Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31-1993-01-01 / 307. szám

4. ÓÉVBÚCStíZTATÓ HÍRLAP, 1992. december 31-1993. január 1., csütörtök-péntek Tandoori csirke Minden olyan, mint az elműlt év. És emellett: bármihez hason­lítjuk is az elműlt évet — megta­láljuk a lényeget. Azonban, mielőtt jogosítvány hiányában filozófiai mélységek­be ereszkednénk, szögezzük le, hogy az alábbi szöveg a mulatta- tás szándékával készült. Semmi egyéb célja nincsen, mint hogy a már ünnepelni vágyó olvasót a délelőtti órákban szórakoztassa, s — felettébb titokban — apró motívumon keresztül bemutas­sa, miképpen éltünk mi Krisztus után 1992-ben. (Utóbbi utalás­ból kitűnik: dolgozatunk az eu­rópai kultűrkör része, s ebből egy jottányit sem enged.) Vizsgáljuk meg, hogyan ké­szül az indiai konyha egyik kü­lönleges csemegéje, a Tandoori csirke. Már az elnevezéséből is kitűnik, hogy Indiában a közhie­delemmel ellentétben nem min­denki vegetáriánus, hiszen a hin­dukon kívül ott is élnek kereszté­nyek, mohamedánok, sőt zsidók is, s a buddhisták is vesznek ma­gukhoz időnként hűst. Még a da­lai láma is, aki egyszer olyan so­káig élt olajos magvakon, hogy májgyulladást kapott. A Tando- or pedig nem egy helység, ahol ez a csirke készül, hanem egy edény, amelyben sül és fő ez a pompás eledel. Miután ilyen alapvető kulturális ismereteket beszereztünk, konyhánkban meggyűjthatjuk a szatánillatű füstölőt, s elkészíthetjük a Tan­doori csirkét. Az indiai konyha meglehető­sen időigényes, különösképpen a profiknak az, hiszen ők minden apróságra kellő időt fordítanak, maguk sütik a kenyeret is. így fordulhat elő, hogy az egyik honi szakíró egy helyütt megemlíti, hogy ő egy ízben egy hétig készí­tett egy vacsorát. Nem csoda. A Tandoori csirkéhez például elen­gedhetetlen a garam masala el­nevezésű fűszerkeverék, amelyet külhoni fűszerboltokban készen is lehet kapni, de a legnagyobb élmény mégis az, ha maga készíti az ember. Éhhez mindössze kö­ménymagot, kardamommagot, fahéjat, koriandert, babérleve­let, borsot és szegfűszeget kell összezűznia, majd az egészet megpörkölnie. Az indiai hangu­lat máris garantált, az illat ugyan­is hónapokig nem távozik a tapé­ta titkos réseiből. A garam masa­lát ezek után az indiai konyha szakavatott ismerője belekeveri joghurtba és tejszínbe, majd gyömbért, pirospaprikát, kurku- mát és ecetet ad hozzá. (Nem árt, ha ilyenkor már szi- tárzene szól, mondjuk egy dél­utáni raga.) Az említett páccal ezután ala­posan bekenjük a csirkét, amely­nek húsába előzőleg mélyen be­levágunk élés késsel, hogy az ízek alaposan átjárják. Végeze­tül főzzük, majd vajban sütjük egy kicsit, s paradicsomszósszal leöntve a sütőbe helyezzük, hogy ügy fél óra alatt összeérjen. így készül a Tandoori csirke, ez a világ normális folyása. Ha el­térünk ettől, diszharmonikus lesz az életünk. Fel is köthetnénk magunkat, ha nem tudnánk, hogy csupán testünk pusztulna el, lelkünk tovább járná űtját az örök körforgásban. Hanem az elműlt év. Az elmúlt évben magam egy ízben Tandoori csirkét készítet­tem, lévén barátja az efféle ízek­nek. Szatánillatű füstölőm nin­csen, csak egy Orieticky feliratú csehszlovák gyártmány, de az in­kább tömjénszagot áraszt, így at­tól eltekintettem. Egy haverom meg azt hitte, hogy Tandori De­zső kedvenc étkét főzöm, de mi­után közöltem, hogy ez is madár, így elhitte, hogy mégsem a költő adta a receptet. Az jó volt, hogy a garam masala már korábban — mintegy fél éve — elkészült, így azzal nem kellett bíbelődni, mint ahogy nem bajlódtam gyömbér­rel, kurkumával, ecettel, hanem csaltam. Elballagtam a gyógynö­vényboltba, ahol — hála a kedve­ző változásoknak — immáron le­het vásárolni Tandoori-curry port. Ez még viszonylag pozitív cselekedet, hiszen fel lehet ke­resni egy diszkontot, ahol eléggé el nem ítélhető, mondhatni: un­dorító módon lehet vásárolni Tandoori csirke előállításához szükséges készítményt, de ez ugyebár olyan, akár zokniban lá­bat mosni. Otthon aztán percek alatt elkevertem a port citromlé­vel és joghurttal, majd bekentem a kotyvalékkal a csirkedarabo­kat. (Szitárzene sem szólt, mert a szalagot a gyerek kihúzta a ka­zettából, s épp derűs szobámat kerítette körbe vele.) Az ilyen Tandoori csirkét nem kell főzni, sütni, aztán még egy­szer sütni, ezt elég egyszer. Tud­valevő, hogy magam mindenféle szárnyasnak leginkább a mellét kedvelem, s így különös hang­súlyt fektetek elkészítésére. Eh­hez járul afféle szertartásosság is, szakrális körítés. Éppen ezért, amint a Tandoori csirkét a tepsi­ből a tálra helyeztem, utoljára hagytam a mellét, hogy azzal az­tán mintegy megkoronázzam a tálat, okozva ezzel gerinctáji bi­zsergést elsősorban magamnak. Ám az én sütőm lakótelepi sü­tő, ajtaja nem áll nyugodtan, csak ha nehezéket pakolok rá. Nem is volt azzal gond, ameddig ki nem raktam az összes csirke­combot. A végére viszont csak a melle maradt, s bizony, nem volt az olyan súlyos mell, mint egy bögyös macáé, így az ajtó becsa­pódott, a Tandoori csirkemell pedig berepült a sütőbe, akár pa­rittyából lőtték volna ki. Ilyenkor az emberfia mustáros kenyeret vacsorázik trappista sajttal. No, hát ilyen volt az elmúlt év­ben a Tandoori csirke, így illesz­kedtünk mi a világ folyásába, Krisztus után 1992-ben. Pocsék érzés, mi tagadás, de jövőre újra megpróbáljuk, van egy új recep­tem: a Multani sertéskaraj. Kovács Attila UECUJA8» KéP£S ÁLMOSKÖNYV Olykor vaj<ut jó rutin * a jiivendőtl fáskor iwég Jolit» rá vetni titkos íkíyui keiKlői: Szerentsének, avagy Szerentsétlenségnek KEREKE Akit nem lehet kapcsolni Antal Imre a legényéletről, a helye-nincs állapotról, a hobbiról, a halálfélelemről, a humorról A szénalapú intelligencia szilveszteri viszontagságai Ma éjjel az emberiség nem ünnepli meg a szilvesztert — derítették ki a világ vezető tu­dósai —, mivelhogy az emberiség de facto nem létezik. Kárba vész tehát az előre megvá­sárolt pezsgő, nem lesz, aki megigya. Fentiek magyarázatát messziről kell kezdeni, néhány millió kilométerről. Szerte a világon folynak kutatások arra nézvést, vajon van-e élet az univerzum egyéb tájain. Á szondák mind azt mutatják, hogy nincsen. A hecc kedvéért az amerikaiak egy szondát a mi Földünk kutatására programoz­tak be, elküldték néhány millió kilométerre, s várták az eredményt: az űr másik sarkából szemlélve vajon milyenek is vagyunk? A szonda szorgalmasan gyártotta a jelentéseket a bolygó hőmérsékletéről, kerületéről, sebes­ségéről, majd a komputer analizálta anyagá­nak összetételét, és kijelentette, hogy a Föl­dön értelmes életnek semmi nyoma. A do­logban nem az az elszomorító, hogy hogyan vélekedik egy amerikai gyártmányú kompu­ter az emberiségről, hanem az, hogy a kutatá­sokat folytatták tovább, s egyéb megdöbben­tő adatokra bukkantak. Például arra, hogy ha a hozzáértők végig­tekintenek a szénalapú intelligencia földi karrierjén, rá kell jönniük, hogy az ember úgy, ahogyan létrejött, nem jöhetett létre, ugyanis az élet kialakulásának folyamata úgy, ahogyan azt eddig levezették, lehetetlen. Legalábbis elvben — tették hozzá a világ ve­zető tudósai, hiszen hátha van esély arra, hogy valaki a pezsgőket megigya. Hogy még sincsen remény, azt ki más bizo­nyította volna be, mint néhány magyar szak­ember. Nem csináltak mást, mint fölnéztek az égre, s hozzávetőlegesen kiszámolták az ott látható, eddig ismert galaxisok számát, és kijelentették, hogy a világegyetemben olyan csekély mennyiségű a csillagok, bolygók, holdak, vagyis az anyag aránya a térhez ké­pest, amit legjobban egy hasonlattal lehetne jellemezni. Képzeljük el a világegyetemet egy néhány millió kilométernyi nadrágként, ami­be egy ember beletörli a kezét. Az a szennye­ződés, kosz, mocsok, ami a kéztörlés után marad, az valamennyi csillag, bolygó, hold, az anyag összesen. A többi az űr. Ez azt jelen­ti, hogy a világegyetem tulajdonképpen nem más, mint elektromágneses sugárzás, és sem­mi szennyeződés, kosz, mocsok, vagyis élet, meg ember, meg pezsgő, meg hajnalig való mulatozás. (kácsor) Hosszú évekig nem volt szil­veszter Antal Imre nélkül. Volt idő, amikor minden este talál­kozhattak vele a tévénézők vala­melyik csatorna műsorában. Mostanában mintha ritkább ven­dég lenne a képernyőn. — Mivel telnek a napjai? — Mérsékelt rohanással. Egy­szer az otthoni munkák, másszor a benti... — Senki sem segít a háztartás­ban? — A takarítás az én dolgom. Most például már csak két csil­lárt kell lemosnom, és minden ragyog. Biztosan lehetne bérelni valakit, de jobban szeretem ma­gam csinálni, akkor legalább vé­gighúzhatom a kezem a szekrény tetején anélkül, hogy poros len­ne. Nem vagyok túlzottan pe­dáns, nem rohanok a hamutartót kiönteni, ha elnyomnak benne egy csikket, de szeretem magam körül az abszolút rendet. Le­génylakás az otthonom, de nem létezik, hogy nálam zoknik, ru­hadarabok heverjenek a fotel­ben. — Köztudott, hogy a konyhá­ban is szeret sürgölődni. — Sajnos, mostanában kevés időm jut a főzésre, ezért szíve- -.ebben járok a közeli kisvendég­lőbe. — Nem a tévé éttermébe? — Csak akkor megyek be a házba, ha kifejezetten dolgom van. Mostanában ez ritkán for­dul elő: havi egyszer a Bongó, kéthavonta a Szeszélyes évsza­kok felvételekor. Nagyon ritkán akad valami más feladat. Admi­nisztrációs dolgaim nincsenek, íróasztalom sincs, se székem, ahol leüljek. A múltkor megfo­gott a telefonközpontos, és két­ségbeesetten kérdezte: „Antal úr, magát hol lehet kapcsolni?” Sehol, mondtam, és ez tényleg igaz. — Ha alig tévézik, miért a mérsékelt