Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31-1993-01-01 / 307. szám
HÍRLAP, 1992. december 31—1993. január 1., csütörtök—péntek ÚJÉVKÖSZÖNTŐ 5. Mikor jó a hatalomnak? Ha egyszer valaki azt mondaná: figyelj, én olyan nagyon élvezem a hatalmat, annyira nagyon, hogy szinte élvezek közben, esküszöm, elhinném neki. Tudom, milyen az, megismertem az ízét. Kilencszáznyolcvan májusában véletlenül alegységügyeletes voltam a hadseregben, rám volt bízva az egész harmadik szint. Persze a takarítás is: széles és keskeny folyosó, lépcsőház, vécé, mosdók, plusz a körletek. Ottan mese nem lehetett, este tízig ragyognia kellett mindennek, mert ha éjjel feljött az ügyeletes tiszt, illett produkálnom a rendet. Akkor este nem volt barátság, haverság, s hiába akadt néhány renitens, lusta katona, nem irgalmazhattam meg nekik. — Nagyon megszííívatlak...! — mondtam nekik egyenként, és nem volt más választásuk, úgy rábuktak a felmosórongyra, mint maci a cumisüvegre. (Korabeli katonai hasonlat). Felelősség, öntudat, magabiztosság. Amit meg kell csinálni, fiúk, azt meg kell csinálni, fél óra múlva ellenőrzőm a rendet. Tíz óra után aztán elégedetten dőltem hátra a székben: a kő ragyogott, a piszoárból fel-felcsa- pott a sósav finom illata, s én ott ültem magamban azon az erőt próbáló estén, néha ránéztem a karszalagomra (ALEGYSÉGÜGYELETES), és boldog voltam. Tudom, hogy utálnak most a bajtársak — gondoltam —, de nemsokára belátják, értük csináltam az egészet. A hatalom tehát jó és értelmes dolog: nem mindegy, hogy én mosom-e a követ, avagy én mosatom fel. Ezért mondom, nincs jogunk elvitatni a hatalomtól az élvezet jogát, legyen bennünk empátia, és képzeljünk bele abba, hogy nekik igenis milyen jó lehet. Kövérded arcuk, kissé hátravetett fejük, szájuk szélén a megcsillanó nyál ne keltse fel irigységünket, beteljesületlen vágyaink ne tegyék lehetetlenné azt, hogy örüljünk a mások gyönyörének: a pihegő tüdő, a diadalittas tekintet, a nedvek ne keltsenek bennünk visszatetszést. Jó nekik. Nincs ebben semmi rossz, tán mi sem cselekednénk másként. Hanem a gyönyörnek is van egy menete, nem árt kicsi kalauzolás. A folyamatnak adódik előzménye; az előkészítés fázisa — alegység-ügyeletes kiválasztása, karszalag felhúzása, koncentrálás, feszültség, konkrét tevékenység megkezdése — majd maga a tárgy jön, amely olyan sokrétű és különböző formájú lehet, hogy még a pozitúrák szenv(Elvezeti kalauz) télén felsorolása is évekbe tellene. Ezután jön az eredmény, az ellazulás, az elégedettség, a szerteszét tekintés, a gyümölcs, a zamat. Teszem azt, ha én a dolgok előtt mosolyogva, ellágyulva dőlök hátra az ügyeletesi asztalnál, hiába pofázok a fiúknak, hogy ezt meg ezt kell megcsinálni, a kutya sem figyel rám. A sorrend tehát fontos. Mármost, ha a fázisok felcserélődnek, könnyen úgy járhatunk, mint szegény Milos a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, aki hiába bizonygatta előtte magának tükör előtt, egyéb helyeken, hogy „férfi vagyok, férfi vagyok”, amikor arra került a sor, s jött végre a lány, csak ült Milos az ágy szélén, és nézett bele a nagy cseh (és szlovák) éjszakába. Ejakuláció praecox. Elégedetten vigyorogni tehát a cél elérése előtt teljességgel érthetetlen, itt a nő, aki gyakorlatilag érintetlen, az összes folyosó és körlet mocskos, ezek meg úgy tesznek, mintha bizony lerendeztek volna vagy fél tucat kuplerájt. Jó, jó, mikor az ember helyzetbe kerül — valljuk be —, elfogja őt megannyi kellemes érzés, agyán átvillan cél és beteljesülés, már-már egy panteonban vagy vitrinben látja magát, de hát az a baj, hogy már rögtön, már „ettől” ellágyul... Pedig ez két szempontból sem kívánatos. Egyrészt a többiek simán ökörnek nézik az illetőt (mit mosolyog ez itt, mint egy jóllakott napközis, mikor még semmi se történt?), másrészt meg a korai magömlés igen hajlamossá tehet a kényelemre. Az a tévhit képződhet bennünk, hogy valamit elértünk, valamit megcsináltunk, s eközben elszáll energia, akarat, a késztetés csökken, s minden érthetetlenné válik: ha nekünk jó, hát nekik miért nem? Ennyit a szexről. Anélkül persze, hogy bárki is kétségbe vonná a hatalomnak (az elvontnak) azt az önmeghatározó szándékát, hogy önfeláldozó, önzetlen, szerepe egyenesen hálátlan, ténykedése pedig csupán a közjót szolgálja, legyen szabad befejezésül és összegzésül egy kicsike tanácsra ráirányítani a figyelmet. Ha valamiféle belső aktus jóvoltából nagyon jól érzik magukat, az bár igen fontos, ámde nem elég. Tetszik, nem tetszik, az ember nem egylaki növény: se nem dió, se nem mogyoró, pláne nem tök, így hát az érintkezéshez két fél szükségeltetik, magányosan nem jön létre az aktus. Bármennyire is élvezik némelyek ezt az egészet, gondoljanak néha a többiekre, arra, hogy mindez kívülről kevéssé érthető: egyelőre fegyelmezzék arcizmaikat, koncentráljanak a feladatra, széles mosolyukat tegyék keskenyebbé, gömbölyded arcukat hosszúkássá, tekintetük legyen szerény, ámde férfias. Mi meg majd szólunk időben, ha jó. Havas András Képeinkről Mindenkit foglalkoztat, hogy mit hoz a jövő. Különösen szilveszter napján szeretne az ember belepillantani a holnapjába. Lehet, hogy nem fogadná szívderítő látvány, ha valóban fellebben- tené a jelen jótékony függönyét, mégis furdalja a kíváncsiság az detileg akart. Vasútállomáson persze. Az első megálló Hatvan: valaki meghúzza majd a vészféket. Bárki. Talán éppen én. Aztán Vámosgyörkön megint. És Kálban is. Maga persze megpróbálhatja rajtakapni a szabalyta- lan utasokat, pe nem lesz túl nagy sikere. Úgy is mondhatnám: reménytelen a vállalkozás. Ezek az emberek nem fognak árulkodni. Tettenérés esetén — amit persze igen nehezen tudok elképzelni —, szóval ha bárkit elkap, amint keze a vészféken, akkor mi van? Olyan szolidaritásélménye lesz, amilyet a szakszervezetben még soha nem tapasztalt, nem beszélve holmi szociális hálóról, állami gondoskodásról, bár ez most nem fontos, ennyire ne mélyedjünk bele. Maradjunk csak a megállóknál. Én például biztos, hogy Füzesabonyban fogok leszálmi, onnantól lesz csatlakozásom. Nem tudom mikor, de rövid időn belül. Ha egy taxi lesz a csatlakozásom, akkor is lesz. Ha repülőt bérelek, akkor is. De én magának soha nem fogok Miskolcig pótdijat fizetni, pontosan azért, amiért maga sem fizetne nekem, ha most történetesen én lennék a kalauz, maga meg G. M. G. M. erre a képre halványan elmosolyodott. Jó kép volt. G. M., a kalauz... — Hát, akkor viszlát, uram — mondta a kalauz, és lassú, nagyon lassú mozdulattal végigsimította a kezét a sapkája siltjén. — Tudja mit, barátom? Egyezzünk meg — ajánlotta G. M., mert nem szerette, ha valaki feszültséggel a lelkében távozik. — Ha Miskolcon még a vonaton leszek, kifizetem magának a pótdíjat, jó? — Rendben van, uram—válaszolt amaz, biccentett a fejével, és kiment a vagonból. A többi utas jegyét meg se vizsgálta. G. M. nézett utána egy darabig, aztán kibámult az ablakon. Nem várt semmire. Amit ő az életről tudott, elég volt ahhoz, hogy ne élje most meglepetés. Hatvannál a vonat éleset sikított. Lassított, aztán valami időszerűtlen monotonsággal megállt. Az utasok közül senki nem kapta fel a fejét. Nem kérdezősködtek, nem könyököltek ki az ablakon, még csak a szemöldöküket sem húzták föl csodálkozva. És ugyanez történt Vámos- györknél és Kálnál. Füzesabony előtt G. M. körülnézett: a többiek szótlanul meredtek maguk elé, vagy az újságjukba. Felállt, várakozott. D e a vonat sikított, lassított, majd megállt. — Helyes — mondta G. M., csak úgy magának, mert igazából nem volt kihez beszélnie. A kopott betonon még egyszer gyengéden utánanézett a to- vasikló szerelvénynek. — Nocsak. Egy sebes vonat... — hümmögött, és elindult a menetrend felé, hogy megkeresse a csatlakozást. Doros Judit oldalát. Kártyavetés, ólomöntés, kristálygömb... Titokzatos módszerek, amelyekhez játékosan, mégis némi szorongással nyúl á halandó, remélve Fortuna kegyét. Erre az alkalomra e két oldalunk képeit múlt századi jós- és szerencsekönyvek illusztrációi közül válogattunk, amelyek sej- telmessége megmosolyogtató, hiszen számunkra már régmúlt, amit dédanyáink a kártyából igyekeztek megfejteni. Égy biztos: egyszer ugyanígy múlt lesz a mi jelenünk, sőt, a jövőnk is... Csontszilánkok Ha beteg vagy, kisebb az esélyed a gyógyulásra, ha gyógyítta- tod is magad. * Alkoholizmus sajnos, az van. Ha már megtermett, nem igaz? No, egészségünkre! * Felismerések: — Mikor télen havazik, többnyire hűvös van. — Vízbe lukat fúrni nehéz. * Betörő alapfilozófia: Addig lopjon az ember, míg van kitől. * Kamaszfelismerés: — Unatkozom, tehát vagyok! * Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők! Ők is? Akkor Én nem! * A halandóság igazságos dolog. Bele is pusztulnék, ha nem így lenne. * Nem biztos, hogy ha valamit nagyon közelről nézel, jobban látod, mintha messziről vennéd szemügyre. * Az alagútban csak a gyerekek és a szerelmesek érzik jól magukat. Az idősebbek többnyire már szorongana! ... * Biztos, nogy ez alagút? Hátha csak egy igen hosszú, kijárat nélküli folyosó? Aztán jöhetünk vissza kétszer annyit. * A talpnyalás is köszörüli a nyelvet. * No jó... Szabad vagy! S ezekkel a szárnyakkal akarsz repülni? * Felirat a Világbank büféjében: „HITEL NINCS”. * Az ablakomból látom, amint a kertben AKI ássa a vermet... no de hova lett hirtelen, csak nem ?... Ezek a közmondások az agyamra mennek. * Saját szemünkben a szálkát is észrevesszük, más szemében a gerenda sem érdekel. ♦ Amit ma megtehetsz, holnapig meggondolhatnád! Újsághír: — Hippokratészi esküjéhez hűen a helyi körzeti orvos, saját élete kockáztatásával, kimentett a Balatonból egy oklevél nélküli fuldokló természetgyógyászt, aki a vízenjárással próbálkozott. * Akinek tollas a háta, mégnem tud repülni. * Köpönyegfordítást vállalok. Átfestést és gerinchúrozást is. * Szemet szemért — fogat harmincezerért. * Ha mindig csak a pénzt követeled, majd jól KUPÁN váglak! * Ha nem lenne Torgyán, ki kéne találni mást. * Dilemma: Kitisztult fejünk fölött az ég, vagv csak a béka ment odébb? * A mi külügyeink — abszolút belügyek. Mi marad utánunk? Antikor szeptember végén megemlékeztünk Csont István egri grafikusról, úgy fejeztük be az írást: műve bennünk egészül ki... Akkor nem is gondolhattuk, hogy mennyire igaz ez a megállapítás. Nem sokkal a temetés után a művész özvegye egy halom cédulát hozott be szerkesztőségünkbe: Csont István feljegyzéseit. Mint ezekből kiderül, utolsó heteiben és hónapjaiban is figyelemmel kísért mindent, s egy-egy mondatban — ahogyan ő nevezte: „csontszilánkban” — összefoglalta a véleményét. Szívesen adunk közre ezekből a kis remeklésekből néhányat, mert tűhegyes tömörségükkel a felszín alá hatolnak, s megmutatják a dolgok lényegét. A szilveszteri vidámság, óévbtícstíztató derűs órák alatt is megérinthet bennünket a mdló idő szele. Egy-egy komolyabb pillanatban megfogalmazódhat a kérdés bennünk: mi is marad utánunk, ha már nem leszünk. A válasz ott van ezekben a nagyon is élő „síron túli üzenetekben”: ha nem szakadunk el a legreménytelenebb időszakunkban sem a világtól, az is hű marad hozzánk. (gábor) Félek, hogy az alagútba bement gyermekcsapatot mint a nyugdíjas-találkozó résztvevőit köszöntik majd a kijáratnál. Ne szólj szám, nem fáj fejem... Hülyeség. Piszokul fáj a fejem, pedig egy szót sem szóltam. * Nem mind arany, aki természetgyógyász! Vizeldébe hangosan beköszönni, hogy mindenki feléd forduljon hirtelen — szemtelenség. Róma a szerelem fővárosa, Párizs a szépségé, Bukarest Romániáé. * Előnyös egy nőt csúnyának megismerni, mert így az évek múlása már nem okoz csalódást számodra. Ma csak. nekem, holnap ugyanNem igaz, hogy a rest kétszer fárad. Az igazi egyszer sem. Aki pesszimistán nézi a saját jövőjét, az született optimista túlélő. „ Aki kézzel-lábbal ügyeskedik jobbítani sorsán, úgy tűnik, mintha igyekvő lenne. Pedig fuldokló is lehet. Ikarus, Ikarus. Nem megmondtam, hogy a kanyarban ne repdess annyira! Méray Tibor: Az optimizmus törékeny üzenete Búcsúzófélben vagyunk a huszadik századtól. Ezer éve Európa népei rettegésben éltek: elterjedt volt a hiedelem, mely szerint az ezredik év a világ vege lesz. Századunk közepe óta az egész Föld népei hasonló félelemben élnek. Á régiek félelmét Isten haragja inspirálta: azt gondolták, hogy — bűneiket büntetve — az Úr el fogja törölni az emberiséget. A ma embere sokkal kevésbé fél Istentől, mint saját magától. Ez az első alkalom az idők kezdete óta, hogy az emberi nemnek megvannak az eszközei saját maga megsemmisítésére, és arra, hogy magával együtt az életet is megsemmisítse a Földön. be ez a csodálatos XX. század az emberi történelem leggyilko- sabb korszaka volt. Első evétől kezdve, amikor háború pusztított Dél-Afrikában az angolok és a búrok között, az iraki háborúig gyakorlatilag egyetlen nap sem volt, amikor az emberek ne öldökölték volna egymást. (...) Ennek a felfordulásokkal, megrázkódtatásokkal, szenvedésekkel teli századnak a közepén tört ki, győzött és veretett le a magyar forradalom. E rövid tizenhárom nap emléke gyűjt ma egybe minket. Forradalmunk csak egy epizód egy hosszú eseménysorban, melyben voltak nála kevésbé fontosak, de sok nála fontosabb is. Ugyanakkor ez a nemzetközi megemlékezés nekünk, magyaroknak, bizonyos fokú büszkeséget sugall. Olyasmit vittünk végbe, amit az egész világ ismer és nagyra értékel, és amelynek bizonyos hatása volt a világ történelmére. (...) A magyar forradalom mutatta meg elsőként a világnak, hogy egy kis országnak, egy kis népnek, melyet a hatalom szigorú felügyelete alatt tart, meg lehet az akarata, hogy megszabaduljon tőle, és meg lehet a bátorsága ahhoz, hogy felkeljen ellene. Az 1956-os magyar forradalom — brutális leverese ellenére — elsőként sebesítette meg. A fantom — hogy azt ne mondjuk: az Óriás — teste hatalmas volt: az Elbától az Atlantióceánig, az Adriai-tengertől a Sárga-tengerig terjedt. Magától értetődik, nogy ez az első sebesülés nem tűnt halálosnak. Mégis az volt. Távolról sem állítom, hogy a kommunista világ a magyar forradalom következtében bomlott fel, vagy van felbomlóban. De 1956 értékes tanulsággal szolgált mindazoknak, akik minket követtek, főleg cseh és lengyel barátainknak: e leckéből okulva választották a harc más formáit. És végül, de nem utolsósorban: a nem kommunista világnak alkalma nyílt felfedezni, hogy a Kísértet terjeszkedése nem visszafordíthatatlan. A „ragályos” melléknév általában betegségekről szólva használatos. Engedtessék meg azt mondanom, hogy a kommunista tömbben a magyar forradalom volt a „ragályos egészség” első kitörése, és ez a ragály, egybefonódva gazdasági, etnikai, nemzeti tényezőkkel, forrása volt a nemzetközi helyzet és az erőviszonyok megváltozásának, melynek ma tanúi vagyunk. A XX. század még nem ért véget. Csak remélhetjük, hogy a kétezredik év — az ezredikhez hasonlóan — nem lesz a világ vége. Senki sem tudja, mi vár rank, a glóbusz lakóira, európaiakra, magyarokra. Más kísértetek bukkanhatnak fel, ökológiaiak, demográfiaiak, gazdaságiak, vagy a nukleáris Fegyverek és különféle fanatizmusok burjánzásából származó- ak. Mindezen veszélyek sorában volt gyarmatosítónk bizonytalansággal teli helyzete új földrengések es új tragédiák lehetséges es riasztó forrása. Próbáljuk úgy megőrizni 1956 emlékét, mint az optimizmus törékeny üzenetét, mint reménységet az emberben, aki — előre nem látott, fenyegető körülmények között — kepes önmagán felülemelkedni, és más elnyomásával, saját pusztító ösztöneivel, gyávaságával, őrültségeivel szembenézni, és folytatja sziszifuszi erőfeszítéseit a szabadság, az igazság és a méltóság elérése felé.
