Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-04 / 260. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. november 4., szerda Politikai arcképcsarnok Jánosi Péter „Szeretkezve nem lehet megoldani a dolgokat...” (Fotó: Gál Gábor) E redetileg újságírónak készült a mostanság 49 éves Jánosi Péter, aki Parádsas- váron él, s a Republikánus Nemzeti Párt megyei elnöke. Pálya- választási szándéka miatt viszont otthon bonyodalmak támadtak, lévén az édesapja akkoriban Csepelen volt műszaki értelmiségi, s fiuk így a gimnázium után a villanyszerelői szakmát szerezte meg. „Nyüzsgő típus voltam” — meséli ma, s így nem véletlen, hogy a kerületi KISZ-nek is az egyik titkára lett, ám politikai karrierje végül azért bukott meg, mert katonáskodása idején társaival hölgyet csempésztek a körletbe, s emiatt ő, mint politikus, kilenc hónap „futkosót” kapott példastatuálásként. Azóta viszont már családos ember, s a politikába csak a rendszerváltás után tért vissza. — Én a Fidesszel szimpatizáltam annak idején, de oda a korom miatt nem léphettem be — meséli. — Az biztos, hogy a radikális lépések vonzottak, mert szerintem szeretkezve nem lehet megoldani a dolgokat. így aztán saját pártot alapítottunk... Többek között abban különböztünk a többiektől, hogy mi nem vettünk fel pénzt a választások idején, mert gusztustalannak tartottuk. — Melyik az a réteg, amelynek a részvétele a leginkább jellemző erre a pártra? — Pesten kifejezetten értelmiségiek a tagjaink, orvosok, mérnökök. Vidéken szélesebb a skála. Parádsasváron például 56 tagunk van, s közöttük akad vállalkozó is, és segédmunkás is. — Parádsasváron körülbelül félezren lakhatnak. Ez az ötvenhat ember tehát százalékban is kifejezhető. Még sincsenek benne a falu vezetésében. — Mi még igazából nem léptünk ki a porondra. De novemberre tervezzük, hogy kiadjuk a programunkat. Ez elsősorban a gazdasággal foglalkozik majd, s nem a politikával. — Mégis vannak olyan jelszavaik, amelyek politikumot is sejtetnek, méghozzá úgy érzem, hogy inkább a jobboldal felé kacsintgatnak... — Nem vagyunk mi jobboldaliak, bár hozzáteszem, hogy például a Csurka-tanulmányban semmi kivetnivalót nem találunk. Emellett feltesszük például a kérdést: Magyarországon a bűnözők hány százaléka cigány? Nyolcvan biztosan. És ez nem idegengyűlölet, ezek tények. Mi próbáltuk a cigányokat is meghívni közénk, de ügy viselkedtek, ahogyan szoktak: először lelkesedtek, aztán meg elmaradtak. — A kkor lépjünk vissza a gazdasághoz: hogyan tud egy párt — a hatalomból kiszorult párt — munkahelyeket teremteni? — Propagandával. Most a mi pártunk bázisa itt van, ebben a megyében, szívesen járnak ide Pestről, s itt elbeszélgetünk. Sok nagyon jó ötletünk van, s ezeket szeretnénk megismertetni a közvéleménnyel. Említettem már: még novemberben nyilvánosságra hozzuk ezt. Emellett tárgyaltunk már a POFOSZ-szal is, és ők megígérték: segítenek a harcunkban. Lehet, hogy nem mi valósítjuk meg ezt a programot, de az nem baj, a lényeg, hogy sikerüljön. — Bocsássa meg a kérdésemet: nem idealisták önök, nem politikai önkielégítés, amit csinálnak? — De, biztosan idealisták vagyunk. De a fellépésünkkel biztosan aktivizálunk másokat is, és ez nagyon nagy eredmény, amikor az ország egy része elfordult a politizálástól. Ha hozzájárulhatunk egy kicsit ahhoz, hogy megfordítsuk ezt a folymatot, az nekünk valóban kielégülést jelent. Kovács Attila „A sajnálat nem ér semmit...” Benke Orsolya a gondozói házban, jóval ismertebb nevén az átmeneti szálláson dolgozik, amely az egri Kertész ütőn található, s amelyet nem éppen a legideálisabb munkahelynek képzel el az ember egy pályakezdő, fiatal lány számára. Embere válogatja, mondja erre a tizennyolc éves szociális asszisztens, de hozzáteszi azt is, hogy néha valóban ügy érzi, mintha nagy fába vágta volna a fejszéjét. — Akik az átmeneti szállásra kerülnek — fejtegeti Orsolya —, zömükben nem fiatalemberek, s talán ez a magyarázata, hogy már többen a fejemhez vágták, hogy én még semmit sem tudok az életről, nem is értek hozzá, akkor meg miért adok tanácsokat nekik. — Igazuk van? Nem érzed túl fiatalnak a feladathoz magad? — Nézd, végül is ez a szakmám, szociális asszisztensként végeztem az egri szociális szak- középiskolában, a humán tagozaton. Másrészt meg az a véleményem, hogy nem a fiatalság itt a kérdés, hanem a kellő tapasztalat és — főképpen — a kellő tudás. Én úgy érzem, hogy még csak a tanulóidőmet töltöm itt, ezért is próbálom figyelni azokat, akik már régebben vannak a szakmában. Egyelőre öt embernek vagyok az esetgazdája, az esetfelelőse. A velük való foglalkozás célja végső soron az lenne, hogy minél hamarabb kikerüljenek innét. Munkahelyet kellene nekik szerezni, személyi okmányokat, netán lakást. Persze, mindezeken kívül úgynevezett „lelki” elbeszélgetéseket is folytatni kell velük. — Mennyi foganatja van egy- egy ilyen elbeszélgetésnek? — Hát, igazából nem sok. S ha már egy beszélgetésnek talán nem nagy haszna van, hát meg kell tanulni az apróságoknak is örülni. Hogy sikerült az egyiknek télire cipőt szerezni, vagy sikerült elintézni valamit telefonon a másiknak, vagy bármit... — S nem szokatlan ez ? Hiszen számodra idegen emberek... — Szokatlan, persze, hogy szokatlan. De az ember vagy teljes erőbedobással csinálja ezt a munkát — s akkor megszűnik magánemberként is élni —, vagy abbahagyja az egészet, s keres valami mást. Hogy megszűnik az ember magánélete, azt úgy értem, hogy aki itt dolgozik, az általában hazaviszi innét a problémáit, vagyis hát a mások problémáit. Ez egy teljes embert igénylő szakma, s szinte természetes, hogy egy szociális dolgozónak alig van magánélete. — Mi olyan fontos ezekben az emberekben, hogy egy tizennyolc éves lánynak megéri értük három műszakban dolgoznia? — Ők perifériára szorult emberek, hajléktalanok, munkanélküliek. S meg kell azt tanulni, hogy nem sajnálni kell őket, hanem segíteni kell rajtuk. A sajnálat nem ér semmit. S egészen más dolog valakivel együttérezni, mint sajnálni. En pedig meg akarom állni a helyem. — Ez elhivatottság? — Nem tudom. Talán... (kácsor) Délutáni kávézás Lüktet, kavarog a hatalmas metropolisz. Annii a turista, alig tudja befogadni a sok-sok élményt. Párizs, „az őrült város” azonban olykor megállásra is késztet. Mert egyszerűen nem lehet elsietni a történelmi levegőt árasztó épületcsodák mellett, ahogy nem lehet nem észrevenni magát a párizsi embert... Arcok, amelyek megkapnak, arcok, melyeket nem feledhetünk. (Kép és szöveg: Mikes Márta) Műremekek másolója Arcok Párizsból „A tánc, ami igazán vonz...” A rockzene valamikor úgy kezdődött Magyarországon, hogy egy élelmes diák „befogta” a Luxemburgot. A „Luxi” a hatvanas években fogalom volt, onnan jött minden olyan zenei csemege, ami a hazai rajongók zenei étvagyát évtizedekig "táplálta. Ezt a történetet már magam is csak hallomásból tudom, de zsebrádiómon még én is hallgattam a Luxit, noha akkor már volt magyar rockzene is. Mindez csak azért jutott eszembe, mert minden, ami a világ fejlettebb felén van, nálunk meg nincs, pofonegyszerűen, utánzással honosodik meg nálunk. így volt ez a halandzsázott angol Beatles-szövegekkel, s így van a táncokkal is. Az alábbiak ezt bizonyítják. Amerikából és Nyugat-Euró- pából sok évtizedes késéssel megérkezett hozzánk a majorette is. Igaz, még nincsenek olyan világraszóló rögbimeccsek meg népünnepélyek, amelyeknek a szünetében kedvünkre nézegethetjük a formás lábú, egyenruhás, egyszerre mozduló fiatal lányokat, de valami azért mégis van. B retus Éva és Zachar Györgyi harmadikos gimnazisták az egri Gárdonyiban. Barátnők, elválaszthatatlanok. Tulajdonképp csak Évával, a magasabbikkal szerettem volna elbeszélgetni, aki a táncokat „koreografalja”, de kiderült, hogy ők ketten egy egész csapat lányt képviselnek, a III. D-t. Még általánosban együtt kezdtek érdeklődni a tánc iránt, tanfolyamon is részt vettek az út- törőhazban, de szerintük ennek ahhoz, amit most csinálnak, semmi köze. Györgyi színjátszócsoportba is járt, ezt szívesen emlegeti, főszerepet játszott a Hófehérkében, van „színpadi rutinja”. — Hogyan kezdődött a majo- rette-pályafutásotok? — Elsőben betanultunk egy olasz néptáncot az elsősök báljára — mondja Éva —, s olyan nagy siker volt, hogy úgy döntöttünk, folytatjuk. Ezt a bizonyos tarantellát videóról „másoltuk”. Az osztályban a lányok vannak többségben, de szeretünk mozogni, ezért találtuk ki magunknak a „műfajt”. Tizenhatan vagyunk, a póttagokkal együtt húszán. Érre szükség is van, mert nyáron sokszor felléptünk: Bogácson, Bükkszéken, Verpelé- ten, Mezőkövesden, s mindig van „beugrónk”. A táncokat magunk találjuk ki, nincs felnőtt vezetőnk. A ruha is közös ötlet, s az egyik lány édesanyja varija meg. Most mar két „fellépőkosztümünk” van. — A szerepléseitek számából ítélve, igen gyorsan népszerű csapattá váltatok. Nemrég Ausztriába is meghívtak benneteket... — A külföldi szereplésről álmodni sem mertünk, csodálatos volt! — mesélnek róla lelkesen. A költséges jelmezhez megpróbáltak támogatókat is keresni, a második „pomponos ruhát” a fellépések dijából fedezték. A majorette-műsorban azt tartják legjobbnak, hogy ez afféle szabad tánc, bőven van helye a saját ötleteknek. A konkurenciától is ellestek már egy-két lépést, s Éva azt is elárulja, hogy a nővére egy budapesti táncklubba jár, onnan is kapnak közvetítéssel ötleteket. A nyár elején az egri honvédzenekarral, s vezetőjükkel, Kovács László századossal felvették a kapcsolatot. Augusztusban már együtt léptek fel, s így azért egészen más, mint magnókísérettel. A majorettek produkciója nyári műfaj, a telet a felkészülésre szánják, de amikor arról faggatom őket, mi lesz a továbbtanulással, eltöprengnek: — Ha így haladunk — utal a közös szenvedélyre Györgyi —, sehova sem vesznek fel bennünket. Éva kicsit optimistább, most koreográfusi tanfolyamra is készül... — A tánc az, ami engem igazán vonz! — mondja. Jámbor Ildikó A jövő művészei Tereinőr a Louvre-ban Manöken — civilben
