Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-10-11 / 240. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. október 10—11., szombat—vasárnap Látogatás Wallenberg egykori munkatársánál Amint az ismeretes, egy svéd­orosz bizottság foglalkozik Ra­oul Wallenberg sorsának feltárá­sával. Eddig már több ülésre is sor került, ám az ilyen kétoldalú találkozók szervezését több ne­hézség is hátráltatja: a volt Szov­jetunió felbomlásával járó hatás­köri bonyodalmak és az orosz személyek állandó cserélődése. Ezt magyarázza Stockholmban Per Anger nagykövet is a Rid- dargatan utcai irodájában. A bizottság, amelynek tagja Guy von Dardel profeszor, Wal­lenberg fivére is, kézzelfogható bizonyítékok után kutat. Valódi okmányokba, KGB-aktákba kí­ván bepillantani. Ma már ugyan­is az orosz fél sem emlegeti töb­bet ama első hivatalos szovjet közlést 1957. február 6-i kelte­zéssel. Eszerint megtaláltak Szmolcovnak, a Ljubljanka bör­tönkórháza vezetőjének aláírá­sával egy kézzel írt tájékoztatót Abakumov állambiztonsági mi­niszternek címezve 1947. július 14-én: „Múlt éjjel zárkájában meghalt az ön által is ismert Wal­lenberg rab.” — Ennek nincs semmiféle jogi értéke, s ezt az oroszok is elis­merték. Ameddig nem teijeszte- nek elő egyértelmű bizonyítékot arról, hogy meghalt, fel kell téte­leznünk, hogy él — mondja a 79 éves Anger, aki a vészterhes időkben Budapesten követségi titkárként együtt szolgált Wal- lenberggel. Később maga is volt szovjet őrizetben, de 1945 áprili­sában hazatérhetett Svédország­ba. Hosszú diplomáciai szolgálat után 1980-ban vonult vissza, egyebek mellett San Franciscó-i főkonzuli, kanadai és ausztráliai nagyköveti megbízatás teljesíté­se után. Most sokat utazik, elő­adásokat tart, s a Wallenberg Központot vezeti. Némely okmány újabban tényleg előkerült — mondja a ta­valy augusztusi szovjet puccs, a következményeiben a KGB-t is megmozgató hatalomátvételi kí­sérlet után felállított bizottság eddigi munkájáról. Van egy irat például Wallenberg háromszo­ros kihallgatásáról. Ám ebből a feljegyzésből hiányzik, hogy mit kérdeztek tőle. De megvan a ki­hallgató aláírása és Wallenberg kézjegye is. Utóbbit eredetileg tintával átfestették, korszerű technikai eszközökkel mégis lát­hatóvá lehetett tenni. Tudnak egy kihallgatótisztről, aki azon­ban eddig még nem árulta el mindazt, amit tud. Az oroszok talán szóra buják. Aztán olyan iratokat is találtak a KGB-nél, amelyek a budapesti svéd követ­ség helyzetére, tevékenységére vonatkoztak: régi akták 1947- ből. A KGB félrevezető hírek el- hintésére törekedett, hogy meg­magyarázza egy zsidók ezreit megmentő svéd diplomata letar­tóztatását. Önigazolásként kémekkel te­li, nácikat segítő svéd követség képét akarták felmutatni. Per Anger nem ad hitelt azoknak a volt KGB-ügynököknek, akik az utóbbi időben többször is nyilat­koztak nyugati televíziókban, így Jevgenyij Pitovranovnak, Abakumov 1946-1951 közötti fő tanácsadójának sem, aki már­ciusban a stockholmi tévében azt állította: Wallenberg természe­tes halállal, nem szándékosság következményeként halt meg 1947-ben. Sztálinnak egy nagy politikai játszmához szüksége volt rá, cserealapnak tekintette, ezért soha nem végeztette volna ki Wallenberget. Halálhírének hallatán még haragra is gerjedt... Anger szerint ezek az állítások másod-harmad kézből való érte­sülésekre támaszkodnak. Ha va­lóban kivégezták, akkor meg kell találni a kivégzési parancsot; ha természetes halállal halt meg, akkor elő kell kerülnie a halotti bizonyítványnak; ha elszállítot­ták a Gulagba, esetleg más néven vagy csak egy számon, akkor az erre vonatkozó utasítást. 1961- ben Nana Schwartz svéd profesz- szomőnek egy moszkvai tudo­mányos tanácskozás alkalmával egy orosz kollégája azt mondta, hogy Wallenberg elmegyógyin­tézetben van. Am később, a szovjet hatóságok képviselőinek jelenlétében megtartott szembe­sítés alkalmával az illető letagad­ta, hogy valaha is ezt mondta. A professzomő biztosan félreértet­te tört németségét, különben is, képtelenség az egész, hisz soha nem is hallott Wallenberg felől... 1951-ben nyolc társával együtt hazatért egy Cladio de Mohr ne­vű olasz diplomata, aki a Lefor­tovo börtönben a falon kopog­tatva tartotta a kapcsolatot Wal- lenberggel. Minden tanú téve­dett volna? A KGB kezdettől fogva aka­dályozta az ügy tisztázását; azok a személyek, akik vagy gyilkosai, vagy más módon elveszejtői vol­tak. Ez áthatolhatatlan szerve­zet, amelybe még államfők sem tudtak kívülről behatolni, sem a hruscsovi első olvadás idején, sem maga Gorbacsov. Utóbbi még Kohl kancellár kifejezett kérésére sem. Angernak meg­győződése, hogy az igazság egy­szer mégis kiderül. Sajnos, azon­ban Svédország, amelynek kor­mánya az utóbbi időkben való­ban sokat tett a Wallenberg-rej- tély megoldásárt, és nagy nyo­mást fejt ki az oroszokra az ügy­ben, közvetlenül a háború után értékes éveket vesztegetett el. Akkoriban súlyos mulasztást kö­vetett el; nem volt ilyen tettre kész és határozott. — A tétlen­ségnek — mondja — sok magya­rázata lehet; az egyik az, hogy keleti szomszédunk roppant erőt képviselt, s ez a kelleténél is óva­tosabb magatartásra késztette a politikusokat. Ezzel én soha nem értettem egyet, s hazatérésem után igyekeztem rávenni a kor­mányt elszánt fellépésre: próbál­ja kicserélni Wallenberget szov­jet kémekre. Akkor erre volt le­hetőség; a svájciak és az olaszok szovjet állampolgárokért kapták vissza diplomatáikat. A szintén Budapesten letar­tóztatott svájci ügyvivőt és még három másik svájci diplomatát egy Kocsetov és egy Novikov ne­vű oroszra cserélték ki. De kü­lönben is: Svédország 1946-ban egymilliárd korona hitelt nyúj­tott anélkül, hogy bármit kért volna ennek fejében a Szovjet­uniótól. Volt több szovjet kémü­gyünk is. Östen Undén külügy­miniszter azonban azt hajtogat­ta, hogy nem vagyunk emberke­reskedők, ez nem a mi filozófi­ánk, a svéd kormány ilyet soha nem tesz! Nagyon csalódott vol­tam. Ezeket az éveket a Raoul Wallenberggel Budapesten című könyvemben elfecsérelt időszak­nak nevezem. Wallenberg 1945. január 17-i eltűnése után nem sokkal Deka- noszov külügyminiszter-helyet­tes azt írta a moszkvai svéd nagy- követségnek : a szovjet katonai hatóságok lépéseket tettek Wal­lenberg és javai oltalmára. Kol- lontaj asszony stockholmi szov­jet nagykövet kijelentette Máj von Dardelnak, Wallenberg édes­anyjának, hogy ne nyugtalan­kodjék, fia jó kezekben van a Szovjetunióban. Tehát megtalál­ták, mindenki örült, s mielőbb hazavárta. „Mi, többiek ezek ______________________< u tán inkább magunkkal voltunk elfoglalva, mert bennünket is el­fogtak, internáltak, de aztán ha­zaküldtek. Sokáig rólunk sem tudott a kormány.” De ez időben Kollontaj azt is mondta a svéd külügyminiszter feleségének: Wallenberg érde­kében legjobb, ha nem csapnak nagy zajt az ügyben. A nagykö­vet asszonyt visszahívták... És amikor 1945 nyarán újra érdek­lődtek a diplomata holléte felől, már csak azt a választ kapták, hogy nem tudnak róla, s azok a tisztek, akik megtalálták, azóta mind meghaltak... A szovjetek működtette magyar rádió márci­us 8-án még azt mondta, hogy Wallenberget magyar fasiszták vagy gestapo-ügynökök meg­gyilkolták... Per Anger, aki 1942 óta attaséként dolgozott Buda­pesten, 1944 júliusától, Wallen­berg érkezésétől vele együtt segí­tett zsidók mentésében. Leánya 1944-ben született Budapesten, a bombázások alatt. Családját hazavitte augusztusban, s egye­dül tért vissza. Felesége otthon a svéd rádióból értesült a harcok részleteiről a lángban álló Buda­pesten. A csak három helyiségből álló irodában, ahol rajta kívül még Wallenberg nővére és Sonnja Sonnenfeld asszony dolgozik, végigvezet az emléktárgyak előtt. A falon az építésznek készült Wallenberg festményvázlata egy általa tervezett stockholmi für­dőről. Díjnyertes pályázat volt. Kitüntetések, fényképek a világ minden tájáról. A jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelyen — a Wallenberg nevét viselő fa mellé — a saját jogán Per Anger is fát ültethetett az „Igazak útján”. Augusztus 4-én a budai Vár­ban ő nyitja meg a svéd diploma­ta nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezendő kiállí­tást, amellyel egy időben emberi jogi szimpóziumot is tartanak, majd a Mátyás-templomban em­lékhangverseny lesz. A magyar tévé — reméli — akkorra bemu­tathat néhány előkerült okmányt a Wallenberg sorsát feltárni pró­báló bizottság gyűjteményéből. Per Anger könyvét dedikálva búcsúzik magyar vendégétől. A könyvet, amely 1981-ben New Yorkban jelent meg a Holocaust Library gondozásában, tudomá­sa szerint még nem fordították le magyarra. Flesch István T stes, de fiatal asszonyság várakozik a tanári előtt. Mellette tördeli a kezét riadtan egy tizenkét év körüli gyerek, fél szemével az ajtóra pislog, mintha a menekülés lehe­tőségét keresné. Betessékelem őket, miközben a mama már mondja is a család történetét: messziről, más megyéből jöttek öt gyerekkel, de valamennyi kö­zött ez a legrosszabb: a Jancsi. — Nem ezt nézem ki a szemé­ből! Pa. asszony tele szájjal nevet, vállával meglöki a fiút, tessék- lássék nyakon legyinti, és gallér­jánál fogva az asztalom elé pa­rancsolja. — Persze, a szeme! Van ennek az ördögfajzatnak, kérem, olyan szeme, meg esze, hogy túljár még a legjobb tanárén is. Pofozza csak meg bátran, be is zárhatja, odahaza úgysem sok vizet za­var... A fiú lehorgasztott fejjel hall­gatja a bemutatást, kérésemre át­nyújtja a nála lévő bizonyítványt. — Ezt aztán mutogathatod! Azért nem buktattak meg Gyu­lán, mert megígértük az igazga­tónak, hogy jövőre el viszünk ab­ból az iskolából... Beíijuk a hatodik osztályba, aztán gondolok egyet, és az any­jához fordulok. — Maradjon még a Jancsi egy kis beszélgetésre... A testes asszonyság rendezke­dik a kosarában, mintha még mondani készülne valami fonto­sat, aztán legyint, megfordul, és az ajtóból szól vissza: — Felőlem akár itt is tarthatja! Akkor lássam, amikor a hátam közepét... A tanáriban csend van, csu­pán egy nyárról bent rekedt da­rázs zümmög a két ablak között. Friss festékszag árad a falakból, a A vadóc könyvek, a folyóiratok, a naplók tarka összevisszaságban váiják a még hiányzó rendcsinálást. — Ülj le, húzd közelébb a szé­ket... A fiú engedelmeskedik, sután, fél fenékkel leereszkedik a szék­re, karjait az ölébe ejti, mintha fölöslegesek lennének. — Szigorú asszony a mamád! Bólint. Rám pillant, majd mé­lyen — mintha bűnös lenne — le­süti a szemét. — Voltak barátaid a régi isko­ládban? A fejét rázza, szólásra nyitja az ajkait, de hang nem jön ki a tor­kán. Néhány mondatot mondok neki az iskolánkról, arról, hogy a hatodik osztály, ahová beiratko­zott, nagyszerű társaság, és hogy minden bizonnyal jól érzi majd magát. — Örülsz, hogy ide kerültél? — Nem! Meglep, de némi örömmel is eltölt az őszinte válasz, amely még akkor is értékes számomra, ha van benne némi dac, megbán- tás és szomorúság. — Melyik állatot szereted a legjobban? Meghökkenti a kérdés, de fel­csillan a szeme, és eltűnik belőle az előbb még benne bujkáló mérhetetlen szomorúság, érzem, hogy most néz meg először ma­gának, most kezdi érdekelni, hogy ki és mi vagyok valójában. — Van egy kutyám! Egyszer, ha akarja, meg is mutathatom, de az olyan kutya... — Okos, jó kutya? Most már három darázs is ver­gődik az üvegtáblák között, nem hallgathatom tovább a vergődé­süket, odalépek, és az elsötétítő függöny segítségével nekienge­dem valamennyit a nagyvilág­nak. — Ezt a kutyát szeretem a leg­jobban... Hallgatom a beszédét, nézem az arcát, és tapasztalom, hogy hamar enged a lelki dermedtség, ha megszűnik a félelem, és ha olyan téma akad, amely mind­kettőnket érdekel. Egy vadóc ül itt előttem, aki egy fél órája még görcsökbe rándult tekintettel, öl­be és ökölbe húzott kézzel né­mán bólintott igent és nemet, és most mondanivalója akad. Fon­tos mondanivaló a kutyájáról, akit a legjobban szeret. — Ki eteti a kutyádat? — A magamét osztom meg vele! Halkan kattan a gyerek után az ajtó, de mintha bátrabbak, szaporábbak lennének a lépései, mint amikor bejött. A kapu előtt megáll, visszafordul, megcsodál­ja az iskolát, ahonnan most kijött és ahová beiratkozott, érdeklő­déssel tekint végig az üres udva­ron, megbámulja a röplabdapá­lyát, majd fut, fut, ki a kapuig, ahol nyüszítve és farkát csóválva várja a kutyája. A kutya a nyaká­ba ugrik, ő pedig boldogan öleli át bozontos pofáját. Megsimo­gatja, cirógatja a fejét, aztán visz- szanéz az ablakomra. Pakolászok, amikor kopog­nak, ám a hangos tessékelésre sem nyílik az ajtó. Kinézek, ő áll ott mosolyogva a kutyája társa­ságában, szólna is, nem is, de in­kább a kutya fejét, tekintetét for­dítja felém. — Itt a kutyám! Róla beszél­tem a tanár úrnak... Örömet, de mérhetetlen szo­morúságot is látok a szemében, ragaszkodó segélykérésnek is nevezhetném, amely kimondat­lanul is belészorul, és félelemmel keveredik. — Jó kutyád van! — simo­gatom meg az állat kócos fejét. A kutya állja a simogatást, szagolgat, végignyalja a keze­met, aztán a fiúhoz dörzsölődik. — Ha majd iskolába járunk, elkísérhet a bejáratig? Bólintok, de szólni időm sem marad, mert a kutya és a gazdája boldogan futnak le a lépcsőn, majd kifelé a kapun az utcára, ahol eltűnnek a forgatagban. — Gyere, meghívlak egy sör­re! — szólal meg mögöttem az igazgatóm, és kíváncsiskodik, akadt-e dolgom az ügyelet alatt. — Semmi! Beírtam a hatodik­ba egy fiút, meg egy kutyát... Szalay István Száz arc egy cseresznyemagon Megdöbbentő ritkaságok — Hol és mikor jelent meg az első újság? — Krisztus előtt már volt kőszínház A XX. század utolsó évtizedei a nagy események sorozatát hoz­ták, hozzák. Pa emberek hozzá­szoknak a meghökkentő esemé­nyekhez, a bombasztikus hírek­hez, amelyek meghökkentik a vi­lágot, semmivé degradálva az el­hanyagolható apróságokat. Pedig az élet csupa aprósá­gokból áll, és ezekből kereked­nek ki a „nagyok”, érdemes tehát odafigyelni az élet miniatűrjeire is. Ezúttal a régebbi időkből — száz esztendő távlatából — bön­gésztük elő a kedves olvasók kedvéért azokat a kisebb-na- gyobb ritkaságokat, amelyek a maguk nemében mégiscsak pá­ratlanok. Egy 1928-as kalendá­riumban az alábbiak olvashatók: Az irodalom és a tudomány legnagyobb veszteségét a könyv­pusztítók okozzák; ki kell ugyan­is jelenteni, hogy manapság is lé­teznek könyvgyűlölők, így első­sorban ők az okai, hogy a rég­múltról sokkal kevesebb írott em­lékünk van, mint amennyi lehet­ne. Ki ne hallott volna már Nebu- kadnezár babilóniai királyról, aki mindazon írásos emlékeket megsemmisítette — lehettek agyagba, gránitba vésve, vagy papiruszon —, amelyek azon uralkodók életével foglalkoztak, akik előtte éltek. így akarta elér­ni, hogy a világ őt tartsa a legna­gyobb, a leghatalmasabb uralko­dónak. Nem kisebb vétket követett el Kr. e. 213-ban Csi Hoang-Tikí­nai császár, aki elrendelte a biro­dalmában fellelhető összes iro­dalmi érték megsemmisítését, és csupán azoknak irgalmazott, amelyek az ő dinasztiájával, vagy az orvoslással foglalkoztak. Köztudott, hogy a legtöbb könyv a vallásüldözések idősza­kában pusztult el: a rómaiak el­égették a zsidók, a zsidók a ke­resztények, a keresztények a po- gányok és eretnekek könyveit, így téve tönkre egyebek között az újszövetségi biblia eredeti köny­veit, az arámi és héber nyelvű te­kercseket is. Ki gondolná, hogy Isauri Leó bizánci császár az akkori idők legnagyobb könyvtárát, mintegy 36 ezer kötetet dobatott máglyá­ra, de Julius Caesar alatt — Kr. e. 47-ben — is gyújtogatás áldozata lett egy híres könyvtár. Sőt a későbbi századok is bő­velkedtek efféle „apróságok­ban”, ugyanis 1492-ben Spa­nyolország minisztere és fő ink- vizítora ötezer Koránt pusztítta- tottel, 1549-ben VI. Eduárd ki­rály rendelte el a vallási könyvek elégetését. Egyetlen napon Oxford főte­rén több ezer kódex, felbecsül­hetetlen értékű könyv esett a vandál pusztítás áldozatául... Ne folytassuk tovább e szörnyűsége­ket, amelyek ennyi idő távlatából talán már elhanyagolható apró­ságoknak tűnnek, inkább tér­jünk át a valóban érdekes ki­csinységekre, amelyek azért ér­dekesek lehetnek az olvasók szá­mára. A korabeli lapok sokat vitáz­tak azon, hogy mikor is jelent meg és hol az első újság... Nos, valószínűsíthetően 1605-ben Antwerpenben jelent meg „Tydingen” név, illetve cím alatt, sőt ugyanez az újság 1619-ben már karikatúrákat, rajzokat is közölt, és volt zenei melléklete is. Évtizedekig folyt a csatározás a fentiek igazolására, míg végül a derék történészek véglegesen le­tették mellette a garast, mond­ván : igenis, a Tydingen volt a vi­lág első igazi újsága! S nehogy bárki is kételkedni meijen, meg- toldották állításukat még azzal a kiegészítéssel is, hogy a lapot fla- mand nyelven írták, és hogy az ára 2 garas volt... Lapozgassunk most továbbra is a hajdani újságokban, mert így számos olyan érdekességet tu­dunk meg, amelyek apróságok ugyan, de a kíváncsiságunkat ki­elégítik. Ugye, ismerik napjainkban a „legek” könyvét, amelybe az ke­rülhet be, aki a világon valami­ben a legnagyobbat, a legkiseb­bet, a legszebbet alkotja, szóval igazi „leg”-győztes. Már-már ar­ra gondolunk, hogy mindez szá­zadunk küzdelme, de erről szó sincs! Hogyan is lenne, amikor századokkal előbb az emberek már vetélkedtek, versenyeztek, és jeleskedni akartak a többiek előtt, így téve szert hírnévre, pénzre. Nos, máraz ókorban Kallikra- tes elefántcsontból faragott ki életnagyságú hangyákat, ame­lyek élő társaik pontos másai vol­tak. Egy Myrmicides nevű gö­rögről jegyezték fel, hogy szintén elefántcsontból egy olyan pará­nyi „kocsit” faragott ki, amelyet egy légy letakarhatott a szárnyá­val. Csoda-e, ha ezek hallatán fennmaradt a nevük ily sok idő múltán is, és bekerültek a kora­beli „legek” könyvébe... A középkor pedig egyenesen dúskált a miniatűrökben! Ki gondolná, hogy egy szerzetes egyetlen cseresznyemagra száz­nál is több arcot vésett? Ezt a „csodát” ma is őrzik Drezdában. aki ott jár, megtalálhatja valame­lyik múzeumban, annál is in­kább, mivel ezek az arcok emberi ábrázatok voltak... Később ez az úr aranyból, ezüstből, platinából faragott cso­daműveket, de mégis a cseresz­nyemag „alkotása” hozta meg számára a világhírnevet... Bizonyára többek érdeklődé­sére tarthat számot, hogy milyen életutat tettek meg a színházak a történelem folyamán... Ezekről hivatalos könyvekben, művésze­ti almanachokban olvashatnak, ám ezúttal valódi újsághírekkel állunk elő, amelyek régi, öreg la­pokból valók, és bizonyára meg­felelnek a valóságnak is. A rómaiak a színházépítés fá­zisát három fokozatra osztották, így első volt a „csűrös” színház, mint amilyen az Plautus idejében is volt. Ez azt jelentette, hogy a művészek egy fából ácsolt csűr­félében játszották el a darabot, amíg a közönség a szabad ég alól leste, bámulta azt. Plautus darabjait kizárólag ilyen „szabad” színházban ját­szották, mivel a szenátus azokat — „erkölcstelenségük” miatt — később sem engedte be valódi épületbe. A fejlődés második szakaszá­ban már ülőhelyes színházak is voltak, amelyek külsejükben igen hasonlítottak a korábbi, ná­lunk is jól ismert falusi cirku­szokhoz. Ezekben többnyire görög szí­nészek játszottak görög darabo­kat. Kr. előtt 55-re tehető az első római kőszínház felépülése, amelyet Pompeius emelt, és ahol a szenátus tagjainak külön ülő­helye, páholya volt, a közönség pedig ülve, illetve állva fejezte ki nemtetszését, avagy éppen elé­gedettségét. Kenyeret és cirkuszt! — jól is- meijük ezt a régi mondást. Ezt követelte az istenadta „nép” ura­itól, és ha e kettő megvolt, akkor nagyobb lázadásra nem kellett számítani... Számos újsághír, érdekesség felbukkan az ósdi könyvekben a színházak és színészek életéről, munkájáról, az írók kávéházi csevegéséről is. Bizonyára nem mindenki tud­ta eddig, hogy például a Figaro házassága és a Sevillai borbély szerzője egy derék órásmester volt, aki sikeres vállalkozásaival igencsak hatalmas vagyont gyűj- j tött. így esett meg, hogy egy „órásmester” nem a szakmája, | sőt még csak nem is a gazdagsá- j ga, hanem írói tevékenysége kö­vetkeztében vált halhatatlanná...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents