Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-10 / 291. szám

8. PF. 23. HÍRLAP, 1992. december 10., csütörtök Testünk-lelkünk harmóniája Fóbia — a belülről fakadó félelem Üzen a szerkesztő „Nagymama” jeligére A tisztelt Olvasó egri belvárosi életképet ír, érdemes idézni jó­formán az egészet, azokkal a ki­pontozásokkal, amik rejtik a sze­replőt és a pontos helyszínt: hét­főn déli egy és fél kettő között az ... utcán jöttem. Az ... bejárata előtt egy férfi csukta a kocsiját, kezében másfél literes flakon (ki­emelés tőlem — a szerk.), talán bor volt benne. Megindult a be­járat felé — a távolság 15-20 mé­ter lehetett. Akkor tűnt fel ne­kem, hogy egy fiúcska követi, fe­hér munkaköpenyben, fehér sil- des sapkában. A fiúcska két marmonkannát cipelt, tíz literre saccoltam egyet-egyet, de na­gyobb is lehetett. Nem tudott lépni, nagy volt a súly, csak lábait csúsztatva haladt előre. A lép­csőhöz érve, letette a kannákat, akkor fordult meg a férfi, és rá­mordult: Na! — Nem állhattam meg, odaszóltam: A saját fiát is engedné ilyen terhet vinni? A válasz: Meg kell neki tanulni! — Könyörgöm, ki védi meg az ilyen kiszolgáltatott, fejlődő gyerme­ket? En? A hetvenöt évemmel? Én ennyit tudtam tenni! A gyöngybetűkkel író Nagy­mama panaszát érdemes a nyil­vánosság elé vinni, érdemes el­gondolkodni rajta. Azt magunk is gondoljuk, hogy a kisfiúnak, aki a szakmája szabályai szerint „be volt öltöztetve”, jólesett a részvét, az a megértés, amit a fel­háborodott hölgytől kapott. Bár szólni nem mert, bizonyára vé­gigfutott benne, a sovány kis tes­tében az a jóleső melegség, amit ilyenkor szoktunk érezni. A felnőtt, aki kocsiját lezárva vitte a maga másfél literes terhét, a képtelen látvány magyarázata­képpen rövidre zárta a jelenetet, elvágta a vitának még a lehetősé­gét is, erőfölénnyel rendelkezett mindenképpen: nyilván ő volt ebben a helyzetben „a Főnök” — minél kisebb főnök volt, annál nagyobbal kell írni, ilyen alkal­makkor a tudatot kell érzékeltet­nünk. Azt, ami a kisebb-na- gyobb agyban keményen műkö­dik. Mint a kő, kopogva, vagy mint az ütőszerszámok általá­ban. Aztán gondoljuk azt is, hogy a túlterhet elviselni lehet, de meg­tanulni nem. Elképzeljük, hogy ez a főnök a másfél literrel maga is volt az életnek gyengécskén nekiinduló tanuló — majdnem tanoncot írtunk tévedésből —, neki is parancsoltak így, nála js eltűrték az ilyen túlterhelést. És most, felcseperedve, belenőve a szakmába, az uralmi helyzetbe, nem éli, nem élheti át, mi megy végbe ebben a fiatal gyerekben. Meg a lelkében! Bizonyára úgy gondolkodik: jó szakmába vet­tek fel, mindent el kell viselnem addig, amíg én is odáig jutok. De ez a képzési mód, a nyilvánvaló megaláztatás: elítélendő. A jele­net az utcai nyilvánosság előtt történt, ahol mégiscsak van vala­mi kontroll, látszatszemérmes­ség támadhat a szereplőkben, hogy mások ne lehessenek rossz véleménnyel róluk, de mi van, mi lesz belül, amikor a Nagymama lelép a színről, a kisfiúnak pedig a túlteherrel lépcsőről lépcsőre tovább kell csoszognia, amíg a raktárba nem ér. Csak képzeljük, mit kaphatott — reméljük, csak szóban — a ta­nuló a kocsiból elegánsan bevo­nuló főnökétől odabent, amíg az ő tekintélye, főnöki állapota, megbántott lelki egyensúlya nem juthatott nyugalmi helyzetbe... Mi is a Nagymama szemüve­gén át látjuk ezt a kisfiút. Azt pe­dig csak reméljük, hogy az a bi­zonyos főnök — most egészen kis „f’-fel szeretnénk írni — lesz any- nyira szerencsés, hogy elolvassa ezt a pár sort, és esetleg el is gon­dolkodik rajta. A fóbia: bizonyos helyzetek­hez köthető, sokszor megmagya­rázhatatlan, indokolatlan mérté­kű félelemérzés. A tömegiszony, a tériszony, a bezártságtól való félelem, avagy bizonyos állatok­tól való irtózás szinte mindenna­pos jelenségek. Ezek egy részét egy legyintéssel elintézzük: vala­ki fél a kutyától, így a kerítés mellett feszülten megy el, az uga­tásra összerezzen, de egy perc múlva az egészet el is felejti. Ko­molyabb esetekben azonban a fóbia szinte gúzsba köti gazdáját: a tömegiszonyban szenvedő em­ber nem tud boltba járni, sőt olyan is előfordul, hogy ki sem mozdul a lakásából. Aki fóbiás panaszokat él át, sokszor attól szenved, hogy ér­telmével nem képes leküzdeni rettegését. Gyakran a betegek jól tudják, hogy félelmük alaptalan, mégis minden erejükkel arra tö­rekszenek, hogy elkerüljék a ve­szélyesnek vélt helyzetet. Pl.: van, aki mindig a sor szélére vesz mozijegyet, azért, hogy ha bármi baj történik (rosszul lesz, tűz üt ki, stb.), könnyebb legyen a me­nekülés útja. Valószínűleg sosem lesz rosszul, katasztrófák is rit­kán történnek, a fóbia azonban nem ismeri a logikus érveket. Ha valaki egyszer átélt egy veszé­lyesnek tűnő, szorongást keltő helyzetet, nem szívesen teszi ki magát újból ilyen élménynek. Ennek extrém mértékű formája az, ha fóbiája alakul ki az átélt körülményekkel szemben, s szinte még a gondolatától is rosz- szul van, hogy esetleg vele újra megtörténhet ugyanaz a kelle­metlen élmény. Egy átélt rosszul- lét (mondjuk heves szívfájda­lom) arra ösztökéli a fóbiás em­bert, hogy kerülje az egyedüllé­tet, vagy a biztonságosnak vélt környezetéhez bizonyos távolsá­gon belül maradjon. Egy idő múlva már maga a fóbia válik problémává, a belülről jövő fé­lelem gerjeszti a szorongást, „jaj, csak nehogy baj történjen”. No­ha a bajnak még csak a jelei sem mutatkoznak, elég, ha eszünkbe jut, s máris heves lelki tüneteink támadhatnak. Mit tehetünk mindezek ellen? Van, aki enyhe fóbiáját akarat­ereje mozgósításával gyűri le. Ez sokszor célravezető lehet, hiszen ha meggyőződik újra és újra ar­ról, hogy a félelemkeltő helyzet valójában nem veszélyes, egy idő múlva megszűnhet a fóbiája. Le­het olyan is, hogy valaki így si­kerrel leküzdi a félelmét, s utána egy másik fóbia lép a helyébe. Ez már szakember beavatkozását igényli, ugyanis gyanítható, hogy egy mélyebb lelki zavar sajátos arculatáról van szó. A szakem­ber — pszichiáter, pszichológus — segíthet a pontos diagnózis megállapítása után. Egyik pszi­choterápiás módszer a deszenzi- tizálás, amely — meghatározott ütemterv szerint — tudatos gya­korláson alapul: a pácienst foko­zatosan szembesítjük a számára félelmetes dologgal vagy hely­zettel. Másik lehetőség a relaxá- ció, az önellazító gyakorlatok végzése — amelynek egy speciá­lis formája, az ún. éberálom- technika is alkalmas lehet a félel- mi reakciók kioltására. Ennek során a páciens úgy élheti át a fé­lelmet kiváltó szituáció élménye­it, mintha valóban részt venne benne — noha csak a képzeleté­ben zajlik mindez, mintha ál­modna. Ezenkívül a feltáró pszi­choterápia is segíthet, amely be­pillantást enged a fóbiát fenntar­tó mélyebb lelki zavarokba. A kezelés időtartama változó, né­melykor egy alkalom is elég, máskor hosszú, kitartó terápiára van szükség. Ehhez a beteg és kezelője közötti teherbíró együttműködésre van szükség: az akaraterő, a kitartás sok eset­ben a legfontosabb záloga a gyó­gyulásnak. Dr. Csomós András pszichiáter Több figyelmet Aldebrőnek A község elöregedett, lakói — a fiatalok többsé­ge, a jobb megélhetés reményében — a környék vá­rosaiban telepedtek le. Az elvándorlás egyik fő oka, hogy az előző tanácsrendszer módszeresen „pusztí­totta” a falut. Az áfésszel szövetkezve — központo­sítás címén — különböző indokokkal tették lehetet­lenné a helyzetet. Az üzleteket sorozatban zárták be egy olyan ABC miatt, ami már a megépítése pil­lanatában veszteséges volt. Még a kiemelkedő for­galmú Árpád utcai üzletet is becsukták. Az itt élők összefogásának köszönhetően azonban később ki­nyitottak, de csak tejet és kenyeret árulhattak ben­ne sokáig. Szerencsére a választások új szelet hoz­tak, és a polgármester keze alatt sokat fejlődött a község, az itt élők mindenben összetartanak. A falu központja visszakapja eredeti rendeltetését: szép ark, helytörténeti múzeum épül majd a több mint 5 éves szemétlerakat helyén. Megújul a kultúrház is. A következő évben ünnepeljük Aldebrő fennál­lásának 250. évfordulóját, tehát méltóképpen kell felkészülnünk, kicsiknek és nagyoknak erre a szép napra. Reméljük, hogy majd az idelátogatók el­mondhatják, hogy a falusiak méltó utódaik a ba- den-württembergi ősöknek. Sokat javult a közellátás az utóbbi időben. Több új üzlettel is gazdagodtunk. A posta hírlapszolgál­tatásával azonban nem mindig lehetünk elégedet­tek. Az év nagy részében csak az esti órákban kap­juk meg a Heves Megyei Hírlapot, de az is előfor­dul, hogy egyáltalán nem jut el hozzánk. Pana­szunkra egy ideje már délelőtt is kézbe vehetjük a lapot, de vajon elmondhatjuk-e ezt majd hónapok múltán is? Szabó Vilmos Aldebrő Az érdekeinket képviselik Miért is léptem be az egri nyugdíjasok szövetségébe? Mert nyugdíjas vagyok, s mert a szö­vetség a legkövetkezetesebben képviseli a nyugdíjasok jogait, s védi érdekeiket. Teszi ezt azért, hogy az öregkorral járó életet — a lehetőségekhez képest — szeb­bé, kellemesebbé tegye. Az egri nyugdíjasok szövetsé­gének tagjai lehetnek bármely párt tagjai, azaz a különböző vi­lágnézetűéit is. A szövetség men­tes minden párt befolyásától, önálló szervezet. Az ott folyó élet igencsak mozgalmas... Már több előadást hallhattunk az öregkori problé­mákról, betegségekről, azaz a minket érdeklő kérdésekről. Szervezett tagjaink többször is kirándultak. Legutóbb például Miskolcon jártunk, ahol a fürdés mellett egy színházi előadást is megnéztünk, s e programunknak híre ment a városban. Ez év november 7-én rendez­tük meg a nyugdíjasok bálját a Vörös Rák étteremben. Jó zene szólt, ifjúkorunk dallamait ját­szotta a zongorista. A tánc és a zene hallgatása közben a jelenlé­vők elfeledték napi gondjaikat, a reumás fájdalmakat. Városi szervezetünk jelenleg nagyban készül a Salgótarjánban megrendezendő nyugdíjas Ki mit tud?-ra. Mellesleg a rászoru­ló és jól dolgozó aktivisták idő­közönként színházjegyet kap­nak, avagy kedvezményes beuta­lót valamelyik gyógyfürdőbe. A városi önkormányzat — az erköl­csieken túl — hathatós anyagi tá­mogatást is ad, amit ezúton is kö­szönünk. Az a véleményem, hogy az el­következő választásokon azok a pártok számíthatnak a nyugdíja­sok szavazataira, amelyek nem csupán elvben képviselik a nyug­díjasok érdekeit, hanem a gya­korlatban is a legtöbbet tesznek mindezért. Minden egri nyugdíjast vá­runk szervezetünkbe. Hétfőn­ként 16-tól 18 óráig van ügyelet, illetve foglalkozás. A cím: Eger, Knézich Károly út 8. 1. emelet 102. szoba. Sárosi László egri nyugdíjas A soha meg nem kérdezettek... Minket nem kérdezett meg senki, hogy akarunk vagy nem akarunk... és a szüleinket sem, hogy milyennek akarják..., sőt a tanárainkat sem, hogy együtt kí- vánnak-e maradni, és tovább ta­nítani. Egyszerűen elvették tő­lük akkor, 1948-ban az általuk alapított iskolát, szervezetüket feloszlatták, katedráikra idege­neket ültettek, tanítványaikat pedig rákényszerítették egy is­meretlen, tőlük teljesen idegen világnézet tanulására. Aztán — évek múltával — amikor ezek a diákok szülőkké lettek, megint nem kérdezték meg őket, hogy gyermekeiket hogyan szeretnék nevelni, világ­nézetüket milyen ideológia sze­rint kívánják kialakítani. Csak ráállították ezt a generációt is a már jól kitaposott marxista világ­nézet útjára, és természetessé tették számukra, hogy az őket körülvevő világot és a körülöttük folyó eseményeket csak az álta­luk beállított szemszögből néz­hessék. S ez a soha meg nem kérde­zett, válaszút elé soha nem állí­tott második generáció vált az el­múlt években felnőtté, szülővé, a társadalom magjává hazánkban, s ez a más utat nem ismerő cso­port áll most részben az egyházi iskolák visszaadásával, részben egy másfajta világnézet filozófiá­jának tanításával szemben. Rádióban, tévében, újságok­ban gyakran találkozunk az ok­tatási intézmények átszervezésé­vel kapcsolatos problémákkal. Állásukat és meggyőződésüket féltő pedagógusok, egy új irány­ba történő változásért küzdő hi­vatalnokok, s a mindkettő által összezavart szülők vitáinak lehe­tünk tanúi a tömegkommuniká­ció közvetítésével. S a mai ötven­évesek, akik szenvedő részesei voltak az elmúlt 40 év átalakulá­sának és agresszív iskolapolitiká­jának, most értetlenül állnak sa­ját felnőtt gyermekeikkel szem­ben, és nem értik meg az elmúlt rendszer szemlélete iránti ma­kacs ragaszkodásukat. Sajnála­tos, hogy a számukra felkínált új út helyett sokan a rájuk kénysze- rített régit választják, és nem ve­szik tudomásul, hogy a nekik idegen és új világnézet valójában az emberiség kultúrtörténetének évezredek alatt kikristályosodott igazságait és erkölcsi törvényeit tartalmazza. Pedig az az érdeklődés ben­nük is megvan egy más, maga­sabb rendű létezés iránt, de in­kább hisznek ufókban és zöld emberkékben, mint a vallás ta­naiban, inkább csodálnak leta­posott búzatáblát, mint magát a búzát a benne rejlő élettel, in­kább hisznek a százszámra fel­bukkanó kuruzslók delejes ere­jében, mint a Bibliában leírt iste­ni csodákban. El kellene végre gondolkodni a mai szülőknek azon, hogy mi az oka az egyre növekvő fiatalkori bűnözésnek, a kábítószerek oly gyakori használatának, a külön­böző szektákba menekülő gyere­kek életből való kiábrándulásá­nak. Vagy hogy miben gyökere­zik az egymás iránti egyre foko­zódó gyűlölet, a nagyszámú vá­lás, a sok értelmetlen vitatkozás, a rablás és az erőszak, valamint a bizonyos körökben egyre erősö­dő cinizmus, amivel egyesek a körülöttünk zajló eseményekről véleményt nyilvánítanak. S hogy nem maradt-e ki valami az okta­tásból, egy tantárgy az órarend­ből, amit 40 év alatt elfelejtettek — vagy inkább megtiltottak — tanítani. A mai nagyszülők még jártak egyházi iskolákba, de ismerik az államosított iskolák oktatási rendszerét is. Míg ez tanította az úttörőbecsületet, a KISZ-es ön­tudatot, a brigádversenyek di­csőségét és a semmitmondó jel­szavak tömegét, addig a másik­ban megtanultuk egymást be­csülni, szüleinket tisztelni, a má­sét nem bántani, és hinni valami­ben, ami erőt és emberi tartást ad az élet problémáinak leküzdésé­hez. elviseléséhez. Átalakulóban van az ország. A régi rendszer gyermeki egy- ügyűségében tartott tagjai állam­polgárokká nőnek társadalmi­lag, saját sorsuk irányítójává gaz­daságilag, ahogyan szabaddá váltak politikailag. Mindez azonban nem válhat teljessé, ha maga az ember nem változik meg belülről, és nem alakítja át élet- szemléletét az új társadalmi rendszer erkölcsi törvényei sze­rint. Mert először magának az egyénnek kell megváltoznia ah­hoz, hogy a társadalom megvál­tozhasson. Ezért kell nyitottabbnak és tisztánlátóbbnak lenniük a mai szülőknek, és nem gáncsot vetni, hanem elősegíteni az oktatási re­formok mielőbbi megvalósítá­sát, hisz saját helyzetüket, neve­lési problémáikat könnyítik meg, ha hozzásegítik gyermekeiket egy másfajta erkölcsi normákon alapuló élethez. B. Czeller Mária Gondolatok a családról az abortuszvita kapcsán Nézem, hallgatom a születést szabályozó törvénytervezet fe­letti vitát a tévéközvetítés jóvoltá­ból, s a hallottak elgondolkodás­ra késztetnek. Népes — sokgyermekes — családba születtem. Ma még öten — idehaza négyen — nyugdíjas­ként élünk a haza javára, terhére. Míg jó szüleim éltek, sokszor így bátorítottam édesanyámat: „ha ma szülne hat gyermeket, ér­demrenddel jutalmaznák, s nagy lakásban élhetnénk.” Ma egy, esetleg két gyermek vállalásával be is fejeződik a családnövelés, a nemzetgyarapítás. De meg tu­dom érteni, miért. Több évtizedes tanári pálya­futásom alatt szinte egy kezemen meg tudtam számolni azon csa­ládokat, ahonnan három-négy gyermeket indítottak reggelente az iskolába. Voltak előnyei csalá­di indíttatásomnak. Az elemi is­kola mind a hat osztályában kép­viseltetve voltunk, így aztán jó előre tudtam, mi vár majd rám, melyik tanító úr a megértő, a sze­génypárti. Egymástól tanultuk meg előre az egyszeregyet, a pa­latáblára való írás fortélyait. In­gyentejet is azért kaptam, mert szegény, sokgyermekes család­ból származtam (igaz, ma sem szeretem a tejet). Élőnye volt ak­kor is, ha verekedésre került sor, mivel velünk nem volt érdemes ujjat húzni. Akik „rongyosnak” neveztek, azokkal nekünk nem volt érdemes harcra kelnünk, mert mi maradtunk volna alul. Előnyünk volt a ruházkodásnál is, mert addig örököltük egymás ruháit, amíg fel nem csepered­tünk. Aztán a béraratás idején, amikor apám vágta a búzát, mert belőlünk minden munkafázisra jutott egy ember. S később, a má­sodik világháború idején, az er­délyi bevonulás után — tekintet­tel a sok gyermekre — leszerelték apámat, a kenyérkeresőt. Persze, hátrányt jóval többet lehetne felsorolni: nem volt pénz a taníttatásra, a megfelelő öltöz­tetésre. Középiskolásként (45 után) sokszor éreztem a családi indíttatás negatívumait. Már ser­dülőkorban nehéz munkát vál­laltam a budapesti vásárcsarnok­ban, hogy zsebpénzre tegyek szert. Ma sem könnyebb a gyermek- nevelés, s ennek terheit a növek­vő infláció csak tetézi. Ha a szülő szépen akarja öltöztetni, jól akarja táplálni gyermekét, két ember keresete sem elég. Ezért aztán a családtervezést sok-sok tényező behatárolja. Azokkal a szülőkkel, képvise­lőkkel értek egyet, akik a való­ságból indulnak ki, vagyis vall­ják, hogy a gyermekáldásnak ko­moly anyagi vonzatai is vannak. A több gyermeket vállalókat nem sújtani, adóztatni kell, ha­nem — ahol csak lehet — segíte­ni. Mert a nagycsaládokból szár­mazó gyerekeknek is egyenlő eséllyel kell indulniuk az életbe, az anyagiak nem gördíthetnek eléjük akadályt. Egyetértek Be- ke képviselőnőnek e tárgyban el­mondott érvelésével. O is peda­gógus, tudja, hogy mit jelent egy gyermek számára, ha az érvé­nyesülésnél a józan paraszti ész­hez a szülők képtelenek a tandí­jat, az albérleti dijat, stb. előte­remteni. A születésszabályozást rá kell bízni a szülőkre. Ha demokráciá­ban élünk, akkor e téren is tole­rálni kell a szülők akaratát, azaz nekik kell eldönteniük, mikor és mennyi gyermeket vállalnak és nevelnek fel a nemzet javára és boldogulására. Joó Sándor ny. isk. ig. Kiegészítés egy cikkhez Csötönyi Csaba, a gyöngyösi önkormányzat sajtó- és külügyi referense egy írást juttatott el szerkesztőségünkbe, amelyben G. Molnár Ferenc „Amit kap, nem teszi zsebre” című írásához fűz kiegészítést. Annak ellenére — írja —, hogy az írás címe egyértelműen jelzi, hogy a bírsá­gokból befolyt összeg húsz szá­zalékának mi a sorsa, a cikkben már mindez félreérthető módon van megfogalmazva. Ebből a pénzből ugyanis — folytatja Csötönyi Csaba — a közterület-felügyelők személy szerint nem részesülnek, hanem maga a közterület-felügyelet. A bírságokból befolyt összeg 20 százalékát dologi költségre for­dítják, így például ebből fedezik a rádiók beszerzését, a dátumjel­zős fényképezőgépek vásárlását, akárcsak a tilosban parkolókról készült fényképek előhívását — fejeződik be a Hírlaphoz küldött kiegészítés.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents