Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-11 / 266. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 11., szerda Mit nem lehet letagadni? A címben feltett kérdést csak nem tudtam elhessegetni magamtól, amikor az egri Ifjúsági Házban végignéztem két fiatal, Mátay Orsolya és Tóth Árpád munkáit. Mátay fest, Tóth rajzol. Mindketten a szerelem és a fiatalság vallomásait hozzák a nyilvánosság tudomására. De menynyire másképpen, mennyire más eszközökkel! És más tartalommal. Pedig mindketten ugyanarról beszélnek, még az is meglehet, hogy egymásnak mondják ugyanazt, remélem, ők is értik a másik monológját, mint ahogyan én is érteni szeretném őket, azaz alkotásaikat. Mátay Orsolya a lélek túlfeszített állapotát vetíti ki. Akkor is, ha a legegyszerűbb, de akkor is, ha a legelvontabb témákról nyilatkozik meg. Neki minden lejegyzendő. Akár rajzol, akár fest, indulatai az ösztönök mélyéről törnek fel, az emberi testrész intimebb alakzatait használja témaként, el-lemenve-merül- ve a bélbolyhok színezett vagy csak színessé tett világáig, nincs benne semmi tartózkodás. A szerelem is test és tobzódó lángolás elsősorban, a színek, a tüzes kifakadások a belső áramlás szabályait követik. Amit leír, amit kifejez, aminek a létezéséről meggyőz engem is, nem több és nem is kevesebb, mint az a mindent elsöprő belső vulkánszerű üzem, amely az adott pillanatban — s bizonyára nemcsak az alkotásában — fortyog, lávát önt, égő parazsat dobál a fehér izzásig, hogy aztán egy másik időben minden átváltozzék haraggá, hamuvá, megfontolássá. De előbb még elfogja a kísértés, az angyalok közötti közlekedő résen megpillantja az Istent. Nem azt, akit a liturgia szabályai szerint szoktak emberi elevenséggé varázsolni, hogy képzeletünk valamiig és valameddig is követhesse azt, akit „képzelmünk fel sem érhet”, fel sem mérhet. Az ő Istene földi szövődményekkel ábrázolandó, középen felsejlik a csukott szemű férfiarc — de lehet, hogy tévedek a nemi minősítésben —, törzse helyett ábrák mutatnak lefelé, s mintha a lábszárak helyett virágszirmok fonódnának össze, esetleg titokzatos szemek kíváncsi rejtőzése foglaltatik a rajzolatokban, hogy aztán körös-körül dicsfény és méltóság helyett, vagy azzal együtt ez a teremtett világ, növények és egyebek koszorűzzák a látványt. Itt is a keretezés mondja el a fontosabbat, a meggyőzőbbet, a termékeny és a szent erotikát, amit a fiatal művész átél. Itt minden romantika „túl van licitálva”, itt minden elég, ami a megjelenített formán túl van. Az ábra is olyan, mintha oltárképnek szánta volna. Tóth Árpád összehasonlíthatatlanul „nyugodtabb”, fegyelmezettebb, elvontabb, ha úgy tetszik, ökonomikusabb egyéniség, mint kiállítótársa. Van benne szemérmes tartózkodás is. Pár vonallal lép túl ábrázolási munkáján. Nő és férfi kapcsolat ez is, de csak azon lehet elábrándozni, hogy az összehajtó figurák, azokon is a túlhangsúlyozott szájak mit tudnak és mit akarnak elmesélni a másiknak. Az összetartozást semmi esetre nem hagyják ki, mert egybezárja őket a két szempár, a tekintet is. Már bonyolultabbá teszi a vallomásere- jű képletet az, amikor két férfi között kötelékszerűen „leláncol- tatott” egy lány, bár a két férfikar között a lány bal keze a bal oldali férfi felé nyújtózkodik. Gonosz kérdés: a szerelemben is van balkéz-szabály? Két nagyon őszinte és tehetséges fiatal szellemi és lelki összeütközésének lettünk hívott-hívatlan tanúi az Ifjúsági Házban. Jó ez a sorozat, ki ne fogyjanak a fiatal tehetségek! Farkas András Magyarok az ötszáz éves Amerikában VI/ 5. Egy sikeres rádiós, aki fél New Yorktól még egy óra autóút, és feltűnik Bridgeporte, Connecticut állam egyik legfontosabb városa. Öbölpart, csónakok és halászbárkák. Majd hatalmas gyárkémények magasodnak a csupa zöld táj fölé. Bridgeporte még ma is az egyik legjelentősebb magyarlakta település. Olyan város, melyet nagyrészt a kiván- dorlóhajókon utazó őseink építettek fel. Mára a sok ezer gyárból több tucatot bezártak már. Nem kedvez e vidéknek sem a bankok törvénye. Azt mondják, csak a legerősebbek maradnak meg. Évek óta itt áll őrt s a szavak megtartóerejét hirdeti, a megmaradás esélyeit latolgatja Pál László rádiótulajdonos. Egy személyben szerkeszt, felolvas, ír. És nem alkuszik. Szavai betöltik a teret, ahol lépdelünk, a termet, ahol meghúzódunk, csak az erdőben gyújtott tűz mellett csendesül egy kicsit. így beszél: „Képek, mondatok rontják éjszakáimat. Félébren félmondatok feszegetik agyamat. A tagadás és a remény viaskodik bennem: Szabadságpárt igen, de Pongrácz nem! Hírlapok közül a Hunnia, napilapok közül egyik sem, mert csak részben objektívek. Kunszabó igen, de kisebb fenntartásokkal. Kalmár László rádiós ne, de a dilettáns, magyarellenes Apartini sem! Torgyán jó szónok, és fontos, hogy van. Őt belezavarták valamibe, és most tönkreteszik. A Magyar Televízió manipulál, mindig is azt tette. Olyan felvételeket játszottak le a Torgyán-tüntetésről, melyet még a gyülekezéskor vettek fel. Arról aztán nem szólt a fáma, hogy több vonatot nem engedtek be Pestre, hogy a metrót leállították! A visszarendeződés veszélye nem múlt el, az ország kiárusítása felgyorsult, túl sok fegyver maradt illetéktelen kezekben. Sajnos, tele vagyok ilyen újsághírszerű félmondattal, de aggodalmam csak ritkán engedi azokat szabályos keretekbe préselni. Most mi történik, nézz körül! Az itt-ott-osok nyomulnak vissza. Csörtetve megkezdte feltölteni Magyarországot ez a kollaboráns had. Semmi máson nem fáradoztak évtizedekig, mint hogy megfeleljenek a Kádár-rendszernek, s az emigrációt szétzüllesszék. Erre szerveződött ez a banda. Ügynökök, árulók, ál-igehirdető papok! Most új ruhát öltve visz- szaszivárognak Magyarországra. Ne hidd, hogy csak kocsiban ülve, szobákban teázgatva merem elmondani mindezt. Leírom újságokban, elmondom a rádióban is. Nem minden kockázat nélkül persze, hiszen többször is megfenyegettek már életveszélyesen. Ha a stúdióból kijövök, sosem mulasztom el, hogy kocsim alá nézzek, mielőtt beszállok. Félek, de nevén kell neveznem a dolgokat. Csak így érdemes, így szabad! Reklámot beolvasni, viccelődni, zenét bömböltetni a legkönnyebb. Azt elvtelenül, elkötelezettség nélkül is lehet! De beszélek azokról is, akik Magyarországot újra elárulják, kiárusítják. A hazugságot gyűlölöm legerősebben, amely újra hasznos fegyver, élnek vele, és félrevezetik a szerencsétlen tömegeket. Arról szónokolnak, hogy forradalom volt, hogy megtörtént a rendszerváltás. Éz mind hazugság. Nem részletezem, hiPál László Bostonban » szén odahaza jobban tudjátok ezt. A harcot tovább kell folytatnunk, mert újra elaludt az ország. Ezzel pedig nemcsak a történelmi esélyt veszítjük el, de leradíroznak bennünket a környező országok is. Sokan jelentik, hazulról jött emberek, hogy rendben vannak a dolgok odahaza. Ebben a hazudozásban élen járnak neves színészek, előadók is, akiknek műsorából minden hazafias érzés hiányzik. Merrefe- lé haladunk? Mi lesz így! Ide ne jöjjenek újra valótlant papolni, mint tették az itt-ott szervezésében, éveken át. Az országnak igazi papokra van szüksége, nem hazug szónokokra/” If.. .JEm. , Nézem ezt a vékony embert egy massachussets-i erdőben, amint megfeszülnek izmai és erei a tehetetlenség állapotában, az akarat hevületében. Pillanatokra megpihen a tűz fényében, szalonnáját égeti, csurgatja. És én úgy látom őt, mint egy indiánt, a legutolsó egyikét, aki a háborúk békepipáját edzi a tűzben, reménnyel tartja azt, forgatja, mint szavait. Megpihenve más gyereke védelmében legalább, aki mégiscsak a legkisebb indián. Álmodja most már ő tovább ezt az univerzumot, ha már békét, csodát termő csöpp Istenként üldögél közöttünk e szavainkra szomjazó kis uzsorás. Sziki Károly J obb, ha előre megmondom: hosszú idő óta először éreztem magam moziban, a szó valódi értelmében, tehát nem egy olyan helyen, ahol színes kockák peregnek a szemem előtt és kábítanak el, hanem egy olyanon, ahol erezhetek, gondolkodhatok, és mindezt azért teszem, mert előttem, a vásznon ezt váltják ki a képek. A téma persze nem eredeti. A Csendes terrorban láttunk már hasonlót, ám ott egy házaspár küzdött meg egy, a házába tolakodó albérlővel, ami valamivel más, mint ha egy no vesz maga mellé egy másikat — ráadásul pszichésen némiképp deformáltat. A különbség persze mégsem ez, hanem a történet felépítésének a módja, s maga a képalkotás. Itt a történet elegáns, őszinte, már-már európai, kerüli a tengerentúlról megszokott durva sablonokat, jó darabig egészen köznapi. Köszönhető ez többek között a két remek színésznő játékának. Bridget Fonda és Jennifer Jason Leigh nem kapkodja el a gesztusokat, nem játszadozik feleslegesen az arcával, nem dramatizál pusztán a hatás kedvéért. Erényük a visszafogottság, ettől lehet a filmnek íve, eleje, közepe meg vége, vagy ha tudományosabb akarok lenni: bonyodalma, tetőpontja és megoldása. Hál’ istennek azt a buktatót is kikerülték az alkotók, hogy a jót és a rosszat állítsák szembe egymással, s persze a jót hozzák ki egyedüli győztesnek a végén. Végre valódi karakterek vannak: az őrült lány nemcsak félelmetes, hanem szánalmas is, indítékai, végletes ragaszkodása a megtalált „nővérhez” finom utalásokkal jut a tudomásunkra, nem pedig az arcunkba ordítják azokat. Mi vagyunk a képen, még ha kiélezett helyzetben is, a szereplők általunk is behelyettesíthetők, s ez az, amiért megnyernek bennünket. „Az ember nem tudhatja, kivel költözik össze— az intim szféránk van veszélyben, nem a társadalmi problémák, nem a messze dörgő ágyúk, nem is az indiánok... most arról van szó, hogy minket zavar meg valaki. Kinyitja az ajtót, belép a lakásunkba, és beleszól az életünkbe, sőt lassan kiszedi a bensőnket, a mi személyiségünket, és magára aggatja azt. Kínos a kiszolgáltatottság, az összezártság, és ez a film rendkívül jó, amiért kínlódni készteti a nézőit is. És most nemcsak arról van szó, nogy a horror eszközeit, a fény-árnyékot, a csendet, a zajt, zörejt és egyebeket több mint ügyesen használják a készítői — és ezért félünk —, hanem arról is, hogy muszáj rajta gondolkodni. Gondolkodni pedig nem arról kell, hogy mit kezdjen az ember egy pszichopata társbérlővel. Hanem hogy a rutinnal, kényelemmel nem megoldható szituációk gyávává avagy bátorrá tesznek-e bennünket. Doros Judit Pillanatfelvételek í. Nehezen vánszorgó idős ember — nyugodtan írhatnám, hogy aggastyán — botorkál a virágpiacon. Már legalább a tizedik árus portékája előtt áll meg, de innen is vásárlás nélkül megy tovább. Végre egy csodálatosan szép, sárga szegfűcsokor előtt állapodik meg. — Mit kér érte? — érdeklődik már begyakorolt hangsúllyal. Az árus mondja az árat, s dicséri a késő ősz ellenére is igen szép szirmokat. A férfi alkudozik, látszik rajta, hogy kis nyugdijából másra is tartalékol meg nemi pénzt, de miután megegyeznek, előkotorássza a pirosas papírpénzeket . Gazdát cserél a szegfűcsokor. — Jó, hogy kaptam — motyogja az öreg az éppen várakozó vevőnek. — Tudja — teszi hozzá fontoskodva —, a feleségem, a kedves, nyolcvanadik születésnapját üli. S a sárga virágot imádta örök életében. Meglepem vele. Percekig nézem, szemmel kísérem az aggastyánt, amint sétabotjára bízva magát, megindul hazafelé. Magához, szíve tájához szorítja az éppen csak beszélni nem tudó virágcsokrot. Látni szeretném az ajándékozás, az ajándék átvevésenek örömét. De ez, ugyebár, két ember szigorú magánügye... A virág viszont szép, csodálatosan szép... És jó, hogy nyolcvanon túl is örülni tud neki az ember! 2. Elgondolkozva olvasom, hogy az angol Sir Robert Mayer nemrég nősült. Hányadszor? Nem tudom. De nem is ez a lényeg! Hanem az, hogy 101 éves fejjel 51 éves feleséget vitt a házba. Ilyen, vagy ehhez hasonló esetet azonban még számon tartanak a világ anyakönyvi hivatalai. Emberünknek azonban esküvője napján egy könyve is napvilágot látott, „Az első száz évem” címmel. Gondolom, hogy a sikeren felbuzdulva most kezdi gyűjteni az anyagot második száz éve megírásához. Ez ugyebár az abszolút optimizmus! Hallottam még, hogy nem tudom melyik országbeli 83 éves aggastyán beiratkozott az egyetemre. Nem más okból, csak azért, hogy feleségéhez hasonlóan végre ő is diplomás lehessen. Mi ez, ha nem a hitvestárs abszolút tisztelete? Azt is hallottam, hogy az egyik külnegyedi tömbház tizedik emeleti lakója földig érő kötélhágcsót akar erősíteni az erkélyére. No nem az állandóan ra- koncátlankodó felvonó pótlására vagy megbosszulására, hanem testi kondíciójának megőrzésére, izmai erősítése érdekében! Hát ez meg micsoda, ha nem az abszolút sportimádat? Reggel fél hatkor kel. Felöltözik, bundasapkát nyom a fejére, lemegy a térre, bejárja a város főutcáit, betér a korán nyitó üzletekbe, nézelődik, keresgél, s olykor vásárolgat is. Ugyanezt megteszi még vagy kétszer délelőtt, s még a piacig is elvándorol. Ha nem masért, hát megnézni: hogyan alakulnak az árak. Ázt mondja, hogy egészségi, erőnléti szempontból is jó a koránkelés meg a séta. Az ebéd elfogyasztása után ledől a díványra, kezébe veszi az újságot, de mindjárt le is teszi. Annak örül, hogy ma is jó napot zárhat majd, hiszen a hentesnél majdnem csont nélküli húst kapott, a kávézóban jobb volt a kávé, mint később szokott lenni, az ABC-ben kiváló minőségű bort tehetett a kosarába, a kenyeresnél éppen akkor jött a friss szállítmány, a felvágottas üzletben pedig olyan disznófő- sajtot „fogott ki”, amelyben jókora darab sovány hús is díszlett... No lám, ismételgette magában, miközben már majdnem alomba szenderült: a nyugdíjaséveknek is megvannak a maga örömei... Okos György
