Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-26 / 279. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 26., csütörtök Egri bemutató: Játék életre-halálra A valóság igézetében Tunyogi Péter és Deák Éva a darab egyik jelenetében Akadnak olyan emberek, akik lázasan kutatják a valóságot. Úgy érzik, mindig távol állnak tőle. Keresik a kiélezett helyzeteket, mert az általuk megélt dolgokat szegényesnek érzik. Különösen azokra jellemző ez, akiknek a hivatása a világ tükrözése, ábrázolása. Művészek, újságírók gyakran érzik, hogy valahogy hétköznapias, szűkös az élet, nem lehet a mindennapok eseményein keresztül a mélyre hatolni. Ezért is vágynak a különleges helyzetekre, a rendkívüli, szélsőségekre hajlamos emberekkel való ismeretségre. Valahogy ezek adják meg számukra azt a perspektívát, amit mindig is kutattak. De hogy aztán mi születik ezekből a találkozásokból, az már az ihletettség dolga. Mert elképzelhető, hogy egy közepes bűnügyi riport, de az is lehet, hogy a modern Bűn és bűnhő- dés. Persze nem lehet unos-unta- lan dosztojevszkiji mélységeket keresni, mert nagyon kevesen élhetik át annyira a létet, s fedezhetik fel az esetlegességek mögött a lényeget. Hasonló űton-módon keletkezett Bende Ibolya Halálra várva című dokumentumregénye, amelyet színművé átdolgozva Erős Péter rendezett az egri Gárdonyi Géza Színházban. Az annak idején nagy port felvert Ambruz-ügy feldolgozása ez a kötet, amelynek drámai változatát láthatják a nézők. Az újságírónak, illetve a rendezőnek már nem volt elég a kiinduló helyzet, amelyben maga a szerző találkozik Ambruzzal, s kerül hozzá mind közelebb. Pedig az alapanyagból egy másik dráma is kibontakozhatott volna, mégpedig a valóság megismerésének nehézségéé, lehetetlenségéé. A szerző ugyanis nem tudta megfejteni a gyilkos egyéniségét, amelyről végül is kevés általánosítható! tudott leírni. Legfőbb megállapítása az, hogy „nagyon ellentétesen viselkedő és ellentmondásos jellemű ember.” A színpadon azért szól „életre-halálra” a játék, mert másfajta szereplőket választanak. Ügyvédnő kerül a gyilkossal szembe, akinek hivatalból kell védenie őt, de egyre inkább fölülkerekedik benne a nő. Ebben a sajátos párharcban mindkét fél megmérettetik, s a nézőnek kell eldöntenie, hogy mi is a végkifejlet. A bűnöző sem Ladiszlav Ambruz, csak motívumokban hasonlít rá. Sokkal inkább az általánosabb tulajdonságai dominálnak, a konkrét ügyről, sajátos körülményekről nem sokat tud meg a néző. Ez részben szerencsés, mert nem terhelik az olykor drámainak ható összeütközést különböző részletekkel, nyugodtan szárnyalhatna a képzelet. Másrészt viszont súlytalanná is válik a történet, mert a férfi jellemvonásai nem értelmezhetők tettei által. Felszínes tulajdonságai kerülnek csak elénk, megismerjük tetszeni vágyását, játékosságát, de a többit a színészre hagyja. Tunyogi Péter igyekszik is megfelelni feladatának, s a kevéssé feltárt jellemet saját indulataival, félelmével töltötte meg. így nem sokat tudhatunk meg erről a bűnözőről. Az látható, hogy milyen emberi gesztusai, gyilkoshoz nem illő érzelmei vannak, de az kevéssé érzékelhető, hogy miért is követte el tettét. A gyilkos indulat csak azért hihető el, mert maga is elismeri, hogy ölt. Deák Éva már összetettebb jellemet formál. Az ügyvédnő lényegesen kiismerhetetlenebb, mint a bűnöző. Nem egyszerű eldönteni, hogy vonzalma valóban csupán az ügynek szól-e, vagy pedig valóban hatást gyakorol rá a férfi. Az igazság szerint viszont sokkal inkább illik ez a fajta ügyvédi szerep az angolszász jogrendhez, mint a miénkhez. Ahol esküdteket kell meggyőzni, több muníció kell a védőnek, s valóban kialakulhat egy sajátos kötődése a vádlotthoz. Kár, hogy keveset érthetünk meg a bűnről, s még kevesebbet a bűnhődésről. Inkább egy sajátos kapcsolat bontakozik ki a szemünk előtt, amelynek nincs igazi tétje. Valójában nem életre-halálra megy ez a játék, hanem inkább az őszinteségre és a hazugságra. Az előbbiből elég keveset kapunk, a lendületes előadás után kielégítetlenül és szorongva áll föl a néző. Ha csak ennyit lehet megtudni a másik emberről,'a valóság nem megközelíthető, nem elérhető. Ennek a valóban drámai helyzetnek maradhatott volna igazi hőse az újságíró is. Most viszont mindenki drámai hősnek képzelheti magát: a színész, a rendező, sőt a közönség is tehetetlenül birkózik ezzel az élményanyaggal. (gábor) HANG-KÉP Fecseg a felszín Jó néhányszor megfogalmaztam már, hogy becsülöm, tisztelem a rádiós kollégák precízsé- gét, tárgyilagosságát. Ritka dolog ez manapság, hiszen elszabadultak az indulatok, s a zsurnaliszták egy része pártokhoz, érdekcsoportokhoz kötődve vag- dalkózik, megfeledkezve arról, hogy kizárólag a tízparancsolati erejű, örök érvényű erkölcsi intelmekre kell figyelmeznie. Az utóbbi alapállás azonban még a korrektek körében is hibá- dzik, holott az igazság kiderítésénél nincs, nem létezhet nemesebb szenvedély. Hallgattam a legutóbbi Szombat délelőtt egyik blokkját, megrázott a történet drámaisága, az, hogy még 1992-ben is előfordulhat orvosi szubjektivitás, s ebből fakadóan az, hogy valakit ok nélkül szállítanak be a bolondok hajlékába. Kíváncsivá válva jöttem rá: a riporter kínosan ügyelt arra, hogy ne bogozzon ki minden N/.álat, ne szólaltasson meg valamennyi illetékest. Attól meg kifejezetten borzongott, hogy eldöntse: kire voksolt Justitia. Egy kissé elszomorító ez, mert az olvasók azt is remélik, hogy oknyomozó újságírókkal szembesülnek, akik nem nyugszanak meg addig, amíg ki ne derítik, hogy ki a vétkes. Felidéződött bennem egy lassan 24 esztendős sztori. Akkor gordiusi csomónak számító témát vállaltam. Nem is hiába, hiszen addig vizsgálgattam a meglehetősen összekuszálódott szálakat, amíg ki nem világlott, hogy az akkor Heves megyeben tevékenykedő osztályvezető és beosztott ideggyógyász doktora önkényeskedett, és a sárga házba citált egy épelméjű, egészséges pácienst. Az írás nyomán már léphetett az ügyészség, s megszületett a letöltendő börtönbüntetést kiszabó végleges ítélet is. Az időben volt kockázat, a bűnösök mégsem menekülhettek, hiszen nemcsak esküjüket szegték meg, hanem visszaéltek a hivatásuk adta lehetőségekkel, s gonosszá korcsulva felrúgták a humánum legalapvetőbb kötelmeit is. Legalább ilyen mélységig mostanság jóval könnyebb eljutni. Persze csak abban az esetben, ha nem hiánycikk az a kis kurázsi, amelyet a misszióként, a szolgálatként szeretett szakma regulái írnak elő. Mindenkor, valamennyi tollforgató számára. Zsarnok, álarc nélkül Világbemutató részesei lehettünk az HBO jóvoltából az elmúlt szombaton, amikor megnézhettük a Sztálin című háromórás filmet. Annyi műrostos amerikai alkotás után végre láthattunk egy maradandó értékű, hamisítatlan remeklésnek számító művet. A stáb tagjai a bestiálisán kegyetlen zsarnok, a torz lelkű, a szadista vezér életének jellemző epizódjait elevenítették fel. Próbálkozásuk kissé újszerű, hiszen ezt a bolsevik, ezt a vörös kényurat magánéletének bemutatásával óhajtották hitelesen ábrázolni. Természetesen úgy, hogy érzékeltessék parancsuralmi rendszerének bestialitását, a sarló és kalapács jegyében elkövetett bűnhalmazt. A lélekbúvárok talán nem elégedettek, hiszen a karakter alakulását nem rajzolták meg hibátlanul, mégis az erépyek a döntőek. Annál is inkább, mert régóta szükség volt egy ilyesfajta, hűvösen tárgyilagos, ám emiatt még elementárisabb hatású megközelítésre. Különösképp a fiatalok okulhatnának ebből a produkcióból, hiszen ennek révén ott lehetnek egy velejéig vétkes politikai gyakorlat formálódásának valameny- nyi szakaszánál. Meggyőződhetnek arról, hogy a szocialisztikus eszmék hétköznapokba plántá- lása csak könnyeket, vért, s milliók pusztulását hozta, ugyanis a majdhogy megistenült pártfőtitkár vadabb volt valamennyi korábbi diktátornál. Intés is ez a premier, méghozzá arra, hogy nem szabad feledni, mert a történelem — Isten ments ettől — ebben az esetben megismételheti önmagát. Akkor is, ha majdan nem a piros zászlók lengedeznének. Aki kitartott, aki végigülte ezt a száznyolcvan percet — legyen az ifjú vagy idős —, nemcsak a művészi teljesítményt méltatja, hanem az is tudatosul benne, hogy csak a demokrácia lehet gyógyír mindenféle társadalmi bajra. S az is belerögződött mindnyájunkba, hogy ennek kiteljesedése kizárólag rajtunk áll. S akkor az a szellem nem szabadulhat ki többé a palackból... Pécsi István Filmpremierek Halálos fegyver 3. A bevezető képsorokban Riggs (Mel Gibson) és Murtaugh (Danny Glover) nyomozók botcsinálta tűzszerészként felrobbantanak egy parkolóházat, és ezért közlekedési rendőrökké fokozzák le őket. Az utcán szemtanúi lesznek egy bankrablásnak, s ha már ott vannak, lélegzetelállító autóshajsza után el is csípik az egyik tettest. Másnap kiderül, hogy az elfogott gonosztevő pisztolya olyan lövedékkel van megtöltve, amely eddig csak a rendőrség raktáraiban volt található. A nyomozás során megismerkednek Lorna Cole hadnaggyal, akit az FBI belső rendőrségi ügyekkel foglalkozó csoportja küldött nyomozni az ügyben. Rövid időn belül kiderül, hogy egy exzsaru hatolt be a rendőrség raktárába, és bocsátotta áruba a muníciót. Lorna igazi, dögös nő, aki ráadásul úgy bunyózik, mint egy férfi, és legalább annyira őrült, mint Riggs a legjobb pillanatban... A filmben az akciók mellett szerepe van a ritka szellemes szöveghumornak is. Mel Gibson és Danny Glover nagyszerű kettősét az egri Uránia mozi nézői tekinthetik meg. Tinidémon Egy Párizs melletti kis repülőklubban dolgozik régi barátjával Frank (Johny Hollyday). Georges akkor adott neki munkát, amikor személyes okokból néhány éve kilépett a rendőrség kötelékéből. A volt rendőr csendes életét él, egészen addig, míg Carole, Georges 15 éves unokája a nagyapja házában keres menedéket. A lányt azzal gyanúsítják, hogy megölte a barátját. Frank elhatározza, segít tisztázni a lány ártatlanságát. El is indul a tinidémonnal Lisszabonba, hogy megtalálja az igazi gyilkost. A bűnügyi vígjátékot az egri Bródy mozi mutatja be. Mel Gibson és Danny Glover a Halálos fegyver 3.-ban „Élve fogó csapda” Hell István verskötetéről Nagy Istvánként született Egerben, költői neve: Hell István. A székesfehérvári Árgus című kulturális és társadalmi folyóirat szerkesztője. Egerben nőtt fel, iskoláit az elemitől a főiskoláig itt végezte. A hevesi Útra hívás című antológiában — az Egerhez kötődő, innét elszármazott — Utassy Józseffel, Oravecz Imrével, Szokolay Zoltánnal, Cseh Károllyal... a helyieket erősítendő céllal. Hiánypótló feladatként illik szólni erről az egri kötődésű, az országos irodalmi köztudatban magának helyet kivívó költőről. írásai a hetvenes évek elejétől jelennek meg. Az egyetemistáknak és főiskolásoknak kiírt verspályázatot nyerte meg, így jelent meg első verse a Magyar Ifjúságban. (A dijat Borbély Sándor elnökletével ítélte oda a zsűri, a Magyar Ifjúság irodalmi szerkesztője pedig Vasy Géza volt.) Versekkel szerepelt a szolnoki Tükörképek (1984) című antológiában. Az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjának antológiájában, a Szignálban is publikált. (Az anyagot Ratkó József „zsűrizte”, és Mázsái Ferenc szerkesztette a válogatást.) Szorosan kötődött a Mozgó Világhoz már Veress Miklós szerkesztése idején — életének termékeny, felívelő szép korszaka ez —, legtöbbet a „a régi” Mozgóban a Kulin Ferenc, Alexa Károly, Czakó Gábor, Tarján Tamás, Szkárosi Endre, Mányo- ki csapatban publikált. Amikor pedig a „Mozgót” Kulinékkal együtt gyalázatos módon szétverte az „aczélgyörgyös” hatalom, és elkövetkezett a „pészűcs- juliannás” váltókorszak, akkor Hell István a Kortársban és a Forrásban talált fórumot költői tehetsége és fejlődése számára. Igaz, néhány verse csak később kaphatott nyomdafestéket, például a Hélél-ben Sáchár kőtáblája, amely a Hitel első számában látott napvilágot. Néhány versét a papírsírból „A Lap” különböző mutációiban, a Poliszban és a 84-es kijáratban tudta csak napfényre hozni, a Tisztálkodás címűnek pedig mindaddig várnia kellett a megjelenésre, amíg a székesfehérvári Árgus című folyóirat meg nem indult. Költői útjának fontos állomása lehetett volna 1986, ha az Élve fogó csapda verskötetét — a reményt keltő várakozás után — vállalta volna a Magvető Kiadó. Annál is fontosabb lett volna ez, mert az 1992-ben megjelent kötetben „új”, vagyis 1986 után keletkezett verset nem találunk. Időrendben az utolsó, az 1986- os dátumot viselő: A közelítő Vénusz. A költői folyamatosság megszakítása 1986 után nyilvánvaló és sajnálatos, hiszen csupán mostanában kezd újra verseket írni, a kényszerpályáról visszatérni. A verskötet majdnem horatiusi mértékben, kéziratban várta ki a maga idejét (1986-tól 1992-ig.) Tagadhatatlanul „kelet-európai” magyar költő. Úgy érzi, hogy van egy ország, van egy tenger „tiszavirágzó / tenger a reménytelenségben „ahol” a jelen idő nincs jelen, halott... a múltban és jövendőben / fekete lyukak nagybőgőznek.” Kelet-Európa összemaszatolt lankáin él, szívdobogva. Életére sokáig az Állomástalanul léthelyzet volt jellemző, és a „Micsoda szárnyas hóvihar a lét?” „S micsoda hóvihar az álom?” „Micsoda állomástalan vonat” az élet?... Futkosásnak látja „az útvesztők sűrűn szőtt folyosóin, / terelőnyilak és sebességkorlátozó / jelek között...” az életet. A Székely szerelmes című versben megfogalmazott bartóki inspirá- ciójú életérzés kor- és biográfiai sugallatból ered: „kopó-csillag óvja, / szellő simogatja, / hajnalhasadáskor / gyöngyharmat gyöngyözi” a „tündérlánnyal páros” véres tündérfiút... Számára Pilinszky költészete eszménykép, Apollinaire-t — mert így is megtanult beszélni — cigány nyelven idézi 1979-ben, életének nevezetes, öcsödi korszakában. Aligha csak az empátia, a képzelet játéka az ő Kétso- ra: „A puszta földön aszalom, és / az Isten Látja Lelkemet.” Nagy erénye ez a régtől vállalt, a külső és belső végtelenig táruló nyitottság. Kevés magyar költőben hagyott annyi versihlető élményt az orosz szakosságból eredő vlagyi- miri részképzés, mint Hell Istvánban. Hajnali ének címen verset szentel Jeszenyin Szergej Alekszandrovicsnak, nevét magyaros sorrendben tüntetve fel, ezzel is jelezve, hogy szinte „saját” költőnknek érzi. „Elkártyáztam a gyenge szívem, / suhogtasd le a szoknyád, hajnal! /..../ Pince-fehérek a volgai fák, / tej színű, szűz ez az ének...” A költészet csodáját megtestesítő orosz költőelődnek egyáltalán nem méltatlan sorokból állít emléket. A történelmi tapasztalatanyag erőteljesen megmutatkozik: „a históriák zászlaja bevonva.” Egri példát, sokszor lemosolygott eszményt idéz a Végvári vitéz énekli című vers, a Balassitól tanult síkraszállást és helytállást: „kezemben karddal nem kérek kegyelmet, / szelíd havon magam ragyogtatom.” Számára az unicornis címerállat, vagyis „egyszarvú”, amely erotikus csáberőt is jelképez, és talán a Sátán megtestesülését is szimbolizálja. Úgy érzi, „szitakötő-szárnyakon repülünk”, de rossz érzés tölt el bennünket, mert „nincs hova”. Tudatrétegeink úgy nyílnak meg, mint az egymást követő termek ajtósora, úgy is, mint az egymásba nyíló tükrök: „mindannyian tükörben élünk, ez tesz emberré bennünket az örökös jelen időben. ” Az írás szellemi-lelki kiteljesedés eszköze, lehetősége, és életünkhöz, erényeinkhez és vétkeinkhez kötött: „Az ártatlanság és a bűn / szimmetrikusnál duplább önhalál. /Kettére- pesztett kéziratpapír. / Hamlet, amint színészeit / leinti.” A kötetcímadó vers zászlóként kitűzve reprezentálja ezt a kortól, drámaiságtól, problémáktól, vitakészségtől telített, de a tiszta intellektusú költészet felé karakteresen ívelő, gondolatgazdag, jól megszerkesztett kötetet: Szívzörejek tudatosodóban, lőtt madár ugrándozik a hóban. Nyirkos tested kitéve a napra: világ ez? vagy élve fogó csapda? Korról és emberről fontos dolgokat képes megfogalmazni Hell István, egyre növekvő művészi hitellel. Illő, hogy költői munkásságáról szülő- és felnevelő városában se feledkezzünk meg. (Árgus Könyvek, Székesfehérvár, 1992.) Cs. Varga István
