Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)

1992-11-18 / 272. szám

6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1992. november 18., szerda „Ezért kellenek a pasik...” A nőre igazából nem is figyel­tem oda. A szemem sarkából lát­tam csak, ahogy lassú mozdula­tokkal rúzsozza a száját. Később odajött hozzánk, amikor leül­tünk pihenni az egyik napernyős asztalhoz. — De édes... — gügyögött a barátnőm fiának, majd odébb húzott egy széket, és a világ leg­természetesebb módján közénk telepedett. Egy darabig nem szóltunk egy szót se, aztán ő mo­noton lamentálásba kezdett. — Nekem is van három. A leg­nagyobb tizenhat, aztán egy ti­zennégy meg egy tizenkét éves. De most lent vannak az anyám­nál vidéken, úgyhogy nyugtom van. Kijöttem úszni egyet, bár nézzed csak, a nagy lábam ujját feltörte ez a rohadt papucs, ezért átkötöttem egy kis gézzel. Szép gyerek — mutat a fiúra —, már messziről látszik rajta, hogy sze­relemgyerek. Az ilyenek a leg­szebbek. — Az enyimek is szépek — folytatja fesztelenül az egyoldalú csevegést —, de most szülnék egy negyediket, elhiszed? Van egy fiatal csávó, fekete, göndör haja van, meg kék szeme. Ha meg­húznád a fürtjét, hát azonnal visz- szakunkorodna. De nem akar le­feküdni velem. Pedig már ettünk is együtt, aludtunk is együtt — meztelenül —, de azt mondta: fi­gyelj, Ildi, a haverom vagy, sze­retlek, de nem tudnék hozzád ér­ni. Én meg a falat kapartam kí­nomban, majd megvesztem érte. De neki szülnék még egyet... — A fogamat nézed?— fordul hozzám, aki tátott szájjal hallgat­tam idáig. — Egy fogam van, de már kész a műfogsor. Csak nem bírják betenni, mert begyulladt az ínyem. Mindennap járok in­jekcióra. Ne tudd meg... Megint néhány perc hallgatás. Kérek neki egy kisfröccsöt, meg magunknak is. Mereven bámul egy alacsony férfit, az épp a kézi­táskájában kotorász, not-dogot vesz. — Van pénzed, hapsikám ? Ne költsd el, add nekem. Szeretem a pénzt — mondja vigyorogva, és cuppant egyet a férfi felé. Az meg se haltja. — Berugózok én itt estig... — kacsint felénk megint, és ahogy megbocsátóan vigyorog hozza, megint kivillan az az egy szem fo­ga. — Este fél tízkor randim lesz, addig kétszer is berugózok itt... Méreget minket, mondjon-e többet. Aztán már nem bírja to­vább, szinte egy szuszra kirobban belőle... — Kétszer megfogom neki, már nem bír magával, elhiszed? Vinne be a bokrok közé, mert bo­kor agíán ezen a szigeten van elég. Én meg kedves vagyok, az­tán amikor nem figyel oda, le­nyúlom a csávót. Tudod, mennyit nyúltam például tegnap? Ötven­ezret. Akkor van gond, ha nem elég részeg a pasi, látod itt a lába­mon ezeket a kék foltokat? A múltkor nem volt elég részeg, és agyba-főbe vert, amikor észre­vette, hogy elloptam a pénzét. Pe­dig én ismerem az embereket. Olyan jól ismerem, ahogy senki más... ennyi pszichológiát nem tanult senki, mint én. Azt is tu­dom, mennyi pénze van. Látod, a gyerekről is megmondtam, hogy szerelemgyerek. Rólad is meg­mondom, hány éves vagy — mu­tat rám. — Na, hány? — kérdezek visz- sza. — Tizennyolc. Legfeljebb húsz. — Huszonhat — felelem győztesen. Kikerekedik a szeme. — Anyám, tejól tartod magad, elhiszed? Neked még van jövőd. Mint a fiamnak. Tudod, a fiam egyetemre jár. Mérnök lesz. Én taníttatom, tudod te, mennyibe kerül egy kölyök taníttatása? Ne tudd meg... Ézért kellenek a pa­sik. Mert azoknak van pénzük. A munkahelyemen — mert én egy postán dolgozom, pénztáros va­gyok — látom, hogy mennyi pén­zük van. Egyszer például egy 80 éves bácsi vett ki egy csomó pénzt. Mondom, mire kell az ma­gának, tata, viszi a sírba? Venne inkább feleségül, én gondoskod­nék magáról. Másnap ötven szál rózsát hozott, tuszkolta volna be a kis ablakon, mondom neki, te, hát nem látod, hogy nem fér he a lyukon, gyere be hátulról... Kacag, önfeledten. A szeme gyanúsan csillog, nem ez lehetett az első fröccse aznap. Hallga­tunk még egy hosszút, aztán a gyerekre hivatkozva, búcsúz- kodni kezdünk. Feláll, mind a kettőnknek ad egy puszit. — Aztán, ha a szigeten jártok, keressetek meg — teszi hozzá. — Általában itt vagyok... Doros Judit A titkárnő „Megszoktam már, hogy mindenki a főnököm...” Beszélgetésünk közben szinte percenként csöng a telefon, beje­lentett vendégek érkeznek, vagy az itt dolgozók, ügyes-bajos dol­gaikkal. Bartha Antalné, a hat­vani termelőszövetkezet titkár­nője mindenkivel kedves, türel­mes: — Megszoktam már az itteni tennivalókat, huszonhárom éve dolgozom ezen a helyen — mesé­li Marika. — Nem mondhatnám, hogy nyugalmas állás, nekem mindenki a főnököm. Amióta létszámcsökkentés volt, ide ke­rült a telefonközpont, a fax is. Azt hiszem, a türelmemnek az a titka: mindig azt csináltam, oda mentem, ahová küldtek... Mi­után leérettségiztem, Hatvanból két évig bejártam Pestre, a MÁV-igazgatóságra dolgozni. Aztán a kerekharaszti szövetke­zet következett, de dolgoztam én irodistaként lóistállóban, mint pénztáros foglalkoztam tojás-, malaceladással. Elárulom, hogy szoktam bőgni, de mindig csak akkor, ha egy új munkahelyre küldtek. Mert azt hittem, hogy a legjobb, ahol éppen dolgozom. — A férjem is épp huszonhá­rom éve van a téesznél. Gépész- mérnök. Amikor összekerül­tünk, nagyon nehezen kezdtünk. Igaz, a szüleim, nagyszüleim se­gítettek, nekik sok földjük volt Kerekharaszton. Ők voltak az el­sők, akiket „vertek”, hogy lépje­nek be a közösbe. Mi is Kerekha­raszton építkeztünk, évekig zsí­ros kenyeret ettünk. Most ugyan van mit enni-inni, csakhogy ret­tentő sokat kell dolgozni érte. Paradicsomot termesztünk, ka­csát, disznót, tyúkokat nevelünk. És még így is nagyon kell nézni a énzt. Most már nincs úgy, hogy ét végén elmegyünk a gyere­kekkel, s együtt töltene egy teljes napot a család. Amink csak van, a két gyereknek adjuk, mi meg megyünk a répaföldre, kapálni. A fpm mezőgazdasági üzemi mérnök, most Zalaegerszegre jár, számviteli főiskolára, a kislá­nyunk még gimnazista. — Hogy szeretnek-e az embe­rek? Nos, én soha nem veszeked­tem senkivel, mindenki előtt azt mondom, amit háta mögött. Azt hiszem, sokan szeretnek, de tu­dom, vannak ellenségeim is. Nem mindenki tudja elviselni, ha szemébe mondják az igazat. Az utóbbi időben amúgy is meg­romlott a hangulat a termelőszö­vetkezetben. Nincs már az az emberközelség, ami volt. Régen mindent tudtunk egymásról, tudtuk, ki minek örül, ki mit sze­ret. Most, hogy négyfelé válik a tsz, megnőtt a feszültség, az irigység. Folyik a harc a hatalo­mért, a pozícióért. Rossz a bi­zonytalanság: ki megy, ki marad. Az az igazság, az embernek ma­napság szüksége van a havi fixre, a munkanélküli-segély nagyon kevés. Sok irodistát már elküld­ték, és negyven-ötven éves kor­ban bizony, nagyon nehéz válta­D 1% M szerint szük- • ifi, ségtelen a ve­zetéknevét közölnöm — attól senki sem lesz okosabb. Aki kí­váncsi a sorsára, étje be azzal, amit ő a keresztségben kapott: Mari. (Véletlenül sem Marika — mondja —, egy dagi lányt nem le­het így. becézni!) — Öngyilkosjelöltként, köl­dökzsinórral a nyakamban jöt­tem a világra 1933-ban, kétoldali csípőficammal— meséli D. M., s némi iróniával a hangjában hoz­záfűzi: — burokban. Tehát sze­rencsés ember vagyok. Két és fél éves volt, amikor az orvosok — több hónap után — le­vették róla a gipszet, es az elmere­vedett végtagjait bemozgatták. Ősz tinccsel a najában toltak ki a műtőből a kislányt. Ötesztendős korában azonban egy professzor­nak sikerült őt talpraállítania. — Nehogy azt gondold, hogy egy szobáppnxgubbasztq, áldott Álmok, tánclépésben A balettmester A mester és tanítványai A gyöngyösi Mátra Művelő­dési Központban az intézet fenn­állása óta folyik balettoktatás. Negyedik esztendeje új balett­mester dolgozik a gyerekekkel: Delbóné Kalocsai Edit. Kedves mosolya, törékeny alakja szinte hozzánőtt a művelődési házhoz. — Hogyan került a városba? Az elődöm, Tóth Sárika halá­la miatt állást hirdettek — mond­ja —, s erre jelentkeztem. Utána­néztem a lehetőségeknek, s el­vállaltam a munkát. Úgy láttam, sok a tehetséges gyermek, érde­mes velük foglalkozni. Az órá­kon fokozatosan nehezítettük a feladatokat, s előtérbe került a klasszikus irányzat. A növendé­kek olyan szépen dolgoztak, hogy már a második évzáró elő­adást tartottuk a nyár elején, amelynek fantasztikus sikere volt. Az első az „Álmok tánclé­pésben'’, a második pedig az „Az élet színei” címet viselte; igazol­ták a balett jogosultságát. Jelen­leg 11 csoportban 280 gyereket oktatok, az óvodásoktól a tiné­dzserekig. — Az ön nevéhez fűződik a dzsesszbalett oktatása is, illetve segédkezik a sport-aerobic böl­csőjénél is... — Igen, ezt valóban én kezd­tem el a városban tanítani, hiszen a tánc terén előtérbe kerültek a modern technikák. A klasszikus balettel ötvözve, igen jó koreog­ráfiákat sikerült megtanítani a lányoknak. A sport-aerobic pe­dig szintén igényli azt a táncos, modern irányzatot, amivel be­mutatóra készül Szabó Mariann és az általa vezetett csoport. — A II. Rákóczi Ferenc isko­lában az idén beindult az úgyne­vezett „táncosztály”, ami az ön kezdeményezésére jött létre. Honnan ered az ötlet? — Az országban sok helyen tanítanak általános iskolában táncot. Tehetséges gyerekek szá­mára az 1-8. osztályig folyik ezen a tánctagozaton oktatás. Balett, néptánc, történelmi társastánc, modern tánc, s természetesen szolfézs. Gyönyörű balett-ter­met építettek erre a célra, ami minden tekintetben megfelelő. Sajnos, gondjaink is vannak: nincs pianínónk és zongorakísé­rőnk. A következő tanévben is szeretnénk folytatni ezen a tago­zaton az oktatást, ezért a most nagycsoportos óvodások szülei­nek a figyelmét felhívnám erre a lehetőségre... — Árulja el, hogyan lesz vala­kiből balettmester? — Óvodáskoromban kezdő­dött... Klasszikus balettet tanul­tam, majd 18 évesen — mint tán­cos — működési engedélyt kap­tam. A győri színháznál kaptam állást, majd a balettintézet peda­gógusképző szakán szereztem diplomát 1980-ban. Azóta taní­tok, s folytatom a tanulást is. Ae- robic-oktatás, modern techni­kák, külföldi, híres mesterek kurzusai adják azt a tudást, ami ebben a szakmában elengedhe­tetlen. Az állandó erőnlét, a fítt- ség, az állóképesség úgyszintén nélkülözhetetlen. — Sokszor este 9-ig tanít. Ho­gyan marad idő a hivatás mellett a családra? — Idáig hetente háromszor jártam le Budapestről tanítani, mivel a családom ott él. A fiamat ebben a tanévben felvették a táncművszeti szakközépiskolá­ba, s így — miután csak hét végén jár haza — meg tudom oldani azt, hogy egész heten itt legyek. Vi­szont a hétvége a családé, akkor hazautazom. Férjemet a hivatása a fővároshoz köti, ígv nem tu­dunk ide költözni. Áz önkor­mányzattól ígéretet kaptam, hogy biztosítanak lakást, mivel most a művelődési ház egyik he­lyiségében lakom. Szeretném megköszönni az intézmény kol­lektívájának azt, hogy a munkám elvégzéséhez minden feltételt biztosítanak. S hadd mondjak még valamit... Meglepő szá­momra — főként a főváros után —, hogy ha itt végigmegyek az utcán, „ismeretlen emberek" kö­szönnek. Jóleső érzés azt tudni, hogy befogadtak, ismernek, azaz itt is itthon vagyok... E beszélgetést követően érke­zett a hír: Delbóné Kalocsai Edit nemrégiben vehette át a legjobb balettpedagógusnak járó nívódí­jat. Sziráki Márta — Az érettségi után fél évet töltöttem a budapesti Casus mű­vészeti kollégiumban, ahol meg­ismerkedhettem az ország „nagy művészeivel”. S ezenkívül az analizálással, a definiálással, a biflázással, azzal, ahogyan egy- egy művésztanár előadta magát. Ettől aztán halálosan megundo­rodtam. Ennek ellenére termé­szetesen kellemes és hasznos fél év volt, de a végén úgy éreztem, hogy valamit művelnem kell, va­lamit csinálnom kell. S minden olyan szándék nélkül, hogy én könyvet adjak ki, elkértem az édesapám írógépét, és megírtam ezt a könyvet a sámánizmusról— mondja Verebély Tamás, a Tava­szi világ című könyv tizenkilenc Amink csak van, a gyerekek­nek adjuk ni. Én még ugyan szerencsésnek mondhatom magam, mert hív­tak az egyik csoporthoz. Még­sem vagyok jóban a világgal. Nem tudom megérteni, miért nincs úgy, mint regebben, hogy aki becsülettel dolgozik, az meg is él... (mikes) éves szerzője. A kötet tulajdon­képpen összeválogatott műfor­dításokból áll, s éppen úgy tartal­maz rítusleírásokat, mint dalo­kat. — Három hét alatt összedob­tam az egészet, de nem mutattam meg senkinek, hanem elmentem Németországba. Három hónapig dolgoztam egy farmon, állatok­kal, gyerekekkel: szellemi fogya­tékosokkal végeztünk terápiás lovaglást. — S hogyan kerül a képbe a sámánizmus? Mit jelent számod­ra ez a fogalom ? — Az, hogy sámánizmus, iszonyú tág fogalom. Semmit nem határoz meg, mint úgy álta­lában a legtöbb dolog. Ezt ott kell elkezdenem, hogy nem kap­tam vallásos nevelest. S mint minden normális kamaszgyerek, elkezdtem keresgetni a magam dolgait. Racionálisan végiggon­doltam nagyon sok vallást, s rá­jöttem, hogy — ha csak észbeli- leg tekintem — engem mind­egyik meg tud győzni. Amikor túl voltam a vallaskereső korsza­kon, akkor találtam egy közössé­get, és találtam egy — ami igen­csak ritka — nagyon jó római ka­tolikus papot. Szóval jött ez a kö­zösség, s azután jött a Casus, amelyik sok mindenben elkez­dett — minden tekintetben — terrorizálni... Ismét elkezdtek meghatározni nekem mindent. A Casusban jobbára az őskorral foglalkoztunk, s ennek kereté­ben tértünk rá a sámánizmusra is. S hogy mi kapott meg az egészben? Ezt az egészet nem le­het egyértelműen megfogalmaz­ni, hogy ezt most így és ezért... Tetszett, amikor diavetítés volt, mert az érdekelt... Habár, ami­kor a willendorfi Vénuszt muto­gatták dián, akkor a tanár kije­lentette, hogy ez egy bombanő, nagyon hájas. Én még mindig azokat a lányokat szeretem — és ezt írd bele feltétlenül —, akik­Tavaszi világ „Végzem a dolgom..." (Fotó: Gál Gábor) nek sötét, inkább hosszú hajuk és dinnyeízű rágójuk van... — Merthogy volt egy ilyen lány... — Volt egy ilyen lány, s van is ilyen lány. Most is úgy vannak a dolgok, nogy vagy tetszik, vagy nem. Megpróbálok visszamenni teljesen oda, hogy ne a megta­nult formákkal érzékeljek vala­mit, hanem ösztönösen egy ki­csit. — De még mindig nem jutot­tunk el a sámándalokig... — Látod, a könyvvel kapcso­latban azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy ne esszéket fordítsak le, nem magyarázato­kat akartam fordítani, hanem forrásokat. Hál’istennek, ez a Rassmussen, akit fordítottam, még igazi kutató volt, aki nem magyarázgatott meg összera­kott, hogy megint egy másik ké­P et adjon a huszonöt másikból. orrásokat kutatott fel, ugyan­úgy, mint Bartók. A forrásokat próbáltam meg átadni, úgy, aho­gyan a dját megmutatják. Talán egy olyan élő nyelvből lettek ezek a források lefordítva né­metre, ami már halott. Ebből róbáítam visszafordítani élőre, itt a fordításnak a lényege. Megpróbáltam egy kis életet visz- szaadni az egészbe. Habár min­den, ami papírra kerül, már ha­lott dolog, minden, amit elkez­desz magyarázni, kezd racioná­lissá válni. Az életet nem is fogod soha megmagyarázni úgy, hogy leírod, de nem is erre kell töre­kedni. S itt találtam meg én a bol­dogságomat: végzem a dolgom. Keresem a munkám, a családom. Meg akarom találni a házam, a környezetem, a vallásom... (kácsor) „Részeg kabarészerző írta az életem...’ jó gyerek voltam. Apám felhatal­mazta a kocsisunkat: alkalma­sint az ostorával térítsen észre — emlékszik vissza Mari nevetve. Az angolkisasszonyokhoz járt gimnáziumba, majd a kereske­delmi következett. Az államosí­tás után pedig — hogy, hogy nem — mint Knézich-leszármazottat, „deklasszált elemet”, népellen­séget, kitessékelték az iskolából. (Közvetlenül egy vakbélműtét után.) Magántanárnőtől tanult meg gép- es gyorsírni, s 13 he­lyen próbált álláshoz jutni, de Égerben nem kapott munkát. Csak Bélapátfalvan, a cement­gyárban, 1950-ben. Két évvel később egy csípőoperációra ke­rült sor. Sikertelenül. Öccse és barátai öntöttek bele lelket, s az a játékmackó, amely még most is az 4gyán ül, kelimpárnak között. — Örülök a nyomorultsá- gomnak, mert bár a kuláklistán szerepeltünk, talán ezért nem te­lepítettek ki bennünket. Csupán a házunkat vették el. A pince­mesternél húztuk meg magun­kat. Munka mellett szerezte meg az érettségit, két könyvelői és tervstatisztikusi oklevelet. Dol­e ozott a gyógyszertári központ- an, a kórházban, a Mezőkernél (Zöldértnél). Közben klinikáról klinikára járt. — Kiszedtek belőlem mindent, ami mozdítható volt. Egy tisztes­séges fasírozott nincs úgy össze­vagdalva, mint én. Számtalan­szor kerültem padlóra, de nem voltam hajlandó ott maradni... Kirándult, társaságba járt, táncolt, autót vezetett, sj78-ban megalakította a Mozgássérültek Heves Megyei Egyesületét. 1982-ben rokkantnvugdijazták, de — mint mondja — nem fért a bőrébe, irodavezetőként dolgo­zott tovább a mozgássérültekért. — Képtelen voltam a saját ba­jommal foglalkozni, amikor any- nyi segítségre szoruló ember van. 1987-ben újabb betegség tá­madta meg: szklerózis multiplex. Azóta korlátokba, bútorokba kapaszkodva közlekedik, nem tudja elhagyni az otthonát, ahol idős nénikejével él, aki őt kisba­ba kora óta gondozta. Most már a néni szorul támaszra, Mari látja el, főzni tanul — eddig erre nem volt szüksége. Megromlott a lá­tása, alig bfr olvasni, mégis szám­talan emfteríel levelezik, szótár segítségével még lengyelül és eszperantóul is. Angol nyelvlec- kékpt hallgat kisrrjagpójan. — Tulajdonképpen hálás va­gyok a „szklerómnak ”. Sokan el­hagytak, akikről azt gondoltam, hogy jelentünk egymásnak vala­mit. Volt, aki kerek perec közöl­te: „tekintsük a barátságot befe­jezettnek ”. De a betegségem ré­vén találkoztam Emberekkel is. Új barátokkal... Mari úgy véli, szürke hétköz­napok nincsenek, csak szürke vasárnapok, amikor senki sem mozdul ki otthonról, hogy rá­nyissa az ajtót. Tevőlegesen már nem tud segíteni, de a telefon a keze ügyében van, s intézkedik... — Tündérkeresztanyáimtól kaptam az agyonverhetetlen op­timizmusomat, a humoromat, a rózsaszín szemüvegemet, ame­lyen keresztül szépnek látom a vi­lágot. De tőlük kaptam a foncso- rozott okulárét is, ami megmu­tatja a dolgok visszáját... * Négyessy Zita

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents