Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-30 / 306. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. december 30., szerda Vendel bácsi az élet fundamentuma a munka'' V endel bácsi nélkül Selyp nem lenne Selyp. Van, aki szereti őt, van, aki nem, ám azt senki nem tagadhatja, hogy nélküle kevesebb lenne a település. Minden nap többször is feltűnik hajlotthátú alakja, amint be-betér a különböző presszókba néhány kisfröccsel, stampedlivel enyhíteni szomját. A nap vége felé gyakran hallik ki a kocsmaajtón kántálásszerű éneke, a jelenlévők örömére, vagy éppen bosszúságára. Molnár Vendel csaknem egyidős az évszázaddal: 1904-ben született. Világéletében dolgozott, s ezt teszi a mai napig is: állatokat nevel, földet művel, amire éppen szüksége van. És persze, emlékezik. Eseménydűs élete volt. Amikor mesél — és ezt szívesen teszi —, olyan részletességgel adja elő a történteket, hogy azok szinte megelevenednek. Kísérletet sem teszünk arra, hogy mindent megírjunk, hiszen ahhoz egy regény is kevés lenne. — Vendel bácsi! Mi a hosszú élet titka? Fogadjunk: soha nem dohányzott... — Tizenkét éves koromban nikotinmérgezést kaptam. Vő Lajossal meg Nagy Lajossal fogadtunk öt koronába, hogy elszívok egy doboz szivart. A tizenkilencedik szál után összeestem, és egy álló napig feküdtem eszméletlenül az árpaföldön. A gyerekek nem merték megmondani anyámnak, így csak másnap találtak rám az ebédhordó asszonyok. Az orvos egy vödör tejet belémöntögetett, mire ügy, ahogy észhez tértem. Azóta, ha az utcán dohányos ember jön velem szemben, messzire kikerülöm. — Az /. világháborúról vannak emlékei? — Már hogyne lennének! Egyszer éjjel arra ébredtünk, hogy dobolnak: jöttek összeszedni a katonákat, köztük apámat is. Szerbiába vitték őket harcolni, majd onnan Romániába. Átutazóban megálltak Hatvanban. Apám leugrott a vagonról, és hazaszökött. Lefeküdt aludni, a puskáját a feje fölé akasztotta. Nekem több se kellett. Este 11 óra felé elloptam a fegyvert, és kivittem az udvarra. Petőfibá- nyán akkor még csak egy tanya volt. Az egyik gazdasági épületben fényt láttam pislákolni. Céloztam, majd lőttem. Hanyatt estem az igaz, de a fény is kialudt. Apám leszidott bennünket, megcsókolt bennünket, majd elment. — Soha többé nem látták? . — Dehogynem! Öt év után hazajött, miután kiszabadult a román fogságból. Azt hittük, meghalt, erre egyszercsak beállt-, tott. Anyám rosszul lett. Simogatta, tapogatta, megvan-e mindene. — Aztán jött a Horthy-rend- szer... — Tizenhat évesen Horthy egyik önkéntese voltam. Akkoriban Magyarországon mindenki szerette a kormányzót. Innen hárman vonultunk be. Még fizettek is érte. Egy önkéntes tizedesnek egyből szemet szúrtam. „Gyere ide, te selyemhernyó!” — ordította. Mondom, mi van? „Nem tudsz köszönni?” — kérdezte. Annyi katona van itt, nem lehet mindnek köszönni — válaszoltam. Erre hátbavágott egy fa kézigránáttal. Le vagy sz...- feleltem erre. Innentől pokol lett az életem. Egyik alkalommal éjszakai gyakorlatra vittek bennünket. A mellettem lévő társam nem merte eldobni a kézigránátot. Én felrobbantottam magam előtt. Szemcsére nem sérült meg senki, de a gyakorlatot lefújták. Másnap nem is vittek ki, hanem őrségbe állítottak. Persze, leváltani elfelejtettek, úgyhogy egy idő után otthagytam az őrhelyet. Pallavicini ezredparancsnokhoz vittek kihallgatásra. Szó szót követett, végül meg sem várták a próbaidő végét, leszereltek. Búcsúzóul az én tizedesem még ellopta az ingem, gatyám, én meg az övét. Kaptam egy nagy pofont, meg nyolc nap fogdát. Mint később kiderült, ez lett a szerencsém. Elmondtak mindenféle kommunistának, így aztán nem is lehettem katona a II. világháborúban. Pedig hát nem voltam én kommunista soha, jóformán azt se tudtam, miaz... Itthonmaradtam, és mint cipész dolgoztam tovább. — Ötvenhat? — A forradalom oldalán álltam. Emlékszem, egyszer elmentem a cukorgyárba, amikor a Sztálin-szobrot ledöntötték. A kapuban Hartmann fogadott. Átadtam egy tizenkét pontos követelést. Vitatkoztunk rajta, de nem engedte felolvasni. A forradalom leverése után megkeresett: „Na, most olvasd fel a 12 pontot!” Elküldtem a fenébe... — Úgy tudom, a házassága sem kezdődött simán... — Még elég fiatal voltam, amikor el akartam venni egy özvegyasszonyt. Apám nem engedte. „Akkor agyonlövöm magam, meg apámat is” — feleltem, és elindultam szegény anyám sírjához. Apám utánam jött, erre rálőttem. Gyorsan elszaladt. Imádkoztam egyet anyám sírjánál, majd a fejemre tartottam a pisztolyt, és elsütöttem. Csütörtököt mondott. Erre felültem egy vonatra, és bebarangoltam az egész országot. — Azt beszélik, volt egy nagy szenvedélye is... — Igen, a kártya. Bevallom, összesen háromszor nyertem életemben. Egyszer Kaposvárott 240 pengő jött össze, amiért akkor két tehenet adtak. Máskor meg 500-at sikerült összejátszani. Erre már a kocsmáros felesége is a vállamra hajtotta a fejét... Akkor a hátsó ajtón menekültem el, mert a stricik jól összerugdostak. Elől visszaosontam, levertem a lámpát, mire az egész helyiség kiürült. A pénzen megosztoztunk a kocsmárossal. — Vendel bácsi! Az ital nem jelent problémát? — Amíg jól esik, iszom. Van úgy, hogy leállók akár egy évig is. Többször előfordult mar. — Miért dolgzik még mindig? Egy kicsit pihenhetne már... — Nekem az apám azt mondta, hogy az élet fundamentuma a munka. Soha semmit nem kaptam ingyen. Életemben szereztem két házhelyet és egy házat. A házhelyemre 10 ezer forintot vetettek ki. Én, ennyiért vettem, örök áron... Úgyhogy, amíg bírom, dolgozom... Tari Ottó Egy váraszói mesés kisfiú” A másodikos váraszói kisfiúval a tarnaleleszi mesemondóversenyen találkoztam. Pál Balázs előadásában annyi fesztelenség, jóízű természetesség és istenáldotta tehetség volt, hogy felnőttet, gyereket egy csapásra meghódított. Felszabadultan hallgattuk mindannyian, amint egy csalimesét mondott. Mondott...? Előadott. Az egészben csak az az érdekes, hogy amikor „nyilatkozatra” kértem még az eredményhirdetés előtt, bizony nem ártott neki a tanítónéni biztatása. Egy kis súgás hátulról. íme, a párbeszédünk: — Balázs, szoktál máskor is mesét mondani? — Igen, mondtam már máskor is. — Melyik volt az első mese, amit mondtál? — Ilyen mesemondóversenyen? — Nem feltétlenül. Csak úgy, a magad és mások kedvére... — A többieknek. Még az óvodában. Ám az csak ilyen saját mese, kitaláció volt... — Tényleg? És melyik a legkedvesebb saját meséd? — Csak egy volt, de az az igazság, már elfelejtettem... Olyan van, amivel szerepeltem egy másik mesemondóversenyen Péter- kén, ott is első helyezett lettem... — Dehát az itteni eredményt még nem tudod...! — Igen... Hát akkor mondjuk úgy: ott első helyezett lettem. Egy könyvet kaptam. A tetejet- len fa a címe. — Sok mesét olvasol? — Mostanában az állatokról olvasok, de mesét is szoktam néha. — Hány könyved van otthon? — Nem lenne könnyű megszámolni... — Sanyu, apu? Ők mit csinálnak? — Ők is olvasnak... — Nem úgy értem... Mi a foglalkozásuk? Balázs ismét első lett.. — Apukám Liszkóban lakatos, anyukám Péterkén dolgozik az iskolai büfében... — Van testvéred? — Nincs, de kilenc dédunokatestvérem van. A rokonságban sokszor összejövünk. — S az osztályban sok barátod van? — Van, de nem lehet sok, mert mindössze hatan vagyunk az osztályban... így derült ki, hogy Pál Balázs osztatlan általánosba jár, hatan vannak másodikosok. A versenyre anyukája és a tanítónéni (Duttkay Dénesné) készítette fel úgy, hogy többször meghallgatták, és „beleszóltak” a versmondásba. Balázs sokszor és szívesen hallgat meselemezt is. A fellépés előtt remeg a lába, de aztán már könnyebben megy: „Akkor már érzem, hogy jobban tudom” — mondja. S miként értékelte a saját szereplését? „Gondolom, nem lettünk utolsók!” — vágta kjNos, Balázs a közönség és a zsűri szerint is abszolút első lett... Jámbor Ildikó Eladó emlékek... Tanár űr, katedra nélkül Albert Laci bácsival különös gyönyörűség találkozni: mindig megajándékoz egy bókkal. (Ha nem engem, a kiskutyámat.) Legutóbb a lengyel piacról igyekezett haza átfagyva, ahol régi érméket árusít. Kénytelen megválni gyűjteményétéi, mert a 41 esztendős tanári hivatás után folyósított nyugdíj alig valamire elég. És akkor bevittek a Markóba... M észáros Józsefet csaknem mindenki ismeri Heréden. Az idős bácsika komolyan gondolkodóba esik, amikor arra kérjük, meséljen regénybe illő életéről. „Hol is kezdjem? Hol is kezdjem?” — töpreng magában. Aztán belevág. Ahogy elmerül az emlékekbe, arcán percenként változnak a vonások. Hol elborul, hol felragyog a tekintete. — Szüleim egyszerű földművesek voltak — mondja. — Apám 1928-ban vett itt egy italboltot. A gimnázium elvégzése után besegítettem a szülőknek, de nem sokáig. Az ötvenes években a szomszédos faluban, Nagykökényesen agitáltak a tszcs-be lépés mellett. Többen kérdezték, mit jelent ez a rövidítés. Én megmondtam: tovább szolgáló cselédség. Kaptam is egy nagyot, aztán felvittek a Markóba. Százegy napot voltam a dutyiban, aztán elengedtek. Hazajöttem, dolgozni akartam. De bárhová álltam be, egy idő után mindenütt felmondtak a papírjaim miatt. A kocsmánkat elvették. így telt az idő, amikor egyszer szóltak a faluban, hogy jön Kádár elvtárs vadászni. Hajtó kéne. Egy fácánt meg 250 forintot ígértek. Én is beálltam, sőt, még a vacsoránál is segítettem a kiszolgálásban. Emlékszem, a kínai nagykövet meg Fehér Lajos is ott volt. Addig-ad- dig, míg szóba állt néhányunkkal Kádár János. Elmondtam neki, hogy miért kerültem börtönbe, s hogy elvették a boltunkat is. Azt is mondtam, hogy igazságtalan ez a rendszer. Fölkapták a fejüket, és kérdezték: melyik rendszer. Láttam, hogy rosszul szóltam, így aztán gyorsan kivágtam magam. Szidni Kezdtem Rákosit. Azt válaszolta, hogy írjam meg az életrajzomat, és küldjem el erre és erre a címre. így is tettem. Néhány nap múlva hívattak a hatvani pártbizottságra. Mondták, táviratot kaptak Fehér Lajostól, hogy engem azonnali hatállyal visza kell helyezni a boltunkba. — Aztán — úgy tűnik — szerencsésebbre fordult az élete... — Az áfészon belül dolgoztam 1984-ig. Akkor 2760 forinttal jöttem el nyugdíjba. De nem ez a lényeg. Szerencsés ember vagyok, hiszen kétszer volt a lottón négyes találatom. Mivel gyerekünk nem született, takarékoskodtunk, félretettük a pénzt a feleségemmel. Ebből vettünk meg Zalakaroson egy házat, amit felújítottunk. — Úgy tudjuk, hogy ön kedvezőfeltételekkel kiadja ezt nyugdíjasoknak... — így igaz. Úgy gondoltam, hogy mivel az év nagy részében kihasználatlan a nyaraló, szívesen felajánlom a kispénzű öregeknek. Főleg 10-20 tagú csoportok számára alkalmas a ház. Napi 250 forintot kérek. Azt hiszem, ennyi pénzért manapság már sehol sem tudnának nyaralni. Fürdőjegyet és orvosi felügyeletet is tudunk biztosítani, ha erre igény van. — Ennek a reklámnak szívesen adunk helyet. Hol jelentkezhetnek az érdeklődők? — Itt, a herédi címemen, a Hatvani út 62. szám alatt. (b. k.) — Megette a fene az egészet!— mondta keserűen Laci bácsi, s jelezve, hogy valami illetlenség következik, jobbra-balra tekingetve (csak meg ne hallja valaki!) hozzáfűzte: — Annyian vannak, minta nyúlbogyó, csak a pénzem nem kell senkinek... Felcsalogattam egy pohár borra, hogy míg melegszik, meséljen az életéről. Nehezen állt rá... No, nem a beszélgetésre, hanem, hogy az újságban szerepeljen. „Ugyan, mit tudna ő mondani?” Ajkai bányászszülők gyermeke volt, s mint jóeszű munkás fiút — a háborút követően — kiemelte a rendszer, hogy úgymond: szocialista értelmiségit faragjon belőle. így került Egerbe, ahol ’49-ben szakérettségit tett. A kollégium meglehetősen zárt világ volt, ezért az ifjú Albert úr az épület falai között keresett magának szemrevaló menyecskét. Meg is találta (mint mondja: „vesztére”) a gazdaasszony leányát. 1951-ben egybekeltek, s felköltöztek Budapestre. Az ELTE történelem — magyar szakán tanult tovább Albert László, éjszaka pedig vagonokatpakolt ki, a nagyvásártelepen vállalt kuli munkát, hogy feleségével meg tudjanak élni. Az egyetemen évfolyamtársa volt Antall Józsefnek, ilyetén formán akár „tárca- nélküli” is lehetne, csakhogy ő „bevallottan” párttag volt, mi több, az úgynevezett rendszer- váltás óta — kifejezetten kommunista. Diplomaosztás után Verpelé- ten, majd a Dunántúlon tanított, végül az andornaktályai iskolában gyökeresedett meg. Ott dolgozott egészen a nyugdíjazásig, sőt, azt követően még három évig, majd további három esztendőn keresztül — míg erővel és idegekkel bírta — a kerecsendi gyerekeket okította. — Úri gyerek, cigány gyerek — egyre megy. Fel kell kelteni az érdeklődésüket, gyakran kell jutalmazni őket, s csak akkor büntetni, ha nagyon megérdemlik. Én mindig velük izgultam ha feleltek, kérdésekkel segítettem a legmulyábbat is. Nagyon ritkán buktattam. Azért még lehet valaki jó munkás, megfoghatja az ásónyelet, ha nem tudja, mikor volt a Dózsa-féle parasztlázadás... — meséli Laci bácsi. — A munkám jutalmát nem borítékban kaptam. Az én hálapénzem az, ha megismernek az utcán és kapok egy puszit. Könnycseppek peregnek az időstanar arcan, amikor a nyugdíjazásáról beszél... — Akkor éreztem igazán boldognak magam, ráébredtem: nem éltem hiába. Szerettek a kollégáim és a gyerekek is. Ez a legfontosabb. Amit végtelenül sajnálok, hogy mindig a pénzt hajszoltam, idegenvezetést _ vállaltam a munkám mellett, s így elforgácsoltam az időmet. Madách Ádám-Kepleréhez tudnám magamhasonlítani... Szerettem volna megírni Balassi Bálint regényét, a vitézségét, kalandjait, szerelmeit... De most már képtelen vagyok rá, mert reszket a kezem, s olvashatatlanná váltak a betűim. így aztán szabadidejében korrepetálja unokáit, szabó barátjánál segédkezik, felfejti a javításra váró nadrágokat. Elbeszélgetnek a politikai helyzetről es a nőkről. — Azt kérdezi a barátom, ugyan mit kezdenél te egy csinibabával? Igaz, hogy hatvannyolc éves vagyok, de azért megcsodálhatom őket úgy, mintegy virágot. Muszáj velük csinálni valamit? Ezekről a titkos eszmecserékről persze, nem tudhat a felesége, még talán a fejét is levenné Laci bácsinak, ha huncutságon kapná... Otthon csendesen üldögél a tévé előtt. S ha már nem bírja a „bezártságot” (meg aztán jól jönne egy kis zsebpénz is!), kimegy a lengyelpiacra, áruba bocsátja érméit, az emlékeit... Négyessy Zita „Szerencsés ember vagyok...”
