Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-10 / 291. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 10., csütörtök Hogyan csinálják a harangok a csodát? A kérdésre nagyon szürke, nagyon köznapi, csaknem lapos a válasz: úgy, hogy megszólalnak. És főképpen akkor, ha nem a megszokott időben árad szét az a harangzúgás, amire felkapják a fejüket az emberek. Meg aztán ügy, hogy egy bányászvároska kicsiny völgyét egymásnak feleselő, de jól összehangzó hangáradat tölti meg, egyfolytában, napokon keresztül, egy kivételes temetés alkalmával. Mert a megrendelő így akarta. Mert ezt a megrendelő tudomására akarta hozni a neki bemérhető világgal, hogy az ő vesztesége nem fejezhető ki másként. Hogy az ő élni akarása és az ő eltávozott páija, jó szelleme, szerelme, az alig huszonkét évet élt lengyel származású halott amerikai lány boldoggá lesz ott, a másik világban is, ha ezt mind látja, hallja, tudja, érzi. Megérzi. így kell felvezetnem a mai magyar olvasónak ezt a történetet, ezt a félig született szerelmet, ezt a teljes lelki összetartozást, amit Russel Janney beszél el nekünk „A harangok csodája” című regényében. Ez a lírai hangvételű írás 1946-ban jelent meg az amerikai könyvpiacon: 1948-ban már magyarul is olvashatták Ist- vánffy Márta forró bevérzésekkel teli fordításában. Most pedig az idei karácsonyra hozta ki az Ecclesia, a máris tapasztalható siker jegyében. Nem szándékunk reklámszöveggel felvezetni egy fél századdal ezelőtt lefutott könyvkarrier utóéletét, csak arra szeretnénk rámutatni: miért vált ismét fontossá, hogy egy katolikus könyvkiadó felfigyeljen kutatásai során erre a műre ? Hiszen — ha úgy vesszük — ez a regény tipikusan amerikai sztori Olga Treskovna és William Dunnigan találkozásáról. A férfi „szálas termetű, magas”, ahogyan a regény első mondata bemutatja őt, foglalkozását tekintve a bankok és vállalkozók által kinevelt és kihasznált sajtófőnök, az eladandó színházi és filmtermék hírvivője — amerikai méretekben. Ez az apróbb külsőségeivel is jellemzett figura — kamáslik, keménykalap, hamisítatlanul sima modor, kellő képzelőerővel, emberismerettel, sok-sok ötlettel — ez a falon is átjáró sajtófőnök védelmébe vesz ismeretlenül is valakit. Ez a lány, a színpadon, a tánc közben bakizó Olga, az egykori bányász lánya az Isten háta mögül, valahonnan Pennsylvania egyik bugyrából. A két ember találkozásai az életben az amerikai lélektan szabályai szerint esnek meg. Mindkét ember a legtisztább önmagát viszi bele az alig elindult kapcsolatba. Szerelmük alig több, mint egy bekezdés egy jól sikerült novellában, inkább az igazi történet elindításául szolgál. W. Dunni- an hazaviszi Olga Treskovna olttestét annak szülővárosába, Coaltownba. Ott a szereplők fel- sereglenek a sivár ég ala Orloff- tól kezdve Mártáig, a fontosko- dóktól Pál atyáig, majd Spinsky atyáig: a bányászok, az asszonyok, a pletykások, a titoktartók, a nagyfantáziájúak és a semmirekellők, a szürkék és a még szürkébbek, akik csak laposban képesek számyaltatni lelkűk satnya maradékát, mert hát ez a világ olyan, hogy az értéket csak pénzben szabad kifejezni. Ám ez az író, érdemes megtartani a nevét, Russelnek hívják, annyi szeretettel, annyi emberi derűvel, az emberi méltóságot olyan áhítatosan dédelgető mondatokkal és a folyton felbukkanó, finom szövésű iróniával fogalmazza meg, ütközteti embereit, leírja tusáikat, megnyilvánulásaikat, mondataikat, amiket kimondanak, csattanósan megszerkeszti, és főleg, amiket kigondolnak, áhítattá váltja át, hogy az olvasó nemegyszer visz- szalapoz, miért is hatott most ez a jelenet olyan megvesztegető könnyedséggel. Ha nem lenne olyan elkopta- tottan rossz külseje-íze ennek a szónak, azt írnám le, hogy lendületesen és elegánsan vezet végig minket, szép és megszentelt pillanatokon át ez a regény a legjobb értelemben vett „jó vég”-ig, a megnyugtató és örömöt adó befejezésig. Itt a temetés ilyenolyan liturgiáján innen és túl az életről, a lélekről, az érzésekről értesülünk. Miközben arról is meggyőz a szöveg, hogy a legkérgesebb lelkűek, a poros agyú bányászok előtt is feldereng valami, ha imádkozni hallanak valakit; vagy elmennek a templomba, ha annak vonzása támad, valamilyen csoda miatt. És a regény fejezetein derűsen áthaladva, beérkezünk abba a kedélyes légkörbe, ahol a bankár — a maga penzimá- datán, karrier- és sikeréhségén állva-ágaskodva is — érti, tudja, hogyan használ és segít az, ha az ő asszonya is elmegy imádkozni a maga módján a zsidók Istenéhez. Mert valahol, valahogyan minden dolgok és minden lelkek ösz- szefüggnek. Valamiért és valamikor minden egy óriási egységgé lesz, hogy ne beszéljünk most a szentek egyezségéről vagy más hittételekről. És hogy az odatalá- lás útjai kifürkészhetetlenek, azt Willian Dunnigan — az amerikai, a regényhős, sajtófőnök és az író, mert a kettő lélekben egy és ugyanaz — balladaszerű verseze- tekkel is feldíszítve, a történet minden mondatával erősíti. Még akkor is, ha itt-ott amerikai módra néha a mesélő sokat töm bele egy-egy jelenetbe. Ritkán olvasni manapság ennyi tisztességgel írt gondolatot a szeretetről, a megértésről és humánumról, mint ebben az ötödfélszáz oldalas regényben. Farkas András Hol van a verpeléti gyerekorvos? kérik az állandó státust Június óta Egy szülő panaszolja, hogy néhány hete nincs Verpeléten gyerekorvos. Pedig volt... Hogy miért nincs, azt szavaiból csak sejtetni engedi: hogy az önkormányzat nem marasztalta az Egerből kijáró doktort, s hogy már rég meg kellett volna vele kötni a szerződést, de valahogy sose sikerült. A község polgármestere, dr. Prokai János szerint korántsem ilyen bonyolult a képlet. A doktornő elment, mert Egerben — hosszú évek óta először — nemrég meghirdettek egy gyerekorvosi állást, megpályázta, s el is nyerte azt. A lakása is a megye- székhelyen van, miért járna ki mindennap húsz kilométerre, ha kényelmesebb munkát talált... — mondta. A bürokrácia útjai már nem ilyen racionálisak: a kérelmet, hogy egy állandó státusú gyerekorvost alkalmazhassanak, már június végén elküldték az Országos Társadalombiztosítási Fő- igazgatóságnak — de választ azóta se kaptak. HANG-KÉT* Ügyeskedők Fokozódik a zűrzavar, még inkább ordasodnak az indulatok, lassan már senki sem törődik az örök érvényű etikai intelmekkel, a tízparancsolati regulákkal. A nyomorgók, a létminimum alatt élők száma vészesen gyarapszik. Legalább ilyen ütemben hatványozódik azonban a politikai szélkakasok, a gerinctelen kaméleonok, a gátlástalan gazdasági ügyeskedők hada. Mélypontközeibe zuhantunk, s a kiutat semmiféle társadalmi útjelző tábla nem mutatja. A privatizáció szinte hihetetlen történeteket szül. A legutóbbi 168 órában az egyik MDF-es képviselő amiatt kesergett, hogy az illetékes miniszter nem reagál konkrét visszaélést érintő ajánlott leveleire. Természetesen a sztorit is felidézte. A lényeg: az olasz-magyar kft. szinte „fillérekért” jutott hozzá rangos Borsod megyei szállodákhoz és egyéb vendéglátóipari létesítményekhez. A működőképes cukrászati üzemhez például százezerért. Háborgott, S.O.S. jelzéseket adott, s a nyilvánosság előtt is azonnali intézkedéseket sürgetett. Amit közzétett, nem egyedi, hanem nagyon is tipikus jelenség. Haramiafigurák vadásznak — igen sűrűn eredményesen — arra az állami vagyonra, amelyet kétkezi munkások serege teremtett a korábbi évtizedek során. Azok, akik közül egyre többen csapódnak az utcára, míg a jellemkorcsok dúskálnak azokban a javakban, amelyekhez semmi közük. Az egészben az a tragikus, hogy hiányzik a határozott fellépés, a farkasétvágyúak kemény megfékezése. Milliárdok úszhatnak így a semmibe. Ennél is elszomorítóbb azonban, hogy megrendül a bizalom azok iránt, akikre majd három esztendővel ezelőtt a nemzet jelentős része voksolt. A huszonnegyedik órában vagyunk. Épp ezért igen gyorsan le kell ereszteni a sorompót, gátat szabva mindazoknak, akik harácso- lásra esküdtek, akik réges-rég elfelejtették a tisztesség abc-jét. írassuk hát be őket abba a jelképes elemibe, ahol legalább a betűvetést megtanulják. Akár tetszik nekik, akár nem... Egy sorozat, kifulladóban Eleinte kifejezetten frissnek, ötletgazdagnak tűnt a szombatonként, a kettes csatornán vetített Knight Rider, ez az amerikai tévéfilmsorozat. Nem azért, mert egy bájgúnárt választottak főszereplőül, aki folyvást villogtatta hófehér fogait, s pazarolta mindig egyforma szirupmosolyát, hanem a.remek tipp miatt. Kétségkívül nem mindennapi lelemény a beszélő autó beiktatása, hiszen ebből számos újabb soijázott, érdeklődést keltve, derűt fakasztva. Később aztán rá kellett döbbennünk, hogy itt is maradéktalanul érvényesül a hollywoodi klisé-tár. Esetenként némi konfliktus sűrűsödött, aztán az igazság ala- pítványos bajnoka színre lépett. Rögvest átvágta az ál-gordiuszi csomót, kibogozta a bűncselek- ményecske műrostos szálacskáit, s végül átölelte szíve ki tudja hányadik választottját. Ráadásul az a bölcs négykerekű is csendesen hülyült. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, nem nézem meg a friss blokkokat. Másokkal együtt reménykedem abban, hogy a forgatókönyvírói agygörcs is elmúlik egyszer. Annál is inkább, mert ketten küszködtek azért, hogy valami eladhatót produkáljanak. S az is megtörténhet, hogy feledik a már elpufogtatott frázisokat, és kirukkolnak valami nóvummal. Kell ez, mert magyarhoni kollégáik lassan már ezt a fogalmat is elfeledték, s legfeljebb azért versengenek, hogy valamelyikük elnyelje már a szürkeségi nagy- dijat. Mi tagadás: nehéz dolga lesz a zsűrinek, hiszen erre a plecsnire jó néhányan jogosultak. Keserűségünkre... Pécsi István «a, ** * *■ *.v; » Szabóky sarka alá gyűri a világot (középen: Csendes László) Egri bemutató: Hagyd a nagypapát! Dúdolva az élet dallamait Hogyan viselkedik a néző, ha valami szokatlannal találkozik? Bizony, nagyon könnyen elbizonytalanodik. Pedig már ahhoz is hozzáedződhetett, hogy meg akaiják hökkenteni. Mi jöhet még az abszurd törekvések után, miféle meglepetés? Aztán mégis felcsendülhet valamilyen nyugtalanító hang, amelyre a legedzettebb színházbajáró sem számít. Ilyen Szomory Dezső darabja is, amelyet az egri Gárdonyi Géza Színház tűzött műsorára. Az első pillanattól lehet érezni, hogy itt olyasvalami történik, ami elüt a megszokottól: a szereplők valami különös nyelven szólaltak meg. Olyan szavakat használnak, amelyek a hétköznapokban ismeretlenek is: „szo- moryzmusok”, az író leleményei. Különös világ tárul a néző ámuló szeme elé, a valóság „égi mása”, amelyhez türelem kell. Olyasmi, amiből manapság egyre kevesebb akad, mert könnyedén elhaladunk a másik ember, a miénktől különböző értékrend mellett, csupán egyszerű előítéletre hagyatkozva. Szomory Dezső darabja — amelynek címe eredetileg a főhős, Szabóky Zsigmond Rafael neve volt — éppen a a beidegződésekből igyekszik kizökkenteni a közönséget. Már ennyiből is kiderülhet, hogy kemény fába vágta a fejszéjét a társulat Szegvári Menyhért rendező irányításával. S mindvégig nagy fegyelemmel, tisztelettel, de egyben rendkívül sokszínűén játsszák ezt a művet: kibontják belőle azt a különös tartalmat, amely magával ragadja azt a nézőt, aki vállalja a közös utazást. Mert itt végül is a darabnak nehezen körvonalazható a tartalma, nincs könnyen vázolható konfliktusa. Inkább egy út ez, amely a magányosságok mélyébe visz. Ehhez fölhasznál sokféle eszközt: a nyelv játékait, a költészet erejét, az érzelmek határtalan áradását... Szomory zeneisége azért magával ragadó, mert úgy örvénylik, hogy mélyében megláthatjuk a szereplők legbelsőbb lényét. S közben olyan hétköznapi ízeket, élőbeszédbeli pongyolaságokat épít mindebbe, amelyek elfogadtatják, mindennapivá tehetik számunkra. Több szintjét tárja fel emberi lényegünknek: így utalásaiból gazdag ismeretanyag szikrázik fel, az indulataiból hallatlan érzelmi feszültségek