Heves Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 257-282. szám)
1992-11-11 / 266. szám
8. PF. 23 HÍRLAP, 1992. november 11., szerda Üzen a szerkesztő E. M. Panaszát a legteljesebb együttérzéssel tettül magunkévá. Nem lehet szó nélkül hagyni egy eljárást, amiben alapjában véve semmi sértés — szavakban, állításban — nincs, és mégis megalázta, hosszú időre kiemelte lelki egyensúlyából levélírónkat. Pedig az eset köznapian egyszerű, mondhatnánk: fantáziátlanul primitív, ha azokra a körmönfont jogi szórágásokra gondolok, amelyek olykor a bíróságokon és egyéb, fontosnak vélt fórumokon folynak, folydogálnak. De a panasz: „Értelmiségi vagyok és nem panaszkodó, de mert olyan kevés a nyugdijam — jó hosszú szolgálat után —, kivételes nyugellátás iránti kérelmet nyújtottam be. Hogy nem alaptalanul, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy viszonylag nem sok idő után, 1992 májusában az alábbi választ kaptam a Heves Megyei Társadalombiztosítási Tanácstól: „Hozzánk érkezett kivételes nyugellátási kérelmével kapcsolatban értesítjük, hogy a jelenleg folyósított nyugdijat a társadalombiztosítási tanács döntése alapján 1992. május 1-jétől havi 400 forint kivételes nyugellátással felemelte. Az ellátás folyósítása iránt intézkedés történt, kérjük szíves türelmét, és jó egészséget kívánunk, üdvözlettel: aláírás.” (Adatok a szerkesztőségben.) A folyósításra az intézkedés nem történt meg, „szíves türelmemre” és a hozzá való egészségre pedig oly fokozott mértékben volt szükségem, hogy a mai napig várakozom, elképzelem, hogy az intézkedés megtörténik. Megsem lett így, annak ellenére, hogy először sima figyelmeztető levelet írtam, postáznák már azt a kis többletet is, mert nehezen élek. Majd amikor erre a szemérmes könyörgésre nem kaptam választ, három ajánlott levéllel kopogtattam, majd egy minősített kézbesítéssel küldtem el érdeklődésemet. Válasz semmi. Ekkor a hallgatást ismét én törtem meg azzal, hogy elküldtem a sarki palotába az egyik férfirokonomat, aki határozott fellépésével akart segíteni. Vele szemben már taktikát változtattak, és kiszámították, hogy az a bizonyos 400 forint, amivel emelték havi járandóságomat, már benne foglaltatott azokban az összegekben, amiket folyósítottak. Minden szelvényemet utánaszámoltuk, a 400 Ft-os tétel hiányzik, mert 1992-ben a 13 százalékos emelést a júliusi 4 százalékos követte, októberben az a bizonyos 6,5 százalékos. Az ötödik reklamáló levelemet már a Népjóléti Minisztériumhoz küldtem november 2-án, most meg kérem a lap nyilvánosságát: ugyan döntenék már el, a májusban kinyilvánított fizetési szándék, az utána következő leveleimre a hallgatás — eljárás-e?” Nem eljárás — mondjuk. Mondanánk még hangosabban, de nekünk meg kell maradnunk a csitító udvariasság és tárgyilaf os hangnem keretei között. A érelmet a szerv a maga ügyrendje szerint elintézte. De nem következett a folytatás, a folyósítás. Még ezt is megértenénk, mert hiba csúszhatik az adminisztrációba. Még azt is elfogadnánk, bár ehhez már türelem és némi edzettség kell, hogy a közlés után a rákérdezésre nem felelnek. De hogy ajánlott levelek fussanak be egymás után, és a tértivevényes megkeresésre se nyíljanak fel a szemek, hogy itt valamit mondani kell — ez már a packázás némely elemét is hordja magában. A hallgatással patthelyzetet teremtettek, mert a panaszos csak őket ostromolhatta, fizessék már ki azt, amiről döntés született. Az ingerültséget levezetendő, legalább egy par sort írhattak volna, akár jót, akár rosz- szat... De hallgatni...? Nem elég a nyomorszinten vagy annak közelében élni, még meg is bántani valakit emberi méltóságában és állampolgári önérzetében azzal, hogy füstnek veszik őt és személyes érdekeit. Mi történik, ha egy ilyen papírral honunk egyik részegebb lakója veri meg a hivatal ajtaján a kopogtatót? Testünk-lelkünk harmóniája Az ingatag férfierő Alig van olyan férfi a világon, akinek a szexuális teljesítőképességében néha ne fordulna elő zökkenő. Azok száma sem kevés, akik kifejezett potenciazavarban (merevedési nehézségben) szenvednek. Nemcsak az idősebb korosztályban, hanem az egészen fiataloknál is előfordulhat ez a kínzó panasz, mely megkeserítheti a férfi napjait, hónapjait. A potenciazavaroknak csak kis hányada szervi eredetű, több mint 90 százalékuk pszichés tényezőkre vezethető vissza. Ezek igen sokfélék. A kiváltó ok lehet egyszerű és egyszeri hatás, például, ha a férfi attól fél, hogy valaki megzavaija őket a szexuális aktus közben (vagy meglátja utána), elég a szülők vagy a gyerekek neszezése a szomszéd szobában, egy váratlanul „beugró” elintézetlen probléma, egy kellemetlen szag, netán fogfájás, stb. Az teljesen természetes, hogy egy ilyen kellemetlen érzés megzavarja á szexuális folyamatot — a baj akkor kezdődik, ha a férfi a merevedéscsökkenést nagy kudarcként éli át, és megijed. Semmi nem veszi eljobban az ember kedvét és „erejet” ilyenkor, mint éppen a szorongás. Ha hagyja magán eluralkodni a félelmet, nem sok kell hozzá, hogy bezáruljon az „ördögi kör”: szorong, hogy majd nem sikerül, és valóban nem sikerül, mert szorongott. A szorongás másként is lehet kórnemző. A nem kívánt terhességtől való félelem sok fiatalembernél (sőt, nős férfinél!) idéz elő olyan belső gátat, amelyen még a heves vágy is megtorpan. A védekezés lehetősége igazából a nő kezében van, a férfi e téren nagyon kiszolgáltatott lehet. A nemi úton fertőző betegségektől való rettegés is nagy méreteket öltött napjainkban az AIDS-ve- szély miatt. Kisebbrendűségi érzésben (akár ok nélkül) szenvedő férfiak attól is szoronganak (főleg új kapcsolatban), hogy nem tudják majd kielégíteni partnernőjüket. A „tiltott” kapcsolatok keresése bűntudattal társul — ilyen esetekben is felléphet a zavar. Vannak férfiak, akikben gyermekkoruktól kezdve, észrevétlenül, de következetesen erősödik a túlzott jjátlásosság, az indokolatlan bűntudat nemcsak bizonyos nővel, hanem szinte az egész szexualitással szemben. (Ilyenkor a partnernő ügyessége es tapintata sem segít!) Ez főleg a túl szigorú vallásos neveltetés esetén alakulhat ki (mely bűnnek tartja a házasság előtti nemi életet meg az önkielegítést); komoly szexuális funkciózavarhoz és következményeként súlyos lelki betegséghez vezethet. A serdülőkori önkielégítés és a serdülőkor utáni nemi élet (feltéve, hogy személyes vonzalmon alapul, és felelősséggel viszonyulnak egymáshoz) a biológiai és pszichológiai érés természetes állomásai, emiatt nem kell bűntudatot érezni. A párkapcsolat sem mindig harmonikus. A nappali veszekedés után az ágyban sokszor csak látszólagos a kibékülés, maga a sérelem, a bosszúság rejtett „csatornákon” továbbrezeg a férfiban, és a legerősebb vonzás pillanatában kifejti ellentétes hatását. A nő viselkedése is sokat árthat, némelyikük szinte mestere annak, hogy megkeserítse a partnere (nemi) életét, például a közömbös, unott hidegségével, vagy sürgetéssel, szemrehányásokkal. A nemi örömre és sikerélményre leselkedő sokféle veszélyt szerencsére legtöbbször ellensúlyozza a férfi saját lelki öngyógyító ereje, meg a nő segítő viselkedése és szeretete. Legfontosabb, hogy a férfi ne ijedjen meg, és higgye el: legtöbb esetben csak átmeneti a nehézség, szó sincs öregedésről vagy végleges potenciagyengülésrol! A nő pedig legyen türelmes, biztató és alkalmazkodó, ha „jót” akar partnerének és magának. Ha ennek ellenere makacs a probléma, akkor célszerű szexu- ál-pszichoterápiás szakemberhez fordulni. A pszichoterápia leggyakoribb módja a párral való többszöri együttes beszélgetés, de alkalmazzuk az egyéni problémafeltárás, a relaxació, a szimbólumterápia, a hipnózis módszerét is. Dr. Ignácz Piroska klinikus szakpszichológus Rendhagyó irodalomóra — Tapsoltunk a rendhagyó irodalomóra végén — írta az átányi rendezvényről Ötvös Julianna, a helyi ÁMK igazgatóhelyettese, majd így folytatja: — Nagy gondossággal, nem titkolt gondolati szándék érdekében szerkesztette meg előadását a fiatal művész, Balogh A ndrás, az egri Gárdonyi Géza Színház tagja a Petőfi naplójából, verseiből és a korabeli dokumentumokból. Tapsoltunk a színész természetes közvetlenségének, szenvedélyességének. Páratlan élményben volt részünk. Bizony, szükségünk van erre napjainkban, még akkor is, ha ez a rendhagyó irodalomóra csupán 45 percig tarthatott. A szervezésért ezúton mondunk köszönetét Nagyné Váradi Annának, a Megyei Művelődési Központ szakelőadójának.-wr tt •• •• • •• a Köszönjük Mátraháza és Sástó között nagyon súlyos közúti baleset ért, egy személygépkocsi elgázolt az útpadkán a kislányommal együtt. Az arra haladó autók közül már az első reagált, és Fekete László sebész doktor úr azonnal elsősegélyben részesített. A lehetőségekhez képest enyhítette fájdalmaimat, és azonnal mentőkért küldött. A mentők hamarosan megérkeztek, és Fekete doktor úr a mentővel egészen a hatvani baleseti sebészetre kísért. Lelkileg igen nagy segítséget nyújtott azzal, hogy végig velem maradt, amíg a kórház személyzete át nem vett. Köszönet a gyöngyösi mentő- szolgálatnak, mivel rövid időn belül kivonultak két kocsival. A kislányomat másik mentővel hozták Hatvanba. Köszönet a Hungária Biztosító Rt.-nek is, hogy gyorsan intézték ügyemet. Jaskó Zoltánná Hatvan Ezúton szeretnék köszönetét mondani a Mitax Organ Kft.- nek, hogy részemre ingyen házhoz szállította az általam rendelt automata mosógépet. Egyedül nevelem kislányomat, így mindez különösen nagy segítséget jelentett számomra. Németiné Dongó Katalin Eger Gondolatok a világkiállítás kapcsán Felemelő érzés, hogy Magyar- ország megkapta a jogot az 1996-os világkiállítás megrendezésére. Mindez nemzeti öntudatunkat erősíti, s meggyorsítja Magyarország fejlődését, felzárkózását Európához. Összehangolt, felelősségteljes munkának kell beindulnia a megvalósítás érdekében. Az, hogy Magyarország ekkora vállalkozásba kezd, végtelen felelősséget ró a magyar állam vezetőire, állampolgáraira. Bízunk benne, hogy az örökölt helyzeten hamar túl leszünk. Jelen esetben ez az örökség még nem túl rózsás, s még mindig akadnak ellenlábasok. Őket meg kell győzni, hogy nem helyes, amit tesznek. Országunk nagy része — az állampolgárok — ezt a nehéz szerepet magára vállalta világkiállítás érdekében, országhatárokon belül és kívül. Ennek a nemes feladatnak, vállalkozásnak meg kell hoznia a gyümölcsét, s talán felfigyelnek erre a megtépázott országra. Lám, ez Magyarország, ezek a magyarok, és büszkék arra, hogy ez az ország az otthonuk, a hazájuk. A felemelkedés, a fejlődés az idő múlásával elodázhatatlan, ámbár vannak még olyan egyének, akik „nem látják a fától az erdőt”. Világkiállítás lesz — az említettekkel vagy nélkülük —, győzött a józan ész! Az idő kerekét csakis előre lehet forgatni, hiába a sok gáncsoskodás, hiába a sok ellenlábas. Szerintük ez sokba kerül az országnak... Szerintünk, felelősen gondolkodó állampolgárok szerint, az kerülne csak igazán sokba, ha nem élnénk azzal a lehetőséggel, ami egy ország életében csak igen ritkán adatik meg. A világkiállítás lehetőséget ad Budapestnek — ezen keresztül az egész országnak — a bemutatkozásra Európa és az egész világ előtt. Mire ezt a vállalkozást — az Expót — megvalósítjuk, azaz 1996-ra, olyan helyzetbe kell hozni országunkat, városainkat, településeinket, úthálózatainkat, vendéglátóegységeinket, szállodahálózatainkat, kulturális intézményeinket, hírközlő berendezéseinket, telefonjainkat, nemzeti értékeinket, hogy az ide látogatók egy életre olyan élménnyel gazdagodjanak, hogy ez az ország méltó a felemelkedésre, a világ megbecsülésére, elismerésére, a világ bizalmára. Amikor évszázaddal ezelőtt a millenniumra készülődött az ország, olyan építkezésbe kezdett, amely világvárossá emelte Budapestet. Most nemcsak Budapestet kell felemelni, hanem az egész országot, s ehhez mindany- nyiunknak be kell állnia a sorba, hogy célba érjen az Expo. Szabó Vilmos Aldebrő Jelentés egy nyugati útról Ma már nem számít hírnek egy nyugati utazás. Ám az, ha egy tantestület vesz részt nyugati tanulmányúton, talán még számot tarthat bizonyos érdeklődésre. Ilyen tanulmányúton vett részt a közelmúltban az egri Neumann János Közgazdasági Szak- középiskola és Gimnázium tantestületének 38 tanára. Az iskola vezetése, amely egy újszerű képzési rendszer megteremtésén fáradozik, úgy gondolta, hasznos lehet olyan iskolák tanulmányozása, amelyek felépítésükben, működésükben, feltételeikben, szemléletükben eltérnek a miénktől. Az egyhetes út nem turistaút volt. Igaz ugyan, hogy négy országot (Hollandia, Belgium, Luxemburg, Németország) érintettünk, s a fontosabb nevezetességek csábításainak nem tudtunk ellenállni. A program döntő részét azonban iskolákban bonyolítottuk le: különböző szintű szakképző iskolákat és intézményeket, illetve gimnáziumokat láttunk, meglevő kapcsolatokat erősítettünk meg, és újakat alakítottunk ki. S ami a legfontosabb, tapasztalatokat szereztünk: részben arra vonatkozókat, mit kellene másképpen csinálnunk, részben arra, miben vagyunk mi jobbak. A holland és a német oktatási rendszer sokkal rugalmasabb, jobban átjárható, mint a miénk. A gyerekek tanulmányaik 13 éve alatt többször képesek pályát módosítani, felzárkózni, újrakezdeni. Egyszeri döntésük nem viszi őket kényszerpályára, sőt esetleg vakvágányra. Az iskolák konszolidáltak, jól felszereltek, az oktatásban minden „bejáratott”. Az iskolákban nem érezhető az a teljesítménykényszer, amelyet nálunk a felvételi pontokért folytatott hajsza okoz. A szakmai képzést folytató iskolákban is fontosnak tartják a nem szakmai oktatást. Túl vannak azon a szemléleten, ami Magyar- országon most kezd divatozni, ami a szakképzést összekeveri a szakbarbárrá képzéssel. A tanárok, bár több órájuk van, mint a magyar kollégáiknak, nem hajszoltak, nem élnek örökös stresszben, úgy tűnik, mindenre jut idejük. Ezek mellett az irigylésre méltó tapasztalatok mellett sok olyat is láttunk, amire azt mondhatjuk: ebben mi vagyunk a jobbak. A mi gyerekeink még nem keverik össze (annyira) a szabadságot a szabadossággal, a közvetlen emberi viszonyt a neveletlenséggel. Ha tárgyi tudásukat nézzük, azt hiszem, abban is jobban állunk, éppúgy, mint a tanórák intenzitásában, a tanulók órai foglalkoztatásában, az órák alatti fegyelemben, annak ellenére, hogy az ő osztálylétszámaik a mieinknek mintegy kétharmadát teszik ki. És egy meglepő tapasztalat: az igazán „nyugati” tudománynak számító informatika, számítástechnika oktatásában a mi szintünk van olyan jó, mint az ottani. Természetes, hogy egy ilyen úton mindenki azt látta, amit látni „szeretett” volna. A humán tantárgyakat tanító kollégák azt, milyen alaposan el tudnak merülni egy-egy mű elemzésében, hogy a vallásoktatás nem állami kényszer; a nyelvtanár azt: mit ér az iskolai oktatás és mit a nyelvi környezetben végzett gyakorlat, a természettudományokat oktatók azt, milyen irigyelnivalóan gazdagok és praktikusan berendezettek a szertárak. Bár az út rövid volt, nem múlik el hatás nélkül. Hazajöttünk, és folytatódnak a munka hétköznapjai. De azért egy kicsit másképp... Törőcsik Miklós „Minden út hozzám vezet” A profik között egy egri... A Táncdalfesztivál 1992 egri rendezvénye a közelmúltban lezajlott, s az eredmények mindenki előtt ismertek. A tévében láttuk, hallottuk, a szerencsésebbek meghívót kaptak, a még szerencsésebbeknek volt pénzük a belépőket megváltani... Úgy vélem, rangos, színvonalas rendezvénynek adott helyet Eger városa. — No és csak helyet adott, vagy részt is vállalt a versenyből? — A táncdalfesztiválon a dalt, a szöveget és zenét díjazták. Kemény, professzionista szinten írtak, komponáltak és adtak elő — mondja Karczag Szilárd, a fesztivál egyik versenyzője. — Zömmel Budapestről voltak a versenyzők, de akadtak szép számmal vidékről, sőt a tengerentúlról, Ausztráliából is — folytatja. És tőlünk, Egerből...? Mint ismeretes, jeligés volt a verseny. A döntőig titkos volt a szerzők neve. A döntőben közölték a szerzők nevét. Sajnos, az egyetlen döntőbe jutott egri versenyzőnek — épp beszélgetőpartneremnek — elfelejtették közölni a nevét. Pedig hát Egert is képviselte. A több mint ezer számból negyvenöt indulhatott a versenyen. Az elődöntő után tizenhat, és ezek között volt az övé is. — Mik voltak az előzményei annak, hogy a profi gárda közé kerülhettél? — Másfél évtizeddel ezelőtt csak úgy jöttek a magam komponálta melódiák. Akkortájt hallgatott meg Szenes Iván. Megtetszhetett neki. hisz szöveget szerzett a dalaimhoz. A „Miért keresed ma is őt?” című dal a Zeneműkiadó gondozásában pár évvel ezelőtt meg is jelent. Örülök, hogy harmónia van költészete és dallamvilágom között. ígéretes indulás, rangos folytatás. Ez alkalommal a „Minden út hozzám vezet” dél-amerikai ritmusban íródott. A dallamos kategóriához tartozik, fogadtatása a közönség részéről is kedvező volt. Épp a ritmikával sikerült modernizálni az összhatást. — Milyen érzés volt a „neves profik” között profi szinten, de mégis nem hivatásos zenészként versenyezni? — Á zenében nincs műkedvelői szint, csak művészi szint... Magnón hallgatom vissza a megkapó melódiájú és szép köl- tésű dalt. Megérdemelte a sok tapsot a lelkes hallgató-nézőktől. Pörögnek a régebbi számok... Nem tudjuk magunkat megtagadni, ez volt az ifjúságunk. — Hány számot komponáltál? — Csak a múlt héten nyolcat. — S ha visszaszámolunk harminc évet? — Volt azért egy jókora kihagyás. — S amikor nem komponálsz...? — A Gesztenyés, állomás körüli büfét vezetem... Dr. Szőcs Géza Videokazetták helyett könyveket adjunk a gyerek kezébe Gyakran hallani a szülőktől és a pedagógusoktól, hogy a mostani gyerekek nem szeretnek olvasni, szívesebben ülnek a televízió és a video előtt. Engedtessék meg, hogy okulásképpen leírjam egyik gyermekkori élményemet arról, hogy menynyire szerettem olvasni. Az én aranyos, jó tanítóm a csíki havasok alján született Erdélyben, egy kis falucskában. Úgy hozta a sorsa, hogy Gyöngyösre került, ahol a református templomban láttá éi kántori teendőit, és tanított az akkori „Csárda” iskolában. Ez az ízig-vérig székely ember úgy tudott a hazájáról beszelni, hogy azt máig sem felejtem el. Az iskola tanulói földműves, iparos szülők gyermekei voltak, és akadt egy-két úrifiú is. Ebbe az osztályba járt az akkori polgármester unokaöccse is, akinek díszkötésben megvolt Petőfi összes költeménye. Elhatároztam, akarmi legyen is, én azt a könyvet feltétlen kölcsönkérem olvasásra. Akkoriban szokás volt ősszel, hogy a parasztok gyermekei egy-egy jókora sárgarépát vagy birsalmát vittek tízóraira. A Petőfi- kötetért felajánlottam egy nagy birsalmát. Otthon begyömöszöltem az új bársonynadrágom zsebébe, de az iskolában sehogy sem akart kijönni. Járt velem egy cipésznek a fia, Miska, annál mindig volt bicska. Előrántotta a bugylibicskát, kivágta a zsebem alját, így hazavihettem Petőfit. Otthon hiába takargattam, édesapám észrevette a szabdalást, és bizony az új bársonynadrágom rajtam porolta ki. Olvastam volna a könyvet éjfélig is, de édesapám lekapcsolta a villanyt, mondván, hogy drága az áram. A locsolási pénzből vett elemíámpával a dunyha alatt olvastam. De kivillant alóla a fény, s a megrémült édesapám azt gondolta, tűz van. Ódajött, lerántotta rólam a takarót, s rám ripakodott, hogy mit csinálsz te itt. Én a bűntudattól megszeppenve mondtam: olvasok. Ez olyan nagy hatással volt édesapámra, hogy attól fogva sohasem mondta, hogy ne égesd a villanyt esténként, sőt, olvasásra biztatott. így én a hosszú, téli délutánokon órákig felolvastam a családnak a kedvenc könyveimből. Boldog István Gyöngyös
