tálján kalmárra, vagy Morandi parókakészítőre, netalán Antonio, Pietro és Giacomi Chiovini ónöntőkre. A város falai között a XVIII- XIX. század során elképzelhetően kemény üzleti, kereskedelmi (Fotó: Gál Gábor) hatást elérni, mintha ezektől a tájaktól vagy leányábrázolásoktól rendülnének meg az ateista egek erői. (Hogy egy ostoba képzavarral utaljunk arra a képtelenségre, amit a művészektől oly sokáig elvártak!) Tóth és Ottlik csak annyit mesél el nekünk magáról a tájképpel és a portréval, hogy létezik egy bezárt világ, egy lehatárolt térben és időben elmélkedő ember, akinek az a gondja, hogy a maga szerény eszközeivel kifejezzen valamit, ami az övé: az élményt. Ez a lelki esemény nem nagy horderejű, nem buzdítanak sem ilyen, sem olyan forrongásra, itt békesség honol, mint egy olyan előszobában, ahol az ottla- kók is, meg az utcáról bejövök is elégedettek azzal a renddel, ami ott uralkodik. Van ott néhány ajtó, mert ezeket a dobozlakásokat ma igencsak célirányosan, a legtöbbször fantázia nélkül szerkesztik meg ezek a jobb híján kenyérharc folyhatott e soknemzetiségű iparos, kereskedő, sőt művész között, de a fennmaradt levéltári iratokban, okmányokban, jegyzőkönyvekben egyetlen szóval se szerepel, hogy közöttük gyűlölködésre, nemzetiségi viszálykodásra, egymás származásának becsmérlésére sor került volna. Nem mellőzhetem az Egerben megtelepedett „idegenek” sorában a zsidókat sem, akiket Pyrker János László érsek bocsátott Eger falai közé. Az iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok, kistisztviselők hasznos polgárai voltak a városnak, sőt közülük kerültek ki a XIX. század végén és e század elején a gazdasági élet serkentői is, közel sem csak a mindennapi életben, de a képviselő- testület igen hasznos tagjai sorában is. A városban soha nyoma se mutatkozott velük szemben a faji gyűlölködésnek, az antiszemitizmusnak, mígnem 1944 fasiszta terroija lesújtott az ártatlanokra. Az értelmiségi pályára készülők a múlt században a ciszterci gimnázium tanulóiként szerezték meg a matura-bizonyítványt. Sugár István mérnöki oklevelet szerzett sakkfigurák; akad ott tucatbútor ugyancsak a célszerűség okából, ruhafogas feltétlen, és ha még akad szabad terület a gázóra és a poszter között, vagy épp a képzelt poszter helyén, akkor ott, oda, bemérve, megcsócsálva feltesznek egy tájképet, amit valahol az utcán, a piacon vásároltak, vagy éppen egy jó barát amatőrtől kaptak ajándékba. Ide, ebben a keretben ügyesen elhelyezve találnánk mi is helyet ezeknek a képeknek. Azért is, mert polgáriaknak hatnak, fel egészen a biedermeierig, és ezt nem rosszallásképpen írjuk le. Egyszerű köznapi embereknek szánt vigasztalást is jelenthet egy ilyen időtlen nyugalommal, csavart derékkal üldögélő leányka, mert csak a szépséget akarja nekünk kinyilvánítani, semmi további csábítás ezekről az arcokról, ezekből a szemekből — elképzelhetetlen. Távolról Szinyei Merse színei harangoznak pajzánul emlékezetünkben, mert mezőben vagyunk itt is; aztán abbahagyjuk a képzelgést. Körváltóban vagyunk, kedves Olvasó, elszabadulva szorongásainktól, felszabadultan — vagy ezt csak mi hisszük — az évtizedes szellemi-erkölcsi-érzelmi nyomás alól, most mi, mindnyájan mást akarunk csinálni, látni, hallani, érezni, tudni, ismerni, megteremteni, mint eddig. Lök- dössük is egymást szép csendesen, néha még bocsánatot is kérve — de nem a Parlamentben, ez ott tilos! —, hogy ilyenek vagyunk. Ez a két ember legalább a szakma iránti alázattal, tisztességgel terel minket újabb vonzalmak felé. Mintha szelíden kitessékelné az emlékeink közül a sok-sok próféta és szellemi szélhámos hagyatékát, még csak ítéletet sem mondva azokról, akik a prófétaságból és a szélhámból nagyon jól megéltek. Hogyan? Ma is így van-e? Minket nem fizetnek szellemi felderítésért. Nem is értünk hozzá! Farkas András Sok szó esett már a tavasszal életbe lépő közlekedési szabály- módosításokról, de az új KRESZ pontos szövegét viszonylag kevesen ismerik. Nekik próbálunk segíten i szabálygyűjtem ényűnkkel. 1. paragrafus: A R. 6. par. 4. bek. új rendelkezése: „Az (l)-(3) bekezdésben foglalt rendelkezések az irányadók a katonai forgalomszabályozás által adott jelzésekre is.” 2. paragrafus: A R. 9. paragrafusának (6) bekezdése: „Ha az (1) bekezdés aj pontjában említett fényjelző Készülék mellett elhelyezett kiegészítő lámpa „BUSZ” feliratú fehér fényjelzést ad — a fényjelző készülék más fényétől függetlenül —, az autóbusz-forgalmi sávban közlekedőknek tovább szabad haladni.” 3. paragrafus: AR. 16. paragrafus (1) bekezdés z) pontja: Az „Egyéb veszély” tábla azt jelzi, hogy az autóúton az a-y pontban említett jelzőtáblákkal nem jelezhető veszély van; a veszély fajtáját a jelzőtábla alatt elhelyezett kiegészítő tábla tünteti fel; ilyen tábla jelzi, hogy az úttesten hosszanti vályúk alakultak ki (nyomvályús útszakasz); ilyen Most veszem észre, hogy már írásom feleimében is súlyos következményekkel járható baklövést követtem el: leírtam egy szót, amelyet lelkem mélyéből szeretett szülőföldemen nem létezőnek vagy legalábbis tiltottnak kiáltottak ki olyan emberek, akik most is hűen követik az egykori diktátor „igen értékes” és „mélységes hazafiúi érzületből” származó útmutatásait. Mert ugyebár a hűséges tanítványok elvakult szemében egyszerűen nem létezhetnek olyan ezer vagy legalábbis sok száz éve kialakult földrajzi fogalmak, mint Erdély, Ardealul, Transsylvania vagy Siebenbürgen. Az ember nem hisz saját szemének, amikor elolvassa a Román Külügyminisztérium 28/3096-os számot viselő intézkedését, amelynek értelmében hivatalos jellegű anyagokban (közleményekben, diplomáciai levelezésekben stb.) a Transsylvania (Erdély) kifejezést terüle- ti-közigazgatasi egységre utalásként nem szabad használni. Ez a külügyminisztériumi (de miért éppen külügyi?) intézkedés úgy csapódott most, a választások után a fejünkön, a kommunista diktatórikus rendszer által amúgy is jól „idomított”, engedelmességre beprogramozott agyunkhoz, hogy hirtelen elfeledkeztünk 1989 decemberéről. Hát egyáltalán volt, lehetett december? Lehetett itt forradalmi változás vagy újjászületés? Hiszen ilyen abszurd gondolat még a „jó” öreg Ceausescu sok mindent kiagyalt fejében sem született meg soha! Pedig hát őreá egyáltalán nem foghatjuk azt, hogy távol állt az embereket alaposan meghökkentő, sőt fejbe csapó „hazafias” lépésektől! A tények bizonyítanak. Romániai újságíróként egyenesen megdöbbentő lépések szemtanúja lehettem, különösen az „aranykorszak” éveiben. Átéltem olyan időszakot (nem is egyet), amikor „fejvesztes” terhe mellett megtiltottak, hogy ősrégi helységneveinket leírhassuk magyarul. Kínkeserves évek voltak ezek számunkra, s az intézkedés furcsa reakciót szült: védekezésképpen madárnyelven írogattunk. Az olvasó már tudta, hogy ha a Szamos-parti nagyvárosról írunk, akkor az Kolozsvár, azt is megszokták, hogy az acélváros Aranyosgyéres, az Aranyos menti iparváros pedig Torda, a két Szamos találkozása alatt pedig Dést kell érteniök, a nádasparti ipartelep pedig nem más, mint Egeres. Olykor azonban az intézkedés groteszk voltát szándékosan kihangsúlyozandó, a széki magyar embert sicinnek, a déscichegyit viile dejului-nak, a kisbácsit baciuinak irtuk. Ilyen nyelvtörő megszorítások közben szinte felüdülés volt, ha tábla jelzi az utat keresztező vasúti pályát is, ha a vasúti jármű áthaladását jelzőőr biztosítja.” 4. paragrafus: A R. 21. paragrafusának (2) bekezdése: „(2) Ha az útvonalon sem járda, sem leállósáv, sem útpadka, sem kerékpárút nincs — vagy az a gyalogosközlekedésre, illetve a kerekes székkel való közlekedésre alkalmatlan —, a gyalogosok az úttesten közlekedhetnek.” A R. 21. paragrafus (3) bekezdésének b) pontja: ,,b) a segédmotoros kerékpárt vagy kerékpárt toló, továbbá a kerekes székkel közlekedő mozgáskorlátozott gyalogosok mindig a menetirány szerint a jobb oldalon haladhatnak”. 5. paragrafus: A R. 26. paragrafus (1) bekezdésének a) pontja: (Az egyes járművekkel legfeljebb a következő sebességgel szabad közlekedni:) személygépkocsival és motor- kerékpárral — autópályán 120 km/óra, — autóúton 100 km/óra, — lakott területen kívül, egyéb úton 80 km/óra, — lakott területen 50 km/ óra” (Folytatjuk) például Bálványosról, Aradról, Apahidáról, Boncidáról, Sza- kurtáról, Margittáról és más ilyen helységekről kellett írnunk, i Ezeknek ugyanis a román elnevezésük nem különbözött (vagy alig különbözött) a magyartól. A nacionalista túlbuzgóság sajnos a közelmúltban is felütötte a fejét. A „világhírű” Funar polgármester nemrég elrendelte, hogy márpedig Kolozsvár (Cluj) neve Cluj-Napoca! Vegye am tudomásul ezen ország apraja- nagyja! S ha netán valaki olyan beadvánnyal, átirattal fordul a polgármesteri hivatalhoz, amelyben Napocá nélkül tünteti fel a város nevét, a szóban forgó folyamodványt tekintsék nem létezőnek. Ezt a tendenciózusan nacionalista magatartást a helyi román nyelvű sajtó egy része is élesen bírálta, mondván, hogy a Napoca utónevet Ceausescu hatalmi mámorában biggyesztette az amúgy is történelmi fogantatásé Cluj mellé. Mindezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem: a nemzeti szűkkeblűség, az egész becsületesen gondolkodó románságot, a kisebbségeket, és elsősorban a magyar tömegeket sértő diktatórikus intézkedések láncolata csak időlegesen szakadt meg 1989 decemberében. A Nagy Halott szelleme dicsőségesen továbbélte az akkori karácsonyi fegyverropogást. Mert a szellemeket — ugyebár — nem lehet fegyverekkel elpusztítani! S még reménytelenebb puskával lőni a nacionalizmussal, az idegengyűlölettel erősen átitatott szellemóriásokra. Ők elpusztíthatatlanok! Nem úgy, mint szegény Erdély, Transsylvania vagy Siebenbürgen. Amelyeket le lehet törülni a dicső nemzetvédők térképéről, s ki lehet iktatni a hazafiságtól túlfűtött diplomácia szótárából. De sohasem lehet kioperálni, kivágni az emberek — románok, magyarok és németek — szívéből, akik, ha vándorútjaikról hazatérnek szűkebb hazájukba, szülőföldjükre, Erdélybe, Transsylvaniába vagy Siebenbürgeribe vágynak és érkeznek, de szívük melyéből tisztelik azokat is, akik Moldovába, Olteniába, Munte- niába, vagy éppenséggel Doru- dzsába menneK és oda érkeznek haza. Érthetetlen: a gyanúsítgató megkülönböztetés már nemcsak egyes népcsoportokra, de bizonyos országrészekre is vonatkozna? Különös, 1989 decembere előtti szellemben gondolkodnak — reméljük, csak egyesek — az ország Külügyminisztériumában. Minek is nevezzelek hát, drága, szépséges szülőföldem? Okos György Kolozsvár L Méretek és arányok Mi árulja el a lényeget? (FEB) Erdélyi levél Minek nevezzelek?