áradnak, miközben gesztusaiban egészségesen földhözragadt. A színészek hallatlan belső erővel jelenítik meg ezt a darabot. Á címszereplő, Csendes László nehéz helyzetben van, mert inkább csak elmondják róla, hogy milyen jelentős figura, kevésbé nyílik lehetősége arra, hogy ezt a cselekményben is megjelenítse. Környezetén tükröződik jelentős, mégis erkölcsileg torz alakja. Mindenkit lenyűgöz, magával ragad, sarka alá gyűr. S éppen az jelentheti a fordulópontot, amikor megjelenik az egyszer már legyőzött szerető, aki nemcsak ígéri, de magával is A két nővér (Bessenyei Zsófia és Dimanopulu Afrodite) A közös megöregedés békés csendessége (M. Horváth József és Ribár Éva) hozza Amerikát. Csendes László természetes eleganciával és nagyvonalúsággal testesíti meg Szabóky magabiztosságát, s azt is, hogyan csitul el, amikor végül őt is elsodorják. Feleségét, Magdát Bessenyei Zsófia alakítja, aki megadással, asszonyi alázattal viseli férje „nagyságát”, s még arra is képes, hogy méltósággal tűrje megalázását. így emelkedik fel, s válik a maga békés konok- ságával a darab egyik legfontosabb alakjává. Kiemelkedik, mert képes arra, hogy szembenézzen a valósággal. A testvérét megformáló Dimanopulu Afrodite az ellenkező utat járja be. A darab elején még úgy tűnik, hogy ő Szabóky életének következő nagy szerelme, de a küzdelemben felmorzsolódik. A maga módján próbál ellenállni a férfi akaratának, de ebbe ő pusztul bele. Nagy átéléssel közelít a színésznő ehhez a figurához, szinte a teljes azonosulásig jutva el. Agárdy Ilona régen mutatta ennyire erőteljes arcát az egri színpadon. Teljes fegyverzetben áll elénk az első pillanattól: hallatlan energiával adja meg a vezérhangját e sokszínű „kórusnak”. Szabóky jelleméről tőle hallunk először, s ezek a különös szavak visszhangzanak, formálódnak később. Román JuditTe- riként törékeny kislánnyá változik. A kis leselkedő ellentmondásos lényét nagy belső átéléssel alakítja a felnőtt nő önérzetes figurájává, akire senki nem kíváncsi, mégis magában hordozza az egész teremtett világ kínját. Szabóky házasságon kívül született gyermekét, Raády Gidát Altor- jai Attila játsza. Visszafogottságában, tekintélytiszteletében egy élet szenvedése bujkál, mert reménytelenül vergődik apja nagyra nőtt árnyékában. A legtöbbször használt szófordulatban, a „vezérszólamban” a nagypapát emlegetik. M. Horváth /óz.ve/olyan figurát alakít, aki valójában nem bolond, pusztán bezárult, nem figyeli ennek a szörnyű világnak a bakugrásait. Ebben méltó társa a nagymamát megformáló Ribár Éva, aki számára a tökéletes partner. Együtt ellenpontozzák azokat a szereplőket, akik az állandó újrakezdés, a frissesség „amerikás” varázsában élnek. Kiegyensúlyozottságuk az egymásra tekintés, a közös megöregedés békés csendessége, míg az „izgágáknak” az örökös békétlenség, boldogtalanság jut. Kitűnő karaktert formál Blaskó Balázs, aki Verpelétyként a testi hibát nem túlozza el, inkább természetes szeméremmel rejtegeti, ahogy érzelmeit is a maga módján tálja fel. Már megjelenésével, s gesztusaival is elsöprő Losonczy Ariel Raády Melindája. Ő az, aki nemcsak felszínesen igyekszik megközelíteni a más, a nagystílű életformát, hanem ízig-vérig magában hordja. Az ő fellépésével világlik ki, hogy mennyire álságos Szabóky világa, amelynek a mélyén még valódi érzelmek húzódnak meg, hiába igyekszik az „amerikás” józanságot elérni. A jellemek kavargásából bontakozik ki az a mondanivaló, amely minden írói és rendezői szándéknál több, mert egy élő, felkavaró, gondolkodásra serkentő ez a mű. Mint ahogy a zene is a hallgatójában születik meg, úgy ver visszhangot a közönségében ez a darab. Rég nem látott, erőteljes előadás szólal meg az egri színpadon, amely vitákat, ellenérzéseket is kavarhat. Egy azonban biztos: nem kikerülhető, nem elfelejthető ez a premier. Benne a való élet zenéje csendül fel, amelynek dallamait sokáig magával hordozza, dúdolja a néző. Gábor László