rohanás? — Hál’ istennek, a rádió sokat foglalkoztat. A Calypso, a Kos­suth, a Petőfi, sőt a Bartók is. Iga­zán nem panaszkodhatom. — Van valami hobbija? — Hogyne. Mindig is volt. Diákkoromban az Olcsó Könyv­tárkiadványait gyűjtöttem, mert csak a 3-5 forintos könyvekre volt pénzem. Hogy ezek a szá­momra olyan kedves olvasmá­nyok nehogy szétrongyolódja- nak, megtanultam a könyvkö­tést. Bekötöttem őket, és ettől dupla örömet szerzett minden darabjuk. Ezek alapozták meg a mára nyolcezer kötetes könyvtá­ramat. Mostanában az olvasás mellett a szentendrei kertem a hobbim. Hála egy jó barátom­nak, példás rendben van. Ősszel ültettem új növényeket, van egy különleges rózsafácskám, amin állítólag kétféle — égővörös és kénsárga — virág nyílik majd. Nagyon várom a tavaszt. Az újjá­születést... — Apropó, újjászületés. Fél a haláltól? — Egyáltalán nem félek. A halál, mint élmény, átélhetetlen. Ilyet még senki sem mondott magának: „Nézze, Zsuzsa, hát nem meghaltam!’’Tehát a halál­tól, mint olyantól, nem félek, de az az igazság, hogy nem szeret­nék szenvedni, és tulajdonkép­pen nagyon szeretem az életet. — Ezért áll Önhöz ilyen közel a humor? — Föltétlenül. A humor szó a klasszikus orvoslástanban test­nedveket jelentett. Mi követke­zik ebből? Ahogy testnedvek nélkül sem, úgy humortalanul sem lehet élni. — Van valami ezen a pályán, amivel még nem próbálkozott? — Akkor tekintem majd tel­jesnek az életemet, ha legújabb festményeimből kiállítást nyit­nak a Nemzeti Galériában, és el­táncoltam a királyfit a Diótörő­ben. László Zsuzsa A fotóművész hosszú ló- denkabátjában állt a Keleti pályaudvar lép­csőjénél. Nem kevesebbet akart, mint eljutni a vidéki kisvárosba, s az utat általában vonattal szokta megtenni. A busz ellen nem volt különösebb kifogása, egyszerű­en úgy képzelte: azért, mert a vo­naton ki lehet menni a folyosóra — a buszon meg nem —, a vonat jóval humánusabb közlekedési eszköz. G. M. különben is pipázott... Szerette a pályaudvart, büféi­vel, újságárusaival és hajlékta­lanjaival együtt. Egy időben na­ponta kijárt ide fényképezni. Alamizsnát sose adott, de fize­tett egy ötvenest egyik-másik otthontalannak, aki ennyit kért a fotózás fejében. Mindez már ré­gen, két éve történt. Á menetrenden egy eddig is­meretlen járatot fedezett fel. — „Sebes vonat” — tagolta G. M., szinte élvezettel pörgetve nyel­vén a szótagokat. — Sebes vonat, nocsak... Hóna alá szorította fekete ké­zitáskáját, benne zokni, fogkefe, váltás fehérnemű és egy nadrág, mert egy másik nadrág mindig kell. Egy nadrággal bármi tör­ténhet, leeszi, leissza, elszakad, ellopják, kutya lepisili, szóval bármi. Kézitáskájával a hóna alatt lement a pénztárhoz, és kért egy jegyet a „sebesre”, Egerig. A pénztárosnő rutinosan bö- ködte ujjával a számítógép klavi­atúráját. Nem nézett fel és nem kérdezett vissza, úgy adta át a je­gyet. G. M. a biztonság kedvéért húsz perccel indulás előtt fel­szállt a vonatra, hogy legyen he­lye. Azon töprengett, hova tűn­hettek a fülkés vagonok. Hajdan a gyorson csak ilyenek voltak, az ember behúzta a fülke ajtaját, és már azt hihette, hogy ezzel jó időre biztosította a magány kel­lemes érzetét. Az