Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-07 / 237. szám

6. (NEM CSAK) FIATALOKNAK HÍRLAP, 1992. október 7., szerda Kedves fiatalok! Fiatalnak lenni nem érdem, hanem állapot; igaz, többnyire na­gyon kellemes állapot. Erre általában csak akkor jön rá az ember, amikor lassacskán kiöregszik ebből a kategóriából. Ekkor egy ideig homályos italbol­tok mélyén eszi a mélabú, pecsétes abroszokra könyökölve me­reng azon, hogy mi a fenének szállt el ilyen gyorsan, amit már soha többé nem lehet visszacsalogatni: az ifjúságnak édes (és mindig új­donságra éhes) madara, na. Rossz, terméketlen, önsanyargató lel­ki helyzet ez, ha rám hallgattok, kedves fiatalok, már mától kezdve ráhajtotok, hogy elkerüljétek. Jó az, ha van mire büszkének lenni, amikor az ifjúságra kimért hatvan-nyolcvan esztendő eltelik: óriá­si tudományos felfedezésre, Nobel-dijra, Mars-utazásra, atlétikai világcsúcsra, harmadik helyezésre a Párizs-Fokváros ralin (na­gyon szép kis helyezés az!), pénztől roskadó bankszámlára, há­romszintes családi házra a Rózsadombon, nyaralóra a Kanári-szi­geteken, bankcsászárságra, iparbáröságra, Oscar-dijas szí­nésznők) barátságára. Aki még ennél is merészebb életutat tűz ki, az már ma fogadja meg, hogy csillagszemű lányt (fiút) keres magának, édes szerelem puha kötelével, ezernyi csillogó játékkal megkötözi, puha, meleg fészkében tartja, csillagszemű gyermekeket nemzenek együtt, s él­nek, meglehet szegénységben, de kéz a kézben, és felemelt fejjel. Ez mindenesetre nagy bátorságot és kitartást kívánó életprogram, csak a legvakmerőbbeknek ajánlom, s a többieket azzal vigasztal­nám, hogy a korábban felsoroltak sem olyan rosszak azért. S most jön a kérdés, hogy: de mit tud mindebben segíteni az új­ság? Bizony, kedves fiatalok, keveset, keveset. A dolgok nagyrészt rajtatok múlnak, nem a tanár bácsin, nem a haverokon, nem a szomszéd emberen, s bizony nem a sajtón és nem a miniszterelnö­kön, és olykor még a szülőkön sem. Do it Yourself! — mondja az angol. Alakítsd magad a sorsodat, s mi is segítünk, amennyit tu­dunk. Információt, gondolatokat és véleményeket adunk, és in­formációt, gondolatokat, véleményeket várunk tőletek, hogy azo­kat is továbbadhassuk. Ez itt egy nyitott oldal tehát, ha kérdésed, mondanivalód van, netán titokban újságcikkeket is írogatsz, írj ne­künk. Lesz olyan, amit leközlünk, és bizony olyan is, amit nem. Kegyetlen az újságírás, mint maga az élet. De fel a fejjel! Bízom benne, hogy a segítségetekkel és kollégáim ihletett, szakiparos munkájával majd csak összehozunk valami érdekeset heti egy ol­dalon. Valamit, ami (ha csak egy kicsit is) segít elviselni, hogy fiatal az ember. Koncz János Az embereket olykor igen messzire viszi a kalandvágy: a huszonhat éves egri fiatal­embert, Nagy Ferencet például egészen New Yorkig, ahol szintén magyar felesé­gével él és dolgozik. Szabadidejükben fogják hátizsákjukat, és csavarognak egy kicsit, de nem légkondicionált társasutak gondtalan turistájaként, hanem az esemé­nyek sűrejét keresve. Jelenleg Indiában vannak éppen, és megígérték, hogy rend­szeresen küldenek majd útibeszámolókat. Addig is — kedvcsinálónak — ismerked­jenek meg a feleség, Nagy Erika tollából legutóbbi útiélményeikkel, melyeket a dél-amerikai dzsungelben szereztek. Hátizsákos kalandok... Az Orinoco indiánjai között Szerencsére mind a ketten imádjuk, ha idegen országokban rossz arcú emberek halálra ijesz­tenek. Így semmi okunk nem volt panaszra, amikor este kilenckor