Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-25 / 278. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 25., szerda Egy festő él Budán Nagyfádéi örökség Molnár József festőművész legújabb kiállítását Budán, az első kerületben, a Mária téren találtam meg. Ott, az egyes szám alatt nyitottak galériát egy kisebb üzlethelyiségben némely budai mesterek. Ebben a szűkös környezetben fészkel meg Molnár József anyaga most két hétre. Méltattuk már őt és pályáját, hiszen legutóbb is, ’89-ben Egerben, a ciszterci gimnázium jubileumán felvonultatta idősebb alkotásait. A Mária téri teremben is Nagyréde szín- és formavilága köszönti a belépőt. Meghitt ünnepélyességgel. A mátraalji faluból elszármazó, évtizedek óta a fővárosban élő és alkotó művész vallomásszerűen teszi elénk a „Karácsony a műteremben” című képet. A szoba mérete szabja meg az ábrázolás játékterét, de ezzel a lehetőséggel mesterien él az alkotó. A feldíszített fenyő ragyogására az ablak közvetlen szomszédságában árad a kinti fény; a látvány bele is lóg a mellette felfedezhető álló tükörbe, hogy aztán az ünnepi liturgia ellentételeként vagy kiegészítőjeként, netán fokozása okából ott néz ránk a csaknem életnagyságú nagyrédei menyecske: szalaggal a hajában, a blúzzal, a rékliJH Az egri Turistaszálló kartonja Gyermekszínház Marosvásárhelyről Ariel és Harlekin barátsága Az elmúlt héten a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház négy előadást adott Egerben, a Harlekin Bábszínház vendégeként. Fodor Zénóval, a színház igazgatójával a negyedik sikeres előadás után beszélgettünk. (A Zsiványkaland című norvég mesejátékot adták elő, telt ház előtt.) — Megváltoztattuk a társulat nevét, nem bábszínháznak hívják, hanem ifjúsági és gyermekszínháznak — igazít ki mindjárt az elején, amikor a pontos megnevezésről érdeklődöm. — Ez egyszersmind profilváltást is jelent? — Ez azt jelenti, hogy mi a jövőben nemcsak bábelőadásokat szeretnénk csinálni. Igaz, hogy a mostani épület, ahol dolgozunk, nem megfelelő, pénzünk sincs rá, de a jövőben reméljük, hogy S obb gyermekeknek is fo- tudm drámai előadásokat játszani. — Szakmai vagy más oka van a váltásnak? — Észrevettük, hogy a nagyobbak már nem akarnak bábszínházba járni, mert az nem tudja kielégíteni a tíz- és tizenöt éves korosztályt. Ezért vegyes műfajú előadásokkal is próbálkozunk. A gyerekek igénylik a színészek személyes jelenlétét a pódiumon. A Zsiványkaland is azért ilyen: a három főszereplőt színész alakítja, s,a bábokkal együtt játszanak. így izgalmas előadásokat tudunk létrehozni. — Önök tehát közönségnevelő szerepet is betöltenek? — Mi készítjük fel először a gyerekeket színházra, s elég sokan vannak nézőink, évente kétszázezren. Több mint négyszáz előadást tartunk egy évadban. Ennek körülbelül felét Vásárhelyen, a többit Maros megyében tartjuk. A magyar tagozat Ko- vászna és Hargita megyében tájol, ahol nincs bábszínház, a román tagozat Beszterce környékén, ahol szintén nincs színház. Ezek bérletes előadások. — Ebben az évadban hány bemutatót tartanak? — Mindkét tagozatnak három új premierje van evente, de a bérletek négy előadásra szólnak, ugyanis a régebbi darabokat is felújítjuk, hiszen négy-öt évente cserélődik a közönség. — Változott-e a helyzetük a „forradalom ” óta? — Olyan szempontból valóban változott, hogy azóta senki az égvilágon nem szól bele abba, hogy mit csinálunk. Mindenféle cenzúra megszűnt. Fodor Zenó másfél éve vezeti a színházat, azt megelőzően a Nemzeti Színház román tagozatának volt a dramaturgja 1962- től 1985-ig. Ezután került a bábszínházhoz dramaturgnak, s másfél esztendeje vette át a két társulat vezetését. (A bábszínház korábbi, liberális nézeteiért világszerte ismertté vált igazgatója Smaranda Enache volt, akivel annak idején olvasóink is megismerkedhettek.) — Együtt dolgoztunk egészen tavaly májusig, amikor ő végleg a politizálás mellett döntött — utal a történtekre az igazgató. — S azóta nincs dramaturgunk! —fűzi hozzá némi öniróniával. — Kérem, mutassa be a színházát! Milyen tradíciói vannak? — A bábszínház 1949-ben alakult meg Marosvásárhelyen, magyar nyelvű teátrumként. Majd 1963-ban jött létre a román tagozat, s 1991 januárja óta vettük fel az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház nevet. Mindkét tagozaton tizenkét-tizenkét színész dolgozik, van két rendezőnk, ők egyben a tagozatok művészeti vezetői. Sokáig két díszlettervezőnk volt, most csak egy van. Keressük a másikat, de még nem tudtunk megfelelőt találni a jelentkezők között. Összesen ötvennégyen alkotjuk a teljes társulatot. — Gondolom, hogy az utóbbi három esztendőben lehet nemzetközi kapcsolatokról beszélni.. — Voltak nemzetközi kapcsolataink azelőtt is, de a változások előtti tíz évben teljesen elszigetelődtünk. Előzőleg a társulatnak volt egy csodálatos turnéja India-Pakisztán-Jordánia útvonalon, jártak Lengyelországban, Bulgáriában. A forradalom után elég szépen kibővültek a kapcsolatok. Részt vettünk Franciaországban egy nemzetközi fesztiválon, Békéscsabán, Pécsett a fesztiválokon, voltunk Olaszországban a nyáron, s várhatók franciaországi, belgiumi, svájci meghívások. En két kanadai fesztiválon jártam, s úgy néz ki, hogy 1993/94-ben ellátogatunk oda is. — S az egri barátság? — Ez a kapcsolat 1990 tavaszán kezdődött. Nálunk a bábszínház önálló, nem úgy, mint Egerben. Ettől függetlenül a marosvásárhelyi Nemzeti Színház példáját követtük, szinte azonnal. Minden évben megvolt a csere, s épp most Demeter Zsuzsával, a Harlekin bábtagozat vezetőjével megfogalmaztunk egy együttműködési szerződést, ami négy esztendőre szól. Minden évben cserélünk előadásokat, s a kapcsolatot kibővítjük dramaturgok, rendezők cseréjére is. Gondoltunk a műhelyek tapasztalatcseréjére, kiállításokra, s a fontosabb eseményekre meghívjuk egymást. Jól érezzük magunkat Egerben, s az egriek is otthon vannak Marosvásárhelyen, s ha rajtunk múlik, ez sokáig így is lesz. Jámbor Ildikó Kötőpályázat Hatvanban Gombolyag Díj nyertesei A Hatvani Városi Művelődési központ első alkalommal hirdetett kötőpályázatot a település lakói között. A hölgyek közül sokan küldtek különféle pályamunkákat, amelyeket zsűri értékelt. Az eredményhirdetésre és a Gombolyag Dijak átadására november 30-án — hétfőn — kerül sor a helyszínen. A legjobb munkákat kiállításon is bemutatják. vei, a térdig tartó színes szoknyával és a még színesebb kötényével. No meg a fehér harisnyával. Mert a művész gyerekkorában, a levonuló évtizedekben így öltözködtek ezek a nagyrédei szépek. És kiállította azt a kartonját is, amely fogalmazványa az egri Turistaszálló számára készült mozaikjának. Itt is a népviseletben forgolódó lányok-asszonyok a fő téma, ahogy szüreti időben a betakarítást szokták megünnepelni Egerben is, Gyöngyösön is, Nagyrédén is. Ezen a kartonon egybeolvassa ez a lírai világlátású festő a subás-csizmás parasztot a puttonyozó társával, az Egri Bazilikával, a minarettel meg a falusi templommal. Mert a gyerekkori emlékek — Egerben járt gimnáziumba! — nem eresztik el, visszatérnek hozzá, talán álmai közben igazítják el őt, mit kell még az utókorra hagyni. Mert az a régi nagyrédei világ és létforma, az egykori szőlőművelő gazdákkal és azok lányaival-asszo- nyaival — igencsak a halványodó múltba homályosodik. Külföldön járván a belső izgalmakra hallgató érdeklődésével vázlatozhatott; impressziói, benyomásai, belelátásai, bevérzései frissen kerültek haza, hogy Budán, a műteremben felrakja még a kép, az alkotás olyan „tartozékait”, amiket az egyéniség, a lelkűiét ösztönösen belekottáz a mondanivalóba. Valami olyasféle történik ilyenkor a vonalak és színek mesterével, mint amikor a zeneszerző felfog egy dallamot, és a melódia birtokában hangszerelni kezd. Ezekben a képekben összhang, belső ritmus, olykor szemérmes áhítat is szövődik. És ezt a bensőségességet nem azért említjük, mert ezzel az igencsak tartalmas tárlati anyagával a hetvenéves önmagát méri be a festő, hanem inkább az okból, hogy kifessék: ezt a művészt nem rontotta meg az idő, nem hajolt át az érdek korlátain. Hű maradt ahhoz a lelkivilághoz, amit nagyrédei őseitől örökölt. Ez nemcsak folklór, de tudatos művészi magatartás. És emberi is! Farkas András CCj<f ttUJfi Jöttem, láttam, beköltöztem A csalódás kikerülésének egyik lehetséges módja — feltéve, ha nem vagyunk mazochisták és nem akarunk mindenáron szen- velegni — az lehet, hogy megpróbáljuk a dolgokat az értékükön, vagy legalább közel az értékükön kezelni. Mert bűvölhetjük a tejbegrízt, ám abból sose lesz homár, még csak bélszíncsík sem, vörösboros mártásban. Viszont, ha úgy ülünk le az asztalhoz, hogy végre megeszünk egy kis tejbegrízt, kakaóval vagy fahéjjal, akkor igenis örülni fogunk, amikor elénk rakják a pépes ételt. Aki a Jöttem, láttam, beköltöztem című filmtől többet vár, mint egy kedves, kissé bárgyú, de meglehetősen szórakoztató történetet, az persze — hogy az előbbi példánál maradjunk — az elpuskázott homár rossz élményével távozik a moziból. Pedig kevesebb elvárással valóban jól érezhette volna magát, még ha minden olyan tipikus is itt, mint általában az amerikai filmekben. Goldie Hawn és Steve Martin igazából semmi olyat nem villant fel magából, amit — vagy annál sokkal jobbat — eddig még ne láttunk volna tőlük. Valószínűleg ők se azért vállalták el a szerepeket, hogy művészi énjük iszonyatos mélységekben és magasságokban méressen meg, viszont kiszámítható teljesítményt nyújtanak. És ez sokkal jobb, mintha egy botladozó, önjelölt zseni próbálná meg az egyik vagy a másik alakításban „megvalósítani önmagát”. Maga a sztori is régóta ismert elemeket hordoz:, az anyátlan-apát- lan árva lányt, akit az élet vihara edzett jóságossá, az elkényeztetett úrifiút, aki tengelyt akaszt szüleivel, ám aztán kibékül velük, a szemétben turkáló szegényeket, akik a véletlen szerencse révén még saját házhoz is jutnak, a pórul járt, illemtanon nevelkedett szűz lányt... Csupa-csupa ismert figurát. Mi hát az élvezet ebben a filmben, ha van egyáltalán? (Mondjuk, hogy van.) Az, ami az amerikai filmek vitathatatlan erénye, még akkor is, ha amúgy szürkék, gondolkodásra nem késztetők, és egy kaptafára készülnek: a kikapcsdlódás lehetősége. De ez csak akkor megy, ha úgy ülünk be a moziba, hogy nem várunk csodát. Mert néha a tejbegríz is megteszi. Főleg, ha nem vagyunk túlságosan éhesek. Doros Judit „Ki a magyar, ha még Heves sem az?” Vörösmarty Mihály és az egri bor Eger elsősorban az 1552-es várháborúban a sokszoros török túlerő ellen kivívott győzelmének és kitűnő borának köszönheti hírnevét. Irodalmunkat is ez a két téma ihlette meg a legsűrűbben. Tanúskodik erről a reformkor legnagyobb romantikus költőjének, Vörösmarty Mihálynakalí- rája is. 1827-ben, klasszikus szabályok szerint megalkotott, remek hexameterekbe formált eposzt írt az egri várvédők hősiességéről. 1830 végén két epigrammával áldozott a város hagyományainak. Az egyik Dobó István legendás alakját idézte: Halla török zajgást rémült várában Egerben S a sír álmaiból felnyöge arra Dobó: „Hogy nem kelhetek!” ezt zú- gá, ,,kétszázezer ellen Én megtartottam kétszer ezerrel Egert.” A másik az egri bort énekelte meg, annak színében és ízében is a várvédők lángoló hazaszeretetét érve tetten: Ittanak a hősök s egyik így pendíte: „Török vér!” „Hagyj folyjon” mondá hévvel az egri Dobó. S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger. Eger neve tizennégy év múlva tűnik föl ismét egy bordalban. Keletkezésének előzményeit és indítékait Gaál József elbeszélése nyomán Gyulai Pál így örökítette meg: „ 1844-ben valamelyik este a színházban egy igen unalmas színművet adtak. Vörösmarty nagyon megunta magát, s azt mondotta Gaálnak, jobb lesz odahagyni a színházat, s elmenni valamelyik vendéglőbe vacsorázni. Betértek egy közeli vendéglőbe, s vacsoráltak. A bor szörnyű rossz volt. Ugyan próbáljuk meg — mondá Vörösmarty —, vajon lehet-e e városrészben jó magyar bort kapni. „Betértek egy pár vendéglőbe; mindenütt rossz volt a bor. Vörösmarty csak megkóstolta, de nem ivott.” Ez már bosszút érdemel” — mondá Gaálnak hazaindulásukkor...” A bosszúra költőhöz illő formában került sor. Pár nap múlva fölolvasta barátjának Rossz bor című versét, melyben világgá kiáltotta bánatát, hogy neki, a Fóti dal szerzőjének a „hatalmas Hunnia” csak „légyétetőt” enged innia. Mindebben a magyar költők sanyarú sorsának jelképét látja. Csillapíthatatlan dühében pokolra kívánja a „méregkeverő” csapiárost. Keserű szemrehányásokkal illeti, a cserbenha- gyás bűnében marasztalja el az ország leghíresebb bortermelő vidékeit: Égert, Ménest, Somlót és Tokajt. A legsúlyosabb szavakat Egerhez intézi, a hálátlanság letörölhetetlen bélyegét sűrítve rá: Mondják: Egernél híres bor terem. Verembe szűrik tán? Nem ismerem. Megénekeltem harcait, borát, S mind e napig nem láttam áldomást. Csapiáros, méregkeverő! Ne pislogj, egrit adj elő. Cudar biz ez; de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. A Honderű 1844. július 6-i számában közzétett vers szerte a hazában élénk visszhangra talált, mély részvétet keltett alkotója iránt. A benne megszólított bortermő vidékek, hogy jóvátegyék védhetetlen mulasztásukat, helyreüssék a tekintélyükön esett csorbát, borküldeményekkel és engesztelő versekkel siettek a szomjas és bosszús költő segítségére. Eger járt elöl jó példával. A Honderű augusztus 24-én fontos eseményről tudósított: „Emlékezhetnek a t. olvasók Vörösmartynk kedves bordalára, a „Rossz borra”, mely lapunk e félévi első számában megjelent, s melyben a költő panaszkodik, hogy ő, ki megénekelte harcait és győzedelmeit Egernek, borát csak nevéről ismeri. E humorteljes — azonban mégis komoly mélységű — kifakadás- nak következtében, mint halljuk, a derék egriek néhány akót a legjobb egriből küldőnek ajándékul ama költőnknek, kinek lelkében a nektárok legédesebbike fakad — a poesis. Éljen a költő! Éljenek az egriek!” A Honderű augusztus 31-i számából az is kiderül, hogy a borkóstoló Joó János pincéjéből származott: ő közölte azt a verset, amelyet a három- akós, borral teli hordóhoz mellékelt. A költeményt Válasz Vörösmarty nak címmel Tárkányi Béla, a múlt század jeles egri poétája írta, aki nevét azzal is a magyar irodalomtörténet lapjaira jegyezte, hogy 1844 februárjában papnevelő intézeti szobájában látta vendégül Petőfit. Az 54 soros mű így kezdődik: Hogy néked a hatalmas Hunnia Légyétetőt hagy inni, nagy hiba; De még nagyobb, hogy hős Eger borát Megénekelted, s még nem kóstolád. Hogy hát lemossuk ezt az ősi vétket, Engesztelésül bort küldünk tenéked. Egerben termé a legjobb tető... Vörösmartyt meghatotta az „egri tisztelői” által kezdeményezett és csakhamar az egész országot lázba hozó „mentőakció”. A felé áradó szeretet ismétlődő, egymással versengő megnyilatkozásaira verssel válaszolt, mely Jó bor címmel a Honderű 1845. október 7-i számában látott napvilágot. Első szakaszában a példamutató egrieket köszöntötte: Kit illet e pohár, Mely kézről kézre jár? A hős Egert, Hevesnek fiait. Te vagy Heves, kit felköszöntök itt. Boldog vidék! Egy holló szállá le, S nem láttam: földed olyan fekete. Te hogy derítsd a költő asztalát, Hozzá borodnak fűszerét adád; Mégis van egy panasz, mely szívre hat: Mért látom vérbe mártott tolladat? Tollaidra — bár fehér vagy feketék Ellenség vére jobban illenék. Ki a magyar, ha még Heves sem az? Mégis közöttük gyűlölség ha- daz. De mit beszélek? Itt a bor, Cseppjeiben hősök vére forr, Igyunk: javuljon a beteg! Ki ép, az Isten tartsa meg! A strófa 9-14. sora, mely megtöri az ünnepi hangulatot, azokra a nemegyszer véres összeütközésekbe torkolló, egymás kijátszására törvénytelen eszközöket is felhasználó, a közigazgatást bénító pártviszályokra céloz, amelyek a feketetollas konzervatívok és a fehértollas liberálisok között folytak az idő tájt a megyeszékhelyen. A torzsalkodást a költő a hazaszeretet hiányával magyarázta, a város múltjához méltatlannak ítélte. Jó lenne, ha erről a napjainkban is fájdalmasan aktuális intelemről sem feledkeznének meg soha a hagyományaikra egyébként okkal büszke egriek. Lisztóczky László
