Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-21 / 300. szám
r 4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 21., hétfő Mátrai szeretetszolgálat A gyermekszemek épségéért Zsoltárokat énekelnek a főtéren Egy világhírű szobor megrázkódtatásai UFÄ CU« SE PÖATE ÖBSERVA DIN FOTOGRAFIE, IlflAt, PRIMÄRiA A DÓRIT SÁ SCÜATÁ INSCRiP* IA "MATHIAS REX" PENTRU A AMPIASA SN lö* UL El CITATUL DIN NICOLAE IORGA PENTRU A-$l DOVEDI PATRIOTISMUL, FUNAR ARE NEVOIE DE INCIDENTE INTERETNICE ? “NŐI DISCUTAM POLITICA Sí NU AVEM CE MINCA” A helyi lapok drámai hangon tudósítanak az eseményekről D rámai feszültséggel teli napok Kolozsváron. Kezdődött ez év november 30-án délelőtt, amikor „építőmunkások” vonultak fel kalapácsaikkal, feszítővasaikkal a főtéri Mátyás-szobor elé. Hosszas tanakodás után munkához láttak, és kimélyítettek néhány lyukat a szobor kőtalapzatán. Nyilvánvaló volt: el akarják tüntetni a több mint négy évtizede köz- megegyezéssel ott álló Mathias Rex latin nyelvű feliratot, hogy egy kisajátító jellegű, a magyarságot és a nagy király emlékét is sértő idézetet helyezzenek el a néhai jeles román történész és politikus, Nicolae Iorga egyik beszédéből. Nagy nehezen készen a lyukak, de ekkor a munkásoknak félre kell állniuk, mert az egyetemről és a középiskolákból éppen hazatérő magyar diákok felháborodottan élőláncot alkotnak a szobor körül, s távozásra szólítják fel a munkásokat. Nagy a zűrzavar. A munkások félreállnak, a diákok nem mozdulnak, mindenre elszántak, a néhány kirendelt rendőr pedig tanácstalan, parancsnokukat várják. Közben a parancsnokkal szinte egy időben két ponyvás teherautó is érkezik, a csendőrök, a rohamalakulatok leugrálnak, és a szobor előtt teremnek, hogy leszorítsák az élőláncot. Közben a nézők és a hangos- kodók száma több százra nő. Rádiósok, tévések, újságírók, fotó- riporterek lepik el a teret, és az akció csaknem minden mozzanatát megörökítik. Különleges szimatuk van a nyugati tévéseknek, rádiósoknak is, mert kettőhárom is működteti felvevőgépét, üzemelteti mikrofonját. S a bámészkodók, a tiltakozók hangja egyre erősebb. Egyesek nagyobb nyilvánosság előtt erősítik, hogy jelszavaknak nincs mit keresniük egy 90 éves világhírű szobor talapzatán. Egy értelmiséginek tűnő román nő szinte hisztérikusan és könnyes szemmel magyaráz: „Amit művelnek, szégyen a románok és az ország számára! így nekiesni egy műemléknek! Barbárság! Hiszen az nem Duna-csatoma!” „Az egész akció uszítás és provokáció!” — kiáltja ugyancsak egy román. „Itt táblát helyeznek el, de uraim, nincs mit együnk!” — így egy másik felháborodott férfi. Persze nem hiányoznak az ellenvélemények, sőt a népgyűlölő, soviniszta és xenofol közbekiáltások sem: „Jogunk van hozzá! Itt Románia van! Menjenek tüntetni Magyarországra!” „Mit akartok? A magyar koronát tegyék vissza? Az már nem lesz soha!” „Elég volt négy év a Horthy-korszakból!” — így az idősebb úr, aki bizonyára Dél- Erdélyben viselte e „szörnyű” korszak hitványságait. „Románia a miénk, nem a magyaroké!” „S Mátyás egyébként is tiszta román volt!” Egyik-másik csoport már majdnem hajbakap, de ekkor erős füttykoncert és ordítozás hasít át a főtéren: az egyik munkás feszítővassal nekiesik, és a Rex szó X betűjét kezdi leverni. A védők láncolatában hisztérikussá válik a hangulat. A fiúk fütyülnek, üvöltenek, a leányok zokognak, egyesek tehetetlenségükben a hajukat tépik. Valaki (én úgy láttam, hogy egy fiatal diáklány) tojást hajított a vésős ember felé, de az egy rendőrtisztet kapott el, épp az arcán. Meg is indult mindjárt az orrából a vér, és elhagyta a „színteret”. Közben a magyarok és a pártjukra álló románok haragja nő. „LeFunarral!” „Le a kommunista polgármesterrel!” „Fasiszták!” „Provokáció” — kiáltják minden irányból, aztán megszólal a kórus: „Ceausescu — RKP! Ceausescu — RKP”. Ezzel mintegy a Ceausescu-módszerekre utalnak. S a melós félreugrik az inkriminált X betűtől. Újra abbamarad a munka. Közben a csendőrök megkezdik a fiatalság és a tömeg hátraszorítását. Parancsot kaphattak, hogy erőszakosan ne lépjenek fel, mert feltűnően civilizáltan viselkednek. Végre már besötétedik, mire a tábla mégis felkerül, nem éppen a Mathias Rex helyére, ahogy eredetileg tervezték, hanem alá- ja, mert a tömeg forró hangulatát észlelve, az eredeti feliratnak megkegyelmeznek. Lehet, hogy ebben a „kegyelemben” az is közrejátszott, hogy közben faxon megérkezett a Központi Műemlékvédő Bizottság átirata, amely minden változtatást megtilt, kijelentve, hogy az UNESCO által nyilvántartott és lajstromozott műemlékről van szó! Az átirat szerint még a nemzetiszínű zászlókat sem szabad a szoborra, csak közvetlen közelébe elhelyezni. De ez már falra hányt borsó. Nagy a felháborodás. Mind jobban elkülönül a két tábor. A magyar fiatalok gyertyát gyújtanak, és zsoltárokat énekelnek: „Tebenned bíztunk elejitől fogva...” „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik...” Szívemet hozzád emelem...” A román tábor (diákokat alig látni közöttük! az RMDSZ-t, a magyarokat szidja, hazafias dalokat énekel. Félő, hogy ölre megy a két tábor. S akkor valaki románul elordítja magát: „Mit akartok? Marosvásárhelyét?” Ez megteszi a hatást. A mintegy három-négyszáz magyar diák és iskolás a gyertyákkal megindul, s néhányszor körüljárja a főteret, a Szent Mihály-templo- mot, a szobrot. A nemzeti zászlókat lobogtató románok csoportja egyre hangosabb. Egy nagyobb csoport ezt skandálja: „Ha nem tetszik Románia, menjetek máshová haza!” Diadalittasan és ugyanakkor fenyegetően rázzák az öklüket a békésen és csendben, néhány gyertyával menetelő magyar csoport felé. Válaszképpen újra felhangzanak a zsoltárok. A csendőrök — dicséretükre legyen mondva — úgy helyezkednek, hogy megakadályozzák a két tábor esetleges ösz- szecsapását. Aztán éjfél felé végre elcsendesedik a tér. Csak vagy kéttucatnyi csendőr őrzi Fadrusz János csodás, ércbe öntött alkotását, vagy inkább a nagy nehezen felerősített, hamisan csengő idézetet és a zászlókat. Délelőtt azután, Románia nemzeti ünnepén, Funar polgár- mester nagy katonai pompával és hatalmas rendőri biztosítással, a román himnusz hangjai mellett leleplezi a nagy „alkotást”. S micsoda kétszínűség: még virágkoszorút is elhelyez a szobor talapzatára. No, gondoljuk, nem Mátyás, az igazságos tiszteletére, hanem a szerinte románná „átmosott” Mátéi Corvin kisajátítására. Mindezt látva, eszembe jut a kolozsvári bíróról szóló történet, j Úgy látszik, Funar nevesebb akar lenni, mint XV. századbeli szász vagy magyar elődje. Meglátjuk. Okos György Kolozsvár Költészet az agyagban Nagyági Ferenc: Corpus A Biblia mondatai jutnak eszünkbe, amikor az agyagból való teremtést elképzeljük, megformáljuk magunknak. A jóságos Isteri — egyedül érezve magát — elhatározta, hogy embert, társat teremt magának, és megalkotta az elsőt. Attól fogva az agyag készségesen engedelmeskedik a szellemnek, ha azt belé akarják lehelni. Ilyeneken morfondíroztam, amikor Kun Éva csapatának, a Parázs nevet viselő képző- és iparművészeti egyesületnek az alkotásaival szembesültem a Rudnay Teremben. Fejek, alakzatok, lecsiszolt kőfelületek, művészi látszatok és láttatások szöktek a szemembe, kerámiák és faszobrok. Ahány alkotó, any- nyi különösség, annyi világ. Valami egybetartja őket, gondoltam magamban, hiszen a kis közösségek nem úgy szerveződnek, mint a hatalom parancsára a he- jehujázók. Itt mindenki halk és szemérmes. Az egyik Szekszárd- ról jött, a másik Kiskunfélegyházáról. Neveket nem is akarnánk felsorolni, mert ők együtt igazán — a látvány és a költészet. Nagyági Ferenc Corpusa fából van faragva, de ez a Keresztrefeszí- tett nem az a lehajtott fejű fiatal Krisztus, a tojásdeden hosszúkás arccal, hanem nagy, kerek arcán kajla magyar bajusszal, olyannal, amilyeneket nagyapáink hordhattak még az antiidőkben, a monarchiás korszak szokásai szerint. Mert ez a fafaragó ember Budakesziből azt vallja, hogy a gyerekkori falusi búcsúban megesett csodálkozások nem múlnak el, a lélek mélyrétegeiben a gyermeki képzelet és emlékezet elraktározza azokat, és csak az adott pillanatnak kell bekövetkeznie, hogy az őt megillető formát megkapja az a tartalom, amelynek nem szabad veszendőbe mennie. Vagy itt van Schéffer Anna Maszkja. Női fej, félig-harmadig kendővel-fátyollal letakarva. A lehunyt szem, az arcon megjelenő nyugalom alázatról, áldozatokról értesít minket. Amikor mai korunkban sietős lépésű apácákkal találkozom az utcán, jut az agyamba a gyorsan röppenő gondolat: hogyan tudják ezek a lányok, asszonyi korban olykor, sőt még azon is túl vállalni az önzetlenségnek, az önmegtagadásnak azt a csodálatos fegyelmét, amely egyébként annyira hiányzik a kor szelleméből! az egymás lábára lépők, törekvők kegyetlen hadából? Ő maga, mármint a keramikús, a művészi alkotók közösségét, szellemét emlegeti, holott ez az alázat, ez a félig-szomorúság teljesen és kizárólag az ő sajátja. Vagy itt lep meg minket Ulb- rich Katalin, aki Budapesten, lakótelepi lakásban alakította ki magának keramikusműhelyét az erkélyen, és ott gyártja angyalait, utcahosszú térséget szimbolizáló kapusorozatait — ajtókat is iktat közbe —, mintha mindig valami érkezésre várna. Bercsényi Miklós — de jó név! — Kavicsok címen rak egymás mellé kődarab nagyságú alakzatokat. Egymás mellé szórva úgy látszanak, mintha az országút széléről szedte volna fel valamennyit, s csak közelebbről tetszik ki, hogy ezeknek a „kavicsoknak” arcuk van, s nem is akármilyen gondtól, érzelemtől gyötörtek. Miközben Madonnát is, Magányt is odarak a „kőhalmaz” mellé. Kun Éva egyénisége és a nyári alkotótáborozások kapcsolata fog össze tizennégy embert. Meg egy belső erő, amely mindenkiben mást és mást szabadít fel abból, amit elmondani lehet és kell a mai társaknak. (farkas) Ulbrich Katalin: Angyal (Fotó: Gál Gábor) Három éve, hogy egy megdöbbentő, a hallgatók számára máig emlékezetes rádióriport hatasára a Mátrai Állami Gyógyintézet Vöröskeresztes Alapszervezete — élén Wohl- muth Lászlóné titkárral — megteremtette a napjainkig országosan ismertté vált „ Vakvilág”Szeretetszolgálatot. A jótékony akciót — mint lapunkban megírtuk már korábban — a szemük világát az inkubátorokban elvesztő koraszülött csecsemők megrázó tragédiája táplálja, a szerencsétlenség megelőzése sarkallja. Annál is inkább, mivel a szörnyűség elkerülését segíthető meglehetősen drága műszer hiányában hazánkban egyre kellemetlenebbek a kórházi tapasztalatok. Amíg az említett rádióriport „csak” annyit idézett a statisztikából, hogy a megelőző tíz esztendőben tízszeresére nőtt a megvakult apróságok száma, a legutóbbi háromban már harmincszoros az emelkedés. Nem véletlen, ha a mátraházi- ak vöröskereszteseinek országos felhívása felrázta a közvéleményt, s élénkké tette az érdeklődést, a segítségadást a szegények patrónusának tartott dr. Batthyány Strattmann László egykori kiváló magyar szemorvos tiszteletére is alapított, s nevével fémjelzett szeretetszolgálat iránt. Támogatói mellé állt a vidék és a főváros; intézmények, cégek, magánszemélyek juttatták el legkülönfélébb adományaikat — pénzeiket, ajándékaikat—, amikből a Magyar Vörös- kereszt városi vezetőségének a gyöngyösi OTP-nél vezetett 727-010327-5 jelű számlája szüntelenül gyarapodik. Ilyenformán, s a jótékony célú rendezvények egész sorának bevételeiből annyi összegyűlt eddig, hogy — elsőként — az egri megyei kórház gyermekosztályát, majd tavaly a székesfehérvárit sikerült megörvendeztetni az addig nélkülözött japán oxigénmonitorral, amellyel különben — mint időközben kiderült — nemcsak a vakság, hanem egyéb baj, például a szellemi fogyatékosság vagy a mozgásszervi sérülés is kivédhető. Legújabban pedig szomszéd megyénk székhelyére, Salgótarjánba készülődnek a mátraházi vöröskeresztesek, hogy december 22-én, a szeretet ünnepének a küszöbén az ittenieknek is örömet szerezzenek. A tárjáni átadásnak az is újdonsága, hogy ezúttal már hazai cég, a Quintlab Bioelektronikai Kft. gyártmánya a készülék, s az előbbieknél is kedvezőbb áron sikerült hozzájutni. A szeretetszolgálat nagy fájdalma azonban, hogy amíg akciójuk támogatását nemrégiben végre közérdekű kötelezettségvállalásnak minősítette az APEH is, s ennél fogva lehetővé tette, hogy az adományok értékét a segítők levonhassák az adóalapjaikból, a beszerzett műszereket a mai napit, áfa terheli, s visszaigénylésüket nem tették lehetővé. Jóllehet, kérték már a hivatalt az egyedi elbírálásra is, ami minden bizonynyal megilletné a nemes törekvést. Ha megkapnák a kedvezményezett lehetőséget, köny- nyebb lenne előteremteni a pénzt a további beszerzésekhez, egy- egy évben akár többször is sori keríthetnének az oxigénmonitorok átadására. — Szerencsére gondjaink ellenére is úgy néz ki, hogy talár, már jövőre léphetünk egy nagyobbat — mondja Wonímuth Lászlóné vöröskeresztes alapszervezeti titkár Mátraházán —-, mert a legnehezebb időkben sem lanyhul irántunk a figyelem. Megható, hogy aki csupán néhány forintot képes küldeni a számlára, az is hónapról hónaprc, befizeti. S az ilyenféle 50 vagy 100 forintos kis összegek mellett több tízezres nagyságrendű is akad szintén magánszemélyektől, újra meg újra tisztes summák gyűlnek egybe a megyéktől. A segítségadásnak egészen megható példái is akadnak. A Tolna S ei Kakasd község óvodájá- edves dajkája volt a nemrég hirtelen elhunyt Fábián Ágostonná, aki nemcsak az itteni pöttömkéket, hanem az egész terület gyermekeit nevelte a kisebbségben élő székelység nyelvére, s szórakoztatta érdekes, élvezetes mesekincsével. Röviddel a halála előtt érdeklődött maga is mozf almunk iránt, az tudakolván, ogyan tudna a leginkább hasznos lenni számunkra. A ki nem várt választ utóbb igazán meglepő módon adták meß a bonyhádiak Székely Körének tagjai. Mint írták: Fábiánná — Márika néni — emlékére találkozókat rendeztek, s az összejöveteleket gyűjtéssel kötötték össze, hogy ez a pénz is a „Vakvilág” számláját gazdagíthassa tovább. Jövőre Márika néni nevével rendezik a S mesemondó versenyt, előtte g a Mari néni napoA: lesznek, s a megemlékezéseket szintén felhasználják az adakozásra. Biztató az is, hogy már a magasabb szintű támogatást sem nélkülözzük. Magunk mellett tudhatjuk dr. Pulay Gyulát, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkárát is, aki ígérete szerint a maga hivatali eszközeivel segít bennünket. — Melyik kórház a következő? — Jövőre — valószínűleg az anyák napja alkalmából — a váci kórház szamára tervezzük ajándékunkat, az újabb műszert. S ha az elképzeléseink valóra válnak, 1993-ban karácsonyra is lesz egy másik, hogy az új évben már kettőt adhassunk. Gyóni Gyula
