Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-30 / 306. szám

HÍRLAP, 1992. december 30., szerda NEM (CSAK) FIATALOKNAK 7. Redaktorpuccs A neves budapesti szerkesztő, Valter K. tavaly ősszel költözött Egerbe. Mivel a neves budapesti szerkesztő olyan csacskaságok- kal volt kénytelen tölteni idejét városunkban, mint folytatni ta­nulmányait annak tanárképző főiskoláján, így szeretett, ám még csak leendő lapját a neves budapesti szerkesztő főiskolai újság formájában képzelte el. (Annak ellenére, hogy komo­lyan foglalkozott egy regionális politikai hetilap megalapításá­val, amely idővel — természete­sen — tekintélyes politikai erővé nőné ki magát — regionálisan.) Teendői között az első helyen szerepelt egy „Valter K. főszer­kesztő” feliratú névjegy, vala­mint egy „Valter K. újságíró” fel­iratú újságíró-igazolvány elké­szítése. — Lényeges dolgok ezek — mondta a főszerkesztő a gyüle­kező munkatársaknak. — A szakmában — tette hoz­zá. A következő hetekben meg­történt a rovatvezetők kinevezé­se, valamint a szerkesztőbizott­sági ülések rendjének, így a heti értekezletek helyszínének és időpontjának meghatározása. Elkészültek a rovatvezetők, munkatársak igazolványai is, a neves budapesti szerkesztő igen elégedetten hordozta körül te­kintetét vidéki kollégáin. Ké­sőbb Valter K. nevet is adott a szeretett, ám még csak leendő lapnak, a munkatársak nézeget­ték az igazolványaikat, majd a következő hetekben elkészült az Újság. Nem tetszett mindenkinek. Másoknak tetszett. Egy szintén elsőéves hallgató, név szerint Debi Lili kiáltotta oda a főszerkesztőnek, hogy ez az újság nem lesz újság, belőled pedig nem lesz főszerkesztő, fő- szerkesztő ugyanis én leszek, punktum. S hozzátette azt is, hogy te hülye. Valter K.-nak fölakadt kissé a szeme, hiszen annyira azért nem lett volna rossz az az újság (tény­leg), s annyira azért ő sem volt hülye, tördelni pl. igen jól tudott, megtanulta a gimnáziumban, ne­ves budapesti szerkesztő korá­ban. — Nem vagyok hajlandó együtt dolgozni Debi Lilivel — közölte Valter K. egy sebtiben összehívott, rendhagyó ülésen, amely az Esetet volt hivatva ki­vizsgálni. Habár Debi Lili már hajlott a békülésre. Kijelentette ugyanis, hogy ő nem is akar fő- szerkesztő lenni, és nem ( is mondta a főszerkesztőnek, hogy az hülye, kikéri magának, így, ebben a formában ő nem mond­ta. — Válasszatok — szólította föl ekkor drámai hangon a meg­jelenteket Valter K., majd — tu­domásul véve a szavazás ered­ményét — távozott. Mint később kiderült, Valter K. ezután elballagott a tanulmá­nyi osztályra, ott elkérte az inde­xét, és végleg távozott Egerből. A leckekönyvén kívül csak sze­retett lapját vitte magával, örö­kül hagyta ugyanis az utódjának, hogy adjon másik nevet az isko­laújságnak, az előző ugyanis az övé. Az utód, Debi Lili szives örö­mest teljesítette nagynevű elődje kérését. (kácsor) Be-tűz-ge-tő Az összes Shakespeare Amikor először láttam Ham­letet Kawasaki motorkerékpá­ron, bukósisakban száguldozni a színpadon, úgy elaléltam, hogy majdnem lezuhantam a székről. Amikor Lear király napszem­üvegben és ballonkabátban jött be, már a szemem se rebbent. Amikor elolvastam a darabok eredeti szövegét, ami egészen más volt ahhoz képest, amit elő­zőleg a színpadon hallottam, már egyenesen saját magamra voltam dühös. Mit akarok én? Korhűséget, szöveghűséget? Rá­jöttem: leketyegett felettem az idő. Mindazonáltal: azóta is ön­feledten simogatom agyamban a gyeptéglákat. Gondoljunk bele: Shakespeare akkor született, amikor meg­halt Michelangelo. Az írást pe­dig akkor találta abbahagyni, amikor Rembrandt meglátta a napvilágot. Ezt egyáltalán nem a predesztináció miatt mondom, bár lehet benne valami... Szóval nem azért, sőt! Éppen ellenkező­leg. Shakespeare talán az első olyan költő, akire a klasszikus eszmények egyáltalán nem ha­tottak. Nem a zártláncú tökéle­tesség foglalkoztatta. Hogy ak­kor mi? Nehéz ezt meghatározni. Maximum annyit mondhatunk (a hozzánk illő bölcsességgel), hogy géniuszának határa a vég­telen. Az idő mindenesetre való­ban megfoghatatlan nála: évek szállnak pillanatok alatt. A hely­színek beúsznak a határtalanba. Az utókor — a Kawasaki meg a napszemüveg ellenére — ma is csodálja azt az egyetemességet, amit nyújtani tud. Költészete nem jellemezhető másként, mint: teljesség. Minden benne van, ami a Világon fontos lehet. Két hete ki sem mozdulok a szobából. Gubbasztok a nagy bőrfotel mélyén. Zsibbadó ke­zemben a Shakespeare-összes. Azért zsibbad a kezem, mert a könyv egy picit nehéz. Egészen pontosan 21x27 cm nagyságú, és 1184 oldalas. A Helikon Kiadó új remeke, egyéként mint könyv is gyönyörű: arany élmetszéssel, bibliapapírra nyomtatva készült, finom tapintású, elegáns műbőr kötésben. Bárki bejön az ajtón, rögtön feltűnik neki a könyv szépsége. Rögtön kiveszi a ke­zemből, nézegeti, és (mint már jó néhányszor kiderült) fut a köny­vesboltba, és vesz gyorsan saját magának is egyet. Vagy meg­ajándékozza vele a kedvesét. Már majdnem húsz éve an­nak, hogy Shakespeare összes művei megjelentek nálunk. A drámák és a szonettek együtt pe­dig a hatvanas évek közepén lát­tak utoljára Magyarországon napvilágot. Egyetlen kötetben azonban még soha nem jelentek meg Shakespeare művei magyarul! Ez a könyv tartalmazza vala­mennyi alkotását: a királydrá­mákat, a vígjátékokat, a színmű­veket és a tragédiákat, az elbe­szélő költeményeket, a szonette­ket és a kisebb verseket. Gubbasztok a nagy bőrfotel mélyén, kezemben az egykötetes Shakespeare-rel, és Seneca jut hirtelen eszembe: „... a kijelölt könyvek olvasása a fontos. A nagy választék csak gyönyör­ködtet.” Alighanem aktuális másfél mondat így, téli könyvvá­sár idején... Karácsondi Imre Táncstúdió 13 A balett diszkrét bája A született vesztesek titkos irigységével figyeltem kezdettől fogva, hogyan valósítja meg dé­delgetett tervét egy apró terme­tű, de energikus és optimista hölgy Egerben. Gyuricza Lilian a fejébe vette, hogy mozgásmű­vészeti iskolát nyit a városban, és addig nem nyugodott, míg terve meg nem valósult. Megfelelő he­lyiséget keresett, különféle hiva­talokban kilincselt a legkülönbö­zőbb pecsétekért és engedélye­kért, az átalakítást végző mester­emberekkel tárgyalt. Magamfajta, lustaságra és pesszimizmusra egyaránt hajló ember már alighanem a harma­dik napon otthagyott volna csa­pot, papot, de őt nem ilyen fából faragták, meg is nyílt az őszön a Törvényház utcában a „Táncstú­dió 13”. (Ne tessék megijedni, a tizenhármas a család régóta be­vált szerencseszáma — még az is lehet, hogy Gyuricza Lilian ti­tokban boszorkány.) Mivel hasonló intézmény, ahol a klasszikus balett alapjait is tanítanák, nemigen volt a város­ban, hamar beteltek az egyes kurzusok, és októberben már teljes gőzzel folyt az oktatás a gyönyörű, „balettra hangolt” fe­Barta Dóra a helyes lábtartási tanítja Gyuricza Lilian a tanítványok között nyőpadlós, tükörfalú próbate­remben. A négy-hat éveseknek előkészítő, alapozó tanfolyam, a nagyobbaknak pedig kezdő ba­lett. Ezeken kívül esténként ae- robikot is a programba iktattak, amelyre főleg a huszonéves kor­osztályba tartozó nők jelentkeztek. Három hónap elteltével az ok­tatók — Lilian mellett édesanyja, Kelemen Márta és Barta Dóra, aki nemrég maga is balettintézeti növendék volt — bemutató órára invitálták a stúdió diákjainak szüleit: győződjenek meg saját szemükkel, volt-e értelme be­íratni gyermeküket a Táncstúdió 13-ba. Sőt, még én is meghívást kaptam, azzal a kikötéssel, hogy le kell vetnem a sáros western- csizmámat, nehogy összekaris­tolja a padlót. Amint kedvenc lábbelimet hátrahagyva belép­tem a terembe, úgy éreztem, hogy egy elvarázsolt világba csöppentem. A háborítatlan bé­ke szigetére érkeztem, ahol egy szépen világított, fészekmeleg, nagy szobában szép, karcsú es kecses felnőttek tanítják szép­nek, karcsúnak és kecsesnek len­ni az ici-pici (illetve később, a másik kurzusban a majdnem-ka- masz) gyereklányokat. Igyeke­zettől kipirult arccal hajlongtak a gyermekek, mint palánták a ko­ranyári szélben, és minden moz­dulatukat szüleik (tagadhatatla­nul büszke) tekintete kísérte, akik szintén cipő nélkül kuco­rogtak a terem végében, a nagy, fekete zongora mellett, amelyből Kalmárné Anka Ildikó keze nyo­mán szálltak elő a gyakorlatokat segítő dallamok. A kinti, sötét, sáros és erősen kopott világ után annyira meg­érintett ez a varázs, hogy egy da­rabig csak megilletődötten topo­rogtam lúdtalpaimon, tagadha­tatlanul görbe hátamat a falnak támasztva. Mikor révületemből magamhoz tértem, épp színes félhomályba váltott át a világítás, és a kis táncosok cukorkát, kar­kötőt, naptárt kaptak karácsonyi ajándékul. Lilian és Dóra viszon­zásul virágot és köszönő szókat a szülőktől, az újságíró pedig tőlük egy érdekes hírt: ősztől mozgás­művészeti osztályt indít közös vállalkozásban a stúdió és a 10. számú általános iskola. A felvé­teli után 16 diák jár majd ebbe a „bűvös” terembe, hogy az óra­rendbe építve tanulja a klasszi­kus balett alapjait. Kint újra a magányos hideg fogadott, de az előbbi hangulat még kitartott hazáig: először for­dult elő ezen a télen, hogy nem borzongtam meg, amint körül­folyt a párás decemberi sötétség. Koncz János Egy csillagszemü lány versei Nem ismerem személyesen Szeifert Juditot, csak egy elmosódott fényképét láttam, de biztos vagyok benne, hogy csillagszemű. Olyan kedves, könnyű madárként rebbenő verseket ugyanis, amilyeneket magánkiadásban megjelentetett első verseskötetében olvastam, csakis csillagszemű lányok tudnak írni, akik ráadásul még olyan bát­rak is, hogy — vállalva a megméretést és a kritikát — műveiket köz­readják. Eme meghatott sorokkal persze, nem azt akarom mondani, hogy Szeifert kisasszony már tökéletes poéta volna, erről szerencsére még nincs szó. A hosszabb lélegzetű versekben meg-megbiccen a gondo­lat és az írás ritmusa, de rövidebb költeményeinek egyike-másika kis ékkőként csillog. íme, egy vakmerő lány első alkotásai, aki költő akar lenni olyan korban, amikor bezúzzák (sőt, már ki sem adják) a verseskönyve­ket... Emlék Lágy lehellet — puha fátyol fellebben a titkos szobáról. Felrémlik egy arc ködbevész majd, távol kerül tólem s a titkos szobától... Álmomban Ott áltam a csúcson — —fönn a magasban Óriás voltam s nagy volt a hatalmam. De megszólalt a vekker — s leestem a földre S nem voltam más, csak egy álmos törpe. Popfej-törő Egy gyöngyösi öltözőben készült amatőr felvételt tettünk közzé a legutóbbi Popfej-törőben. Ahogy szinte minden játékosunk eltalálta, a fotó a Rapülők együttest ábrázolta, amely — mint neve is mutatja — rap-zenét játszik. A képen is látható vendégművész, Somló Tamás korábban az LGT basszusgitárosa, énekese, szaxofonosa volt. A Ra­pülők énekesének, Geszti Péternek a „civil” foglalkozása: televíziós műsorvezető. A sorsolás ezen a héten az egri Kun Frigyesnek (Hevesy Sándor u. 23.) kedvezett, nyereményét postán kapja meg. Kovács Kati visszatér Hat év Kovács Kati, a sokak által kedvelt művész hat év kihagyás után 1992 késő őszén új dalok­ból álló CD-vel és kazettával je­lentkezett, az összeállítás címe: Forgószél. Sokan kérdezik, mi is volt a több mint fél évtizedes szü­net oka... Nos, a válasz roppant egyszerű: Kovács Kati nem talált után: Forgószél magának megfelelő partnert, aki „hozzá illő” dalszövegeket ír. Néhány hónappal ezelőtt egy szerencsés találkozás hozott vál­tozást. Környei Attila, a Craft Records művészeti vezetője Vil­in ányi Gábort, a közkedvelt Manhattan együttes frontembe­rét ajánlott szövegírónak. (Ő egyébként a Manhattan-dalok költője is.) A közvetítés várako­záson felül sikeresnek bizonyult! Elkészült a dalcsokor, s a pro­dukcióban szerzőként szerepel még Holló József és Koncz Tibor is. Az énekesnőhöz közel álló forrásból „rémtörténeteket” hallottunk a két Skorpió (Kovács Kati és Vilmányi Gabi) közös munkájának vérfagyasztó kulisz- szatitkairól... De félre a pletykákkal, hiszen a CD és a kazetta amúgy is magá­ért beszél. S tény az is, hgy a Craft Records három évre szóló, ex­kluzív szerződést kötött az éne­kesnővel, így a „szép dalok” ked­velői hamarosan újabb Kovács Kati-korongokkal találkozhat­nak majd. (A Forgószél „keltőjének” le­vélcíme: 1538 Budapest 114., postafiók 542.) *** Volt egyszer egy nagyszerű zenekar (az az igazság, hogy még ma is létezik, bár már nem olyan nagyszerű), amelyért úgy tizenöt évvel ez­előtt valósággal bolondultak az akkori srácok. Ez nem is csoda, hi­szen zenéjük egyszerre volt hihetetlenül kemény és mégis lírai: zene volt a javából, máig is az. A képen látható lemezborító-részlet az együttes tagjait ábrázolja. Kérdéseink: 1. Mi az angol együttes neve? 2. Melyik lemezüket díszítette ez a híres grafika? 3. Hogy hívják a zenekar szólógitárosát, aki játékával máig ható iskolát teremtett? A megfejtések beküldési határideje január 7., a borítékra, levele­zőlapra írjátok rá: Popfej-törő.

Next

/
Thumbnails
Contents