Heves Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-15 / 295. szám

4

HORIZONT

HÍRLAP, 1992. december 15., kedd

Látószög

Reklám

Nyerít a reklámmondó nő a rádióban, tévében, amikor a „csak” valamilyen kilencre végződő áron kínálja egyik vagy másik cég portékáját. Meg kényeskedő hangon kiáltja világgá, hogy náluk már karácsony van, aztán a hallgatónak, nézőnek hasonlóan afektálva szintén boldog ünnepeket kíván.

Nem tudom pontosan, hogy kinek mennyi a „csak” ennyi vagy annyi, amit hall, meg amit lát. Jómagámnak sokszor, még inkább többször: igencsak. Drága, némely esetben — azt is mondhatom — megfizethetetlen. Néha még akkor is, ha éppenséggel lenne rá pénzem. Nem egy esetben ugyanis egyszerűen nem ér annyit. Szemfényvesztő, meglehetősen közönséges termék, netalán primitív gyártmány, vagy majdhogynem bóvli. Miután kevésbé, értékes áru, vagy egyenesen kacat, jön hozzánk eléggé bőségei külföldről is, bármilyen elegánsan, tetszetősen van csomagolva.

Az említett hölgy ettől persze tovább sikong — azért fizetik. Rendíthetetlen kedvvel, nap nap után igyekszik belénk beszélni, hogy a művelt, fejlett nyugati világban már régóta divatozó kilences végszámú ár az igazi, hiszen eggyel feltétlenül alatta van a valamivel drágábbnak. Igaz, amivel érvvel, eszünkbe nem juthat, hogy a kevesebb több. Ha kedvünk van hozzá, akár hálálkodhatunk is a gyártónak, forgalmazónak, amiért nem kér a portékáért magasabb, kerek összeget.

Hálálkodásra azonban sokunknak már sem kedve, sem energiája. Eléggé kifáradtunk az árakkal folytatott versenyfutásban, a piacgazdaság kínálatát mind kisebb élénkséggel vagyunk képesek figyelemmel követni. A reklámszövegek ké- jelgő, nyüszítő ismételgetése s a hozzácsapott ünnepi jókívánság önmagában valójában igen kevés a boldog karácsonyhoz. Ettől még üres marad a fenyő alja. Ha egyáltalán jut még fenyőre is mindenütt.

Van áru, igazán széles, alighanem minden eddiginél nagyobb a kínálat, a választék — csak a vevő egyre kevesebb. Hiába sok a „csak” kilencesig kúszó ár, számos fogyasztónál még előbb véget ér a lehetőség. Kiváltképpen, amikor az említett kilences előtt százas, ezres, tízezres számok állnak a cikklistán, már a játékboltban otthagyhatna a vevő csaknem fél százezret egyetlen s korántsem megragadó, lenyűgöző, ráadásul meglehetősen értelmetlen ajándékért.

Egyszóval a hölgy visítozásától sem nyugodtabbá, sem boldogabbá nem válunk — sokan. Nincs, s nem is lesz „Amerika” a teméntelen hazai üzlettől s a bennük felhalmozott rengeteg árutól. Aligha vigasztaló, hogy nemcsak alakul, hanem már van is egy gyakran emlegetett szűk réteg, amely amúgy istenigazából — mint a nyugati példaképek, vagy legalábbis majdnem, hozzájuk hasonlóan — fogyaszt. Hiszen a nagy többségnek egyelőre még reménye sincs arra, hogy valamikor maga is felzárkózik amazokhoz, annak is napi gondjai vannak, aki ha éppen még nem is dúskálhatna a földi javakban, mindenesetre rászolgált már hosszú, tisztességes munkájával a viszonylagos jómódra.

Ilyenformán pedig még csak neheztelni sem lehet rá, ha — ünnepvárás ide, karácsony, békesség oda — a negédes hangú, hízelgő jókívánságra is netalán egy cifrábbat, durvábbat mond válaszképpen. Hiszen a családban marad. Aki a rádióban, tévében lelkendezik — véletlenül sem hallja....

Gyóni Gyula

John C. Chalberg:

„Vissza szeretnék jönni Magyarországra”

Világunk nyitottabbá válásával örvendetesen megszaporodott azok száma, akik hosszabb- rövidebb időre vállalják, hogy szülőföldjüktől távol oktatják anyanyelvűket, ismertetik meg történelmüket, szokásaikat más kultúrabeli diákokkal. Ilyen feladattal érkezett Magyarországra John C. Chalberg, aki az amerikai történelemét tanította az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán. Egy évet töltött el a megyeszékhelyen, s visszautazása előtt kértük egy rövid beszélgetésre.

— Minneapolis egyik külső kerületében tanultam, szereztem meg a doktori, majd mesteri fokozatot. A sors úgy hozta, hogy ugyanebben az intézményben léphettem a katedrára, s tanítottam hazám történelmét — kezdte rövid bemutatkozással Mr. Chalberg. — Már régóta tagja vagyok a Fulbright Fellowship nevű szervezetnek, amely legfontosabb célkitűzésűnk azt vallja: az Egyesült Államoknak ki kell lépnie abból az elszigeteltségből, amely évtizedeken keresztül meghatározta viszonyulását az európai országokhoz.

— Itt tartózkodása alatt nyilván belepillantást nyerhetett a magyar felsőoktatás rendszerébe. Melyek azok az eltérések, amelyek alapvetően megkülönböztetik az amerikai struktúrától?

— Az amerikai diákok sokkal kevesebb tantárgyat tanulnak, így természetesen több idejük jut az alapos ismeretek elsajátítására. A tanév szerkezetében is különbségek mutatkoznak, hiszen a magyarországi két félévvel szemben nálunk háromnegyed év tanulás után van szünet. Lényeges eltérésnek tartom még, hogy amerikában sokkal magasabbak a tanulás költségei, így a diákok többsége az egyetem mellett dolgozik. S végül, a mi felsőoktatásunk nyitott, többnyire nincsen felvételihez kötve a részvétel.

— Valószínű, hogy nemcsak az oktatási rendszerekben, hanem a tanítás módja is más.

— Tapasztalataim alapján úgy érzem, önöknél inkább azt várják el a főiskolásoktól, hogy a hallottakat visszamondják. Mi talán nagyobb hangsúlyt fektetünk a gondolkodtatásra, tágabb teret adunk az egyéni következtetéseknek. Azt persze nem állítom, hogy a miénk az egyedül üdvözítő megoldás, valahol talán a kettő között kell a leghelyesebb utat keresni. Abban viszont biztos vagyok, hogy vizsgáink objektívabbak, mivel a szóbeli számonkéréssel szemben az írásbelit részesítjük előnyben. A kérdés mindenkinek ugyanaz, viszont a vizsgázó nem függ a tanár hangulatától, esetleges szimpátiájától.

— Tételezzük fel, hazatérve módja lesz arra, hogy a nálunk látott pozitívumokat az amerikai gyakorlatba átültesse...

— Feltétlenül elgondolkodnék azon, az államnak milyen szerepet kell vállalnia az oktatás finanszírozásában, a magyar szisztémát ugyanis helyesebbnek tartom. Szintén eltöprengenék azon, miként lehetséges az, hogy a rosszabb körülmények ellenére több eredményt mondhat magáénak az önök alsó- és középfokú oktatása.

— Most, hogy visszautazik, gondolom magában már mérlegre helyezte egyéves munkáját.

— Ez az időtartam arra volt elegendő, hogy megismerjem az itteni viszonyokat. Látom, hogy a második esztendőben sokkal eredményesebb munkát tudnék végezni. Éppen ezért mindenképpen szeretnék visszajönni, de előbb megvárom, amíg a novemberben Magyarországon született kisfiam legalább háromnégy éves lesz. (mo[nár)

Jugoszlávia háborús békétlensége I.

Eszék:

fehér karácsony, fekete tavasz?

Eszék sebei...

Mondták sokan, hogy ne menjünk, de hát az ember kíváncsi teremtmény, így aztán mégiscsak elindultunk Szántó György kollégámmal egy esős hajnalon a volt Jugoszláviába, hogy saját szemünkkel lássuk, milyen is a háború. Első utunk (miután kereket cseréltünk Kápolnánál egy durrdefekt miatt, és sok eseménytelen órát autóztunk a határig) Eszékre, a sokáig ostromolt horvátországi városba vezetett.

A határon, ahol a szinte kihalt átkelőhely is jelezte, hogy odaát még korántsem telj es a béke, már a piros-fehér kockás, horvát címerrel díszített új zászlót lengette a szél, gyorsan átjutottunk. Rögtön a túloldali első településen, Donji Mihojlácon belebotlottunk egy háborús ereklyébe: egy lelőtt J NA-repülőgép farok- reszébe. Innentől Eszékig semmi sem utalt a háborúra, ám a városban annál több árulkodó jelet találtunk. A városra zúdított, szinte folyamatos aknazápor rengeteg lakóház és középület falait szórta tele rút szeplőkkel, sok helyütt a légnyomástól kitört ablakokat még mindig csak nejlonfóliával pótolták. Az utcákról — ahol rengeteg a terepszínű egyenruhás gárdista — ugyan ösz- szetakarították már a törmeléket, de a sok helyütt látható homokzsákok arról árulkodnak, hogy sokan attól tartanak: csalóka a mostani csend.

Ezt erősítette meg az az idősebb, magyarul is tudó úr, akivel a híres főtéren beszélgettünk. Mint aggodalomtól ráncolt homlokkal taglalta, úgy véli, a téli hónapokra beköszöntött fegyvernyugvás csak átmeneti. A szer- bek most el vannak foglalva Szarajevó ostromával és a boszniai hadszíntér többi tűzfészkével, ám a jelek szerint a télen a város elesik, és akkor az erők átcsoportosításával ismét nyugat felé próbálják majd újabb területekkel növelni a Belgrádban megálmodott Nagy-Szerbia területét. Ennek a vélelmezett offenzívának egyik kiemelt célpontja éppen

Eszék lehet, annál is inkább, mert a város három irányból gyakorlatilag körül van zárva: a környező kistelepülések és szántóföldek nagy részét a szerbek birtokolják, miután véres és hosszú harcban megszerezték.

A város mindenesetre most igyekszik a jelenre és a közeli jövőig gondolni: az üzletekben felállított karácsonyi dekoráció jelzi, hogy ünneplő kedvüket a nélkülözések és a veszély ellenére sem vesztették el a horvátok. Bár a választék ezúttal jóval kisebb az itt megszokottnál, és az üzletek polcainak egy része bizony üres, azért mindenféle árucikkből van kisebb választék, és sok a déligyümölcs is. Igaz, a boltokban kevesen nézelődnek, és még kevesebben vásárolnak, ami nem is csoda: a vágtató infláció miatt az átlagfizetés körülbelül ötven márkát ér dinárban, ami messze elmarad az itt korábban megszokottól. A katonák ennél magasabb, 150 márkányi zsoldot kapnak, de hát ez sem éppen főnyeremény. Mint egy angolul jól beszélő fiatalembertől megtudtuk, két éve még naponta keresett enyit a tengerparton, idegenvezetőként. De ugye, háború van — és még senki sem látja a végét.

Sokan emlékeznek viszont az elejére, és az eszéki ostrom hónapjaira.

— Hosszú hetekig a pincében laktunk, és nem tudtuk, mikor lövik el a házat a fejünk fölül —

meséli estéli szállásadónk, akit nevezzünk egyszerűen Gézának, merthogy az igazi nevét senki sem szívesen látná viszont az újságban. — Levittük a tévét, a telefont, a hűtőgépet, és amikor volt egy kis csend, szaladtunk élelem után. Az udvarunkra is belőttek egy gránátot, a szomszéd házat telibe találták, de szerencsére a miénkben nagyobb kár nem történt. Hívtak a rokonok, hogy menjünk ki hozzájuk Németországba, mindenben segítenek. Az asszonyt meg a gyerekeket ki is küldtem, de nekem nem volt szívem itthagyni a házat.

Bizony, ezt meg lehet érteni: hatalmas, kétszintes, ízlésesen berendezett épületről van szó, látszik, hogy egy élet munkája fekszik benne. Ä szomszéd, telibetalált öreg kis házikóval viszont már nem törődik senki, monoton kopogással hullik bele a szanaszét repített tető résein át a vigasztalanul cseperésző téli eső.

A vasútállomásnál nagy erőkkel reparálják a rendőrség alaposan nelybenhagyott épületét, amelynek szinte minden ablaka betört, és a falon lévő díszburkolat is tropára ment. Mellette egy szép kis palota, első emeleti falan akkora lyuk, hogy be lehetne rajta hajtani teherautóval, tetejen fakult horvát zászló integet. Előtte az ENSZ-katonák fehér mikrobusza áll. Sem ez a szín, sem a sapkájuk kékje nem valami népszerű jelkép errefelé, a horvátok ugyanis úgy vélik, hogy az ENSZ-erők erőtlen fellépésükkel valójában a területeiket megszállt szerbeknek kedveznek. Voltak is tüntetések emiatt Eszéken, ahol táskákon, plakátokon, reklámtollakon világít a felirat: „Osijek nikada nece biti Ocek”, vagyis, hogy Eszéket sohasem fogják szerb néven, Oceknek nevezni.

Korántsem biztos, hogy e mondás igazságáért nem kell még kéményén megharcolniuk az eszékieknek...

(folytatjuk)

Koncz János Fotó: Szántó György

Egervár történelmi falai között megrendezett nyílt fórum másnapján frissen, mintha nem hét évtized megpróbáltatása állna már mögötte, belép a díszterembe mosolyogva és frissen Szabó Magda. Éppen Márton László „A nagyratörő” című szomorújátékának vitája folyt. Amikor meglátják Őt, egyszerre hallgat el mindenki és mély tisztelettel fogadja a szakma nagy mágusát. Pedig nagyrészt kollégák ülnek a hosszú asztalnál, fiatal írók és költők. A fanyalgásnak nyoma sincs, a tekintélytisztelet tanúi, részesei vagyunk néhá„Életveszélyes játék az írás”

Egervári beszélgetés Szabó Magdával

nyan. Ritka jelentség! A drámaelemzés folyamán rezdülését figyelik, szavaira szomjazva várják bölcs összegzéseit. És ő mindig nagyon készséges, higgadt és bölcs. A tanácskozás végén a magyar történelmi drámáról kérdeztük.

— Hittel vallom, hogy ez nemzeti igény — mondta. — így gondoltam és hirdettem évekkel ezelőtt is, mikor az írók ellen felvonultatta hadait a politika: „Ne írjanak történelmi drámákat!” A nyílt támadásra én többször is válaszoltam: tudniok kell a gyermekeknek, hogy hol születtek és miért. Erre a szakmunkásképző intézetekben megszüntették a történelmet, mint érettségi tantárgyat. A cenzorok érzékenysége ily módon nyilvánult meg, miután felismerték, hogy a történelem és így a történelmi dráma is sorsokat befolyásol. Persze, minden korszaknak meg voltak a maga tiltói, de írói is. Gondoljunk csak Katona Józsefre, aki nemcsak tudta, hogy a hősök színpadra vitele nemzeti igény, de vállalta is gondolatainak mondatba öntését, s ezzel együtt az ütközést is. Bár azzal, hogy a papokról írt sorait kihúzták a politikai-gazdasagi zűrzavarban süllyedt ország éppen ügyeletes ellenőrei, úgy érzem, semmivel sem volt nagyobb akkor a megaláztatás, mint a későbbi korok íróinak esetében. És említhetem például Illés Endrét. Az ő tolla jobban fogott, ha írásaim kurtításáról volt szó.

— A felelősség kérdését mindig az írónak kell vállalnia: kavics lesz-e belőle vagy lavina, mikor kezébe veszi a a tollat — folytatja. — Csak akkor szólaljon meg, ha fontos üzenete van. A kisebbségi sorban élő író szava hordozza a legtöbb veszélyt. Ezért játszódik a cselekmény ma is gyakran valahol messze, maradjunk Perzsiában. Aki itthon szánja el magát gondolatainak drámába öntésére, vigyázzon nagyon, képeit hogyan és mivégre festi. Ma igen sok ember élete lehetne egy dráma alapja. Akárhová nyúlunk, terjedelmes darab formázható belőle. A legéletveszé- lyesebb műfajok egyike a történelmi dráma. Életveszélyes játék. Mégis írni kell, de úgy, hogy tudjuk, anyanyelvéhez, történelméhez joga van mindenkinek. Vallást, felekezetet, ártatlan embert ne sodorjon magával. A Magyar Krónika IV. Béla idején Vatikánba került. Azt sosem kapjuk talán vissza. Azóta folyamatosan hamisítják történelmünket. Éesz-e megállás? Azt mondja valaki, hogy nincsenek olyan témák a magyar évszázadokból, amelyeket ne lehetne megírni. Én nem így gondolom. Szóljak Arany János hibáiról vagy arról, hogy Petőfi nem akart elmenni Segesvárra? Én ezt nem írom meg. írják meg azok, akik szükségét érzik. Az embereknek kellenek a hősök, tőlük őket elvenni felelőtlenség lenne.

— Gondolataim igazolására hozok egy példát a Habsburg udvarból. Szomory Dezső II. József drámájában Pármai Izabella szépségesen átleng a színen. A valóság pedig egész más volt. Pármai Izabella csak nőkbe volt szerelmes. És az udvar a mai napig nem adja ki a dokumentumokat. Akkor én most beszéljek Petőfi antihősségéről?

— Volt egy kor, ahol éppencsak megindult a magyar színjátszás a maga útján, s a színház kezdett erővé fejlődni. Ezt robbantotta fel a Martinovits-ügy. Az értelmiség börtönbe került, akik otthon maradtak, felégettek minden kéziratot, s Kulcsár István hiába könyör- gött az írókinknak, hogy nemzeti dráma megalkotásába kezdjenek. Kazinczy is inkább Hamletet fordít. És ekkor jelentkezett Katona József. Vannak ilyen idők, s kell, hogy kopogtassanak a Katonák, még ha olykor a legnagyobbak ellenzik is őket, mint a Bánk Bán szerzőjét Széchenyi: az Isten szerelmére, csak nem engedik ránk ezt a darabot?

— A drámaíró olykor megszállott, olykor filozofál, olykor kétségbeesetten kürtöt fúj. Ma helyük van újra táársadalmunk színpadán, szükség van rájuk, mégha úgy állnak is egymással, mint Kazinczy és Kölcsey: szemben... Ez egy életveszélyes ország. — mondta Jókai. Ő egy félisten. Égy szomorú félisten. Aki bántja, nem fogja megérteni őt. Ez egy életvezsélyes ország, mondom én is, ahol Kazinczy Gabor hangja felerősödött: „hagyjuk abba, mert úgy járunk, mint a vak Kölcsey, ki amióta verset ír, bolond.” Még igen gyakran ott járunk, abban a szomorú időben.

— Kérdem: miféle ország ez?

Sziki Károly

Eszék főterén már az új horvát lobogókat lengeti a szél

Tankbelövés nyoma a vasútállomás mellett

Frissen és mosolyogva lépett be a terembe