buszunk berobogott az Orinoco folyó deltájának utolsó civilizált városkájába, Tukupitába. Egy tinédzser fölényességével utasítva el az üdülőtelepek ké­nyelmét, férjemmel városról vá­rosra barangoltunk Venezuelán át. Minden ellenkező híresztelés ellenére a bennszülöttek kedve­sek és készségesek voltak. A köl­csönös kíváncsiságból kötött ba­rátságok útjában egyedül a busz­vezetők arroganciája állt. A tö­megközlekedésben színes társas­élet helyett szótlan zötyögésre kényszerített a vég nélkül üvöltő spanyol popzene. így a szikkadt szavannán át gyakran a délután­ba húzódó buszozásban semmi sem oldotta szorongásunkat, ahogy aggódva vizsgáltuk az el­surranó falvakat; vályogházak között meztelenül rohangáló gyerekek,... felnőttek a lustán le­begő függőágyakban és az elma­radhatatlan cola-bodega... ku­tyák... kutyák... kutyák... Hol fo­gunk ma aludni? — villant össze szemünk a hangzavarban. Tukupitában túl sötét volt ah­hoz, hogy felmérjük a település minőségét, így a világ másik fe­lén sugallt előítéleteink teljes nyomása alatt tapogatóztunk a sikátorokban. Meglepetésünkre — az ambiciózus helyiek és né­hány turista jóvoltából — még vacsora közben sikerült meg­szerveznünk utunk célját, a dzsungeltúrát. A másnap hajnali indulásból dél lett, mire szembesültünk a la­dikkal, amellyel közel kétszáz ki­lométert terveztünk. A sártól cuppogó holtágban egy francia és egy svájci társaságában bá­multunk túravezető hajóskapitá­nyunkra, akinek a burjánzó dzsungeltól folyóra szorult wa- rao indián rokonságát készül­tünk végiglátogatni. Raul ráerőszakolt egy motort az alig hét méter hosszú lélek­vesztő farára, majd habozás nél­kül kettéhasítva az egyetlen fa­padot, barátságosan rátuszkolta földbegyökeredzetten álló csa­patunkat. Ezzel még nem voltunk túl a meglepetéseken. Kapitányuk — derékig bekenve benzinnel a pió­cák ellen — másfél órát tolt min­ket a mocsárban, mert az apály miatt a motor hamarosan hasz­nálhatatlannak bizonyult. („Akár Velencében” — kedé- lyeskedett a svájci, ahogy segít­ség gyanánt billegtünk a csák- lyák nyelén.) Kora este lett, mire elérkez­tünk az igazi folyóhoz, szállá­sunkhoz — Raul szülőfalujához. A kalandos lelkű emberek döntő többsége hatalmas iroda­házakban dolgozik, és ritkán ra­gadja magával olyan méretű lel­kesedés, amit ne lehetne kielégí­teni a National Geographic egy- egy érdekesebb számával. Akit mégis, az megkövül az első, egy szellemileg és fizikailag több száz évvel lekörözött emberkével va­ló találkozáskor. A közelség megváltoztatja a megismerés mi­nőségét. Amíg a frissen fogott hal egy irigylésre méltóan termé­szetes diéta részének tűnik ott­hon, addig ritkán esik szó arról, hogy ez a csemege milyen, ha na­gyon is élő „egzotikumokkal” — malaccal, csirkével, kutyákkal — kerülünk testközelbe a „konyhá­ban” az elkészítés során. Vagy milyen ízű az izgalmasnak hang­zó gyíkrántotta, amikor hat pár iguana szeme bámul az asztal lá­bához kötözött zsákból. Nem be­szélve a minden színű, szagú és méretű embert egyformán imá­dó szúnyogok, böglyök és más, azonosíthatatlan ízeltlábúak sza­kadatlan zaklatásáról. Raul mindent megtett, hogy belelássunk a warao hétközna­pokba — és éjszakákba. (Ame­lyeket, mint két hal egy szatyor­ban, egymáshoz préselődve im- bolyogtunk végig egy családi függőágyban. Míg az első alatt a bogárfüstölő kókuszhéj csípte pirosra a szemünket, a másodi­kon, Trinidaddal szemezve az Atlanti-óceán partján, hajnal né­gyig élvezhettük húsz kilométe­res körzetben egyetlen szomszé­dunk rumtól inspirált, valódi wa­rao kántálását. Reggel, mosdás után — mert a fürdés a krokodilok és a ráják mi­att fakultatív volt — a frissen sült, keletien indián kenyér lassan ke­ményedéit sziklává a gyomrunk­ban. Egyedül férjem nem vett részt a gasztronómiai kalandban. Ragaszkodott a civilizáció ma­gunkkal vonszolt maradványai­hoz, a sajthoz és lekvárhoz. Fel­zaklatva körözött a porban vi- háncoló, felfújódott hasú gyere­kek és malacok táborában — erőszakos párhuzamokat húzva a jelen és a magyar faluban szer­zett gyermekkori tapasztalatai között... (Egy hét múlva folytatjuk) Névjegy Dobé István Gimnázium (Eger) Ebben a sorozatunkban rövi­den, címszavakba sűrítve szeret­nénk bemutatni megyénk kö­zép- és felsőfokú oktatási intéz­ményeit, hogy a továbbtanulá­son töprengők döntését ezekkel az információkkal segítsük. Eger egyik patinás középiskolájával kezdjük a sort... Neve: Dobó István Gimnázi­um. Címe: Eger, Széchenyi u. 19. Alapítási éve: 1890. Jogállása: alapítása óta folya­matosan állami gimnázium. Tantestülete: negyvenkilenc tagú. A diákság létszáma: hatszáz­harminckét tanuló 19 osztály­ban, két osztályban 8 évfolya­mos gimnáziumi oktatás folyik. Választható nyelvek: angol, német, francia, orosz, olasz, la­tin. Fakultációs lehetőség: a har­madik osztálytól valamennyi közismereti tárgyból. Emelt óraszámban tanulható: matematika, biológia, idegen nyelvek. FEJHALLGATÓ EMERSON, LAKE & PALMER: BLACK MOON A felsőoktatásban továbbta­nulók felvételi aránya: 70 száza­lékos. Tovább nem tanulók részére gyakorlati fakultáció: társada­lombiztosítási ismeretek, számí­tógép-kezelés. Amire büszkék: kiemelkedő szereplés az országos tanulmányi versenyeken, a lánykórus, az iro­dalmi színpad, a könyvtár, a sporteredmények. Kultúra: saját egri színházbér­let, budapesti színházlátogatá­sok, filmklub, jól szervezett diáknapok. Híres egykori tanítványok: Fehérvári Géza (Kelet-kutató), Marczis Demeter, Lugosi Melin­da (operaénekesek), Tóth Eni­kő, Kristóf Tibor, Várhelyi Dé­nes (színészek), Bárány István, a Bitskey-testvérek (uszóbajno- kok), és még sokan mások. Költők és filozófusok kedvenc kérdése, hogy át tudja-é ugrani az ember a saját árnyékát. A popvilágban e dilemma úgy szo­kott felbukkanni, hogy vissza tud-e térni valamely ellustult vagy lelki válságokban vergődő egykori világsztár újra a csúcsra. Veszik-e a milliók a most már jó­részt ezüstös lemezeket, betó- dulnak-e a megrészegült százez­rek a koncertarénákba, játssza-e az MTV (nem a rút kozmopoli­ták kezébe keveredett magyar) a klipeket? Fia igen, minden oké, ha nem, az sem nagy baj, szegény egykori világsztáron és menedzseren kí­vül valószínűleg senkit sem érde­kel. A játék neve tehát: dupla vagy semmi. Akad, akinek sike­rült bankot robbantani, például Tina Turner, s akad, akinek nem, például szegény Animals együt­tes. Most újabb „öngyilkosjelölt” vágott bele a hazardírozásba: az ELP, azaz az Emerson, Lake and Palmer együttes. A hetvenes években ők voltak a fénylő Nap a progresszív rock egén, olyan lé­legzetelállító lemezekkel, mint a Tarkus, a Brain Salad Surgery, és mindenekfölött az Egy kiállítás képei, Muszorgszkij művének feldolgozása. Aztán, mint egy jó házasság, ez is tönkrement tíz­egynéhány év után, és az urak immár tizenöt éve nem koncer­Sing-Sing Akik törvények nélkül élnek(?!) Úgy tűnik, hogy a magyar heavy metal (hard rock stílus vegre kinőtte magát a gye­rekkorból, s legjobb úton van a felnőtté válás felé. Sorra jelennek meg fiatal bandák kitűnő anyagai, egyre több koncertet láthatnak a ra­jongok országszerte. Szerencsétlen egybe­esés, hogy ez a folyamat pont akkor indult meg, amikor az ország gazdasági helyzete nem valami rózsás, így a bandáknak szembe kellett nézniük — és kell még ma is — az ebből adódó problémákkal. Ennek ellenére nem el­képzelhetetlen, hogy egy zenekar befusson, lemezei jelenjenek meg, sikeres turnét csinál­jon... Élő példa erre a Sing-Sing, amely az évek során elérte, hogy a legtöbb lemezt eladók közé sorolják őket, s konkurenciát jelentse­nek a tőlük sokkal régebbi és jelentősebb bandáknak is. S hogy pont őket említem, an­nak legfőbb oka: mostanában készül el a har­madik Sing-Sing-lemez. — Mondjatok erről valami bővebbet... — kértük Hangyássy „Hangya” László bőgőst. — Valóban, jelen pillanatban nekünk ez a hír a legfontosabb. Ez lesz a harmadik leme­zünk, a címe: „Élve vagy halva. ’’Megjelenése ezekben a napokban várható. Előzetesen még annyit, hogy lesz rajta egy-két meglepe­tésnek szánt dal, köztük a „Ne húzz fel”foly­tatása is... Őszintén szólva, nem lepi meg a rajongó­kat, hogy folytatás készül enhez a dalhoz, hi­szen az „első rész” szövege — gondolom — si­kert aratott a rajongók körében. Talán sokan emlékeznek a dalszöveg híres soraira: „Nem tudom, mitől nőttél ilyen nagyra /Kevés vagy, hidd el; menj a f...ba”. Ahogy a fiúk egy ko­rábbi interjúban elmondták, a lemeztársa­ságnál sem tiltakoztak a szöveg ellen, sőt... A dal egyébként azokról a szakadt, koszos alakokról szól, akik a pesti aluljárókban az ócska joggingjukban seftelgetnek, köteked­nek, idegesítik az embereket. S ez — sajnos — nem új keletű dolog. Sokan a tetoválások mi­att is megszólják okét. — Ahogy mondod. Szerintem alacso­nyabb rendű lényekként kezelik a rockereket. A tetoválás csupán jelkép, azé a szabadságé és függetlensége, amelyet mi teremtünk ma­gunknak. Egyébként erről szól a „Tetovált jel” című szamunk. De félretéve a gondokat: koncentráljunk inkább a jelenre és a jövőre. Számtalan kér­dés vetődik fel a zenekar híveiben, olyanok, amelyekre talán még a banda sem tudja a vá­laszt. Hogy csak egyet említsek: még mindig nyitott kérdés, készítenek-e a srácok további feldolgozásokat, s ha igen, mikor?Máx a má­sodik lemez előtt is gondoltak erre, de nem találtak megfelelő szamokat. Mindegy, talán teztek, és tizenkét éve nem adtak ki lemezt, ami az utolsók ismeré­tében nem olyan nagy baj. És most, szinte minden hírve­rés nélkül, egyszer csak itt a bol­tokban — az MMC Records jó­voltából a magyarországiakban is — egy úi ELP LP, a Black Mo­on, a Fekete Hold. A kérdés, ugye, hogy akkor most ezzel át­lépték, vagy nem. Nos, minden esély megvan rá, bár ennek az az ára, hogy ez az ÉLP nem a tizen­öt évvel ezelőtti ELP. Ez termé­szetes, mondaná a neves ókori dialektikus, Herakleitosz, ha ma élne, meglóbálva lófarokba kö­tött hullámos haját, és megcsör­rentve öt fülbevalóját: kétszer nem léphetsz ugyanabba a zene­karba. Míg korábban a szinteti­zátorokat nyüstölő Emerson erősen uralkodott a banda stílu­sán, most sokkal kiegyenlítet­tebb a kép: kellő teret kap a szép hangú Lake líraisága, amiből gyönyörű szerelmi balladák szü­letnek, mint a Footprints in the Snow, és a hangzást a főnök által korábban kedvelt kakofónia he­lyett inkább Palmer erőteljes rockja uralja, mint a címadó szerzeményben vagy a Paper Bloodban. Persze, Emerson sem hagyja magát, és feldolgoz egy kis Csajkovszkijt- Bizony, sokat fejlődött a stú­diótechnika és az elektronika a hősidők óta, az első ELP-leme- zek „karcossága”, nyersesége át­adta helyét a rafináltabb, fino­mabb hangzásoknak, és bár a ze­nekar elképesztő dinamikája az új felvételen is érződik, valahogy több a rutin és kevesebb a kreati­vitás attól, amit az ember várna. Persze, még így is igen messzire kimagaslik a napi pop többnyire siralmas terméséből ez a lemez, és meglehet, hogy a „tömegek­nek tett engedmény” sok új ra­jongót szerez a triónak. De az is valószínű, hogy a régi ELP-le- mezeket ma is féltve őrző orto­dox rajongó csak legyint: bulls­hit — ezek is beszálltak a pénzcsi­náló gépbe! Ko-rong D A V ESARKA Szeptemberben érkezett az egri főiskolára az amerikai Da­vid Koch. A fényképen látható fiatal arc ne tévesszen meg sen­kit, hiszen nem tanulni jött, ha­nem tanítani: az egyik leghíre­sebb egyetemen, a Western Connecticut State Universityn doktorált spanyol politikatudo­mányból és történelemből, Egerben pedig a civilizáció tör­ténetét tanítja — angolul, ter­mészetesen. Dave — hiszen mindenki csak így hívja — szabadidejében ked­venc gitárján amerikai népzenét játszik (bluest, countryt, amibe­lefér), túrázik és olvas. Illetve most már nyelvi rejtvényt is ké­szít, lapunk felkérésére. Ez a felkérés úgy történt, hogy la­punk odament Dave-hez: Dave, nem csinálnál rejtvényt a la­punknak? Oké, miért ne, felelte a szokásos csibészes tekintettel Dave, és íme, itt az első nyelvi fejtörő. Dave sarka terveink szerint kéthetente jelentkezik majd, és ilyenkor Dave felad majd egy an­gol nyelvű mondatot, viccet, dal­szövegrészletet, rövid sztorit, amit minél frappánsabb ma- gyarsággalkell lefordítani, és be­küldeni lapunk címére, „Dave sarka” megjelöléssel. A tökéle­tes fordítások beküldői között könyvutalványokat sorsolunk ki, vagy helyette — ha akarják — kezet foghatnak Dave-vel. Re­méljük, ez a két lehetőség sok angolul tanuló fantáziáját meg­mozgatja, és csak úgy özönlenek majd a jobbnál jobb fordítások. És akkor, íme, az első felad­vány, egy anekdota. Winston Churchill was sitting across the table from a we­althy noble woman. The woman and he didn't get on well at all. They began to argue. She finally said, „ You're drunk!” He answered, „ That is true. And you're ugly. But I will wake up sober.” Beküldési határidő: október 12. majd csak kiderül a következő lemeznél, vagy a jövendő turnén... — A propó, turné! Mikor is lesz a harmadik Sing-Sing-lemez túrája? — A lemezbemutató koncertet november I4-én tartjuk a Petőfi Csarnokban. Vendé­f ünk lesz Pataki Attila és Kun Péter az Eddá­éi, aztán Szendrey „ Wolfchild” Zsolt a Sex Actionból, valamint a Bedlam zenekar. Ami pedig a turnét illeti, most úgy terveztük, hogy az idén nem játszunk itthon, inkább a környe­ző országok magyarlakta vidékein szeret­nénk turnézni. — Hát, ezt őszintén sajnálom, már készül­tem az Animal Tour II-re, azaz rátok és a Sex Axtionra... Talán akkor majd jövőre, fő, hogy egyelőre minden rendben van a bandánál... — Ne hidd! Az utóbbi hónapokban felpö­rögtek az események körülöttünk. Sajnos, a magánéletben is igen súlyos problémáink voltak és vannak, gondolok itt az alapvető megélhetési és lakásproblémákra... De senkit nem akarok ezzel traktálni, az élet megy to­vább. ...és ahogy egyik számuk címe is mondja: „Soha nem adjuk fel! ” S ez így van jól. (A banda címe: Budapest, Újpest 1. Pf. 252. Irányítószám: 1325). Szilvás Gergely

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents