Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-12 / 267. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. november 12., csütörtök A marosvásárhelyiek vendégjátéka Egerben Az álomkommandó ürügyén Mit veszíthet az ember? — Lohinszky Lóránd, Mátyás Zsolt és Somody Hajnal Az embert — akárhogy is tagadja — üvegbúra veszi körül. A viszonylagosság védettsége, merthogy lehetne rosszabb is. Ezért aztán inkább magyarázkodik, álpátoszba burkolózik, tiszteletköröket ír le, csakhogy ne jöjjön rá, hogy olykor így alig több tétlen szemlélőnél. Amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egri vendégszereplésekor megnéztem Sütő András: Az álomkommandó című darabját, eleinte semmi különösre nem gondoltam. Egy szabványos színházi előadásra készültem, amikor ugye a néző, aki „mellesleg” elemezni szokta a látottakat, hátradől a székében. Néha ki is kapcsol, mert általában ismerős az észjárás: a dramaturgia szabályaiba foglalt mondandó fátyolosán vagy kristálytisztán feltárulkozik. Nem kell attól tartania, hogy elvéti a lépést, mert itthon valahogy cin- kosak vagyunk mindnyájan. Értjük a félszavakat is, belefér egy kis hamiskás összekacsintás, hiszen itt vagyunk, mind együtt, hazugságainkkal, féligazságainkkal vagy lánglelkű próféciáinkkal. Olyan langyos, otthonos érzés vehet ilyenkor körül, amelyben észrevétlenül fázni kezd az ember. S mégis félti, a fá- zósságánál is nagyobb fogvaco- gással óvja azt a viszonylagos nyugalmat, amely körülveszi. A marosvásárhelyiek más világról, más körülményekről beszélnek. Színházuk és gondolkodásuk túl van a viszonylagosságon. Mit lehet még veszteni, ha az embertől elveszik az anyanyelvét, a történelmét? Talán csak a szeme világát, a testi épségét. Úgy már mindent ki lehet mondani, a mozdulat és a szó a lényegről árulkodik, nem kell köntörfalazni. Csak itt, az aránylag békés anyaország viszonylagos jólétében retten meg a néző attól, hogy milyen indulatok is veszik körül. Olyan érzések, amelyek benne is megmoccannak, de... Más ez a színház, mint a miénk, ahogy a színészek is különböznek az itteniektől. Egyértelmű számukra élet és halál, szerelem és gyűlölet, az ellentétpárok minden különösebb nehézség nélkül szikráznak föl mozdulataikból, szavaikból. Az alakoskodásnak náluk nincs helye. Milyen egyszerűen tud váltani például Lohinszky Lóránd, aki az egyik pillanatban az auschwitzi tábor alázatos boncmestere, a másikban író és színész. Mindkét állapotában földretaposott, s így kétszeresen lázadó, mégis tehetetlenül cselekvő. S mellette a többiek: Ferenczy István, Mátyás Zsolt, Somody Hajnal, Kárp György, s még sorolhatnánk tovább. A történet nem egyszerűen színre kerül, hanem előttünk megy végbe. S már régen nem számít, hogy esetlennek érez-e a néző valamilyen megoldást, vagy sem. Az sem különösen fontos, hogy milyen gyengéi vannak az előadásnak. Attól is összeszorul az ember torka, hogy sehogy sem tudják befejezni a darabot. Egyik zárás követi a másikat, egyik tabló jön a másik után, mintha sosem akarna véget érni ez a játék. Ez az előadás nem patetikus panasz, zengzetes nemzetsirató. Egyszerű jajkiáltás, amely nem is igazán tagolt, nem is gondosan cizellált. De mit is adhatnánk egymásnak, határon inneni és túli magyarok? Kínosan vigyázni kell arra, hogy itt ne veregessük vállon őket, mint valami szegény rokont, s az arcunkra se üljön ki unos-untalan sajnálat. Annál is inkább, mert talán el sem hiszik, hogy a viszonylagosságunkat mennyire megkarcolják egyenességükkel. Azzal, hogy számukra nem kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz, s nem méricskélnek megállás nélkül. Nem úgy, mint mi, akik azt hisszük, hogy van már vesztenivalónk együtt és kü- lön-külön: annál gazdagabbak vagyunk, hogy pusztán szemünk világát féltsük, annál pedig szegényebbek, hogy fenntartás nélkül vállaljuk döntéseinket. Talán most elemeznem kellene az előadást. Azt mégis fontosabbnak érzem, hogy leírjam: mi foglalkoztatott, míg néztem, s azután mit éreztem, amikor találkoztam létrehozóival. Annyi bizonyossá vált számomra, hogy meg kell tanulnunk velük szót érteni. Magyarnak a magyarral, pátosz, sajnálat nélkül. Amikor a rendezőtől, Seprődi Kiss Aitilá- tó/éjszaka elbúcsúztam, csak any- nyit mondtam: érdemes volt megnézni az előadást. Azt válaszolta, hogy ez neki minden dicséretnél többet ér. Gábor László HANG-KÉP Vádoló tények Lázban égő országunkban sajnos súlyosbodik a helyzet, s pillanatnyilag csekély esélye adódik a megnyugvásnak, az idegsimító békének, egymás tiszteletének, megbecsülésének. Fájó leírni, de igaz: kezdünk vészesen elvadulni. Felszabadulnak az olykor mocskos indulatok, s nyoma sincs azoknak az örök erkölcsi intelmeknek, amelyek megfékeznék az egyre hatványozódó acsarkodást. Tudjuk, átmeneti kortól seny- vedünk, mégsem törvényszerű ez az áldatlan állapot. A bajokat csak fokozza az, hogy gyorsul az elszegényedés, a lakosság mind szélesebb rétegei süllyednek a nyomor elviselhetetlen szintjére. A jövőt, azokat a holnapokat veszélyezteti ez a légkör, amelyekre jó két esztendővel ezelőtt szavaztunk. A szárba szökkenő demokráciát, a nélkülözhetetlen toleranciát, a lépésről lépésre sejthető kilábolást. Az emberek zöme keserű, kiábrándult, s már nem hisz semmiben. Elutasítja a múltat, de visszasóvárogja az anyagi biztonságot, kutatná a fogódzópontokat, de sehol nem leli. Egyik fronton, egyik oldalon sem. Figyelmeztetésben pedig nincs hiány, hiszen az elmúlt hét rádiósprogramjában is több program küldte a nagyon is indokolt vészjelzéseket. Méghozzá a félreérthetetlen humanizmus jegyében. Leginkább a szombati Családi Tükör riportja rázott meg. Annak a kisnyugdíjú asszonynak a kálváriája, aki önhibáján kívül felkészületlenül, tájékozatlanul, riadtan vergődik a hétköznapok viharában, s nem akad senki, aki felvilágosítsa teendőiről. A bürokraták, a lelketlen hivatalnokok — ők ugyanis betonkeményen trónolnak szemétdombjukon — áldozata, akik problémáját félredobva kizárólag az aktatologatás „művészetében” jeleskednek. Szinte éhezett, mégsem juthatott a gyereke után járó családi pótlékhoz, mivel egyetlen társadalombiztosítási csinovnyik sem akadt, akiben fellobbant volna némi érzés. Végül is a műsor közreműködői segítettek. Ujjongásra még sincs ok, mert épp azok hagyták magára, akik fizetésükért sem dolgoztak meg. Vajon felelősségre vonják-e őket? Erről mindenképp szeretnénk hallani. Méghozzá részletesen... Semmibe vett nézők Hovatovább már érdektelen, hogy milyen újabb botrányfor- dulói lesznek a mondvacsinált médiaháborúnak. Hasznos lenne, ha az érintettek rájönnének, hogy a következő választást nem azok nyerik meg, akik a tömegkommunikációs tortából vastagabb szeletet hasítanak ki maguknak, hanem azok, akik méretesebb szelet kenyeret garantálnak. Természetesen a ráillő finomságokkal megtetézve. Persze ez a csata nem most dől el. Addig még dühönghetünk eleget. Mindenekelőtt azért, mert a Szabadság téri székházban munkálkodók rá sem hederítenek a nézők jogos igényeire, kívánságaira. Arcpirító az, hogy a két csatorna „vezérlői” nem konzultálnak, s a filmek rendszeresen ütik egymást, azaz a csatlakozó alkotás elejét nem láthatjuk. Hát kérem, a nem kis bérükért produkálni kellene. Már csak azért is, mert általában műrostos, satnya, litty-lötty ajánlatokkal ábrándítanak ki mindnyájunkat. Vasárnap este ránk erőszakolták a Médeia olasz-francia- NSZK művet, hangsúlyozván, hogy a nagyszerű rendező, Pasolini remeklésével szembesülhetünk. Nem idézem most a méltatójelzőket, a szuperlatívuszokat. Be is dőltünk, hogy aztán seny- vedjünk a monoton, a csigalassú tempótól, a lomhán vánszorgó kamerától, a néprajzi jellegű képsoroktól. Nem a kiváló művész adottságait vitatjuk, azt viszont — gondolom, mások nevében is — megerősíthetjük, hogy munkásságában nem ez a vállalkozás volt a csúcs, hiszen épp a lényeg sikkadt el: a másság, a végzetes szenvedély mindent elsöprő hatalmának felvillantása. S mindezt a második pihenőnap kikapcsolódást sóvárgó estéjén csapták szellemi asztalunkra. Ritka arrogancia... Pécsi István Magyarok az ötszáz éves Amerikában VI/6. Hamiltonban megüresedett egy ágy Száműzetésének vége, önként vállalt bujdosását megelégelték az égi hatalmak, s nagy kegyesen magukhoz emelték időtlen lebegésbe a poétát. Meghalt Tűz Tamás, minden idők egyik legnagyobb magyar költője, Isten hűséges szolgája, Róma és Torontó fia, kit Magyarország hiába próbált visszaédesgetni. Elkésett vele. Az utóbbi néhány év itthonról felé irányuló gesztusait már nem fogadta el. Kitüntethették, megjelentethették verseit, de haza már nem kívánkozott. Sem éltében, sem holtában. Ahol élt, az Elizabeth Village nevű gyógyintézetben, szeretett volna örök nyugalomba vonulni. Kétezer dollárt hagyományozott temetésére, és torontói ravatalozást kért. Végül kapta a szegényeknek járó tort, és Hamiltonban köszönhetett el tőle, aki éppen ráért. Ötvenen sem voltak a végső búcsún, pedig Torontóban több százan jártak igehirdetését hallgatni. Végrendeletet nem írt, így mondják a gyógyintézet vezetői, értékei nem voltak. S ami a legtragikusabb: haza szeretnék küldeni földi maradványait, mert abban a templomban nincs hely számára. Emlékére készültek ezek a sorok — legalább. A soros halál Mondják, kinyomtattak itt is, ott is egy szűkszavú közleményt: ELHUNYT TŰZ TAMÁS, ÉLT 76 ÉVET, emléke szívünkben él, bezárva mélyen, nem feledünk Tamás! Hamiltonban megüresedett egy ágy, nyelvet nyújtva a földi létezésre az Elizabeth Village gyógyintézetben kisimultak a költő ráncai. A világ egy távoli barlangjában bespájzolva az őrültek folyosóján, örök-tiszta aggyal éppen sírfeliratát fogalmazta, mikor long distance bejelentkezett hozzá éteri hangon A költő a sorozat szerzőjével valami emberi; a Megváltó vagyok — mondta, fehér köpenyben eljövök érted, megismersz! Es a sorok magányos mágusa megborotválkozott, ült még kicsit a Bartók-kép alatt, beleolvasott legújabb versébe, jó! - mondta majd megigazította haját, s egy hanyag-kimunkált mozdulattal az asztalfiókba dobta a hazából.^?) — szóval onnan távolból postázott díszelgő — visszafogadó — besoroló — taggá nyilvánító helyét meghatározó — elismerő lapocskát, amelyet ő egyszerűen csak plecsninek nevezett, kiküldte az osztályon felüli elfekvőből az ügyeletes, pontban tizenkettőkor mindig megjelenő őrült látogatóját. Most nincs időm a beszélgetésre! Kiintegetett a folyosón serte- pertélő nővéreknek. Minden rendben van szólt mosolyogva, csak ledőlök, kicsit elnyomott a reggeli inzulin. Még egyszer beletúrt hajába, megigazította letaposott kérgű mamuszkáját melyből minden évben fél számmal nagyobbat rendelt, s e bátor cselekedetre, mely csak látszólag volt bátor, hiszen hetekig készült védőbeszédekkel a 3 dolláros lábbeli cseréjére, e kérésre fejét csóváló nörszöknek elmondta, ő maga is csodálkozik nagyon, hogyan nő az ember lába, ha ő egyre kisebb? Legyen tietek e posztó párja! Ha már a pára...! Párna..., s már szőtte volna tovább a játékot, ha a távolsági beszélgetések emléke nem tolakszik a szóképek közé. Az injekciós tű hegyéről is tudnék eposzt írni, ostobák! Győzném e két földrésznyi sehovásemtartozásban. (Már írná sok átfestett ingű, hazátlan- ságban!) Csak hát az idő, az idő! Milyen szépen süt a nap. Modor- talan bolygók! Mint ez a saját számlámra R-beszélgetést kérő. Késő. Letelt a 3 perc. Nem baj, futja talán, hiszen túlfizettem őket. Kétezer dolláros szép temetés lesz. Siessünk! A félbemaradt mozdulatot befejezem! Elhelyezkedik a szuperkényelmes le-fel-előre-hátra állítható ruganyos-magányos ágyon. — Mintha kicsit nagyobbat nyöszörgött volna! Mi ez? Tengeri sasok vijjogása? Matutinum és komletórium között? Arcát dacosan a nap felé fordítva búcsúsorokat fogalmaz, hogy földi szeretteitől elköszönjön, de nem jutott eszébe semmi. Gyorsan jött a délelőtti álom. Aznap, mikor Hamiltonban megüresedett egy hely, gyorsabban húztak friss ágyneműt a nörszök, új vendég fogadására rúzsoz- ták ajkukat a portások, friss mosolyukat próbálgatták az égi vámosok. Sziki Károly Fílmpremíerek Hullajó Ez a film ugyanazt a stílus képviseli a horrorfilm műfajában, amit a Nagy durranás jelentett a vígjátékok területén. Lehet versenyezni a filmrajongóknak, hogy a kifigurázott alkotások közül ki ismeri fel a legtöbbet. Az alkotók több mint 30 filmre utalnak a Hullajóban. Lemetszett végtagok, számolatlan vödörnyi vér és egyéb „kellemetes” kellékek tesznek meg mindent a néző riogatásáért. Persze nem komolyan, inkább paródiaként. A horror kedvelői az egri Urániában nézhetik meg ezt a gusztustalan komédiát. Go Trabi Go 2. Meglepő események fogadják a nyaralásból hazatérő NDK-s családot. Az utcákat kibelezett Trabantok sokasága szegélyezi, a házuk helyén pedig romhalmaz... Egy véletlen robbanás ' szétröpítette a család minden holmiját. Egyetlen reménységük az örökség, ami nem egyéb, mint egy kertitörpe-gyár az álmos kis hegyi faluban. A család bizony nem tud mit kezdeni az új érával, de előbb-utóbb kénytelenek kiigazodni a kapitalizmus útvesztőjében... A történetet az egri Bródy moziban mutatják be. Jöttem, láttam, beköltöztem... Gwen (Goldie Hawn), a film hősnője a történet elején összeismerkedik Davis-szel (Steve Martin), a szomorú bostoni építésszel. A férfi álomházat épített álmai asszonyának, remélve, hogy ezután ott fognak élni örök boldogságban. Barátnője azonban kikosarazza a szerelmes férfit. Gwen azonban más... Gátlás nélkül beköltözik Davis üres házába, sőt üres életébe is. Az már szinte csak hab a tortán, hogy egy remek ötlettel Davis feleségének adja ki magát. Közben a férfi egykori barátnője pedig vissza akarja hódítani „szerelmesét”. Romantikus vígjáték ez a film szerelemről, hazugságokról, együttélésről, valamint a ház- és férjfoglalás trükkjeiről. A történetet a megyében először a gyöngyösi Puskin mozi mutatja be. Jelenet a Hullajó című filmből
