Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-07-08 / 263. szám

Üj LOLLIPOP játékok széles választékban! H ÍRLAP, 1992. november 7—8., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Tízmillió portugál új fiatalsága Pontosan 800 esztendővel ez­előtt, 1192-ben egy birtoklevél volt az első portugál,nyelvű do­kumentum; ez a Tihanyi Alapí­tólevéllel mutatkozó párhuzam nem az egyetlen, amely a magyar látogató szemébe ötük Európa legnyugatibb fekvésű országá­ban. Portugália területe — valami­vel több mint 90 ezer négyzetki­lométer — és lakossága épphogy tízmillió fölött, szintén meglehe­tősen közel áll a magyar adatok­hoz. Történelme, ha nem is ölel át 11 évszázadot, több mint 800 éves. Persze, itt már inkább a kü­lönbségek jellemzők, nem állt az utóbbi évszázadokban külső megszállás alatt, inkább portugál hódítók osztoztak a középkori világon spanyol hajós vetélytár- saikkal. A Tejo folyó partján a Belem torony kőcsipke-költeménye és a felfedezők emlékműve, az At­lanti-óceánt 1922-ben déli irányban, Brazília felé átszelő hidroplán nemrég kiállított pon­tos mása éppúgy emlékeztet a portugálok felfedező kíváncsisá­gára, mint az Április 25. híd kar­csú kábelívei alatt szünet nélkül ki-be haladó hajók mai mozgása. A hajdanán Salazar diktátor­ról elnevezett híd arról a napról kapta mai nevét, amelyen 1974- ben a puskacsőbe dugott szegfű­virágok vértelen forradalmával a fiatal tisztek mozgalma megdön­tötte a túlhaladott gyarmatbiro­dalmához makacsul ragaszkodó, az ország igazi fejlődését már fé­kező Caetano-rendszert. Aztán Portugália meg tudott szabadul­ni a balos diktatúra-kísérletektől is, és a ’80-as évekre olyan politi­kai demokráciát teremtett, amely többéves tárgyalás után, 1986. január 1-jén elnyerte fel­vételét az Európai Közösségbe is. A közelmúltban Lisszabon először látta vendégül a közösség állam- és kormányfőit, és a maga nemében példátlan sikersztorit ismertethetett velük. Már a tag­ság távlata is felgyorsította a gaz­dasági növekedést: 1985-től im­már hetedik éve folyamatos és gyors a fejlődés. Az évi 3,3 és 5,5 százalék között ingadozó nem- zetijövedelem-bővülés átlagban 1,5 százalékkal haladja meg a közösség ritmusát. A hivatalos adatok szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1990-ben el­érte a 6000 dollárt. Ez ugyan a közösségi átlagnak csak mintegy fele, de Portugália történetében a legmagasabb szint — és mutat­ja, hogy az ország képes volt a se­hova sem vezető gyarmattartó háborúból megindulni az euró­pai integráció korszerű távlata felé. Ma Portugália azok közé a rit­ka országok közé tartozik, ame­lyekben eltűnt a számottevő munkanélküliség — 1991-ben a 4.869.000 fős munkaképes la­kosságból 4.694.000-nek volt munkája. S immár nem az ipar, hanem a szolgáltatások képezik a fejlődés motorját, mint a fejlett országokban általában. Az inflá­ció üteme ugyan ma még megha­ladja a közösségi átlagot, tavaly 12 százalék körül járt, de idén már csak 7-8-ra prognosztizál­ják. Az utóbbi évek sikerei a Cava- co Silva vezette konzervatív kor­mányhoz és erélyes privatizációs politikájához fűződnek, de a szo­cialista párti Soares elnök és pártja a szociális igényeket kép­viselő, erős ellensúlyt képez. A kommunisták képviselete a haj­dani 20 százalékról 8-ra csök­kent. A fejlődés jelei jól láthatók a mindenfelé folyó építkezéseken, a főváros forgatagán, a kirakatok bőségén. Az is tény, hogy az élet­színvonalbeli különbségek nőt­tek, több a gazdag, de sok a sze­gény is, és a feltörő új paloták gyakran nyomortanyák szom­szédságában emelkednek. A nyitott határok, az európai pers­pektívák, a beáradó külföldi tő­ke (tavaly mintegy 7 milliárd dol­lár, mivel a Ford és a Volkswagen hatalmas üzemet épít Lisszabon­tól délre) azonban mindenütt éreztetik hatásukat. Mindezt mintegy betetőzi, hogy Portugália a Tizenketteket fogadhatta szép fővárosában, a világszép Szent Jeromos-kolos- torral szemben épült új kongresz- szusi központban. Az évtized el­ső nagy portugáliai randevúja volt ez. 1994-ben a Tejo-parti város lesz Európa kulturális fő­városa, és a közelmúltban jelen­tették be, hogy Lisszabon elnyer­te az 1998. évi világkiállítás ren­dezésének jogát. Ha valaha a bi­rodalmi nagyság adta Portugália súlyát, ma az új európai lendület. Ez a tízmilliós ország biztató példa arra, hogy egy olyan állam, amely nem a múlt, hanem a jövő felé néz, új felvirágzást képes te­remteni népének. Száz esztendő tenisztörténelem — vitrinben Shairistike és Boris Becker: mi közük lehet egymáshoz? A nyelvtörő szó nem Becker leg­újabb barátnőjének neve, hanem azt a játékot nevezték így egyko­ron, amely a leimeni fiatalembert híressé tette az egész világon. A eredeti görög jelentése szerint egyszerűen labdajátéknak for­dítható shairistike feltalálójáról, a teniszjáték több mint száz esz­tendővel ezelőtti kezdeteiről és fejlődéséről tájékoztatja látoga­tóit Londonban a világ egyetlen teniszmúzeuma. Amikor a rangos teniszbaj­nokság idején a világ figyelme két hetre London elővárosára, Wimbledonra irányult, csupán azok a szerencsések látogathat­ták az All England Lawn Tennis and Croquet Club területén lévő múzeumot, akiknek sikerült a sorsolással kiosztott belépője­gyek egyikét megkapniuk. Az év többi részében azonban minden teniszrajongó számára nyitva áll, akik egyszersmind pillantást vet­hetnek a nagy események szín­helyére, a Centre Courtra. En­nek gyepét egész éven át féltve gondozzák és óvják a világ te­niszcsillagai számára, akik min­den esztendő júniusában mérik itt össze tudásukat. Walter Wingfield, az angol ki­rályi hadsereg veteránja, földbir­tokos 1874-ben egy új játék kita­lálásával akarta gyarapítani a megcsappant családi kasszát. Bár a két ütős labdajáték ilyen­olyan formában már ismert volt egy ideje, csak Wingfield tette — ügyes marketingmunkával — igazán társaságképessé. Szép fa­ládába csomagolva kínált négy festett ütőt, egy zsák német lab­dát, hálót, ehhez cölöpöket a be­vetésükhöz szükséges kalapács­csal együtt, továbbá egy köny­vecskét, amely a játékszabályo­kat tartalmazta. Ennek a készlet­nek egyik eredeti példánya a mú­zeumban megcsodálható. A tisztes ár és az előkelő cso­magolás — mint az ugyancsak megtekinthető rendelés-nyil­vántartó könyvből is kitűnik — elsősorban az arisztokratákat, a királyi család tagjait, egyházi fér­fiúkat és a parlamenti képviselő­ket csábította vásárlásra. Bár rengeteg kelt el a játékból, Wing- fieldnek sohasem sikerült ötleté­ből pénzt kovácsolnia, mert nem szabadalmaztatta, így hamaro­san megjelentek a piacon a játék olcsó másolatai. Maradt számára az utókor méltatása — a tenisz­múzeumban. Csupán néhány évvel koráb­ban teremtődött meg a füves pá­lyán játszott tenisz két előfeltéte­le: Edwin Buddig 1830-ban ta­lálta fel a fűnyírógépet, és a múlt század ötvenes éveiben jelent meg a piacon az első gumilabda — tudja meg a múzeumlátogató. Addig az útős labdajátékokat homokkal vagy fűrészporral töl­tött labdával játszották, ezek azonban nem pattogtak. A játék népszerűsége első al­kalommal 1877-ben késztette az All England Clubot arra, hogy bajnokságot újon ki. Eddig egy­ben ez volt az egyetlen alkalom, amikor a férfi egyesben valódi wimbledoni — név szerint Spen­cer Gore — nyerte a versenyt. A wimbledoni tenisz több mint százesztendős fejlődését ütők, labdák és öltözékek jól szemléltető gyűjteményével do­kumentálja a múzeum. Alig hin­né az ember, hogy a XX. század elején a hölgyek teljesen zárt, földig érő ruhákban tudták ül­dözni a labdát. Öltözékén elő­ször Suzanne Légién lazított 1919-ben, aki az előkelőségek megrökönyödésére csupán vád- liig érő szoknyában, kiskabát nélkül lépett a pályára. A szép francia sportolónő — képe szin­tén megcsodálható a múzeum­ban — ekkor megszerezte össze­sen hat bajnoki címe közül az el­sőt, és forradalmasította a női te­niszruhát. A győztesnek járó trófeákat, amelyeket minden esztendőben a kenti hercegnő nyújt át, köz­vetlen közelről megtekintheti a múzeumi látogató. A bajnokok ugyanis csupán nevüket vésethe- tik fel a hátoldalra, a tekintélyes méretű ezüsttárgyak a klub tulaj­donában maradnak. A kiállítás megörökítette Björn Borgot és Martina Navrati- lovát is. Ők egy-egy teniszöltözé­küket adományozták a múzeum­nak, amelyeket nevezetes győzel­meik alkalmával viseltek: Borg azzal a ruhával képviselteti ma­gát, amelyben 1980-ban egymás után ötödször lett egyéni győztes, Navratilova pedig 1990-ben vi­selt dresszét adta oda, amelyben kilencedik egyéni bajnokságát nyerte Wimbledonban. Harc a kábítószer ellen A kábítószer elleni küzdelem nemzetközi napjá­nak megtartásáról az ENSZ közgyűlése határozott 1987-ben, így először 1988-ban rendezték meg. A kábítószer-probléma a világ legsúlyosabb gondjai­nak egyike. Az ENSZ, illetve a Nemzetközi Kábí­tószer-ellenőrző Tanács évente jelentésben számol be a kábítószer-kereskedelemről. A legutóbbi, 1991-es jelentés szerint a „kábítószerfronton” a : helyzet szinte változatlan. A 40 oldalas dokumen- tűm legfeljebb eltolódásokat jelez a kábítószer-fo- J gyasztas és -kereskedelem fő területei tekintetében, am összességében nem sok pozitív változást rögzít. A főbb megállapítások egyike, hogy a veszélyezte- ; tett területek közé tavaly bekerült Afrika, amely­nek 17 állama semmilyen kábítószer-ellenes egyez­ményhez nem csatlakozott, így kitűnő piaca az érté­kesítőknek. Ez utóbbiak elsősorban a kokainnal vették célba az afrikaiakat (ennek fogyasztása egyébként Ázsiában is teljed), miközben — s ez a kevés jó hír egyike a jelentésben — Amerikában 70 százalékkal visszaesett. A drog elleni küzdelem állandó feladatot ad a vi­lág kormányainak. Idén februárban a texasi San Antonióban George Bush és hat latin-amerikai ál­lamfő tartott értekezletet, és megállapodtak, hogy szorosabban összehangolják intézkedéseiket e té­ren, ellenőrzik a pénzforgalmat, és regionális, kábí­tószer-ellenes szakembereket képző központokat m r- hoznak létre. A kábítószer-kereskedelem elleni küzdelmet segítő számítógépes adatbank létreho- 0lZi zását már 1991-ben elhatározták harminchárom gg (1■ * ország képviselői a kolumbiai Cartagenában, ahol a rj ! résztvevők megállapodtak az információcserében és a drogkereskedelem megfékezését célzó akciók összehangolásában. A drog elleni nemzetközi fellé- pest Nemzetközi Alkohol- és Kábítószer-ellenes Tanács is segíti. ■ ■■ ■< A kábítószer-probléma Magyarországon sokáig tabunak számított, így régi adósságot törlesztett a Népjóléti Minisztérium azzal, hogy az évek óta meglévő hírzárlat feloldásaként idén januárban fó­rumot rendezett a kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás hazai helyzetéről. Kiderült, hogy a magyar narkósok a kábulatot okozó gyógyszer- készítményeket lassanként keménydrogokkal cse­rélik fel. Az 1990-es év második felében egyre több mari­huána és LSD érkezett az országba — magyar köz­reműködéssel. De megszaporodott a heroin és a kokain, valamint annak olcsóbb változata, a crack is. A csempészet korábbi, szerény szintje is kezd ve­szélyes mereteket ölteni: míg 1990-ben csak gram­mokban volt mérhető az a kábítószer-mennyiség, amelyet magyar állampolgároktól koboztak el, ta­valy a nyolc elfogott magyarnál összesen 29,5 ki­logramm heroint találtak. Mindez arra figyelmez­tet, hogy a kicsiben üzletelők mellett már a nagyke­reskedők is felmérték és megfelelőnek találták a te­repet Magyarországon. Nagy problémát okoz a tranzitcsempészet is. A délszláv polgárháború miatt ugyanis a korábban három szálon futó „balkáni útvonal” jelenleg szinte kizárólag Magyarországon át vezet. Becslések sze­rint évente 10 tonna heroinszerű kábítószert szállí­tanák keresztül a csempészek. Az ENSZ-jelentés Magyarországnak is szentelt egy bekezdést, amelyben a veszélyek között említi az egy főre jutó magas gyógyszerfogyasztást, külö­nös tekintettel a pszichotropikus anyagokat tartal­mazó nyugtatok elteijedtsegére. A jelentés meg­jegyzi, hogy a magyar hatóságok szigorúbb előírá­sokat terveznek a gyógyszerek felírása és kiadása terén. A hatékony kábítószer-ellenes harchoz elen­gedhetetlen a rendőrségi törvény elfogadása, vala­mint a kábítószer-kereskedelmet és -fogyasztást érintő sok egyéb kérdés jogi rendezése. Nepál kontra Bhután Messze fenn a Himalája hegy­ségben a menekültkérdes szem­befordított egymással két kis, szegény királyságot. Több mint 65 ezer nepáli nemzetiségű me­nekült el Nepálba Bhutánból, ebből a nyomorúságos orszá- gocskából, amely „a mennydör­gő sárkány földjének” nevezi magát. Dél-Bhután völgyeinek föld­jét nepáli bevándorlók művelték meg a múlt évszázad óta. Most ezek az emberek — parasztok, munkások és tisztviselők — azt panaszolják, hogy a bhutáni ha­tóságok elnyomjak őket. A bhu­táni natóságok viszont azt állít­ják, hogy a nepáliak zavargáso­kat szítanak, s aláaknázzák a mo­narchiát, amely ebben a budd­hista államban 85 éve uralmon van. Azt mondják, a nepáliak, akik a hindu vallást követik, na­gyobb hatalmat követelnek ma­guknak. Az ENSZ képviselői szerint naponta 400 új menekült érkezik Nepál túlzsúfolt menekülttábo­raiba. Csaknem 900 táborlakó halt már éhen, vagy betegség kö­vetkeztében —jelentette a nepáli belügyminisztérium. — A bhutáni kormány átgon­dolt taktikát alkalmaz, hogy ki­űzzön bennünket otthonainkból — mondta Om P. Dhungel, egy amerikai mérnöki diplomával rendelkező menekült az AP hír- ügynökség tudósítójának. Ap­ját a múlt evben kétszer letartóz­tatták. Azzal vádolták, hogy pénzt adott kormányellenes cso­portoknak. Végül Kiutasították az országból. A Nemzetközi Menekültügyi Hivatal szerint a menekültek ve­résről, nemi erőszakról és va­gyonkájuk elrablásáról panasz­kodnak. A menekülés folytató­dik, s ha a nemzetközi közösség nem avatkozik be, a feszültség növekedni fog Nepálban, amely felkészületlen ilyen tömegek fo­gadására. Nepal a világ egyik legszegényebb országa, amely keptelen a menekülteket ellátni. Szeretné, ha a menekültek visz- szatérhetnének Bhutánba. A bhutáni kormány azonban azt ál­lítja, hogy önkent távoztak, s ő dönti el, ki térhet vissza. A bhu­táni kormány szerint a nepáli nemzetiségűek többségben van­nak az országban, valójában azonban csak a lakosság har­madrészét teszik ki. A számok megbízhatatlanok, mert Bhután 1,3 millióra teszi lakosainak szá­mát, ami kétszerese a valóság­nak. 1989-ben a bhutáni kormány elrendelte, hogy minden lakos köteles nemzeti viseletben járni. A férfiaknál ez a kho — a skót szoknya és a fürdőruha kereszte­ződése —, nőknél egy finoman szőtt, bokáig érő ruha, a kira. A nepáli nők, mint számos indiai társuk, szárit hordanak, a férfiak pedig inget és hosszúnadrágot. Sértőnek tartják a bhutáni öltöz­ködés kényszerét. A feszültség 1990 szeptemberében hágott te­tőfokra. Akkor a bhutáninadse- reg katonái belelőttek egy tünte­tő tömegbe. Két ember meghalt. Azóta a nepáliak menekülése mind nagyobb arányokat ölt. Hős vagy hazaáruló? Egyre nagyobb hullámokat ver a lengyel közéletben Ryszard Kuk- linski, a CIÁ ászának ügye. A The Washington Post számolt be arról, hogy a volt lengyel vezérkari tiszt, aki maga ajánlotta fel szolgálatait az amerikai hírszerzésnek, több mint 11 éven át, 1970-1981-ben mint­egy 35 ezer oldalnyi, rendkívüli értékű információt juttatott el az amerikaiakhoz a szovjet haditechnikáról, a Szovjetunió, a Varsói Szerződés és Lengyelország katonai titkaiból. Az ezredest, aki 1981 - ben Amerikába szökött, tavollétében először halálra ítélték, ezt ké­sőbb 25 évi börtönbüntetésre változtatták. Az ítélet változatlanul jogerős, Kuklinski tehát nem térhet haza. A lengyel kommentátorok egy része felháborítónak tartja, hogy az ítéletet nem semmisítették meg, s a hős, aki valószínűleg a CIA törté­netének legnagyobb szolgálatát tette, nem térhet haza. Ügyében a rendszerváltozás után, 1990 júliusában fia az igazságügyi minisztéri­umhoz fordult. Az akkori igazságügy-miniszter, Áleksander Bent- kowski, aki ma a szejm igazságügyi bizottságának elnöke, azt vála­szolta: hacsak új bizonyítékok nem merülnek fel, perújrafelvételre nincs lehetőség. A szakértők véleménye szerint ugyanis az ezredes lengyel katonai titkokat is kiszolgáltatott, s nem a meglévő hazai el­lenzéknek, hanem az amerikai hírszerzésnek, amit nem lehet hazafias cselekedetnek minősíteni. Azt az érvet, hogy Kuklinski egyetlen dol­lárt sem kapott Amerikába meneküléséig a CIA-től, ahol aztán a Pentagon alkalmazta tanácsadóként, nem tekintik hazafias szándéka elégséges bizonyítékának. Jan Nowak-Jezioranski barátjára, Zbigni­ew Brzezinskire hivatkozva méltatta a kém rendkívüli érdemeit, és hangsúlyozta, hogy kétszer is döntően hozzájárult hazája megmenté­séhez, amikor 1980 decemberében, majd 1981 márciusában tájékoz­tatta az amerikaiakat arról, hogy a Szovjetunió Lengyelország meg­szállására készül. Az amerikaiak műholdas megfigyelései és egyeb forrásai megerősítették információit, így diplomáciái úton időben si­került nyomást gyakorolni Moszkvára, hogy álljon el e terveitől. Czeslaw Kiszczak tábornok, volt belügyminiszter, aki a kém legkö­zelebbi barátai közé tartozott, kijelentette: Kuklinski rehabilitálása azt jelentené, hogy a lengyel hadsereg valamennyi tisztjét árulónak minősítik, aki nem kémkedett. Egyúttal cáfolta azt az amerikai állí­tást, hogy az ezredes 1981-ben azért volt kénytelen elmenekülni az USÁ-ba, mert küszöbön állt leleplezése. Mint mondotta, egyetlen pillanatig sem gyanakodtak Kuklinskira, az amerikaiak valószínűleg stratégiai-politikai okokból vonták ki. „Azt akarták ezzel üzenni: Jaruzelski tábornok, Kiszczak tábornok, mindent tudunk a szükségállapot bevezetésére vonatkozó terveitek­ről, nekünk azonban ez inkább megfelel, mint az orosz bevonulás” — nyilatkozott a Gazeta Wyborcza című lapnak. A vita, hogy hős vagy hazaáruló, várhatólag még eltart egy darabig. A lengyelek számára a dilemmát csak súlyosbítja, hogy ha elfogadjak tényként az amerikai­ak állítását, miszerint kétszer is küszöbön állt az ország szovjet lero- hanása, nehéz lesz Jaruzelski tábornokot bíróság elé állítani, s fenn­tartani azt a parlamenti határozatot, amely indokolatlannak és tör­vénytelennek minősítette a szükségállapot bevezetését, elutasítva azt az érvet, hogy egyedül ez állíthatta meg a szovjet megszállást. Brandt, a „keleti politika” atyja „Semmi sem jön magától, s csak kevés dolog örökkévaló.” Ezekkel a szavakkal búcsúzott el a világtól Willy Brandt, a háború utáni német történelem legte­kintélyesebb politikusa szeptem­ber közepén a berlini Reichstag- ban. Búcsúlevelét felolvasták, már nem tudott eljönni Berlinbe, hogy személyesen köszönjön le a Szocialista Internacionálé élén 16 éven át betöltött posztjáról, személyesen köszönjön el bará­taitól, harcostársaitól, — mint fo­galmazott: „a sors nem így akar­ta”. Ekkor már Bonn melletti házában kezelték morfiummal a rákbeteg politikust, utolsó erejé­vel még megpróbálta összerakni meg nem írt emlékeit. Röviddel 79. születésnapja előtt érte a megváltó halál. Günter Grass az Egy csiga naplója című írásában úgy jelle­mezte Brandtot, hogy olyan va­laki, aki felemelkedése közben is, fordulóról fordulóra, veresé­geket gyűjtött össze, s azokat magával cipeli. Brandt öröktitka marad, hogy lefüggönyzött há­zában, életének utolsó napjaiban mit sorolt „vereségei” közé. A „keleti politikát”, a német kibé­külést a keleti szomszédokkal minden bizonnyal nem. 1970 decemberében a varsói gettó emlékműve előtt a fotósok sietve kapták elő gépeiket: Brandt, az NSZK háború utáni első szociáldemokrata kancel­lárja térdre ereszkedett — csele­kedetével a németek számára kért megbocsátást. A gesztus bi­zalmat teremtett, bizalmat, amely nélkül „a víziók politiku­sának” nagy műve, a kibékülés nem jöhetett volna létre. A Brandt-Scheel-kormány a „keleti politikával” kiegészítette azt, amit a másik oldalon Konrad Adenauer ért el: ő a nyugati tá­borban gyűjtött bizalmi tőkét Nyugat-Németországnak. A brandti enyhülési politika sark­kövének tekinthető, hogy — odahaza nem kis ellenállást le­küzdve — szerződéses formában rögzítette azt, amit egy bűnös né­met politika eljátszott: lemond­tak a keleti német területekről, elismerték a háború utáni status quo-t. „A menekülés a valóság elől veszélyes illúziókat szül. Ä tiszta történelmi tudat kiveti ma­gából a teljesíthetetlen kívánsá­gokat... tekintetünket a jövőbe kell vetnünk, az erkölcsöt politi­kai erőként kell felfognunk. Meg kell törnünk az igazságtalanság láncolatát. Miközben ezt csele- kedjük, nem a lemondás, hanem az értelem politikáját folytatjuk” — magyarázta a nyugatnémet­lengyel szerződés megkötése után Brandt a német lakosság­nak. Brandt, a hazafi előtt végső célként a német újraegyesítés le­begett, „keleti politikája”, min­den egyes aláírt szerződés az új­raegyesítéshez vezető utat kö­vezte ki. A másik oldalon, Kelet- Európában is hajlandóság mu­tatkozott ekkor már a kibékülés­re: a szocialista országoknak amúgy is könnyebb volt egy ideológiailag valahol mégiscsak rokon kormányzattal tárgyalni­uk. A Németország-politika mó­dosulása Budapesten kezdődött: 1969 márciusában a Varsói Szer­ződés tanácskozásán gyakorlati­lag feladták azt az elvet, hogy nem tárgyalnak Bonn-nal mind­addig, amíg nem ismeri el az NDK-t. A másik német államot nem­zetközi jogilag százszázalékosan Brandték sem ismerték el soha, ez még inkább megnehezítette volna az álom elérését: ismét egy hazában tudni a németeket. Ma már számos politikus a Brandt- féle politikának tudja be a keleti tömb lazulását, amely végül is el­vezetett 1989 és 1990 viharos sodrású eseményeihez. A német egyesülés gyors lehe­tősége a nyolcvanas évek végén mindenesetre Brandtot is várat­lanul érte. A Bundestag éppen ülésezett, amikor megérkezett a berlini fal jelképes leomlásának híre. Mindenki elsőként hozzá, az egykori nyugat-berlini főpol­gármesterhez ment gratulálni, s ekkor hangzott el azóta jelszóvá vált mondata: „Most összenő mindaz, ami együvé tartozik.”\ Valóban ez lett volna az élet­mű csúcsa? Brandt kiábrándítot­ta mindazokat, akik ezt hitték. 1990. december 20-án, a háború utáni első össznémet parlament első ülésén így beszélt: „Embe­rek, akik baráti érzelmekkel vi­seltetnek irányomban, időről időre megjegyzik: életem leg­gyönyörűbb pillanata az a nap, amikor a németek egyesülnek. Ez nem a teljes igazság. Szeret­ném azt a napot megérni, amikor Európa is eggyé válik”. A szociáldemokrata' apostol nem élhette meg ezt a napot. v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents