Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-07-08 / 263. szám

8. Cseh lap Benesről és a Tuhacsevszkij-ügyről HÉTVÉGI MAGAZIN _______HÍRLAP, 1992. november 7-8., szombat-vasárnap A magyal* borok világhíre Az 1938. évi XXX. törvénycikk — A Noah szőlő alkonya — Fluton? Hamburger­fesztivál Seymourban Hússal töltött zsemlék repül­tek, hosszútávugrók ketchup­patakon siklottak át, és tízezer ingyenadagot osztottak szét ab­ban az amerikai városkában, amely azzal dicsekszik, hogy 107 évvel ezelőtt ott sütötték az első hamburgert. A Wisconsin állambeli Sey­mour négy év óta minden eszten­dőben fesztivált rendez a nagy esemény emlékére. Az idei ün­nepség fénypontja az volt — szá­molt be az AP amerikai hírügy­nökség tudósítója —, amikor egy Ohio állambeli nagy hamburger­áruházi lánc vezetője a „hambur­ger otthonának” nevezte ki Sey- mourt. A 2500 lakosú település egy Charlie Nagreen nevű férfiról emlékezik meg a fesztiválon. Nagreen mutatta be először a hamburgert a járási vásáron 1885-ben. — Kellemes családi ünnepsé­get rendezünk, és egyben reklá­mot csinálunk városunknak — mondta Pat Krohlow, a fesztivál szóvivője, aki saját magát „ham­burger-aktivistának” nevezi. A vendégek között szerepelt Jeff Braun, a wisconsini egyetem volt diszkoszvető bajnoka. Egy hamburgert 64,90 méterre hají­tott. Ez a jelenlegi rekord. Tracy Vallafskey viszont 10 centiméterrel elmaradt a 31,77 méteres női rekordtól. O, mint mesélte, már a középiskolában megtanulta a diszkoszvetés tech­nikáját. A ketchup-ugrásnál Jim He- inke megvédte bajnoki címét. Megdöntötte saját rekordját: 45,76 métert ugrott és siklott egy plasztikpályán, amelyet a piros mártással vontak be. Még egy rekord dőlt meg: Dave Layton négy hamburgert falt fel 2 perc és 1 másodperc alatt. Krohlow szóvivő kijelentette: reméli, hogy hamarosan felépí­tenek egy hamburgercsarnokot, ahol az ezzel a tipikusan ameri­kai étellel kapcsolatos emlékeket fogják kiállítani. V an, aki a táncot szereti, van, aki a lovakat, és vannak, akik mindkettőt. Szeretni per­sze, sokféleképpen lehet; játék­ból, passzióból, de úgy is, hogy arra, amit szeret, az egész életét ráteszi az ember. Ez utóbbiak az igazi nagy szerelmek, az elköte­lezett odaadások, amelyekbe ha netán belepusztulnánk is, azt mondanánk: megérte! A gyökerek mindig vezetnek valahová; a szülő, a szülői ház, a szülőföld, amelyek az indíttatást adják, kiváltképpen, ha a sarjadó csemetékre tudatosan ügyel is valaki. Minek is tagadnánk, hogy a gyermekkor bokrai között gyakran keresgélünk, miközben magunkban hordozzuk eleink szunnyadó génjeit, amelyek azonban csupán olyanok, mint a bibliai magvak: sorsuk attól függ, hogy milyen talajba hullnak... A fenti példázat szereplői: Kovács Ernőés, Németh Erzsébet — valamint egész háza népük —, akik három esztendővel ezelőtt egy mesés, nádfödeles, padlófű- téses, stilizált parasztházat ál­modtak és építettek — önmaguk és családjuk, barátaik két keze munkájával — Makiárra, ahol a házaspár dolgozik. A férj a mű­velődési ház igazgatója, a felesé­ge, Zsóka tánctanár. Az afrikai nyári forróságban is méteresre nőtt az eresz alatt az öklömnyi termést adó paradi­csomfa, de még a napégette virá­gok is sejtetni engedik, hogy itt a kert dísze, sőt egyik fontos meg­élhetési forrása a családnak. A múzeumnak is beillő, tágas hall­ban beszélgetünk, amelyből egyebek között nyílik az abrosz- nyi műhely, ahol Zsóka a mind ismertebb — és általa vezetett —, főleg általános, de középiskolá­sokból is álló tánccsoport részére varija, alakítja, készíti a szüksé­ges kellékeket. — Szentesi vagyok! Hátge- rincferdüléses kislány lévén, ti­zenkét éves korom óta édes­Egy tanulmány cseh szerzője arra a következtetésre jutott Tu­hacsevszkij meggyilkolásának 55. évfordulóján, hogy a Szov­jetunió marsallját német-szovjet összeesküvési együttműködés­ben távolították el. A Reportér című hetilap kettős számában Ja- roslav Valenta ugyan egyelőre maga is csak feltételezésnek tart­ja elméletét, de kinyilvánítja: hajlandó rögvest feladni az értel­mezést, ha valaki hihetőbb ma­gyarázattal áll elő. Az ügy egyik főszereplője az a Skoblínnevű orosz tábornok, aki Heydrichnek, a német biztonsá­gi szolgálat vezetőjének megbí­zásából orosz monarchista emig­ránsok között gyűjtött híreket. Skoblin 1936 novemberében gazdájának azt jelentette: mo­narchista körökben az a hír járja, hogy Tuhacsevszkij katonai ősz- szeesküvéssél akarja megbuktat­ni Sztálint. Az információ az SS-főnök Himmler útján Hitlerig jutott, aki egyetértett azzal, hogy csele­kedni kell. A „harmadik biroda­lom” számára a ragyogó képes­ségű főtiszt közellenség volt: a legmodernebb módon kívánta korszerűsíteni országa fegyveres erőit, s a sajtóban Németország háborús előkészületeiről publi­kált. Berlinben ekkor olyan ok­mányokat hamisítottak, ame­lyek szerint Tuhacsevszkij meg­engedhetetlen kapcsolatokat tart fenn a német vezérkarral. Az iratokat Benes elnök környeze­tébe csempészték, abban a biztos meggyőződésben, hogy siet azo­kat Moszkvának továbbítani. A szerző mégsem ennek a ténynek tulajdonítja a legna­gyobb jelentőséget, hanem an­nak, hogy Skoblin — Heydrich által gyanított, az orosz sajtó által pedig tavaly óta bizonyítottnak vélt módon — az NKVD-nek is ügynöke volt. A cseh publicista szerint Skoblin Heydrichnél történt 1936-os őszi jelentkezését még augusztusban megelőzte egy fö­löttébb érdekes másik esemény: Göring birodalmi marsall hiva­talos látogatáson tartózkodott Lengyelországban. Itt Jan Szembek gróf külügy­miniszter-helyettessel találkoz­anyám „tánctornára” fogott, amely mind a gyógyulásomat, mind szerelmemet meghozta a néptánc iránt. íme, a gyökerek! A gyökerek szárba szökkent lombjai azután elértek Egerig, ahol a tanárnő végül is alapító tagja lett äz egri néptáncegyüttesnek, és az egri, tíz évig tartó táncpedagógusi te­vékenységbe belefért a tanár­képző főiskola, ahol — mint tán­cossal — összeismerkedett Ko­vács Ernővel, aki táncpartnere, majd félje lett... Balázs, a nagyobbik fiú trap- pol föl a falépcsőn: fényképeket kutat, anyuka a „trófeákat” mu­tatja: a sikerek dobozokba szorí­tott bizonyítékait. 1981-ben lett Ifjú Népművész, innen kezdő­dött a versenyek időszaka, a „szólótáncfesztiválok” — há­romszor nyert aranyat —, majd jött az „Aranygyűrűs táncos” cím. A tánc tehát a család egyik szerelme, a másik a lovak, a nagy értékű fedező mének, amelyek az igazgató úr szeme fényei, és amelyek gazdájuk után nyeríte­nek az istállóban. Nos, a vonzódást kutatva, itt is a gyökerekig kell visszalovagol­nunk, mert amilyen szakérte­lemmel beszél most Balázs a lo­vakról, valaha az Ernő gyerek is így élt-halt a lovakért. va, elmesélt Tuhacsevszkijről egy fölöttébb figyelmet érdemlő esetet. A szovjet marsall tavasz- szal Londonban hivatalos kül­döttként részt vett V. György ki­rály temetésén. S amikor úton hazafelé Berlinbe érkezett, mi volt az első dolga? Az, hogy nemcsak a német véd­erő tényezőivel igyekezett min­denáron találkozni, hanem ma­gával a „vezérrel” is. A Reportér tanulmányának szerzője szerint a Göring által tudatosan terjesz­tett és természetesen nemcsak lengyel füleknek szánt dezinfor- mációra gyanús gyorsasággal jött a Skoblin-féle összeesküvési hír. A közkatonának lefokozott és csak 1990-ben rehabilitált Old- rich Tichy tábornok, aki a hábo­rú alatt Londonban a Benes-kor- mány katonai hírszerző osztálya offenzív csoportjának vezetője volt, erről a „furcsa véletlenről” így nyilatkozott: én akkor felté­teleztem volna, hogy az én dezin- formációm eljutott a megfelelő fülekbe, s az ellenfél jelzi, hogy elfogadja ezt a hírszerzési játé­kot! Vagyis: a kettős ügynök Skob­lin későbbi jelentése, amelynek igazi értelmét ő maga nem is ér­tette, azt jelentette, hogy a cím­zett, Moszkva kész hitelt adni a dolognak. Ezután a hírek közve­títőjét, Benes elnököt kellett meggyőzni arról, hogy a marsall valóban a németekkel paktál. Ma sem világos egészen, hogy a csehszlovák elnök kivel, mikor és mit juttatott el a Tuhacsevsz- kijt terhelő német hamisítvá­nyok közül Moszkvába. 1937. február 9-én Mastny berlini csehszlovák nagykövettel azt kö­zölték „bizalmasan”, hogy a bi­rodalmi kancellár fontos válto­zásokat vár Moszkvában, mert Sztálin ellen katonai puccsot for­ralnak... Ám Benes elnök figyelmét leg­inkább egy nem a birodalmi fő­városból, hanem Moszkvából, méghozzá a vádlottak padjáról származó hír keltette fel. 1937. január 23-án a második nagy moszkvai perben Kari Radek vádlott Visinszkij főügyész kér­désére azt válaszolta: a trockista — Olyasféle ez, mint a tejbe aprított kenyér! — jut eszembe a mondás: kenyér is meg tej is egy­szerre, amelynek az ízét sem megunni, sem elfelejteni nem le­het... Zsóka, a kedves háziasszony langyos gyógy teát hoz délutáni frissítőként, merthogy itt, ebben a családban semmi sem történik véletlenül, és a házépítéstől kezdve a kertgondozáson, a tán­con és a lótenyésztésen át, min­den része egy életformának, amelybe a gyógytea, a reformét­kezés éppen úgy beletartozik, mint a naponta végzett jógagya­korlatok, a gyerekek számára az úszás, az örök mozgás. — Mit ebédeltek ma? — Tökpörköltet petrezsely­mes krumplival, fokhagymás uborkával... Ki tagadhatná, hogy manap­ság a megélhetés egy művelődé- siház-igazgatói és egy tánctanári fizetésből, „tiszteletdijból” nem lehet könnyű, így aztán a nagy kert ígérete csaknem sorsdöntő. A kert, amelyet természetesen maguk művelnek, de ahol a tik­kasztó szárazságban úgy szól a kapa, mint a lélekharang, és a föld annyi esőt látott, mint amennyi verejték reá hullt. — Mi dolgozva pihenünk! — mondja a feleség, a táncpedagó­gus, akinek szíve darabja a mak­összeesküvők célja egyebek mel­lett annak kieszközlése volt, hogy nyilvánítsák semmissé a Csehszlovákia megsegítése vé­gett vállalt szovjet kötelezettsé­get, vagyis az 1935. május 16-án kelt kölcsönös segítségnyújtási szerződést... A Reportér évfordulós cikk­írója szerint ez a vallomás okoz­ta, hogy Benes most már kész­pénznek vette a német dezinfo- mációkat. Nem feltételezte — ír­ja —, hogy Radeknek, a Komin­tern egykori külpolitikai szakér­tőjének, a Pravda kommentáto­rának bíróság előtt tett vallomá­sa egyazon műhelyből szárma­zik; nem gondolhatta, hogy amit a világ hamarosan Tuhacsevsz- kij-ügyként emleget, az a való­ságban német-szovjet összees­küvés gyümölcse. Mert — mi­ként megállapítja — a moszkvai vallomás és a német dezinformá- ciók nemcsak időben feleltek meg jól egymásnak, hanem esz­ményi módon ki is egészítették egymást. Márpedig ilyen időbeni és tartalmi egybeesési véletlenek nincsenek. Sztálin akkor már a Németor­szággal való megegyezés kocká­zatos, sőt hazárdjátékát űzte. Nem kizárt, hogy Tuhacsevszkij és a hadsereg más vezetői szem­beszálltak volna egy ilyen ha­zárdjátékkal, mert benne a szov­jet állam fenyegetését, sőt egye­nesen pusztulását látták volna. A józanul gondolkodó emberek a Kreml zsarnoka számára azon­ban veszélyesek voltak, s nem­csak potenciálisan. Tuhacsevszkij tragédiáját né­melyek Benesnek róják fel, s egy cseh történész is legutóbb az el­nök legnagyobb hibájaként tün­tette fel — írja a Reportér. Ez azonban nem logikus következ­tetés, hanem rövidzárlat. Benes ugyanis nem ítélte el Tuha- csevszkijt, hanem a szövetsége­seket tájékoztatta (Párizst is) igen nyugtalanító információk­ról. Volt oka feltételezni, hogy Moszkvában valamit forralnak, ami németbarát katonai juntát segíthet hatalomra. A csehszlo­vák elnök nem maradhatott tét­len ebben a helyzetben. Ezt a fel­adatát Edvard Benes teljesítette — állapítja meg a szerző. lári táncegyüttes, amely — im­már egy alapítványi háttérrel — túl van a kezdeti lépéseken, mi több, az első sikereken is. Átgondolva mindent, az jut az eszembe, hogy az életerőnek ily mérvű pazarlását csak a termé­szet ismeri: a fák szárnyas és szárny nélküli magvai vetik így bele magukat ezerszám a szélbe, hogy bár egyikük megkapasz­kodhasson valamelyik sziklare­pedésben. Aztán picit eltűnőd­ve, mégiscsak arra a következte­tésre jutok, hogy másként élni — lepottyanni találomra, mint a makk — nem is érdemes... A makiári táncosok harmadi­kok lettek — húszból — az orszá­gos középiskolások táncverse­nyén. És ez nem semmi. Mint ahogyan az sem, hogy a néhány éve összeverbuválódott csoport Törökországban turnézott, még­hozzá emlékezetes sikereket ért el az isztambuli nemzetközi gyer- mektáncfesztiválon — a Megyei Művelődési Ház szervezésének köszönhetően —, nem is szólva a hazai, augusztus 20-i fellépések sikereiről... — Táncpedagógiai törekvése­im is vannak! Ismerve a családot és Zsókát, csodálkoznék is rajta, ha nem lennének. Csak a szavait irányít­ja felém, a tekintete tovaszáll az egri 10-es iskolába, az egri főis­kolához, ahol majd oktat és tanít. Pedagógusokat népi táncra! A mozgás és a tánc szeretetére, olyasvalamire, aminek a gyöke­rei már nem is csupán a lábak­ban, hanem a szívekben rejtőz­nek, és — mint a szabad madár röpte — átszelnek országhatáro­kat is... Ez utóbbi már nem foglalko­zás, hanem elhivatottság! Úgy mondják, csupaszon, semmivel születünk. Pedig a gyökerekből táplálkozó hajlamaink a megha­tározóak... Szalay István A magyar borok fejlődéstör­ténetét, világhírét kutatva hamar kiderül, hogy hosszú, sok évtize­des harc áll mögöttünk, ugyan­akkor nagy sikereinek ellenére sem vagyunk még az út végén. Talán nem lesz érdektelen az e témára figyelő olvasók szemeit ráirányítanunk arra, hogy 1938- ban hazánk néhány megyéjében — így Hevesben is — mintegy húszezer holdra volt tehető az a terület, amelyben az úgynevezett amerikai szőlőfajták hoztak ter­mést. Közelebbről a Noah, a Dele- ware szőlőfajtákról van szó, és az akkori kormány 1938. évi XXXI. törvénycikkéről, amely kötelezővé tette az említett szőlő­fajták kivágását, méghozzá úgy, hogy a termelőket nem érhette veszteség. Ki tagadhatná, hogy ez hatal­mas minőségi fejlődést jelentő lépés volt a maga nemében még akkor is, ha a valóságban az ame­rikai szőlőfajták teljes kiirtása — több okból — nem történt meg, és a nemkívánatos területekbe nem tartozott bele a népélelme­zésre polgárjogot nyert Othelló szőlő. Tallózva a korabeli sajtóban és az e témában megjelent tanul­mányokban, kiderült, hogy bár­mennyire is „jó” volt e törvény, óriási felháborodást váltott ki or­szágszerte. A lapok „szőlőirtás­ról”, pusztításról cikkeztek, a gazdák jelentős része felháboro­dott, követelték a kormánytól, az akkori kisgazdapárttól a tör­vény visszavonását, később — a hajthatatlanság láttán — a gaz­dák hiánytalan anyagi kárpótlá­sát. Nem hallgathatjuk el, hogy a szőlőkivágásokat átoltásokkal is pótolni lehetett. Akárhogyan is csűijük-csa- varjuk, ezzel a törvénnyel a No­ah szőlőnek befellegzett, amely azért is fontos volt, mert az ame­rikai fajtákból nyert bor a legsilá­nyabb európai szőlőből nyert bor minőségét sem ütötte meg. Sajátságos poloskaíze még ak­kor is kiüt, ha más, nemes fajták­kal házasítják, illetve házasítot­ták. A kocka tehát el volt vetve, a törvény minden acsarkodás, til­takozás ellenére megszületett, kötelezve a gazdákat, hogy a szó­ban forgó fajtákat vágják ki, il­letve oltsák át nemesre a régit. Nem árt tudnunk, hogy akko­riban a világpiacon a magyar bo­rok értéke — ahogy mostanság szokták volt mondani — a padló alatt volt, idehaza 10-20 fillére­kért kótyavetyélték el még a jobb minőségű „oltványborokat” is. A világ egyszerűen nem volt haj­landó tudomásul venni a magyar borokat, versenyről pedig — ép­pen a „kevert” fajták miatt — szó sem lehetett. A korabeli szaklapok a direkt- termő fajtákat okolták egyértel­műen a minőségromlásért, a ver­senyképtelenségért, és megkísé­reltek lelket önteni a gazdákba, a szőlőtermelőkbe, akiket valóban óriási feladat elé állított a hatal­mas terület kivágása, átoltása. A Földművelésügyi Miniszté­rium óriási energiát fektetett a felvilágosító és propaganda- munkába, maga mellé állította a szakembereket, akik természete­sen — a gazdák kárpótlását is kö­vetelve — „törvénypártiak” vol­tak. így szól az akkori földműve­lésügyi tárca akkori summázata: „Fontos gazdasági érdekünk fűződik ahhoz, hogy mindenféle árletörést megakadályozzunk, boraink megfelelő árát és jöve­delmezőségét biztosítsuk... ” Közel egy emberöltő telt el a törvény megjelenése óta, és — nincs új a nap alatt — úgy tűnik, hogy ugyanezt a felhívást a jelen­legi magyar kormány, illetve Par­lament is megszavazhatná, ép­pen a magyar borok világhírének növelése érdekében... Amint arról már említés tör­tént, figyelembe véve az akkori hírközlő szervek kezdetlegessé- -: gét, nem volt könnyű a propa­ganda jó irányba való terelése, a felvilágosító munka megszerve­zése, ezért főleg az újságok vál­lalták az indokok felsorakoztatá­sát. Ezek között nem hiányoztak az egészségre káros hatások sem, így a Noah és egyéb borok ártal­mai: növekszik az idióták, az el­mebetegek száma a „Novás” fal­vakban, arról nem is szólva, hogy a gyermekeknek reggelire adott forralt bor károsítja az agy­sejteket, butítja az ifjúságot. íme, egy idézet: „Arra való tekintettel, hogy az országban átlag háromszázezer hektoliter amerikai szőlőből szűrt bor terem, feltétlen szükség volt a Noah-ügy végleges rende­zésére.” Statisztikák jelentek meg ar­ról, hogy a „boros” falvak iskolá­iban gyengébbek voltak a tanul­mányi eredmények, több volt a májzsugor és más betegség... Bizonyára kíváncsi az olvasó, hogy az akkori kormány hogyan váltotta be a „kártalanítási” ígé­retét... Nos, lássunk csak egy újabb idézetet, amely talán rávi­lágít erre a cseppet sem lényegte­len kérdésre: „A kormány azt akarja, hogy az érdekelteket semmiféle kár ne érje, ezért a szőlők kivágásáért vagy átoltásáért katasztrofális — holdanként 140 pengő — állami támogatást állapít meg. ” Ez bizony nem volt egyszerű I döntés a kormány részéről, bár ] minden teher ellenére a kisebbik I rossz volt, ha összevetjük a ma- I gyár borpiac teljes összeomlásá- I val, amely már-már a küszöbön j állt. Ma már igencsak nehezen le- ] hét vállalkozni annak eldöntésé- f re, hogy ez az összeg sok, kevés, I netán elegendő volt-e a feladat 1 elvégzéséhez, a jelentős szőlőte- f rületek nemes fajtákkal történő ; pótlásához, mindenesetre nem csupán gesztusintézkedés volt, sokkal inkább a teljes kártalaní­táshoz volt hasonlítható, annak is nevezték. A kép teljessége kedvéért ta- ; Ián nem untatjuk a tisztelt olva­sót egy újabb idézettel: „Bizonyosra vehető ezek után, hogy 1941 végéig eltűnik az or- \ szág területéről az egyesek által népszerűnek nevezett, de oly ve- szélyes és ártalmas, közgazdasá- j gi szempontból teljesen értékte­len Noah szőlő. Eltűnik, és átad­ja a helyét olyan szőlőfajtáknak, amelyek nemes gyümölcsükkel és a belőlük szűrt boraikkal meg- : teremthetik új világhírünket...” Az 1938-as törvény nagy je- \ lentőségét és szándékát senki nem vitathatja — még ily nagy idők távlatából sem —, s azt még ; kevésbé, hogy a kormányzat nem akasztotta az amúgy is sze- . gény, tönkrement magyar sző­lősgazdák nyakába a „fajtavál- j tás” költségeit. Ez a tény tény marad akkor is, ha meggondoljuk, hogy 1941-re nem tűnt el végleg és teljes egé­szében hazánkból a Noah szőlő, j hiszen kedvezőtlen, nehéz, sa- j nyarú idők jöttek, és a feladatot a későbbi nemzedéknek a későbbi évtizedekben kellett megoldani­uk véglegesen. Manapság ismét válságban van a magyar borászat, óriási fe­leslegek halmozódtak fel, és ha — szerencsére — nem is a régi okokban, ám mégis a „minőség­ben ” keresendőek a gondjaink. Tennivalóink nem kicsinyek — ellenkezőleg: óriásiak —, ám ezeknek a megoldása már a jelen kormányára, illetve szakember- gárdájára tartozik... November 9-től úi akciók az eeri Centrum Áruházban! Aiánlataink:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents