Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-02 / 284. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. december 2., szerda Harminc év múltán Parádés Vidróczki-gála ^ Halálos fegyver 3. J v ____________________J / rae, az amerikai szórakoztatóipar egyik legújabb terméke. Azért £ nem merem leírni, hogy „a legújabb*, mert ezeknél sose lehet tudni. talán kész van már a krimifolyam negyedik, ötödik vagy hatodik része is, s csak az alkalmas időt várják a piacra dobáshoz. Nemigen hagynak esélyt a véletleneknek — ők, amott-, az embernek lassan az az érzésé, hogy nemcsak a Terminátor meg a rajzfilmek készülnek számítógépeken, hanem már-már minden. A szerelem is ki van centizve: ebben a filmben körülbelül négy percet fordítanak erre az „érzelemfajtára”. A barátság hat perc, a családra szánt „pozitív megnyilatkozások” mondjuk három. A többi merő egy csatazaj. Mindennek ellenére ez a film korántsem olyan brutális, mint hasonló akciós társai, sőt, azért a néhány poénért, ami szintén megfelelően dekázva elhangzik benne, kifejezetten érdemes megnézni. És nem is csupán ezekert. Hanem mert Mel Gibsonnak olyan szép kék szeme van, mint a tavaszi égnek, szerelmetes őrmesternölgye pedig gyönyörűen karatézik. Szexet ne várjon senki, a pucérkodas netovábbja az a jelenet, amikor rendőr és rendőrnő a munka frontján szerzett sebeit — illetve azok heges nyomait — mutogatja egymásnak, bájos szeméremmel. Persze a lüktető ritmus miatt, s azért, hogy minél több adrenalin száguldjék ide-oda a nézőkben, a készítők lezseren túllépnek bizonyos logikai összefüggéseken. Nem az első amerikai film, amelyben ez megtörténik: a technikai parádé mögül kisír a tartalmi felületesség. Esetünkben ezt egyetlen golyócska testesíti meg — ez tán a harmadik halálos fegyver? -, amely olyan acélheggyel bír, hogy bivalynyi lukat hagy a golyóálló mellényen. Eddig érthető, meg nem is lenne baj, ha nem akarták volna túlzásba vinni a szupertölteny teljesítményenek fokozását. Az ugyanis a szerelmetes őrmesternő két golyóálló mellényét már nem viszi szét cafatokra — de játszi könnyedséggel fúrja át egy hókotró gép öles nagy lapátját, s onnét negyvenöt fokos szögben továbbszágulava megöli a rossz bácsit. Nem egy egzakt golyóról van szó, valószínűleg. Legjobb, ha tényleg csak a poénokat nézzük, meg Gibson kék szemét, esetleg karaterugásokat. A logikát meg ne firtassuk. Doros Judit Vázlat egy egyéniségről Harminc év egy amatőr együttes életében már önmagában is figyelemre méltó. Nemcsak mint adat fontos, hanem már minőséget is sugall. Ha három évtizeden át fenn tud maradni, azt jelzi, hogy annak az együttesnek olyan művészi értékei vannak, amelyek az utánpótlást is biztosítják. Pontosan ez a jellemző a gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttesre is. Nevét nemcsak itthon ismerik Tiszán innen és Dunán túl, hanem Európa számos országában, sőt a földteke más kontinensén is. Ne titkoljuk el, ez a tényező is vonzó erő az együttes tagj ai- nak, a kicsiknek és a felnőtteknek is. Bár aki azt hiszi, hogy egy-egy kiruccanás valamelyik távoli vagy esetleg egzotikus országba, ez csupán sétálásra és bá- mészkodásra való alkalom, az nagyon téved. Kezdődik a buszozással sok száz kilométeren át, méghozzá a legtöbb esetben egyhuzamban, aztán a szállás egy-egy tornateremben, jobbik esetben kollégiumban, és csak nagyon ritkán privát háznál. Rohanás az egyik rendezvényről a másikra, és olykor arra sincs ideVillámként cikázott végig a hír a szerkesztőségen: jeles vendég érkezett, itt van Áprily Lajos! Csaknem három évtizeddel ezelőtt — úgy tudom, 1964-ben — ért az az öröm, hogy egy meleg kézfogás erejéig a szerkesztőségben én is találkozhattam végtelenül szeretett és tisztelt költőmmel. A hetvenötödik évén már jócskán túl lévő Áprilyt a honvágy hozta el Kolozsvárra. Szeretett volna szülővárosába, Brassóba, meg Parajdra és Enyedre is eljutni még egyszer, talán látni a gyermekkor, a fiatal évek romantikus tájait, de egyre gyengülő szeme világa miatt csak Kolozsvárig merészkedett. Régi, jó barát kíséretében jött fel a szerkesztőségbe, nem kis zavart okozva látogatásával, hiszen a merev pártprotokoll szabályai szerint előzetes engedélyt kellett volna kérnie bebocsátásához. Ő azonban hallani sem akart ilyesmiről, amint mondta, csak hazajött, abba a házba, azokba a szobákba, ahol a húszas évek végén, mint az Ellenzék című nagy múltú kolozsvári napilap irodalmi mellékletének a munkatársa, majd szerkesztője, zavartalanul, sőt otthonosan mozgott. Mi, éppen bent gépelgető, vitázó szerkesztők, kellő tisztelettel veregettük a vendég vállát, ölelgettük, magunkhoz szorítottuk, de akkor valahogy nem éreztük kellőképpen a pillanat nagyságát. Szerencsénk is volt, mert — úgy tűnik — besúgó sem volt a közelben, így a látogatás híre nem jutott el a „tartományig”, az éppen szolgálatos és illetékes elvtársakhoz. Jómagam, amint körülötte forgolódtam, néhány percre kizökkentem a hétköznapok szorításából. Átfutott az agyamon, hogy ó, milyen jó is lenne egyetlen félórácskát szemben ülni vele, és elbeszélgetni a századforduló körüli gyermekkoráról, azokról az időkről, amikor ott téblábolt ő is a kerekdombi külvárosi negyedben, a Nádas-patak partján és vizében: talán ha- lászgatott, talán fürdött a patak akkor még kristálytiszta habjai között. Egy emberöltővel később valahol én is ugyanott hű- söltem, ugyanabban a vízben, kanyarban fürödtem, ahol ő is. Most, hogy visszaemlékezem, jük, hogy kifújják magukat. Azt akarom én ezzel mondani, hogy sajnálni kell szegényeket? Mert harminc év alatt mit „szenvedhettek” össze? Szó sincs róla. A siker mindenért kárpótolja őket. A fergeteges taps olyan életerőt ad nekik, hogy akkor minden kellemetlenségről megfeledkeznek. Mert a siker és a taps mindenüvé elkísérte és elkíséri őket. Az itthoni „Arany I.” minősítésekkor — igen, így: többes számban — és a határokon túli szereplésekkor ’ is. A Vidróczki tehát az öröm forrása azoknak, akik ebbe a csapatba tartoznak. Miért jöttek volna el most is azok, akik már „kiöregedtek” az együttesből, miért öltötték volna fel a csodálatosan szép népviseletet és ropták volna olyan hévvel, olyan fegyelmezetten és olyan jókedvűen az egykori táncokat az egykori szereposztásban? Mert akit egyszer megfogott a Vidróczki szelleme, az egy életre a rabja marad. Hogyan lehetne másként, hi- .szen a valamikori vidróczkisokhirtelen eszembe jut a Hídon című versének utolsó négy sora: „Megnéztem a Nádast, a patakon: / csend már az úr a régi partokon / Milyen furcsát változtunk mind a ketten: / Két gránitpart, futunk fegyelmezetten.” Később évek, egy-két évtized múltán tudatosodott bennem kellő büszkeséggel az akkori néhány perces találkozás. Furcsa: az ember csak élete öregebb éveiben tudja értékelni az igazán nagy pillanatokat, a soha többé vissza nem térő perceket! Mert közben még nagyobb tisztelője lettem Áprily költészetének, s alázattal olvasgattam a könyvespolcomon egyre gyarapodó köteteit. Mi több: tisztelni kezdtem azt a Jókai utcai épületet is és a szobákat, ahol dolgoztam, és ahol néhány évtizeddel korábban is otthon volt. Amikor a lépcsőket, a folyosókat róttam, gvakran eszembe jutott, hogy Áprily, aki már „akkor” nagynak, különleges tehetségnek számított, s 1925-1929 között szinten mindennapos vendége volt a „Sajtóháznak”, együtt — talán karon fogva, talán vitatkozva, esetleg anekdotázva — jöttek fel vagy mentek le Kuncz Aladárral, Sípos Domokossal, Berde Máriával, Remenyik Sándorral, Ta- béry Gézával, Kacsó Sándorral, Bartalis Jánossal, s talán-talán Tamási Áronnal és Nyíró Józseffel is. Áprily 1929 augusztusában váratlan és megdöbbentő lépést tett: szinte napok alatt távozott Kolozsvárról, Erdélyből. De csak fizikailag hagyta hátra azt a földet, amelyet szülőföldjének tekintett, és amelyet végtelenül tisztelt. Nem tudom, csomagjai közé tett-e egy marék szép, fekete erdélyi földet, de a végső döntés és a távozás napjaiban valami nagy lelki csata, belső háború j át- szódhatott le benne: a lábával ment volna, a leikével nem! De hát — magyarázta, talán önmegnyugtatásképpen is — a helybeli református kollégium sem ígérhetett már biztató jövőt neki: óraszámai lecsökkentek, sőt tornaórát is vállalnia kellett ahhoz, hogy kijöjjön szerény számítása. Amikor döntött a távozásról, talán egy egész világ omlott össze benne, de nemcsak benne, közvetlen környezetében is. Jancsó nak már több mint negyven unokájuk van. Ők is a nagy családnak a tagjai. Érthető, hogy az ünnepi alkalommal nagy-nagy szeretettel köszöntötték az alapítókat: Molnár Lászlónét és Zeltner Imrét, akik harminc évvel ezelőtt együtt mondták ki: kell egy Vidróczki. És lett Vidróczki, lett egy híresneves gyöngyösi együttes, amely városának, Gyöngyösnek is dicsőséget hozott. Ezért jelentette ki Keresztes György polgármester ünnepi beszédének végén: a város méltó módon gondoskodik majd az együttesről. Kitüntetés nélkül ez az alkalom sem múlott el. „Pénzzel bélelt” nívódijat vehetett át az együttes az Áfészek Országos Szövetségétől, és mellé egy németországi kiküldetést egy ottani táncfesztiválra. íme, egy újabb lehetőség, mint annyiszor előzőleg. A gála iránti érdeklődésre vonatkozóan hadd jegyezzem meg, hogy a pótszékezett színházterem is szűknek bizonyult a Mátra Művelődési Központban. Az értő közönség dübörgő tapssal miBéla, a neves irodalmi-közéleti személyiség akkor egyenesen azt állította, hogy ő (Áprily) volt az erdélyi költő. Kuncz Aladár, a Fekete kolostor híres szerzője meg így írt: „Nevetséges volna azt hinni, hogy Erdélytől elvál- hatik. Bizonyára ha ott, Pesten szemét egy kis időre is behunyja, egy láncaitól koszorúzott, hallgatag, holdvilágos vidék mered fel előtte. A titokzatos Erdély! Mint papírra a láthatatlan szó, úgy van az ő számára beitatva az erdélyi kép... Elég egy önfeledt belső felindulás, s máris Erdélyt látja, és Erdélybe éli vissza magát.” Áprily az érzelmek, a lélegzet- finom lelki tusák, a csendes, befelé forduló, szinte szemérmes szülőföldimádat, a belső indulatok költője volt. Ha Kolozsvár végeláthatatlanul nagy s talán világszép temetőjét járom, Áprily költeménye dobol a szívemben: a „Tavasz a Házsongárdi temetőben” című versét Apáczai Csere János, Aletta van der Maet emlékére írta, de én minden sorából kiérzem, hogy ez a vers sokkal többet fejez ki: magasztos óda szeretett városáról, Kolozsvárról: „A fényben fenn a házsongárdi csendben/ tovább dalolt a név zenéje benne/ S nagyon szeretném, hogy ha volna köny- nyem/ egyetlen könny, hogy ezt a dallamot/ Aletta van der Maet-nak megköszönjem. Leülök egy csendes padra, nem messze a XX. századi nagy színészünk, Kovács György sírjától, s nem tudom miért, de úgy érzem, hogy tegnapi nagy előadóművészünk éppen ezt az Áprily-verset szavalja. Vagy csak egykori versmondásának emléke dalol bennem? Leemelem a kalapom, és csendesen tisztelgek Áprily emlékének. Tudom, itt lenne a helye Neki is, az erdélyi magyarok között. De őt a visegrádi föld fogadta be. Huszonöt évvel ezelőtt! Ha az emberi lét oly hosszú lenne, november 15-én töltené 105. évét. Meghalt, de szelleme és csodálatos költészete tovább él, itt Erdélyben elsősorban, ahol legszebb verseit álmodta meg és hagyta az örökkévalóságra. Okos György nősítette az egyes számokat, mert azok magukkal ragadtak minden nézőt. Ez az együttes, így, ahogy van, már régen nem amatőr. Profi a szó minősítő értelmében, csak anyagilag szegényke. Ha nem csapta volna meg őket már any- nyiszor a siker szele...? Nem tudom, vállalnák-e még azt az irdatlan kemény munkát, ami kell ahhoz, hogy a lábak egyszerre lendüljenek, a karok egyszerre mozduljanak, és az egész olyan igazán rátartian büszke, magyaros legyen, mint amilyen. Lehet, hogy én elfogult vagyok, de nekem mindig nagy élmény a Vidróczki Néptánc- együttes műsora. Szívem szerint sok nevet felsorolnék, hiszen sokan megérdemelnék, de kénytelen vagyok visszafogni magam. így csak az együttes művészeti vezetőjét emelem ki, aki Zsuráfszki Zoltán. A tánckar vezetője Ombódi András és Berta Tibor, az együttes vezetője pedig Zeltner Imre. Végül: már előre örülünk a 35. évfordulónak. G. Molnár Ferenc Fellegi Ádám sorozata Fellegi Ádám zongoraművész december 9-én kezdi meg Egerben, az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán azt a hangversenysorozatát, amelyen elsősorban romantikus zeneszerzők darabjai szerepelnek: a műsoron Chopin, Liszt, Schubert, Weiber, Mendelssohn, Csajkovszkij, Brahms, Schumann, Berg és Kodály művei. Az utolsó est január 20-án lesz. Az ML Vállalkozási Iroda bérletezi ezt az egriek számára fontos programot, a zeneiskola vállalta ezt a szervezési feladatot. Szombathy Sándor két irányba induló képzőművész, fiatal, tapogatódzó, komor valaki. Az egyik útján nem kívánjuk tovább kísérni: ez az absztrakt, a gépigeometriai szerkesztésű rendszer, amiben a formáknak-vona- laknak egyéniséget kifejező- megvalló szerep nem jut, talán lehetne kezdeni egy s mást a színekkel, de így, ebben a formájukban, elrendezettségükben ezek színpárosítások csupán esztétikai játszadozásnak foghatók fel — a legjobb esetben. Nem ismerem meg belőlük az embert, aki azért nyúl eszközeihez, hogy nekünk, a kortársnak, a máról, magáról néhány részletet megfogalmazzon. Egészen más világ, köznapi énünkkel is leközelíthető az a táj, amiről Szombathy Sándor beszél. Komor vidék ez, minden erősen fényszegény, akár kietlen-kopárnak is nevezném a széles mezőt a hegyek aljában, ahová a művész elvezet. Ézeken a tájakon csak téli alkonyatot tudok elképzelni, ahol a jégcsap, nagy ólmos nehezék rakódik itt mindenre, színek nem is léteznek, talán az a valahonnan ideálmodott lány hord-hordhat némi pirosat, egy szemernyi fényt a szemében, akire valamilyen oknál fogva, netán egy elhamvadt szerelem végiggondolásaképpen emlékszik a festő. Borús ég, borús föld, s úgy érnek össze, olyan szomorú komorlással, mintha itt az örökkévalóság, a síri magány és a kipusztult világ reménytelensége lépett volna megbonthatatlan frigyre. Téli táj — írja az egyik képe alá, amely 1983-ban keletkezett, tehát innen s tova legalább tíz esztendeje mozog ebben az atmoszférában ez az ember. És nála az égbolt még egy kemény sűrítéssel mélyebben sö- tétebb, mint ahogyan a Földet ismerjük, ezt a mi bebarangolandó és mások által olykor szeretetre méltónak is minősített világunkat. Az idős nő és a fiatal lány portréja mellett, bár szemléletében igen távol tőlünk, felfedezhető egy munkája: Vázlat egy képhez. Hogyan értelmezzük ezt a látványát? A tar szikladombokon egy lombozat nélküli fát látunk öt-hat villás ágával, az előtérben mintha egy befagyott tőfelületen golyóbisok — de miből? — helyezkednének el, és mintha leejtették volna azokat, mert ajég repedései sugárszerűen futnak ki alóla. Az égbolton ugyanolyan forma, golyó, de Napnak kellene képzelnünk, esetleg Holdnak, de úgy búvik ki a gyapotszerű felhőségek közül, mintha súlyánál fogva éppen le akarna zuhanni onnan. Persze az is igencsak meglehet, hogy nekünk fogalmunk sincs az ábrázolás lényegéről, más kulcsot kellene, kellett volna hozzá használnunk. De hát nekünk csak a két szemünk van, a tapasztalás viszonylagos eredményei és szokásai rajtunk nem múlik, hogy a mi elképzelésünknek akár az ellenkezője bele ne férne abba, amit Szombathy Sándor idevázlatozott nekünk. Mert valahol, minden ridegsége, döbbenetes lefojtottsága ellenére ragaszkodik ez a magához is kegyetlenül magányosan közeledő ember ahhoz, hogy észrevegyék. Hogy szóba álljanak vele. Mi most erre tettünk kísérletet, de nem tudjuk, nem riasztottuk-e el magunktól végérvényesen ezt az alkotásra, gondolkodásra és megélésre teremtett emberfiát. Akinek érzelmei felől, ha nem is rövid idő múlva, de szeretnénk valamiféle híradást kapni. Ő mintha a rockosan harsány — és a szexért bolonduló — nagy többségnek magányos ellentételezője lenne. De ez a magány hova visz. Farka», András Áprily emléke Találkozás a „sajtóházban” Vázlat egy képhez