illúzió akkor ért véget, amikor az első utastárs megérkezett, és körülbelül Hat­vannál elővette a fokhagymás kolbászt, a paprikát meg a para­dicsomot. — Maga meddig utazik? — kérdezte a kalauz, miközben a menetjegyet nézte. Gödöllő mel­lett járhattak ekkor. — Egerig — mondta G. M. A válasz hallatán a kalauz megdörgölte az orrát. Aztán las­san, egykedvűen elmagyarázta, hogy ez a vonat nem all meg, csak Miskolcon, és a tisztelt utas fizesse ki a végállomásig a pótdí­jat, ellenkező esetben ugyanis „leszállításra kerül”. G. M. gondolkodott egy dara­big, hogy mondja-e vagy ne mondja. Aztán tetőtől talpig vé­gigmérte a mellette ácsorgó em­bert, kicsit kényelmesebben hát­radőlt, keresztbe fonta a karját, és megszólalt: — Drága kalauz úr! Hogyan tudna maga engem leszállítani, ha ez a vonat meg sem áll Mis kői­éig? Talán ki akar lökni? Vállal­ná a felelősséget? Netán fülön ra­gad, az ajtóhoz vezet, és elegáns mozdulattal fenéken billent? Vagy segítségért kiált? Egy má­sik kalauzzal együtt kituszkol­nak az ablakon? Na, mondja már! A kalauz nem szólt semmit, csak nézett, aztán egy aprót krá- kogott. — Kérem, ez a szabály. Fizes­se ki a pótdíjat! G. M. kezdte élvezni. Gondo­latai elindultak, s úgy döntött, most mindenképpen meggyőzi a vele szemben ácsorgó egyenru­hást. Elveivel ellenkezett az otrombaság, ezért megpróbált úgy viselkedni, mint egy tanár­ember. Végzettsége szerint az is volt. — Nézze, ez egy sebes vonat, ha jól tudom. Pesten sehol nem írták ki, nem látták el megkülön­böztetőjelekkel, hogy a sebes vo­nat alatt értendő az a jármű, ame­lyik a kiindulóponttól a végcélig egyetlen folyamatos mozgásban teszi meg az utat, fittyet hányva értelemnek, logikának, termé­szetesbeidegződéseknek, melyek szerint gyorsjárat legfeljebb vá­roson belül, az utakon létezik, de a vonatnak alaptermészete, hogy itt-ott megáll. — Csakhogy ez sebes vonat— veti közbe amaz, kissé erőtlenül. — Á... sebes vonat — húzza el a száját G. M. — Meghatározná a kedvemért uram, hogy a sebes vonat kifejezés miért emelkedik magasabb kategóriába a sebes­ség, illetve a megállóhelyek szempontjából, minta gyors ? Ha én sebesen megyek, gyorsabban megyek? Vagy ha gyorsan me­gyek, lassabban megyek, mintha sebesen megyek? De ha kívánja, a megértés végett mondhatok ro­kon értelmű szavakat is. Sebes, azaz sietős. Sürgős. Kissé zakla­tott, de semmiképp sem kapko­dó. Igyekvő. Szapora. „Depe- ché!” — mondanám, de ezt maga úgysem érti, vagy „pabisztreje, schnell!”Sebes. Sebesség. Nyolc­van vagy száz kilométer per óra. De nem százhatvan. Nem végse­besség. És tudja, mi a gyors? Villám­gyors. Nagyon gyors. Rendkívül gyors. Olyan gyors, hogy már nem is látja. Eltűnik a szeme elől. Kengyelfutó gyalogkakukk, uram, mond ez magának vala­mit? Igen... maradjunk ennél a példánál. Nos, kalauz úr, a ken­gyelfutógyalogkakukk, az gyors. A prérifarkas meg, aki el akarja kapni, sebes. Melyik nem áll meg Budapest és Miskolc között? A kalauz csak nézett kérdőn, szemlátomást zavartan. G. M. egy kicsit megsajnálta. — Nézze, barátom, itt min­denki ott fog leszállni, ahol ere­Sebes vonat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents