Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-04 / 260. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 4., szerda Férfias játékok v _____________________J B emutatkoztak Szolnok művészei Kiállítás a Hatvani Galériában dorlás nyomasztó kezdeténél áll­junk meg, mert ennél csak rosz- szabb következik történelmünk képeskönyvének jobb és bal ol­dalain. Nem volt olyan sorsforduló, mely az újraélesztett kivándorlás hullámait lecsendesítette volna. (Folytatjuk) Sziki Károly N em a foci, nem az ökölvívás, de még csak nem is a golf — a férfi­as játék ez esetben a háború, annak is a „kifinomultabb” válto­zata, műholdakkal, sötétben látó infraszemüvegekkel, számítógé­pekkel és hangtompítós puskákkal. A jó oldalon természetesen az amerikai hazafi, aki angliai tanul­mányútja során megmenti a királyi család egyik sarját, feleségestül, gyerekestül. Akitől pedig meg kellett őket óvnia, az ÍR A egyik ultra­balos terroristacsoportja. Máris készen van tehát a pozitív és negatív hős igen közhelyszerű ellentétpárja, egyértelmű, hogy a nézőnek me­lyik oldalra kell állnia, gondolkodási időt se hagynak neki a leegysze­rűsített sémák. (Mert ugye melyikünk szereti a terroristákat, és kinek ne lenne szimpatikus Harrison Ford, a magányos hős, aki jellemfejlő­désben odáig ment, hogy otthagyta még a CIA-t is a családi boldog­ság reményében.) Intellektusunk megint csendesen elnyúlhat valahol a mozi sarká­ban, nem lesz rá szükségünk, elég követni az események menetét. Bosszú bosszút áhít, az ír terrorista a lelőtt öccsének kíván elégtételt szerezni, ezért majdnem kiirtja az amerikai lányát s nejét — fontos, hogy majdnem, a tengerentúlon, egy „rendes” filmrendező, aki kö­zönséget akar magának, sose bántja a kutyákat és a gyerekeket —, de bosszút forral az amerikai volt elhárítós is, amiért az övéit „inzultus” érte. Fegyverek persze mindkét oldalon vannak — az írek látszólag dur­vább típusokat használnak, bombát meg ilyesmit, az amerikaiak vi­szont műholdon den'tik fel az ellenséges kiképzőközpontot Afriká­ban, majd oda küldik a kommandósokat, akik mindenkit ledöfnek: kinek melyik tetszik jobban, ízlés dolga. Lényeg, hogy a „rossz” bá­csik mind egy szálig elpusztuljanak, a család meg egyben maradjon, és többé ne kukkoljanak be az ablakon a terroristák. Engem azért ebben az idilli megoldásban zavar valami, látszólag apróság, mégis, mintha hiányérzetet okozna logikailag, ami azért is furcsa, mert ezzel a filmmel szemben eleve nincsenek az embernek különösebb elvárásai. Szóval, amikor a műholdról felderítik azt az af­rikai sátrat, ahol az írek tanyáznak, sőt még az egyik nő melleit is ki­nagyítják nem tudom hány ezer kilométernyi távolságból, akkor ne­hezen érthető, hogyan maradnak mégis életben az írek — igaz, csak a végső összecsapásig — egy ilyen mértanilag kicentizett támadás után. És ha ezen tovább gondolkodunk, akkor lassan reményünk támad­hat az élet minőségét illetően, mert ha már az amerikai műholdak se működnek rendesen, akkor van némi esély a romantikára. Vagy legalábbis arra, hogy nem a mi sátrunkat robbantják fel, té­vedésből. Doros Judit Szabó Ágnes: Fák (olaj) sonlóan rangos képviselői voltak a telepnek például Mihalik Dá­niel, Szlányi Lajos, elsősorban pedig Fényes Adolf, akik meg­határozó személyiségként szol­gálták a „szolnoki iskola” — ne­vezzük így! — törekvéseit. A második világháborút meg­előző időszakban némi hanyatlás észlelhető a művésztelepen, ahol ekkor többen csak átmenetileg fordulnak meg, ami — vélemé­nyem szerint — nem függetlenít­hető a társadalmi struktúra, az ipar és gazdaság, s elsősorban az egymást váltó politikai vonula­tok betüremkedésétől. Bár meg­jegyzendő, hogy akadtak, akik mind e szorítások közepette is je­lentős szerepet játszottak száza­dunk második felének képző- művészeti kultúrájában. Szabó László, Chiovini Ferenc, Gácsi Mihály, Berényi Ferenc neve fémjelzi ezt a korszakot, akik a Hatvani Galériának is visszatérő vendégei voltak mind egyéni tár­latukkal, mind az országos táj­festészeti, illetve portré-bienná- lék meghonosodásának kezdeti szakaszában. Ugyanígy szinte két évtizede jelen van a szolnoki művésztelep Meggyes László, Fazekas Magdolna, Szabó Lász­ló, Simon Ferenc munkássága révén a Hatvani Galéria falai kö­zött. És most jelentkezik, most mutatkozik be a kiállító intéz­ményben önálló tárlattal Szabó Ágnes festőművész, valamint Szabó Imre — fia Béla szobrász- művész, akiknek munkássága részben elüt, túllép a hajdani fes­tők, szobrászok külső jegyein, részben azok nyomát követve halad a fejlődés, a karakterizáló- dás útján. Szabó Ágnes minden műve sajátos színkompozíció, sajátos ornamentika jegyében bonta­koztatja ki mostanság beérő fes­tészetét, annak külső-belső vilá­gát. Piktúrája elvontabb, nehe­zebben apercipiálható, mint amit ugyanakkor Szabó Béla a mintázásban, szobrainak, relief­jeinek, portréalanyainak a meg­jelenítésében elénk tár. De hát épp ez teszi, s teheti gazdagabbá a mai szolnoki művésztelepet, ezért érdemlik meg fokozott fi­gyelmünket abban a hitben, re­ményben, hogy belső énünk a jó, a nemes irányban fejlődik. Vagy­is a két művész által nyújtott élmény csak újabb bizonyság, miszerint Szolnokot nem lehet letörölni a képzőművészeti kul­túra műhelyeinek térképéről, hanem igenis gazdagszik, izmo­sodik, s őrzi a hely szellemét a te- lő-múló időben. A szolnoki művészek kiállítá­sát egyébként november 22-ig tekinthetik meg az érdeklődők a szokásos nyitvatartási rend sze­rint délelőtt 10-13, délután 14- 18 óra között. Moldvay Győző Magyarok az ötszáz éves Amerikában VI/2. Trója csak költészet? Hektor: Venczel Valentin Jean Giraudoux 1935-ben ír­ta kétfelvonásos drámáját, a Tró­jában nem lesz háború című szín­padi elmélkedést. Az eredeti színlap úgy szólt: két felvonás, prózában. Hangsúlyos ez a meg­határozás. Mi, itt Közép-Euró­pában nem ismerjük eléggé mé­lyen a francia drámairodalmat, hogy úgy igazából érteni tud­nánk, elfogadni is akarnánk azt a fajta színpadi világot, ahol nem elsősorban a cselekmény, hanem a hős méltósága, tekintélye, em­beri nagysága, nagyméretűvé nö­vesztett méltósága és igazságsze- retete a fontos. Giraudoux Hektoija franciá­san szellemes, érzékenyen em­beri, de mert a pillanat felszólí­totta őt, hogy más logika szerint cselekedjen, mint amit elvártak tőle, nem késlekedik: enged a belső parancsnak. A drámaíró három monológot mondat el, a másik kettő Odüsszeuszé és a he- lóta-lelkű jogászé. Hektor éppen csatából érkezik, csömöre tá­madt az öldöklés miatt, és szinte sajnálja, hogy ő maga nincs a hő­si halottak között. Felesége, Andromakhé gyermeket vár, te­hát mindenképpen az életre kell szavaznia. Igen ám! Az esemé­nyek már előre torlódtak, a gö­rög hadak, az akháj gályák Trója partjainál, nincs kétség, hogy dolgavégezetlen nem térnek visz- sza, Heléna csak átlátszó ürügy. De védhetetlen inkább az az álla­pot, ami Trójában uralkodik. Odüsszeuszt és szavait ez a hős nem is hallja már. Hektort nem a görögök pusztították el, ő már előbb meghalt — hitében — tekintélyében, méltóságában, emberfeletti méretekben küzdő akaratával — a hős, a mértékte­lenül tiszta akkor halt meg, ami­kor a fügefalevélről, Párisz bű­néről nem tudja bebizonyítani, hogy amögött nincs semmi poli­tikai bűn. Menelaosz és Heléna, Hektor és Andromakhé, Párisz és Heléna — mondvacsinált pár­huzamok itt. Amikor az író ezt a darabot alkotta, létezett egy francia „zsakettes császár”, az egykori francia miniszterelnök által rajzolt Európa. Amelyről ma már tudjuk: a történelem és Clemenceau óriási baklövése volt. Mára már úgy tűnik, nem kis prófétai hevület és emberi merészség kellett ahhoz, hogy Leon Blum és Daladiér párharca közben ezt a darabot Louis Jou- vet-vel színpadra vigye a szerző Párizsban. Azért vetítettük ki a hátteret Hektor mögé, hogy jobban ért­sük azt, amit a színész, Venczel Valentin közread játékával. Já­ték ez? Inkább kitűnően koreog- rafált monológ, amelyben apró szösszenetek akadnak össze, hogy néha még párbeszéd is adódjék. Gesztusok rendje-fe- gyelme fogja össze ezt az alakí­tást. Az arc és a lélek zártsága, fi­gyelme itt a lebilincselő, mert a csaknem líraian és szellemesen költői nyelvezetet — egy sor afo­rizma elcsattan a játék közben — nem lehet szabadjára engedni. Itt nem illik, nem szabad egyetlen hangsúlyt sem téveszteni, mert az emelkedett hangnemet csúfít­ja, a szöveg varázsát megtöri az oda nem illő hangvétel, netán baki. Hektor itt egy darab kemény­ség, kikezdhetetlen, nincsenek mellégondolt és mellérendelt mondatai. Itt nincs vagy — vagy, itt a hős, a jellem szolgálja önma­vették kezükbe a vándorbotot, hogy szerencsét próbáljanak. 1849. május 24-én a New York-i Shakespeare hotelben megalakult a Központi Magyar Egyesület, mely nemcsak az Amerikában élők összefogását hirdette meg, de programot is készített az óhazában maradt szerencsétlen sorsúak megsegí­tésére. Ezzel úgy tűnik, mintha elér­keztünk volna napjainkhoz, hi­szen a forma ugyanaz. Egyelőre azonban folytassuk itt, Világos után, New Yorkban. A szabad­ságharc vezető személyiségei kö­zül itt találkozunk Újházi László komáromi biztos nevével, aki ál­landóan ostromolta Taylor elnö­köt Washingtonban, hogy jáijon közben a Törökországba inter­nált magyarok kiszabadítása ér­dekében. Egyik ilyen útja alkal­mával puccsot szerveztek ellene. Talán innen kell számítanunk az emigráció széthúzását?! Újházi László barátaival elin­dult új hazát keresni, s 1850 nya­rán Iowa államban lerakták New Buda alapjait. A szabadsághar­cosok közül New Yorkban talál­juk még Reményi Józsefet, aki orvosi rendelőt nyitott, Weisz Vilmos kapitány szivarboltost, Podhadszky Károlyt, aki fényké­pészettel kereste kenyerét. A nyugati parton, San Franciscó­ban Wass Samu és Moltovis Ágoston aranyérc-dúsító üze­met alapított. 1850-ben a washingtoni köz­benjárás meghozta az eredmé­nyét. Törökországból százak és százak érkeztek a Szultán és De- vons-hire nevű hajókon. A Mis­sissippi gőzös pedig 1851-ben — miután Kossuth Lajos elvitte Gibraltárig — sok magyar utas­sal Amerika partjai felé hajózott. Köztük volt Perczel Miklós és Berzenczey László ezredes, Ka- lapsza János százados, valamint Asbóth Sándor alezredes. Talán kevesen tudják szűkebb hazánk­ban, hogy az ő nevéhez fűződik a Central Park terve, és hogy ő al­kalmazta először útburkolásra a bitumenaszfaltot. Úgy gondolom, itt álljunk is meg, hiszen a felsorolásnak vé- ge-hossza nem lenne. A kiván­gát. Azt hiszi, hogy ezzel a szol­gálattal, ezzel a tartással meg­mentheti Tróját. A belső lázadás, a belső megosztottság ellen Hek- tornak sincs fegyvere. Trója, a város, gazdag és szép, értéke ezernyi, de mind hamuvá lesz, mert az a bizonyos pillanat, a végzet, az ananke ama bizonyos indíttatása a tönkretételre bekö­vetkezett. Venczel Valentin tudatos szí­nész, fegyelmezettsége nem meglepetés számunkra, hiszen a Godot-ra várva című Beckett- darabban már bemutatta, milyen belső tartása van ahhoz, hogy át­örökölje az író eszmeiségét. A szellem és az erkölcs eszközeivel, azaz eszköztelenségével vív He­lénával, Párisszal, vagy Odüssze- usz, Ajax és Priamosszal szem­ben, holott hitét vesztve beisme­ri, hogy lehetetlenre vállalko­zott. Hazudik is erkölcsi értékei­nek megmentése érdekében: öl is, mert az árulást, az ő elárulását meg kell torolnia. Farkas András Jellegzetes mai bostoni utcarészlet New York és Boston kikötője vár Nincs nyoma annak, hogy az észak-amerikai hódításokban érdekelt országokból útra kelt hajókon volt-e magyar utas a re­formációt megelőző korban. Az első világjáró ősünk, akiről biz­ton tudjuk, hogy Észak-Ameri­ka földjére lépett: Budai Parme- nius István költő-krónikás volt. 1853. június 11-én csatlakozott Sir Humphrey Gilbert expedíci­ójához. Nevét és leírásának töre­dékét megtaláljuk a Bancroft szerkesztette történelemkönyv­ben, mely az Egyesült Államok­ról szól. A második magyar Zá- dori István somorjai református lelkész volt, aki 1682 őszén in­dult el Angliából, s Bostonba megérkezvén levelet írt a canter- buryi érseknek, lelkesen dicsérve az új-angliai telepesek puritán erkölcseit, vallásosságát. A függetlenségi háború magyar hősei Ötvenhárom évesen megérke­zett Bostonba egy karcagi szüle­tésű magyar katona, miután Pá­rizsban, Banjamin Franklin amerikai követnek felajánlja kardját a függetlenségi harc szol­gálatára. „Mindhalálig, hűség­ben.” Neve: Kovács Mihály. 1777-et írtak ekkor. És a had­nagy, aki a franciák oldalán har­colt az osztrákok ellen, majd részt vett a lengyel felkelés elő­készítésében is, most az amerikai hadseregbe jelentkezik. Egy év alatt ezredesi rangot szerez, és egy magyar légió lovas­sági parancsnokának nevezik ki. Az angolok és a fellázított indiá­nok ellen harcolt New Jerseyben, Dél-Karolinában, majd az angol ostrom alatt álló Charleston vá­ros felmentésére küldték. 1779. május 11-én e harcban vesztette életét Kovács Mihály, aki egész életében különböző zászlók alatt harcolt, de ugyanazon célért: a népek függetlenségéért. Gyö­nyörű, tragikus életútját olvasva sajnáljuk csak igazán, hogy hazánkban kevesebben isme­rik, mint Franciaországban, Lengyelországban és az USA- ban. A kivándorlás első hulláma A magyar kivándorlók első gyenge hulláma a múlt század 30-as éveiben éri el Észak-Ame­rika partjait. Azt mondják, eb­ben nagy szerepe volt Bölöni Farkas Sándor könyvének, aki két hónapos kinttartózkodás után, 1834 tavaszán Kolozsvá­ron megjelentette Amerikai uta­zás című leírását, mely a figyel­met a Szabadság Hazájára irá­nyította. Hatására egyre többen Ú jabb értékes művészeti eseményre került sor a Hatvani Galéria öreg fa­lai között. A szolnoki művészte­lep két reprezentánsa, Szabó Ágnes festő és Szabó Imre — fia Béla szobrász mutatkozott be a város, közvetve megyénk érdek­lődő közönségének. Ahonnan jöttek: nem új keletű kulturális forrásvidék, hiszen August von Pettenkofen, a múlt századvég osztrák festőjelese évtizedekig visszatért hazájából Szolnokra, ahol a barbizoni iskola szellemi rokonaként festette helyi motí­vumokból építkező életművét. Ezekből jó néhány máig föllelhe­tő, megtekinthető Szépirodalmi Múzeumunkban. Milyen hatással volt Pettenko­fen követőire, az 1901-ben alapí­tott szolnoki művésztelep szelle­mi elkötelezettjeire? Nos, az osztrák festő naturalizmusát, életképeinek és tájfestményei­nek szellemi rokonságát, a hozzá való kötődést jelzik azoknak a festőknek, szobrászoknak a mű­vei is, akik a szolnoki művészte­lepet fémjelezték a század első évtizedeiben. Dolgozott ott jó ideig Aba Novák Vilmos, de ha­Szabó Imre — fia Béla: Harcok múltán (bronz)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents