Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
8. KARÁCSONYI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. december 24., csütörtök „A szeretet nem ront soha semmit!” Szvorényi József zvorényi József mára az egrieknek egy név, egy márványtábla, egy utcanév, ahogy ki akarunk lépni Sza- lók felé a színház előtti térről. Ha azonban az emléktábla eligazítását követve kutatunk az egri könyvtárban, beleolvasunk a lexikonokba, kiderül: egy gazdag élet ért véget 1892. december 11-én Egerben, a ciszterci rendház egyik szobájában. Ahol a címben idézett mondat hangzott el a tudós szerzetestől, arra az indítványra, hogy ritkítanák a jelenlevők létszámát a halálos ágynál, mert így kevesebb levegőjűt neki, és elrontanak valamit, ami neki, a haldoklónak szükséges. Ezt a szállóigének is felfogható mondatát akár végrendeletnek, eligazításnak vehetjük, mi mai utódok. Az irodalmi lexikon — többek között — nyelvésznek, irodalomtörténésznek, pedagógiai és vallási írónak nevezi őt. 1816. július 5-én születik, belép a ciszterci rendbe 1838-ban, 1839-től tíz éven át Székesfehérvárott tanít, 1849-ben jön Egerbe tanárnak, 1866-tól haláláig igazgatója a nagy hírű egri gimnáziumnak. 1846-tól a Magyar Tudós Társaság levelező tagja, 1886-tól tiszteleti tagságot kap. Előbb verseket, tárcacikkeket ír — minden tudós így kezdi? —, pedagógiai értekezéseket formál meg az oktatás hasznára. Tankönyveket alkot, sokáig használt tartalommal. Sajtó alá rendezi Vitkovics Mihály összegyűjtött munkáit, ugyanezt tette Szemere Pál életművével is. Ékesszólástana máig érvényes anyagot ölel fel. Fejlődési tünemények a nyelvben, fő vonatkozással a nyelvújításra — a címe annak a gondolatmenetének és tudósi megnyilatkozásának, amelyet 1877-ben küldenek nyomdába. Nyelvészkedéséről néhány lélektani megjegyzést tennénk. Szvorényi József a Borsod megyei Sáta községben töltötte gyerekkorát, az ottani kántortanító fiaként. A falusi világ, a palócgyerekek közötti játék, a palóc nyelvjárás, az otthona, ahol a szavak pergetése, amúgy istenigazában minden palóc módra történik, s ez elmúlhatatlan emlékezetként marad a fogékony gyerekember fülében és szívében. Amikor a faluból kikerült, nyilván nagy megdöbbenéssel tapasztalhatta, hogy a palóc idióma csak részben érvényes ezen a világon. Talán ezért is ragaszkodott" hozzá, maradt meg azoknak a mondásoknak, szólásoknak az igézetében, amelyek még tudósi éveiben is visszhangzottak benne. Fontos feladatának tartotta, hogy a népi szólásokat, a népi léleknek ezeket a sajátos értékeit ne engedje veszendőbe menni. És ezzel nemcsak kora fiatalságának harmatos hangzatait, a népi szellemességnek gyöngyszemeit mentette meg szamunkra is, de annál többet bizonyított: a gyermeki eszmélés első pillanatától rögződnek bennünk olyan élmények, emlékek, amiket a mai pedagógia nem, vagy nem eléggé vesz eszre, észbe, megfeledkezvén arról a kötelességéről, hogy az élet legfogékonyabb, sőt az egész életpályára döntő hatást gyakorló szakaszában rá kell nevelni, alkalmasint rá kell szorítani a fiatal értelmet és lelket az élmény- és ismeretszerzésre, mert egyébként pótolhatatlan veszteség éri. 1839-ben, huszonhárom évesen tanít, harmincévesen a tudós társaság levelező tagja. A belső építkezés erre az önként vállalt tudósi feladatra tehát a tizenéves korba nyúlik vissza: akkor gyűjtötte az alapokat egy egész élet szellemi épületéhez. (Ma is derűvel forgatható a népi szólásokról rögzített dolgozata.) Azt, hogy tudósi pályára készült volna már gyerekkorától, cáfolni látszik az a tény, hogy a ciszterci rendbe belépett, ahol is a mindennapi tanárkodás gyakorlati feladatai várták. Azzal a többlet-megkötöttséggel, hogy a szerzetes szüzességi, engedel- mességi, szegénységi fogadalmat tesz, tehát elöljáróinak akarata alá veti magát, nem törekszik világi karrierre, és a szemlélődő életmód egyik velejárójaként testvéri közösségben él szerzetestársával, vállalva a közös magánknak nem mindig megnyugtató és nem is veszélytelen állapotát. A lélek dinamikája működött benne, és nem is akármilyen fokon. Halálának százéves jubileuma alkalmából tartott egri tudományos ülésen Szvorényi nagyívű szellemi és lelki teljesítésének titkát abban és így látta megfejteni a rend mai apátja, dr. Kerekes Károly: „megtisztelő rám nézve, hogy a ma élő ciszterciek nevében néhány szót szólhatok Szvorényi Józsefről, az emberről. Egy magyar emberről, aki éppen ciszterci közösségben volt az, ami volt. Sokirányú érdeklődés, alapos tudás, távlatos emberség. De a gyökér az, amit utolsó órájában is vallott. Az ő élete azért nem rontott el semmit, azért javított és nemesített mindent, mert hűséges maradt a nemes gyökerekhez. Ahhoz a gyökérhez is, amit a sátai kántortanító-család- ból magával hozott.” (Ma, amikor a széthulló családokat és a társadalom katasztrofális erkölcsi állapotát emlegetjük, nem árt ezekre a mondatokra gondolni!) Szerzetesi közösségben élt, de értette a nagyobb közösségek szerepét, igényeit is. Második közössége az oktatási feladatokból szerveződött. És nemcsak a gimnáziumban akart tanítani, de a felnőtteket is, a múlt századi magyar társadalom sok rétegét igyekezett elérni — nevelni, oktatni —, mert a korban Széchenyi eszméi és a magára találni akaró európai méretű nagyjai, szellemi kiválóságai vezették ezt az országot. Nem is akármilyen elszánás- sal, bátorsággal indult harcba a magyar nyelvért. A szabadság- harc leverése után az egész magyar oktatásra rátelepedett Bécs nyomása: a német nyelv és a Bécsből irányított oktatási reglama hatása ellen „nyelvészkedik” Szvorényi József, gyűjti, rendszerezi mindazt, amit nyelvtanban, népi szólásokban, a nyelvről szóló törvényekben meg lehetett és meg kellett fogalmazni. Már fiatalon írja tanulmányát „a grammatica, stilisztika, metrica, rhetorica és calligraphia műnyelvéről”, és mára csak sajnálhatjuk, hogy az az oktatási rend, amelyet ő középiskolák számára elképzelt, fontosnak tartott és mindennapi munkájában meg is valósított, mára történeti adalékká vált, amit nosztalgiával lehet emlegetni, ha figyelembe vesz- szük az iskolák mai gyakorlatát a jellemképzés, a szellemi felkészítés szintjét és alaposságát illetően. (Polihisztori tájékozottsága a kor szemléletéből is következett, a klasszika-filológiától a fizikai kérdésekig, mert a múlt században még a teljes ember ideálját másként fogalmazták meg, mint manapság. (A görögökről és latinokról, rómaiakról mindent tudni akart, és mindent tudatni. Evégből a német nyelvterületen fellelhető szakmunkákat beszerezte — a hazaiakkal együtt —, mert minden irányban útmutatással szeretett volna szolgálni a neveléssel-oktatással foglalkozóknak. A reneszánsz sem kerülte el a figyelmét. Megúja „A magyar irodalmi tanulmányok” kézikönyvét, kiváltképpen hasznosnak tudva ezt a tájékoztatást, a „felgymnasiumi és felreáltano- dai ifjúság számára. Gondolt ő tanulókra, tanárokra, a magasabb szintű képzés elkötelezettjeire is. Látta és belátta az egész oktatási terepet, azt a tanártípust testesítette meg, amely mára — a második világháború utáni történelmi és oktatási szakasz tragikuma — kiveszett a hazai oktatási és nevelési rendszerből. Az egyetemről kikerülvén, „hithű pártboncokat” juttattak katedrához, sületlenül, éretlenül, elképesztő tudományos felkészületlenséggel, miközben érett tudósokat kergettek el a pályáról — éhezni, vagy testileg-lelkileg megsemmisülni. Szvorényi egész egyénisége, teljes nyíltsága a választott és művelt szakágak iránt és azokon kívül is, azt az igényt ébresztgeti bennünk, hogy sürgősen történjék valami ezen a téren is. Hogy a nevelés és oktatás ne kenyérkereseti forrás, hanem nemesen értelmezett hivatás legyen. Valami rejtett még — közbe- vetőleg — az egyéniségről. Aki az egykori emlékbeszédeket, magvas megnyilatkozásokat olvassa, újragondolja, azt hinné, hogy ez az ember valami módon elzárkózott az egyetemi katedrától, minden jó minősítés, siker ellenére, kitüntetései birtokában is megmaradt gimnáziumi tanárnak és igazgatónak. Miért történt ez így? Itt lép be a szerzetesi fogadalom, az engedelmességé. Ha a zirci apát azt mondotta: rá itt, Egerben vár a múlhatatlan és mulaszthatatlan feladat, itt kell tanítania és vezetnie, akkor a tudós meghajtotta a fejét és engedelmeskedett, holott nem egy rendtársa egyetemi katedrán ült ebben az időben. Rövid vázlatunk befejezéseként idézzük a környezetet is, amelyben ez az emberi és tudósi tartás irányított és tekintélyt szerzett. „Az egykor általa irányított iskola és rendház falai között számosán akadtak még tudós tanárok, akik az ő szellemi és tudósi örökségét is folytatva lettek irodalomtudományunk máig is számon tartott jeles személyiségei. A fiatalon elhunyt Török Konstantin — aki tanítványaként indult a tudósi és az egyházi pályán — éppúgy közéjük tartozott, mint a kóítészettani irodalmat gyarapító Maczky Valér, a Kisfaludy Sándorról, a Goethe- és Kármán-művekközötti összefüggésekről értekező Werner Adolf vagy éppen a zágrábi egyetem professzoraként híressé való Greksa Kázmér, az agrami univerzitás magyar nyelvi es irodalmi katedrájának egykori vezetője.” (Idézet Lőkös profesz- szortól!) Mellette volt tanár, előbb a gimnáziumban tanuló Négyessy László egyetemi tanár is. Es hogy a költőt is említsük, az ugyancsak rendtárs Tordai Ányos is az ő szellemi örökségéből táplálkozott. Utódját az igazf atói székben, Kassuba Domo- ost se feledjük ki a körképből. Ennyi kiegészítés nem árt ahhoz a kedves eseményhez, hogy halálának centenáriumán tudósok beszéltek róla. Megkoszorúzták a Gárdonyi Géza Gimnáziumban — egykori iskolájának épületében — bronzreliefjét. És villanásnyi időre megmutatták értékeit a fiatalságnak is. Farkas András Balogh Béni Ezüstszánkó D (Gondolatkísérletek) Élt valahol, nagyon messzi, a mesebeli Erdőország kellős közepében egy igen szegény ember. Kereken hét gyereke volt, s korán özvegységre jutott. Nagycsapás volt ez bizony, mert idáig is, mint favágó, nehezen kereste a kenyerét. Hát még most, amikor megboldogult felesége helyett is dolgoznia kellett! Búsult, búsult szegény feje naphosszat... De egyszer ezt is abba kellett hagynia, hiszen a bánatból nem él meg az ember. Elment hát a behavazott erdőbe, a többi favágó közé, rönköt, hasábot aprítani. A gyerekeket pedig a legidősebb lányára, az alig 10 esztendős Pannira hagyta. — Gondolj velük, rakj nekik tüzet, melegíts ételt. Estére megjövök. — Úgy lesz, édesapám — ígérte a kislány, s máris munkához látott. Egyiket etette, másikat mosdatta, harmadikat olvasni, leckét írni tanította. Déltájra már úgy elfáradt, hogy alig állt a lábán. Volt ott a kemence mellett egy rozoga vén lóca, arra telepedett, hogy egy kicsit kifújja magát. Alig ült le azonban, máris kopogtattak az ajtón. Elképzelni sem tudta, ki jöhet ilyen télvíz idején? Kedvetlenül nyitott ajtót, s hát csak nézett!... Egy töpörödött, ősz hajú, nagy szakállú aggastyán kért tőle bebocsátást. — Baleset ért az erdőn, adj tiszta ruhát, sebeim bekötözni. A jószívű Panni megsajnálta a bajba jutott öreget, rögvest behívta magához, tiszta vászondarabot készített, sőt még vizet is tett fel melegedni. Hálálkodva köszönte meg Panni szívességét a szakállas vén, aztán nagy botjára támaszkodva tovabicegett a havas erdőn. Hazament este a favágó, s Panni elmesélte, milyen különös látogatója volt. — Jól tetted, hogy segítettél— dicsérte az apa. — A bajbajutott embernek jólesik ez, különösen, ha öreg. ...Ezután sok-sok téli nap következett, s Panni szorgalmasan gondozta kistestvéreit. Tavasszal s nyáron könnyebben voltak, de később megszokták az őszt is! Piros somok, kék kökények s dércsípte csipkebogyók szolgáltak csemegének. Aztán megint csak tél lett, s nagy odvas, vastag havak bontották az erdős vidéket. A sok gyerek a kis szobába szorult, s a hosszú estéken Pannika sok szépet mesélt nekik... Évre év jött, s a harmadik télen, egy zimankós, pengeszeles reggelen megint csak kopogtattak az ajtón. Fiatal, lerongyolódott katona állt a küszöbön. — Eresszetek be, megvesz az Isten hidege. Hazafelé igyekeztem, de ebben a nagy, havas rengetegben eltévedtem. Napok óta bolyongok már. Se ételem, se italom, se szállásom. Éhezem is, fázom is, szenvedek kutyául. Eresz- szetek be, ha mindjárt egy fél órára is. A jószívű Panni megsajnálta a szerencsétlen katonát, s máris behívta a házba, ételt, italt, meleg helyet adott neki. A kopott vitéz hálálkodva köszönte meg jóságát, de fél napnál tovább nem maradt. — Sietős az utam — mondta. — Apám, anyám aggódva várnak azóta. Hazatért este a favágó, s Panni elmondta neki az eltévedt katonát. — Jól tetted, hogy megvendégelted. Az eltévedt vándornak jólesik a meleg szállás, különösen, ha katona. Ézután megint sok nap jött, hogy helyet adjon a tavasznak, a nyárnak s a susogó újzöld lombnak, a szép dalos madárnak... A szegény favágó családja, ha nehezen is, de megélt, s nem kis része volt ebben Pannika dolgos kezének. Közben pedig három kerek esztendő úgy elrepült, akár a messzi szálló tavaszi felleg. Ezalatt a szorgalmas Pannika szép leánnyá serdült, s aki legény csak meglátta, mind rajta felejtette a szemét. Hanem egyszer, megint csak egy téli napon, száncsengő hangját sodorta a szél a kis házikó felé. A gyereksereg rögtön figyelmes lett rá, s menten újságolta a favágónak, aki éppen otthon tartózkodott. Mindenki az egyetlen ablakhoz futott, de váratlanul az ajtón kopogtattak. Megint Pannika, a legnagyobb kislány nyitott ajtót. Hát csak elállóit a szeme-szá- ja!... Mert a hat esztendővel ezelőtti öreg, szakállas ember állott a küszöbön. — Ha lehetne, egy kis időre bemennék — kezdte a jövevény. — Szívesen — mosolyodon el Pannika, s máris a meleg kemence mellé vezette az aggastyánt. — Köszönöm, még nem ülök le — felelte, s arcát különös, furcsa pír öntötte el. — Ne vigye el az álmunkat, öreg bátya — hívta a favágó is kedvesen, s még a kemence melletti lócát is letörölte. — Nagy itt a szívesség — szólott elfogódva az ismeretlen. — De mielőtt még letelepednék, kedves engedelmükkel levetnék egy-két fölösleges gúnyát. Hát uramnak fia, halljatok csak csudát! Sem ősz, öreg aggastyán, sem pedig eltévedt katona. Szép Erdőország királyfia vagyok én, aki sok esztendőn át nekem való feleséget kerestem, s itt, e kis házban egy jószívű, szorgalmas lányban meg is találtam! Jössz-e hozzám feleségnek, kicsi Panni? Ha lehet, még jobban meglepődött a szép favágóleány, s egy árva szó el nem hagyta ajkát. Ezalatt a száncsengő egyre erősödött, s a favágó kíváncsi gyerekei visszatódultak az ablakhoz. Tizenegy szánkó állt meg a kis házikó mellett, de a legszebb, a tizenkettedik, egy színezüstből készült, csak később érkezett meg! — Apám, anyám itt van, jössz-e velem mostan? — megismételte a királyfi, és szép szemével egyre csak a lányt nézte. Ne is mondjam, hogy Panni- nak is rögtön megtetszett a derék ifjú, s szó nélkül bár, de feléje nyújtotta a kezét. Még azon órában az ezüstszánkó a szép favágóleányt a királyi palotába vitte. Nagy volt a lakodalom, még nagyobb a boldogság, s a szorgalmas, szép Pannika azóta is kies Erdőország kedves királynéja. Tegnap került a kezembe, gyűrötten kék-kihasználatlan szegény, megviselte a lusta semmittevés szekrényem rejtelmes mélyén, de van, az enyém, egyéni szabadságom egyik kifejezési foka. Mehetek, ahova... No, igen. Emlékezetem sűrű zsákvá- szonján fennakadt egy mondat egy-két év távlatából, már a nagy D idejéből. (D itt nem egyenlő döbbenettel, sem pedig disznó- sággal). Ez a mondat úgy hangzott anno, hogy „akinek nem tetszik, amit a demokratikusan választott többség csinál, az vegye útlevelét.” Szép, tömör, lényegre törő megfogalmazás ez, olyan „aki nincs velünk, az ellenünk van” ízű, átkosféle, rossz emlékű. Eddig elhessegettük magunktól az ilyen és ehhez hasonló rémalakokat, melldöngető szónoklatokat, a kérkedő, kis pontokat, de mostanában, amikor D (itt: döbbenet) ül az arcunkon az előbbi D görcsösen recsegő, beteg állapota miatt, előkúsznak az elfelejtett kérdőjelek. Emlékezetfilm, kilencvenket- tes kocsmakép. Két öregember ül az asztalnál. A földről beszélnek, hangjuk tele van keserűséggel, tehetetlen méreggel. Egyikük felcsattan, piszkosnak nevezi a D-n alapuló rendszert, a legpiszkosabbnak élete majd hetven éve alatt. Nem egy praktikusan és divatosan öltözködő, konzervatív gondolkodású magyar fiatal fakadt ki így, nem is egy „nagygenerációs jövőnk ígérete”, hanem egy egyszerű, öreg parasztember, aki majd hetven évet megélt már, és azt elismerhetjük — mindenféle fejrázást kiiktatva —, hogy egy és más megtörtént ez alatt az idő alatt. Az öregember, mivel nem tetszik neki valami, sőt a rendszer nem tetszik neki, veheti az útlevelét, és mehet. Akárhova. Persze, ha van útlevele. (Nincs.) Akkor mi marad megoldásként? A D. Ugyanis a D olyan, hogy mindent megold, mindent helyreráz. Olyan, mint a kát. (Lásd Észak- Jemen címszó alatt). A D-ben ugyanis képviselnek. Ténylegesen. Minket. Képzeljünk el egy eszmecserét az öregember és a képviselő közt. Az életben eddig még nem találkoztak. Tegyük fel, kedves délután hömpölyög az őszi füsttel keveredve, amikor az öregember megjelenik a nem létező képviselői fogadóórán. Tiszta csizma, vasalt, fehér ing, szigorú vonások. Ott van a Képviselő is, elegáns, mosolyog (két év múlva választás.) Az öregember elmondja a Képviselőnek, hogy mi nem tetszik neki a D-ben. A Képviselő magyaráz (nem bizonyítványt). Az öregember nem érti. A Képviselő (ez IS a dolga) még egyszer, még egyszer, még egyszer magyaráz. Az öregember végül bólint, de nem érti. Lehet, hogy én sem érteném, de ez nem lenne túl nagy tragédia, sőt véleményem is lehetne az egészről, lehetne lesújtó, szörnyen negatív véleményem is, hiszen én rendelkezem olyan eszközzel, amely a szabadságom kifejezési fokainak egyike, útilapu és nyúl- cipő is egyben, zsebemben ott kéklik az útlevelem, ha nem tetszik, mehetek a ...kárhova... De azért inkább itthon maradnék, ha lehet, még ha „szívni” is, mert — csakúgy, mint az öregember és a Képviselő — én is itt vagyok az, aki és ami vagyok, és van itt dolog elég mindenkinek, hiszen ki így, ki úgy, de mindannyian irányban kell, hogy tartsuk ezt a szegény D-t, mert a rohadt, hideg szelek esetleg elfújhatják másfelé, velünk együtt. Ezért az útlevelemet vissza is teszem a süllyesztőbe, nyugodjék békében. (Békében.) (s-f) Lőrinczy István versei: Charles Baudelaire Zebegényi csendélet gallérján hordta Dunán csillan a szomorú felhőket a Nap szeme részeg volt egy malabár nő szénaiilatától fák álmodó Szőnyi-képek s belenézett a macskák madár ül ellipszisszemébe a délutánra hogy pontosan tudja a tollai a szurokszínű időt sápadt fények
