Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

4

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

HÍRLAP, 1992. december 24., csütörtök, karácsony

„Türelemmel és kitartással mindig talpra tudtunk állni"

Karácsonyi beszélgetés dr. Seregély István egri érsekkel

(Folytatás az 1. oldalról)

— Minden modem európai állam tudja, hogy az egynáz ugyanabból a pénzből, amiből egy profitérdeKeltségű vállalat valamit létrehoz, kétszer annyit tud előteremteni. A visszakapott iskolákban tőlünk telhetőén próbáljuk mega keresztény szellemiséget érvényesíteni. Hangsúlyoznom kell, hogy a katolikus iskola nem a kommunista iskola ellenpontja. Az egy diktatúrának volt az iskolája, mi pedig a pedagógusok keresztény meggyőződését komolyan véve merjük rábízni az iskola szellemének az irányítását, és egy jövendő keresztény nemzedék nevelését. Annak az evangéliumnak a szellemében, amely Európát építette, amely annyi nemzedéken keresztül a legertékesebb emberi életútnak bizonyult. A jövő esztendőben újra kapunk vissza épületeket, bár iskolák létesítését csak abban az esetben vállaljuk, hogyha az anyagi fedezetet biztosítva látjuk. Ugyanez a helyzet a szociális intézmények létesítésével is. Nem az igényekkel van gondunk, hanem a teljesítésük feltételével nem rendelkezünk minden esetben.

— Magyarország legnagyobb egyházmegyéjének vezetőjeként milyen gondokkal kell szembenéznie?

— A püspök első feladata a rábízott keresztény közösség lelkipásztori ellátása. Ennek Magyarországon máshol is, nálunk is legnagyobb gondja a lelkipásztorok számának csökkenése. Emberi számítás szerint az évezred fordulójára lesz regenerálódó a papság létszáma, azaz akkorralépnek ki annyian a szolgálatból, mint ahányan az újonnan szenteltek elfoglalják a helyüket. Ebben az esetben egyharmadnyi papja lesz az egyházmegyének a háború előtti és utáni időkhöz viszonyítva. Ami nem azt jelenti, hogy egy pap háromszor annyit fog dolgozni, hanem háromszor annyi hívőnek a gondját kell világi munkatársakkal megoldania. A világi lelkipásztorok Kiképzése folyamatban van, jelenleg még levelező tagozatok formájában, de bízunk benne, hogy a pedagógiai főiskolák kateketikai szakot választó hallgatói és a hittanárképző intézetek néhány év múlva végző növendékei eredményesen fogják vállalni ezt a munkatársi szerepet a keresztény élet gondozása es megújulása érdekében. Második gondunk természetesen az egyházmegye területén elindult katolikus iskolák anyagi fedezetének előteremtése

és tárgyi fejlesztésének a feladata.

— A keresztény közösségek az elmúlt negyven év korlátozása után nagyon sok helyen igénylik a saját templomot. A jelenleg épülő 10-12 templom anyagi alapjának előteremtése is számtalan gondot okoz az egyházmegye hívő közösségének, és természetesen a egyházmegye főpásztorának is. Hála Istennek, nagyon sok nagylelkű, az ügyet saját magának tekintő, magyar katolikus ember áll ezek mögött az építkezések mögött. S ugyancsak kapunk támogatást külföldről is. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a keresztény nyelvezet, egymás megértése sokkal lassabban regenerálódik, mint azt reméltük. Bízom benne, hogy a keresztény könyvkiadás, az újonnan megjelent világkatekizmus magyar fordításának az elkészülte szélesebb körben lehetővé teszi, hogy a keresztény üzenet abban az értelemben kerüljön vissza a magyar közéletbe, ahogy azt kétezer esztendő óta Europa minden népe javára képviselte az egyház.

— A rendszerváltoztatás után hogyan és milyen módon következhet be az erkölcsi megújulás társadalmunkban?

— Az élet fejlődése organikus, és nem siettethető. Máshol is használtam a hasonlatot, hogy ha idén a termést elveri a jég, uj termés csak jövőre lesz, közbeiktatott termésre nem számíthatunk. Ha két nemzedék keresztény nevelése meghiúsult, akkor egy új keresztény nemzedéknek kell felnőnie, hogy az életszemlélet és a keresztény életforma újra meghatározó legyen az egyén, a család és a társadalom életében. Ennek a munkának a kezdetén vagyunk, és bízom benne, hogy a keresztények szokásos következetességével és állhatatosságával megállíthatatlanul haladunk előre egy szerencsésebb erkölcsi környezet kialakításában.

— Mit jelenthet ma a magyar társadalom számára az igazság- tétel, mit tartana elfogadható megoldásnak?

— Ezen a földön — keresztény szemmel nézve — nincs igazságtétel. Nem látunk bele az emberek leikébe, nem tudjuk felmérni azokat a motívumokat és indítékokat, amelyek az emberi tettek megvalósításához vezettek. Ezért mi nyugodtan elfogadjuk a Mindenható Istennek az ítéletet mondó szavát, amikor az emberi élet lejár. Addig pedig próbálunk annak a Jézus Krisztusnak a nyomában járni, aki a megbocsátást hirdette, és a mindenkori újrakezdésnek adott tekintélyt és bizalmat.

— sok a gyűlölet, a feszültség társadalmunkban. Miként tehetnének azért az egyes emberek, közösségek, hogy nagyobb legyen a szeretet?

— Nemrég volt a püspöki kar téli konferenciája, amelyen egy nyilatkozatot fogalmaztunk meg karácsony közeledtén a megbékélés, az egymás iránti megértés és türelem jegyében, és a reánk nehezedő terhek viseléséhez a Mindenható Isten áldását kérve az ünnepek előtt. Bízom benne, hogy a magyar nép, és benne a magyar keresztények tudják: nemegyszer bántunk el saját magunkkal, és bántak el velünk idegenek, de türelemmel és kitartással mindig talpra tudtunk állni. Azt is tudnunk kell, hogy nem mások segítenek, hanem saját magunknak kell — sajnos, nem megy máról holnapra — üjra egészséges emberi életszemléletet, megbízható, egymást megbecsülő erkölcsiséget és hatékony gazdaságot kiépíteni ezen az ezer esztendő óta hazánknak ismert földön.

— Az egyház hogyan tölthetne be nagyobb szerepet a világi életben, s mit vár ilyen szempontból a hívektől?

— Tekintettel arra, hogy az egyház nem a papság, hanem maguk a hívő emberek, mindany- nyiunk közös kötelessége, hogy meggyőződésünkről szóval és tettel az emberek javára szolgáló evangélium szellemében tegyünk hitet. Szó sincs arról, hogy mi bárkire is rákényszenthetiük az életszemléletünket, az életformánkat. Még parancsunk sincs arra, hogy valakit meggyőzzünk, de mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy megismeije Isten teremtett világában az Isten által nekünk küldött útmutatást az értékes emberi élethez, amely a boldogulásnak az alapja a földön, és az üdvösségnek a forrása az örökkévalóságban.

— Az elmúlt évekhez képest megsokszorozódott a bűnözés Magyarországon. Lehet-e ez ellen tenni valamit erkölcsi neveléssel?

— Persze, hogy lehet, ha az erkölcsi neveléssel elérjük a magyar társadalom széles rétegeit. De ne felejtsük el, a bűnözésnek nálunk ma tapasztalható mértéke sajnos egész Európára ránehezedik. Ami mindenképpen annak az önzés diktálta életfelfogásnak a következménye, amelyet a fogyasztói társadalom jelent egész Európában, sőt a fehér ember egész kultúrájának területén, a munkanélküliség miatt vált elterjedné. Ameddig — II. János Pál pápa szavai szerint — az önzés diktálta emberi gondolkodás és a gazdasági, társadalmi élet nem teszi magáévá a mindenkivel törődő keresztény szemléletet, addig sajnos ennek a nyomorúságnak mindannyian hordozni fogjuk a terhét.

— Milyen ma az egyház kapcsolata á sajtóval, s tervezik-e, hogy saját fórumokkal járul hozzá a közvélemény formálásához?

— Azt hiszem, a kérdés azért hangzik el, mert köztudott, hogy alig jutunk szóhoz. Egy-egy nyilatkozatunknak is a töredékét hozzák nyilvánosságra a magyar médiák, s az újságok eldugott sarkában közlik. Erről nem tehetünk. Ez ma Európa gyakorlata is. A magyar társadalom, a magyar tömegtájékoztatás pedig nyilván nem meghatározója ennek az Európának, hanem meghatározottja. Hogy mikor tudunk saját fórummal belépni a magyar közvélemény formálásába? Ehhez sajnos az anyagi forrásunk, s személyi felkészültséünk is fogyatékos. Bízom azonan benne, hogy egyre több jó szándékú újságíró és médiaszakember néz utana a hallott híreknek, győződik meg arról, hogy az egyháznak távolról sincs hatalmi vagy gazdagodási szándéka. Ezt illetékes gazdasági szervek sokkal jobban látják már ma is, mint azt bárki is sejtené. Azt a hivatalos tájékoztatást kaptuk, hogy az egyháznak egy-egy plébánián nincs nagyobb költségvetése, mint egy valamirevaló családnak. De az emberek önkéntes, meggyőződésük sugallta áldozatkészségé biztos, hogy le fogja küzdeni ezeket a nehézségeket, és eljön az idő, amikor Jézus Krisztus annyi nemzedéket ezen a világon eloresegítő evangéliuma hozzájárul a magyar társadalom és az élet megújulásához.

— Mit kíván ezen a karácsonyon a magyar népnek, az olvasóknak?

— Helyes életszemléletet és bizalmat a jövőben. Törekedjünk arra, hogy el ne veszítsük a türelmünket, a bátorságunkat és kitartásunkat, amely a legnagyobb érték az emberi élet szolgálatához. Vegyük észre mások baját, és tudjunk hálát adni Istennek mindazért, amit ebben az esztendőben is nekünk adott. Nézzünk túl az ország határain, és próbáljunk a valóságnak megfelelően a jót és a szépet értékelő és a jövőért áldozatot vállalni tudó keresztény lelkűiéiben megerősödni és megszilárdulni. Nincs más megoldás, mint az embereknek együtt és egymásért élve építeni a jövőt.

— Köszönjük a beszélgetést!

Gábor László

Learn to fly

A mákos gubánál dől el minden. Ez a lényegipont, gubát enni maga az átmenet, a köztes állapot: az ajándékok mar a fa alatt, becsomagolva, kicsi, nagy, lapos, széles, magas és mindig díszes dobozokban, amelyeknek ekkor az a különös ismertetőjelük, nogy nem tudni még, mit rejtenek. Azt csak az ünnepi vacsora után, addig titok, rejtély, várakozás, s persze sietség, utolso fogáskéntjönnek a tejbe áztatott, mákos kiflikarikák, egyébként finom lenne, így habzsolva viszont aligha töpreng ilyesmin az ember. A küzdelem mindenesetre kiegyenlített, a húgom lassabban bír enni, viszont kisebb adagot is kap, egyszerre fejezzük be, együtt rohanunk a fához, szalag elvágva, papír szakad, puff; hál’ istennek épp ilyet szerettünk volna, mégiscsak jo dolog ez a karácsony, mindig jó: fellélegzés.

Elvégre az izgalom nem is aznap, szenteste kezdődött, nem a levestől ívelt a töltött káposztán át a gubáig a legmagasabb fokra, hanem megvolt már az négy nappal ezelőtt is, amikor fenyőbeszerzési célzattal nekivágtunk az erdőnek. Egy efféle, hegyek s völgyek között meghúzódó falun ugyanis felettébb ritka az olyan illető, aki a karácsonyfát venni szokta. Merthogy minek, amennyiben van otthon balta, van férfiember, esetleg — igen hasznos dolog — erdész ismerős, akkor indulás, fenyő nő az erdooen, még válogatni is lehet, milyen és mekkora kell, az árat tekintve pedig mindez az erdésszel együtt elköltött néhány sörben és felesben jelentkezik. Ha barátságos erdész nincsen, abban az esetben kicsivel kockázatosabb az út, kivált olyan helyekre, mint ahol ezelőtt a karácsony előtt voltunk, egy kimondott fenyvesben, ahol sörétes puskával jár körbe az erdőkerülő. Párcentis ho volt, kiugrott egy bokorból közvetlenül mellettünk egy szarvas, én meg jobban megijedtem, mintha a morc őr kívánt volna rögvest fenéken durrantani sós patronnal. így ünnepek előtt állítólag azzal zavarják el a hívatlan látogatókat. A szarvas ugyan nyilvánvalóan hatásosabb, viszont az a gond vele, hogy kevéssé irányítható, senki nem tudja — az erdőkerülő sem —, mikor melyik bokorból ugrik elő. Mondjuk a puskástól fél méterre, s az őr elébb a szívéhez kap, aztán pedig lelövi a vadat: végképp értelmetlen egy helyzet, ráadásként mindenki vihetne fenyőt, amennyit akar.

A szarvas eltűnt a következő bokorban, többet vissza sem jött, az erdőkerülő meg egyáltalán, úgyhogy nyugodt körülmények közepette lehetett fűrészelni, s vizslatni a navat.

Hogy ugyanis milyen.

Vannak navak, amelyek eleve elkeserítik az embert, a szívét félelemmel töltik el, szinte látszik rajtuk, hogy azonnal, de legfeljebb egy nap múlva elolvadnak, nem marad belőlük, csak ronda, nyálkás pocsolya, nem lesznek díszei az ünnepnek, fekete lesz a karácsony abban az évben. Ha a hó például nagy pelyhekben, a víztől összeragadva, nagyon sűrűn hullik, arról szinte biztosra vehető, hogy teljességgel reménytelen.

Vannak azután olyan havak is, hogy amennyiben valami beterve- zetlen és hirtelen érkező melegfront rajuk nem tör, akkor felőlük nyugodtan alhat bárki, el nem olvadnak, téli sportra is jók, és főleg fehérré varázsolják azt a néhány fontos napot: az ilyenek erősebb hidegben esnek, kis pelyhekben, hógolyót gyúrni belőlük csak nagy nehézségek árán lehet.

Az a hó ott a fenyvesben, teli szarvasnyomokkal, az első csoportba tartozott. Röhögve hólabdákat vágtunk egymás fejéhez, mintha észre sem vennénk, hogy a mocskos, vizes, olvadós csapadék órák múltán úgyis eltűnik, pedig éreztük, így lesz, fekete karácsony jön, fehér csupán a vatta lehet a szobában felállított fenyő ágain. Mindez persze, valójában nem egy lényeges dolog, ajándék az mindenképpen vár az időjárástól függetlenüí, csak hát mégis, valahogy hozzátartozna ehhez az ünnephez a fehér, egyszerűen kellemetlen kinézni a szép fa mellől az ablakon a feketeségbe.

Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha például szánkót kap ajándékba az ember, hó meg nincs.

Azon a karácsonyon ilyen veszély hál’ istennek nem fenyegetett, egy szánkó avagy netán síléc méreténél, alakjánál fogva mar a guba mellől is felismerhető, de ilyet nem láttunk, csak dobozokat. Francba azzal a nyavalyás hóval, gondoltuk, karácsony van.

Ahogy most is; bár amikor ezt írom, aranyvasárnap, egy hideg és jeges napon, még nem tudni, mi várható az ünnep színezetére nézvést. Megoszlanak a vélemények, van, aki fehéret mond, van, aki feketét, én meg nem ellenőrizhetem az állításokat, hó egyáltalán nem esett, tehát minőségi próba nem végezhető, sőt fánk sincs semmiféle fenyvesből, csupán néhány fenyőág a szekrényen, a lányom ugyanis bármikor elkezdhet mászni, s akkor fafelborítastól tűlevélrágásig terjedhetne a skála. Talán: mert egyelőre csupán ott tart, hogy kezet-lá- bát felemeli, s hason próbál előrejutni, learn to fly, mondjuk neki mindig.

Ám a hópelyhek valószínűleg előbb megtanulnak repülni.

Rénes Marcell

B

e

í

l

e

h

e

m

e

s

A hajdani telek és régi karácsonyok elmaradhatatlan hagyománya a betlehemes. Amikor a gyermek- nép összeállt, s mint egy kis színházi társulat, szerepet osztott, s jelmezbe bújt. Végigjárták a falu házait, s hírül adták, hogy megszületett a kis Jézus. Játékok kedvessége derítette fel a szíveket, s kapcsolta a nagyobb közösség vérkeringésébe a családokat. A terpesi hagyományőrző csoportot kísérte el útjára Perl Márton fotóriporter.

Egy kis útravaló: forró tea

Örvendjetek, megszületett a kis Jézus!

• •

Ünnepi üdvözlei

Karácsonykor a posta rendkívüli teljesítményt nyújt. A kézbesítők hordják a karácsonyi üdvözleteket, leveleket, lapokat, táviratokat. A Magyar Posta minden házba bekopogtat, és minden lapocska megtalálja címzettjét. A lapok, levelek mindenkit szíven találnak, hiszen a figyelem hajszálvezetékein a szeretet fénye villan fel a küldő és a címzett lelkében. A csillámporos üdvözlőlap-csodák erről beszélnek, de a legolcsóbb lap is erről szól.

Az emberi fantázia a karácsonyi lapokban mutatja meg ragyogó találékonyságát. Van olyan, amelyik havas tájon hó- párnás fenyőt ábrázol. Mellette a hódunna között kéken csobog a patak vize. Távolabbról falusi házak hóval takarózó sziluettje sejlik föl. Aláírás is van alatta: Boldog karácsonyi ünnepeket! A francia közmondás azokról szól, akiknek megadatott a szerelem ajándéka, és akik mindig visszatérnek az első szerelemhez. így térünk vissza a gyermekkor boldog idejéhez, amikor csizmában tapostuk a havat, jártuk a betle- hemesek útját, húztuk a kis szánkót, és boldogan siklottunk le a domboldalon. Mindnyájunk emléke ez. Nem voltunk egyedül. Boldog sikongás között húztuk vissza a szánkót, boldogan suhantunk le újra, vagy buckáz- tunk a hóban, ha felborult a kis szán... Boldogok voltunk, piros

orral, havas kis csizmában estünk be a házba, amelyet megtöltött a bejgli illata és a mákos guba cukros lehelete. Odabújtunk az édesanyánkhoz. A havas tájban az ő szíve melegített, és szere te te világított.

Az ember szeret visszamenni, hazatérni. „Hazamegyek a falumba./ Szigorú szeme meg se rebben,/ Falu még nem várt kegyesebben/ Városi bujdosóra” (Ady). A falu emléke, a boldog gyermekkor képe sugároz lelkűnkben ilyenkor, karácsonykor. Az első hó, az istálló tejszagú ólmelege, a hógolyózók boldog sikongatása felejthetetlen emlékképet ébreszt bennünk. Ha valakinek módja volt hallani a kántálók énekét, amely angyal- szárnyon suhant végig nagy örömet hirdetve a házak felett, sosem felejti el. Áldott falusi csönd! „Szent, békés, falusi hatalmak/ Ülnek majd a szívemre.” Akinek ez nem adatott meg, az is emlékezik, az is hazatér egy régvolt családi házba. Érzi a cukor, a méz, a vanília illatát, és a karácsonyi vacsora békés bensősé- gét. Leginkább emlékezik arra, aki mindezt a csodát varázsolta erre az estére. Lehet-e elfelejteni az édesanyát, s a gyermekkori családot? Mind feltámadnak a szentestén a szívünkben. Újra együtt van a család, mert az emlékezés, a visszatérés a legnagyobb varázsló. „Az a fenyőfa messze már,/ S ahol állt, már a

ház sem áll./ Az élet épít s rombol is,/ Dolgozik a csákány s halál./ Az aranyalma elgurult,/ S elgurult az ezüstdió,/ S most eljött a pillanat,/ Mikor rájuk gondolni jó” (Falu Tamás: Karácsonyi ének).

Más lapokon megjelenik már a templom is. Havas hegyoldalon, fenyőkkel kísért úton néhány falusi ház mögött ott van a templom. Ablakai fényesen néznek az estébe, bundás emberek, asszonyok bandukolnak feléje, egyik-másiknak lámpás is van a kezében. A képen fehér, zöld, sárga villogás. A tájon béke és nyugalom. Minden csöndes, minden halk, csak a szívek muzsikálnak. Ez a kép is egyik hajdani szerelmünket ábrázolja, a karácsonyi kántálást, az éjféli misét. Boldogan énekeltük: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok.” Ez a jelenet is el nem múló szerelem, melyhez visszatérünk, hazatérünk. Azokban a családokban, amelyek nem mennek az éjféli misére, magnóról vagy lemezről felhangzik a Mennyből az angyal...

Karácsonykor ebbe a múltba is visszazarándokolunk. „Lélek- fehér tájon át sorakozva/ a gyermekkorba tartó lábnyomok;/ a harangzúgás hömpölyögve hozza/ a fény gyűrűin ringó templomot.” (Váci Mihály: Betlehemes) Milyen jó visszatérni a fényes ablakú templomhoz, újra