Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-10 / 265. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 10., kedd Látószög Levelező vezetés Leveleznek egymással legmagasabb állami méltóságaink. Miniszterelnökünk még mindig a média-ügyben irogat, mi­közben a címzettekkel ország-világ előtt személyesen is talál­kozik, szerepel. Nemigen mosolyognak ugyan egymásra, de a haragot, a gyűlöletet sem mutatja tekintetük. Láthatóan tehát béke van közöttük, ellenségként aligha mutatkoznának édes hármasban. No, de hát akkor mire az írásos üzengetés? így fenköltebb, elegánsabb vagy divatosabb a kapcsolattartás, a mindennapi munka? Avagy Európában így szokás? Nem tudom. Csupán az ismerős a számomra, hogy amikor még nem voltunk Euró­pában, pontosabban el sem indultunk oda — egyszóval abban az „átkos” régi világban, előző rendszerünkben — szóval, ak­kor is találkoztam olykor hasonló gyakorlattal, de többnyire lényegesen alacsonyabb szinteken. Gyarlóbb eberek között. Például hivatali előadók készítettek egymásnak vagy osztály- vezetőiknek különféle feljegyzéseket, meg az osztályvezetők közvetlen s nagyobb főnökeiknek. Egyrészt mert ez is a bü­rokráciához tartozott, másrészt pedig, hogy ügy mondjam: némileg bizalmatlanok voltak a másikkal szemben. Attól tar­tottak, hogy ezt, vagy azt utóbb esetleg letagadják, ha papíron nem rögzítik. Magasabb körökből nincs különösebb tapasztalatom ha­sonlókról, mivel ott kevésbé forogtam, a sajtó, a rádió, a tele­vízió pedig ritkán vagy sohasem adott hírt nagyjaink levelezé­séről. Egyebekről igen, köztük olyanokról is, amelyeken köz­napi elmém szintén megütközött. Hiszen például az írásos érintkezéshez hasonlóan azt is különösnek tartottam, amikor a prominens megyei vezető nemcsak az átelleni épület gazdá­jához, hanem ugyanannak a háznak a másik feleben székelő elvtársához is látogatott, ahelyett, hogy egyszerűen csupán át­ment volna az ominózus beszélgetésre, megbeszélésére. Fur­csálltám már a puszta tényt is, nem még, amikor olvastam is az újságban. Netalán, amikor jómagámnak kellett közölni az ostobaságot! Ez azonban — hangsúlyozom — akkor volt, s nem manap­ság történt. A mától érhetően többet, okosabbat várok. Meg­értem én, persze, hogy megértem a protokolláris formaságo­kat is — de módjával. Elfogadom, mert mi mást tehetnék, ha országunk legmagasabb rangú vezetői néha leveleznek is egy­mással. Am nem tagadom: jobban, sokkal jobban örülnek annak, ha — amit csalc tehetnek — szóban, emberibben intéz­nének el a Nagy Házban. Vagyis a kapcsolatuk közvetlenebb, szorosabb, őszintébblenne, mentesebb a formaságoktól. Az­tán — nem tagadom — az is vidítana, ha egymás társaságában többször látnám őket derűsebben, mosolygósabban — akár az utcán, a színházban vagy valamelyik étteremben, amely előkelő ugyan, de más előtt is nyitva áll, netalán jómagámnak sem túlságosan megfizethetetlen. Valahogy ugyanis rtyugodtabban néznék rájuk együtt és külön-külön is, derűsebben élném a jelent, nagyobb remény­nyel várnám a jövőt. S aligha lennék egyedül ;rzéseimmel. Gyóni Gyula Az Idő fénylő nyoma Gülch Csaba interjúi nyugati magyar írókkal A letűnt rendszer első három évtizedében a nyugati magyar irodalom létezéséről is alig sze­rezhetett tudomást az itthon élő olvasó. A merev elzárkózás és szembenállás az 1980-as évek elején kezdett oldódni: ez idő tájt bontakozott ki hazánkban egy tétova, felemás, a kor kirekesztő szemléletét szükségképpen ma­gán viselő, de ezzel együtt is tila­lomfákat döntögető es tiszteletre méltó érdeklődés a magyar emigráció irodalma iránt. Az igazi változást azonban csak az 1989-ben lezajlott fordu­lat indította el, lépésről lépésre megsemmisítve azokat az ideo­lógiai és politikai tabukat, ame­lyek korábban akadályozták vagy korlátok közé szorították a szorványmagyarság irodalmá­nak beáramlását az egyetemes magyar kultúra vérkeringésébe. Hosszú időszak felgyülemlett adósságait kell törlesztenie könyvkiadásunknak és iroda­lomtörténet-írásunknak, évek szívós munkáját igényli, amíg a magyar diaszpóra által megte­remtett értékekek elfoglalhatják méltó helyüket a magyar kultúra egészében, szervesen és termé­kenyítőén beépülhetnek a ma­gyar szellemi elet immár széle­sebb alapokon újjászerveződő folyamataiba. Fontos és tovább nem halasztható feladat elvégzé­sére vállalkoznak, missziót telje­sítenek azok, akik részt vesznek a nyugat-európai és a tengerentúli magyar alkotók hazai megis­mertetésében. Közülük való Gülch Csaba is, ez az Enesén(!) élő fiatal ma­gyartanár — „mellékesen” há­rom kiskorú gyermek édesapja —, aki 1988-ban — amikor alig pislákolt még némi fény a törté­nelmi alagút végén — úgy hatá­rozott, hogy azt az időt és energi­át, amit nem emésztenek föl munkahelyi és családi gondjai, a nyugati magyar irodalom kuta­tására fordítja. Magányosan, ál­dozatokra is készen, puszta lel­kesedésből, az egy és oszthatat­lan magyar kultúra szolgálatá­nak hitevei és küldetéstudatával útnak eredt, mint a népmesék harmadik fiúja, s bebarangolta irodalmunk Lajtán túli tajait. Számba vette és vallatóra fogta a nyugati magyar irodalom jeles művelőit. A velük 1988 és 1991 között készült beszélgetéseket — összesen tizenkilencet, bevezető soraiban folytatást ígérve — Az Idő fénylő nyoma (interjúk ten­geren innenről és túlról) címen nemrég jelentette meg Győrben úgy, hogy maga teremtette elő a kiadás költségeit is. A nyugati magyar irodalom múltját es jele­nét áttekintő élőszó megírására Szakolczay Lajost, a kiváló iro­dalomtörténészt, a „hatágú síp” egybehangolásának régi szószó­lóját, az egyszerűségében is so­katmondó címlap megtervezésé­re Borbély Károly festőművészt sikerült megnyernie. Az értékes életrajzi és könyvészeti jegyzete­ket az Európai Protestáns Ma­gyar Szabadegyetem magyar iro­dalmi antológiáiból kölcsönözte, s kiegészítette saját adataival. Sorrendben a következő írók vallanak életükről és pályájukról a kötet lapjain: András Sándor, Borbándi Gyula, Csepelyi Ru­dolf, Csiky Ágnes Mária, Doma- hidy András és Miklós, Ferdi- nandy György, Forral Eszter, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Horváth Elemér, Kocsis Gábor, Major-Zala Lajos, Saáry Éva, Szabó Ferenc, Szépfalusi István, Tollas Tibor, Vándor Györgyi és Vitéz György. A ran­gos névsor arról tanúskodik, hogy Gülch Csaba beszélgető partnereinek kiválasztásában mellőzött bármiféle előítéletet és egyoldalúságot, kizárólag az ér­tekekre figyelt, szándékai szerint a nyugati magyar irodalom teljes körét, valamennyi irányzatát át­fogja. Az inteijúkra gondosan fölkészült, alaposan megismer­kedett a megszólaltatott írók műveivel, problémafölvetései túlmutatnak a közhelyek, a kuri­ózumok szintjén, a protokolláris körön. Kérdéseire ezért kap tar­talmas, a sors- és műértelmezést hatékonyan segítő, az életművek lényegét érintő válaszokat. Kö­tete ezáltal válik a nyugati ma­gyar irodalom tanulmányozásá­nak megbízható, adatokban és gondolatokban igen gazdag for­rásává és dokumentumává. Annak a magyar emigráció­nak a történetébe avatja be az ér­deklődőket ez a könyv, amely — szemben például a Rákóczi- vagy a Kossuth-emigráció tagjai­val — megélhette eszméi diada­lát. Hogy így történt, az nem kis mértékben az ő küzdelmeiknek, a hazához való rendületlen hűsé­güknek is köszönhető. Mindvé­gig hívek maradtak vállalt hiva­tásukhoz, amely itthon megtaga­dott hagyományaink, elsősorban az 1956-os forradalom és sza­badságharc emlékének őrzésére és a kisebbségi magyarság érdek- védelmére irányult. A menekül­tek magukkal vitték választott hazájukba az „elnémítottak megbízólevelét” — idézi Tollas Tibor Cheslaw Milost, a Nobel- dijas lengyel költőt. Folytatták ott hagyományápoló és nemzet­építő tevékenységüket, ahol „a magyar szellem torkára fojtották a szót”. „Amire vállalkoztunk, azt az utolsó pillanatig teljesítet­tük... kitartottunk és végeztük munkákat, egészen addig, amíg a magyar szellem ismét szabaddá nem lett” — fűzi hozzá Vámos Imre iménti szavaihoz Borbándi Gyula, föltárva a müncheni Új Látóhatár 1990-es megszűnésé­nek okát is. A Magyarországon végbe­ment politikai, átalakulás — ezt illusztrálja az Új Látóhatár sorsa is — identitászavarhoz, könyvki­adók, folyóiratok felszámolják hoz, kulturális közösségek báijL' lásához vezetett a magyar etm^ ráció életében. Akkor találhatja meg ismét önmagát, eredeti hi­vatását a szórványmagyarság, ha legjobb képviselői — betöltve to­vábbra is a magyar kultúra kül­földi követeinek és tolmácsainak szerepét — bekapcsolódnak az anyaország szellemi életébe, s hazahozzak és megosztják ve­lünk azokat az élményeket és ta­pasztalatokat, amelyeket a nagy­világ miénknél gazdagabb de­mokratikus hagyományokkal rendelkező, fejlettebb országai­ban szereztek. A még meglévő külső és belső határok lebontásá­val, az anyaországi, a nyugati és a kisebbségi magyar alkotók ösz- szefogása réven megteremtőd- hctneK egy páratlan méretű, a sa­játosságok polifóniájára, az egy­ség és a különbözés dialektikájá­ra épülő világirodalmi ozmózis feltételei. A hazai és a nyugati magyar írók harmonikus együttműködé­sének keretei természetesen nem jöhetnek létre máról holnapra, nehézségek és zökkenők nélkül, hiszen évtizedek előítéleteit, hiá­nyos és hamis információit kell helyreigazítanunk. Saáry Éva mutat rá, hogy a nyugati magyar irodalommalKapcsoIatos „mos­tani hazai publikációk az anyag nem ismeretén, nem értésén ala­pulnak, szeszélyesek, ötletszerű- ek”, az alkotók kiválasztásában, megítélésében és népszerűsíté­sében olykor „sznobizmus, sze­mélyes ismeretség vagy a régi po­litikai beidegzés* játszik szere­pet, „ez a módszer indokolatlan fölértékelésekhez, leértékelé­sekhez, kifelejtésekhez vezet”. Gülch Csaba könyve — és remélt folytatása — egy teljesebb és igazságosabb irodalomtörténeti kép kialakítását is segítheti. Lisztóczky László I •• börtönből. Ezután többször is megpróbálkoztunk a szökéssel, hogy apám után menjünk, de mindhárom alkalommal elfog­tak bennünket. Anyámat újból börtönbe zárták, s csak a forra­dalom napjaiban szabadult ki. Mielőtt az oroszok teljesen el­foglalták volna Magyarországot, a vég előtt pár órával elhagytuk az országot. Egyetlen kistáskával a kezünkben apám után indul­tunk. Szent Louisban akadtunk rá. Újrakezdtünk mindent, hoz­záláttunk a széthullt cserepek ösz- szerakásához, s nehezen hittük, hogy egyszer még jó színvonalú polgári életet élhetünk. Ked­vünk lassan visszatért, de csak kicsi adagokban, és kezdtünk megkapaszkodni ebben az ide­gen világban. Hosszú évtizedek­re elvesztettem kapcsolatomat a hazámmal. Magyarokkal az emigrációban nem barátkoztam. Az elmúlt évtizedek hazai for­máit és színeit agyagba írtam, agyagból gyúrtam. Sikeres kera­mikusnak tartanak. Most újra ta­nulom szeretni ezt az országot. Már elmerészkedtem Egerig, de még nem mertem elmenni Mát- rafüredre, hogy a régmúlt rossz emlékű napjaimra a helyszínen emlékezzem. Nem tudom, hogyan kezdjem el, hiszen csak a fekete kocsikra emlékezem, amelyek minden nap elvittek az iskolába és tanu­lás végén újra ott vártak rám.” Sziki Károly Magyarok az ötszáz éves Amerikában VI/4. A mátrafüredi ÁVO-s üdülő emlékei Az óceán fölött, Európa után, Amerika előtt 10 ezer meter ma­gasságban, — 60 Celsius fok kül­ső hőmérséklettel dacoló gépen nehezen telik az idő. Talán a ha­todik óra a legnehezebb, mikor az összes műetelt és italt végig­kóstolta már az ember. Nem lel vigaszt a szikrázó napsütésben sem. Egyedüli menedeke csak a Sétáló János, az old scotch whisky. Néha sikerül legyőzni az unalmat, s a lankadó utazó ver­seket bányász elő táskája legmé­lyéről, amolyan időűzo írásokat. No persze, hogy ilyenkor ráz legerősebben a repülőgép, vagy ilyenkor kell besötétíteni az abla­kokat, mert egy csapnivaló film­mel ajándékozzák meg az utaso­kat. Ezen a szép nyári napon azonban valami más történt. A hátam mögött ülő hölgy magya­rul kérdezett. Miután hosszú nyomozással kiderítettem, hogy a mosolygó arc hozzám szólt, te­hát ez meg az ébrenlét fázisa, vá­laszoltam. Azóta beszélgetünk. Igaz, kisebb-nagyobb szünetek­kel, de beszélgetünk New York- közeli otthonukban, gyönyörű kerámiái között, Egerben, a Bu­dai Várban, Szilvásváradon. Lőrincz Zsuzsának hívják, mesterségének címere: kerami­kus. * * * „A két világrend felállt, egy­másra irányított radarokkal, ágyúkkal, rakétakilövőkkel az ember biztonsága védelmében, jelszóval felsorakoztak a hadak. Azt mondják, ma már nyugod- tabban élhetünk, azt mondják. Én értek az agyaghoz, de a politi­ka mozgató mechanizmusából nem sokat látok. Remélem, hogy úgy van, s igazat mondanak. Most már szeretek Magyaror­szágra is jönni, egykori hazámba, szülőföldemre. A féljem ameri­kai, semmit sem tud magyarul. Minden vágyam, hogy megsze­rettessem vele is ezt az országot. Pedig nagyon rossz élmények fűznek ide. Apámnak ugyanis volt egy ci­pőgyára Pesten, amelyre ráte­nyerelt az állam 1947-ben. Elke­seredésében apám itt hagyta az országot, itt hagyott minket, és Amerikáig meg sem állt. Ott is elismert cipész lett, csak a kedve nem tért vissza többé. Anyámat „Az ember biztonsága védelmében” Egy amerikai anyahajó Lőrincz Zsuzsa kerámiái között nemcsak a csonka család ténye szomorította, de a szökés miatt még börtönbe is zárták, mint nem kívánt személyt, az állam el­lenségét. Engem pedig elvittek Mátrafüredre, ahol az ÁVO-s üdülőben házi őrizetben tartot­tak. Minden reggelem úgy kez­dődött, hogy a tisztek szüléimről faggattak. Tíz éves voltam ekkor, de tudtam, hogy anyám védel­mében hazudnom kell. Azt mondtam: szüleim mindig is pár­tolták, sőt szerették a szocializ­must, ezt az állami rendet elfo­gadták. Nehéz volt hazudni, hi­szen mást hallottam otthon, és mást kellett mondanom, de anyám legalább megmenekült a Hány arcban hány titok? Korponay Margó legújabb tárlata — a huszonegyedik — a Megyei Művelődési Központ­ban látható, még e hét végéig. A viszonylag későn induló művésznő alapélményé az erdő. A sűrűség a titokzatosság akár a Mátrából, akár a Bükkből. Még emlékszünk első nyilvános je­lentkezésének hangulatára, ahol a táj, a hegyek, az oromzat felé vivo hajlatok adták az összhan­§ ot, az élményt, a sok árnyalat­án, de mindig is kékben villó- dzó, a fényt is inkább elnyelni szándékozó tájegység és látvány élményét. Mára csak akvarelljein lehet nyomon követni azt az állhata­tosságot, ahogyan kikeresi a fes­tő a neki fontos részletét, hogy elmeséljen valamit róla, vagy be­leszője mindazt, amit ő átélt. Ko­molyan vett önmagáról mostan­ság a színskála minden fokozatá­val színes ábrákat álmodik. És nemcsak a fák között honos ár­nyakról, arról a vonzó és olykor indulatokat is gerjesztő változá­sokról képez le fontos részlete­ket, amik benne, a művészben, a sorsában követik egymást. Előbb csak a sziklák-fagyökerek között lefutó patakok tűntek fel képein vízesésszerűen, de nem sokára valahonnan belefutottak a képeibe a fehér ruhás nőala­kok, mint az ókori mitológia képzelt, ám valósnak hitt alakjai. Ábrándok formáiban, hosszú sleppes, tógaszerűen lobogó ru­hák látszanak itt és most a fény­ben is világító hegyoldalakra igyekvőkön, mert valamiféle célt akarnak elvárni. Azért bizonyta­lan e tündérszerű figurák mozgá­sa, mert tekintetükkel nagyon tá­volra mutatnak, valahol a csú­cson túlra. Mintha hívásukkal együtt magukat is kínálnák azoknak, akik a képben, a képről még nem is jelezték érkezésüket. És hogy semmi kétség ne tá­madjon bennünk az állandó mozgást, a folytonos meglepeté­seket illetően, a kép jól kimért rendszerében, a lombok között, vagy azok keretében arcok jelen­nek meg, szemek, amikben egy másféle ragyogás tűnik fel, mint ami a tájban belefészkelődött. A festő több szinten, több lelki ese­ményt dolgoz fel. Néha úgy is érezzük, mintha ezek a lelki mozzanatok nem is egyidejűek lennének, holott az ábrázolás­ban egymás mellé sorolnak, egy­mást értelmezik, hatnak is egy­Alapélménye az erdő másra. Mintha egy misztérium­játék első, második, harmadik és ki tudja, hányadik részletét egy­be akarná olvansi, láttatni az al­kotó, mert úgy érzi, hogy csak ez az együttes, ez a sokrétű láttatás mondhatja el az igazat róla. Már mint a művéről. Aki arra szüle­tett, hogy a benne drámázó je­lenségekről, a lélek izgalmairól mesélje el, a teljesség igényével mindazt, amiről neki vallania kell. Azt már mások is észrevet­ték, hogy teljesen befejezett kép nincs, valahol mindig lehetne ke­resni a folytatását. Vagy éppen az ábrát olyan részlettel kellene még gazdagítani, amiből több és másabb is kilátszik, mint a befe­jezettnek hitt alkotás egészéből. Mi úgy találjuk, hogy az ábrázolt misztériumok olykor több helyet kérnének itt maguknak, vagy ar- $ rébb tolnák-tessekelnék az erzel- I meket, elgondolkodást váltva ki ■) belőlünk. Korábban köznapi polgárar- cok megfestésével is vívódott I Korponay Margó. Akkor a jel- i lem, az arc harmóniája, a sze- 8 mek, a tekintetek összhangja I éreztette, mi megy végbe az ab- g rázolt személlyel elfogultan had- I ban álló festőben. Mára az arcok, I ezek a ragyogásban is otthono- I san kedvesek, harmonikusak jel- I zik, hogy a festő —nehéz küzdel- I mei közben — eszményeket, ide- J ákat keres, amikben hinni lehet. I Amiket és akiket meg lehet sze- I rezni, és az álmok szintjén meg is I lehet szeretni, De hány titok van I egy arcban? És hány arc válik ti- I tokzatossá? Nekünk. , I (farkas) I FELSZERELÉS—BÚTOR—AIÁIVTIÉK HÓIT ÚJDONSÁGAINK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents