Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-07 / 237. szám
HÍRLAP, 1992. október 7., szerda EMBERKÖZELBEN 7„Mindig teszek egy kis szívet is a főztömbe...” Mesterszakács Erdélyből Butyka Dénes az Arany Oroszlán konyhájában A vendéglők mostanában inkább egzotikus vacsoraesteket rendeznek, a Távol-Kelet felé kalandoznak, pedig a magyar konyha jellegzetességeiből is volna mit felfedezni. Egerben az Arany Oroszlán étterem az elmúlt héten különleges erdélyi ételekkel várta a vendégeket. A mesterszakács, Butyka Dénes Tusnádfürdőről érkezett, a Székelyföld ízeivel szolgált. De mi is a jellemző ezekre? — Sajátos erdélyi, romános ételeket készítünk, amelyeket minden ott élő nép j őszívvel fogyaszt — mondja bemutatkozásul. — A legnagyobb részük nem annyira fűszeres, mint Magyar- országon. A románok a leveseket — ottani szóval: csorbákat — cibrelével savanyítva készítik el. Mi Erdélyben inkább ecettel, sűrített citromlével, meg ilyesmivel ízesítjük azokat. — Mit mondana el pályafutásáról, hogyan lett mesterszakács? — Ebben a szakmában 1964- ben, a kereskedelmi iskola után tettem egy különbözetit, s Brassóban jelöltek ki főszakácsnak, a Korona szállóban. Aztán máshol is dolgaztam, végül Tusnádfür- dőre kerültem, ahol a Csukás étteremben főztem. Bukarestben nyertem el 1982-ben a konyhaművészeti diplomámat. — Tusnádfürdőmindig is gyógy- idegenforgalmáról volt híres. Mostani munkahelyén, az Olt szállóban kiknek főz? — Nagyon sokan jönnek gyógykezelésre Németországból és Izraelből. Legtöbb esetben idős személyek, akik a vérkeringésükre, szívükre panaszkodnak. Az éghajlat, a fenyőerdő jótékony hatású, de nemcsak a környezettel, hanem a konyhánkkal is nagyon megelégedettek. — Hogyan került sor erre a meghívásra, s lesz-e folytatása ennek a vendégszereplésnek? — Egy jó barátom révén jöttem el, akinek a fia itt séf. Ezenkívül a tulajdonos, dr. Offenbá- cher Géza invitált, akivel Tus- nádfürdőn ismerkedtem meg. Akkor ajánlották föl, hogy rendezzük meg ezt az erdélyi hetet. Nagyon tetszett az ötlet, mert szeretem a szakmámat. Mindig teszek egy kis szívet is a főztömbe. Nem mindegy, hogy ki hogyan áll a munkájához. — Jóanyám mindig panaszkodott, amikor befejeztük a vasárnapi ebédet, hogy lám csak, ennyit ért a munkája, elpusztítottunk mindent, percek alatt. Mit érez ilyenkor egy mesterszakács? — Én akkor érzem jól magam, ha nagyon sok a mosatlan. Minél több, annál jobb volt az étel. Öröm, ha látom: éppen, hogy ki nincs törölve a tányér. Ha takarékosan elfogyasztották azt, amit főztünk, az azt jelenti, hogy tetszett a vendégnek, s máskor is visszatér hozzánk. — Mi a kedvenc étele? — A levesek közül legjobban imádom a húslevest cérnametélttel vagy daragaluskával, s a kimondott erdélyiek közül azt a csorbát kedvelem, amely sertéshúsból készült tejfölös eresztékkel, tárkonnyal ízesítve. Ezt Magyarországon ritkán használják, pedig nagyon jóízű növény. Nagyon finom még a növendék parasztcsorba, amelybe leostyánt teszünk, ami szintén csak a mi vidékünkön honos. Amikor jöttem, hoztam is egy jó köteggel, hogy ezzel fűszerezzem a levest. A másodikok közül kedvencem a székely lerakott káposzta, amelynek alapanyaga sertés és növendék darálthús, nem beszélve a párolt és savanyított káposztáról. Többfajta fűszer és még tojás kell hozzá. A specialitásom a szőlőlevélbe töltött darálthús, fehérmártásban. (gábor) A megnyugvás ösvényén s Éva — Félve mondom, de talán már-már úgy néz ki: ez az egyetlen dolog, ami sikerült eddigi életünkben. Ez a kis vegyesbolt Rózsaszentmártonban. Berendeztük szépen, sínen van az üzlet. Mert előtte rengeteg baj ért minket... — Éva asszony, Kiss Józsefné csendesen sorolja. — Sok volt a megpróbáltatás. Volt egy presszónk, a Nosztalgia. Dolgoztunk látástól vakulásig, és mégis csődbe ment. Lelkileg is tönkre tette a családot. Ember azt nem tudja elképzelni. Napy erőfeszítésbe tellett, míg új vállalkozásba foghattunk. Egy büfés busszal jártuk az országot. Jó, jó, egy darabig szép a búcsúsélet, de az, hogy hol itt táborozol, hol ott, másnap megint útnak indulni... Hát, ehhez megintcsak nagy akaraterő kellett. Mert vittük a gyerekeket is. Kétségtelen, hogy a vándorélet nem volt egy leányálom... Mikor aztán idejöttünk, ebbe a kis üzletbe, akkor éreztük először a reményt. Akkor sóhajtottunk fel, jaj, istenem, innen aztán az életben soha nem kell elmenni... Úgy éreztük, hogy volt értelme a sok küzdésnek, amit hosszú éveken át átéltünk. Jó, hogy ebben a lakásban lakhatunk, édes- anyámékkal közvetlen szemben. Rengeteget segítenek. Másképp azt nem is lehetne megcsinálni, hogy én minden áldott nap reggel fél hattól este hétig az üzletben legyek. És gyerek mellett. A lányom már elköltözött, unoka is van, tündén. Józsikánk van itthon, ő még kilenc éves. Sajnos, születésétől kezdve szívbeteg, sokat visszük orvoshoz, nagyon kell rá vigyázni. A napokban is milyen nagy ijedelem ért minket... Iskola után benézett hozzám a boltba, egy puszival hazaindítottam. Alig er ki a partra, egy velőtrázó sikítást hallunk. Szaladunk ki az asszonyokkal, és egy fekete, nyugati kocsi épp akkor indított mellőle, gyorsan elhúzott. A gyerek alig kapott levegőt, földbe gyökerezett a lába, alig tudta kinyögni: „El akartak vinni, el akartak vinni!” Ez egy csütörtöki napon történt, utána hallottuk, hogy egy kislány is ugyanígy járt. Az embernek megáll az esze, hogy itt, Rózsában, egy kis faluban ilyenek történnek. A kocsit azóta se láttuk, de a kisfiam nem mer egyedül kilépni az utcára. Kísérni kell az iskolába, haza is... Áldott jó férjem van, mindene a család. Szegény ő is hajnaltól estig dolgozik, be kell szerezni az árut, friss tejet, kenyeret, felvágottat. Nem kíméli magát, pedig tavalv decemberben kapott egy infarktust. Rettegek érte is, reggel, délben, este odafigyelni, jaj, a gyógyszer ki ne maradjon... Meg hiaba, hogy különköltöztek a lanyomék, csak jönnek, hogy édesanya most ez kellene, az kellene. Istenem, hát fiatalok, most kezdik az önálló életet, nem köny- nyű nekik a kisgyerekkel... Megpróbálok mindent egyedül megoldani. Nem akarom, hogy a férjem idegeskedjen, épp eleg neki az örökös lótás-futás, holott nyugalomra volna szüksége. Az nagyon jó érzés, hogy megbíznak bennünk. Nemcsak a vevők, a szállítók is. Ha öt napos határidőre kapjuk az árut, olyan még nem fordult elő, hogy az ötöd,ik napon ne fizettük volna be. És ez olyan nagy megnyugvás nekünk is. Főleg azért, mert olyan nehezen kezdtünk. Mert ez így igaz, nem volt olyan sok pénzünk. Egy év után tudtuk elérni, hogy az árukészlet a sajátunk. Ezért aztán sokat kellett iparkodni, no, meg az, hogy most sem ülhetünk a babérjainkon. Hogy nagy teher-e nekem reggel hattól este hétig talpon lenni az üzletben? Hát, persze, hogy teher, de az is igaz, nagyon szeretem. Belebetegednek, ha ezt nem csinálhatnám... (mikes)- Volt értelme a sok küzdésnek... Arcok Egerből Tompos Miklós Egercsehiben született 1914- ben, amikor Ferenc Jóska és Tisza is azt hitte, hogy mire a falevelek lehullanak, a győzelmes seregek hazajöhetnek. Áz elemiben a tanítók felfigyeltek a bányászcsalád harmadik fiára, arra, milyen szépen cseng a hangja, és ezt az adottságát ápolták-sze- repeltették. A bányász apa úgy gondolta, több van ebben a gyerekben, mint ami itt, a faluban elférne, ezért 1925-ben beíratta Mezőkövesdre, a Szent László Reálgimnáziumba. A magasabbra törő álmoknak végesza- kadt, mert a gazdasági válság rászakadt erre az országra, erre a családra is. Az apa szabómesterséget szánt hát neki, ezért behozta tanoncnak az egyik legelső szabóhoz, Domán Bélához. Illően kitanulta a mesterséget, meg is élt belőle, most is ért a tűhöz- cérnához. Egerben akkor már javában működött a Katolikus Legényegylet, a Kolping-gondolat gyakorlati továbbvivője. Ebben a kultúrát teremtő és támogató légkörben nemcsak az iparos fiatalok közössége, de az ott elhangzó előadások, rendezvények művelték tovább azt a fiatalembert, akinek szorgalmán és keresztény életfelfogásán innen és túl az egyik legkamatoztatha- tóbb-fejleszthetőbb értéke változatlanul a jól csengő tenorja volt és maradt. Mi sem természetesebb, hogy mindenüvé hívták énekelni. Ä két világháború között nagy kórusélet virágzott Egerben. Kiváló karnagyok, mint Huszthy Zoltán, Szalay Lajos, Bitter Dezső nemcsak arra fogadták el jelentkezését, hogy a tenorszólamban vivőerőként szerepeljen, gondoltak arra is, hogy ez az értékes hanganyag továbbfejlődhessen. Énekelt az Iparos Dalkörben, az egyházi kórusokban, mindenek előtt a bazilika vegyeskarában, a Király- és Kormányzó-díjas Koszorús Dalkörben. Ezekben a férfi- és vegyeskarokban teljes demokrácia uralkodott: az értékrendet az szabta meg, ki és milyen hanganyaggal, milyen szorgalommal vett részt a közös próbákon és a közös éneklésben: tanárok, tisztviselők, fiatal joghallgatók és idősebb jogászok, iparosok, kedélyes és művészetre hangolt emberek szövetkeztek Beethovent, Lisztet és a kórusirodalom éppen divatba jött alkotásait énekelni. 1936-ban a Liszt-jubileum évében a bazilika kupolája alatt állott fel ezernyi énekes, hogy Huszthy Zoltán ünnepi szerzeményét előadja. Itt arról a Huszthy Zoltánról van szó, aki a legtisztább barátság és segítőkészség szándékával vitte fel Pestre is meghallgatásra, mert T. M. minden adottsága pályát, karriert ígért. De a történelem, a személyes sors irányítója, az akkor még gondolatként sem jelentkező családtervezés más vágányra, más sínpárra tolta ezt az életet. 1937-ben megnősült, két gyereke, egy fiú és egy lány született, s ezzel sikerült véglegesen gyökeret eresztenie Egerben. 1937-től többször be kellett vonulnia, akik ismerik a háborút megelőző időket, azoknak nem kell elmagyarázni, hogy éppen Tompos Miklós korosztálya nem maradhatott ki semmiből, sem a Felvidékből, sem Erdélyből, sem a többiekből. A nagy megrázkódtatások után az egri zenei élet csaknem ott folytatódott, ahol 1944-ben abbamaradt. Új karnagynevek is feliratkoztak a listára, Huszthy Zoltán és Szalay Lajos mellé- után Auer Gyula, Geibinger Sándor, Darázs Árpád, dr. Valentin Kálmán, akik karnagyi működésükkel és zenei barátságukkal művészi tartalmat biztosítottak Tompos Miklós életének. Ma is énekel az Agria Vegyeskarban — dr. Ocskay György a vezetője —, és ehhez az együtteshez fűződik néhány külföldi útjának (Anglia, Finnország, Olaszország) mindvégig megmaradó élménysora. És hogy mennyire biztató erő, mennyire lankadatlanul támasztja az igényt az egyszer felfedezett és megismert képesség: már felnőtten beiratkozott a zeneiskolába, hogy a kottaolvasás biztonsága és hangjának karbantartása értékesebbé tegye azt, amit egy életen át minden ellenszolgáltatás nélkül teljesített: a kóruséneklést. Sok-sok társával együtt. Ezzel is segítve, új színfoltot adva Eger zenei életének. Csak emlékeztetnünk kell arra, hogy itt országos érdeklődést kiváltó dalostalálkozók voltak évekig. És ha a diktatúrának némi felmentést adunk sok-sok gyötrődésünk miatt, azt le kell jegyeznünk, hogy ezt a tömeg- mozgalmat engedte létezni. Itt megfordult Forral Miklós is, Farkas Ferenc is, és az egri énekkarok — az egri szimfonikusokkal együtt — maradandó élményt és emlékezetes sikereket teremtettek ennek a városnak. Tompos Miklós nemcsak a családjában maradt mindvégig az énekes apa, nevelte is gyerekeit a zene szeretetére. Az énekestársak pedig bensőséges barátsággal könyvelik el, hogy rá ma is és mindig lehet számítani. Mert ezek a „kisemberek” a megbízható, hűséges és ragaszkodó pillérei az egri társadalomnak' Farkas András Másokért, egészen A gondozónő Először a patikába mentünk. Míg a gyógyszerkiváltással foglalatoskodott, szemügyre vettem Kézér Karolinát, ahogy a barátai szólítják: Karolint. Egyszerű, afféle „táncházi” típusú lány: lapossarkú bársony topánkát, bővonalú, lábszárközépig érő szoknyát, pólót és farmerdzsekit viselt. Óaranyszínű, hosszú haja hátrasimítva, fejtetőtől szorosan befonva. Lényéből sugárzik a derű és a nyugalom. Az öregek napközi otthonában találkoztunk, s mellészegődtem, hogy belepillanthassak munkájába. Két éve már, hogy szociális gondozónő Egerben. Egészségügyi szakközépiskolát végzett, majd egy fél évig művészettörténetet hallgatott az egyetemen. Nem találta a helyét, valami emberközeli tevékenységet szeretett volna. Kezébe került egy könyv, s miután elolvasta, úgy érezte, az Úr útmutatását kell követnie. Tizenöt rászorult emberhez jár, van, akihez csak hetente egyszer, az elesettebbek- hez pedig naponta kétszer is, hogy reggelit vigyen, megetesse, lemosdassa, némelykor csak jószóval tartsa, megvigasztalja a panaszkodó, magányos öregeket. Ha kell, tisztát cserél, mos, vasal és takarít, elkíséri a nénit a templomba, vagy megnézik a sírokat, ahol a rég elhalt szerettei nyugszanak. Kőrútunk első állomása Ilonka néni. Mentőautó állt a háza előtt. (Az idős asszony mostohafia és menye nem érzi megnyugtatónak a szociális gondozást, hiszen az naponta csak egy-két óra. S a mama tetteiért — aki közel van a kilencvenhez — ki vállalhatja a felelősséget?) — Sose kerülök már haza... zokogta a néni. — Nagyon kérem, ne vigyenek el! Mi lesz a kutyámmal? A betegszállítók és a hozzátartozók hasztalan vigasztalták: „csak egy apró vizsgálat az egész”. (Ami eldönti, gyámság alá kell-e helyezni őt. Az igazolás birtokában máris szociális otthonba dugható.) Karolin odahajolt hozzá, megfogta a kezét, megsimogatta, s az asszony elhitte neki: délután újra látják egymást. — Remélem, valóban hazajöhet... — suttogta őszintén a lány, amikor a fehér autó elrobogott a Baktai út felé. Soron következő védencéhez, Rozika nénihez igyekeztünk, s közben arról faggattam, hogy buja ezt a feladatot 21 évesen ellátni. — Istentől kapom a türelmet. S kérem őt, tegyen még alázatosabbá. Amíg ápolni kell, az szinte magától értetődő. De amikor takarítok, csodálkozom magamon... Tanulni akartam mindig, s a munkának ez a része, ne érts félre..., nem rangon aluli, de mégis az Úr segítsége kell hozzá. Megérkeztünk a nagykapus ház elé, kulcsok között válogatott, valamennyi szárán felirat. A gondozottak többsége ajtót sem tud nyitni. — Sajnállak, hogy a legzűrösebb helyeimre kísérsz el. (Ő sajnál engem...?) Nehéz szagok fogadtak minket a konyhában. Legyek sétáltak a félbehagyott hurkán, az asztalon fel- ismerhetetlen szaft, kiborulva. Szegényes berendezés, a falon, az ágy fölött megbámult fotóról fiatal pár mosolyog. A néni háttal a bejáratnak üldögél. Karolin gyöngéden megérinti, s a füléhez közel hajolva, ordítva üdvözli. — Nagyothall szegény. Különben, ha megérti, amit mondok, szellemesen válaszol. Néha jókat nevetek a meséin. Letörölte a viaszosvászon térítőt, aztán az udvarról vizet hozott, s a rezsóra tette melegedni. — Nem hajlandó a néni bugyit viselni, így nincs, ami megtartsa a liberót. Pedig szükség lenne rá... Fertőtlenítőt pottyantott az alumínium lavórba, s besietett a szobába. Tanácstalanul ácsorogtam a konyhában. Tudok még valamit kérdezni a munkájáról? Zavartan köszöntem el tőlük, csak úí?v, az ajtón át... Négyessy Zita
