Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-07 / 237. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1992. október 7., szerda

Hogyan üssünk el „szabályosan"

őzet?

Hogyan üssünk el autóval egy őzet ügy, hogy mindenki jól járjon, s maga az aktus még szabályos is legyen? Az első pillanatban kissé bizarmak tűnő kérdés egyáltalán nem idegen a valóságtól, a felvetés nagyon is praktikus.

Egri panaszosunk — U. I.-né — a következő történettel kereste fel szerkesztőségünket:

— A fiam nemrégiben a Gyöngyös és Gyöngyöshalász közötti úton Trabantjával elgázolt egy őzet, a kocsi jól összetört. Gondolván a biztosításra — a kárra —, az állat tetemét a csomagtartóba pakolták, s elvitték a Mavadhoz, ahol kaptak igazolást arról, hogy a vadat leadták. Ezt követően mentünk el az egri Hungária Biztosítóhoz, ahol elmondták : az a terület, ahol a baleset történt, a Széchenyi Vadász- társaságé, tehát az üggyel a gyöngyösi fiók foglalkozik, hiszen a társaság ott kötötte meg biztosítását. Azt megtették, hogy a kárt helyben felvették, mert Egerben lakunk, az anyagot pedig elküldték Gyöngyösre, ahol viszont — mikor a kár kifizetésére került volna a sor — közölték, hogy az az igazolás nem tekinthető hivatalosnak, s kezünkbe nyomtak egy űrlapot, hogy azt töltessük ki a vadásztársasággal. Most arról nem beszélek, hogy kétszer is elküldték egy olyan vadásztársasági elnökhöz, aki már elhunyt, de aztán az új elnök sem volt hajlandó igazolni a kárt, mondván: akkor kellett volna kitölteni a papírt, amikor az eset történt, különben is lehet, hogy azt az őzet nem is náluk, hanem Egerben ütötték el... Es szeretné ő látni azt az elgázolt állatot a hűtőházban...

Közben a szerelő megcsinálta a kocsit, de a 35 ezer forintot mi nem tudtuk kifizetni a neki, hiszen hiányzott az igazplás, és így nekünk sem fizettek. Én nem tudom, mit kellett volna akkor tenni, egyébként is Gyöngyösön először elfogadták azt a papírt, aztán kiderült, hogy egy másik kell. Nem értem... Az őznek kellett volna betétlapot adnia, vagy kinek?

***

Czeglédy Erzsébet, a Hungária Biztosító Rt. Heves megyei igazgatója:

— Az ügyfél először Egerben keresett fel bennünket, itt adtuk oda az űrlapot. Az a bizonylat ugyanis, amit átadott nekünk, számunkra elfogadhatatlan volt, hiszen azon nem szerepelt más, csak az, hogy leadtak egy őzet a Mavadnak. Ezért küldtük el a Széchenyi Vadásztársasághoz, hogy velük igazoltassa a kárt.

— A vadásztársaság azonban nem sietett aláírni ezt a papírt... Arra kérném, mondjon néhány szót arról, hogyan, milyen feltételek között kötik meg az ilyen jellegű biztosításokat?

— 1990 végéig a Magyar Vadászok Országos Szövetségének úgynevezett országos szerződése volt a Hungáriával, s ez alapján mindössze két forint 30 fillért fizettek egy hektárnyi területért. Ez a fajta rendszer megszűnt, s

1991 januárjától kezdve a megyék immár saját hatáskörben kötik meg ezeket a szerződéseket. Ez az új forma egyedi díj- számláláson alapszik, és a tarifa még megyén belül sem azonos. Megdrágítja a dolgot, ha a társaság területén sok a közút, példaként említhetem, hogy az M3-as- nál mintegy háromszoros díjjal számolunk. Eddig a társaságok simán kiadták ezeket az igazolásokat, és ez gyakran visszaélésekhez vezetett. Nem is az ütkö- zéses, hanem az úgynevezett vad- ijesztéses eseteknél („átszaladt előttem, megijedtem, és ekkor történt a baleset...”) volt nehéz eldönteni, vajon helytálló-e a magyarázat. A tarifa megemelésével ez a helyzet változott, senki sem ad ki könnyen a kezéből ilyen igazolást, hiszen a díjtételek összefüggenek a károk összegével.

— Foglaljuk össze, mit csináljon az ember, ha elüt egy vadat, s mi van akkor, ha valaki — pech- jére — olyan társaság területén szenved kárt, amelyiknek nincs biztosítása?

— A rendőrség helyszínelésére van szükség, hiszen a nyomokból kiderülhet, hogy honnan hová szalad az állat, ezt pedig azért jó tudni, mert ha határos vadász- területekről van szó, akkor rendszerint vita keletkezik azzal kapcsolatban, honnan hová tartott a vad. A rendőr jegyzőkönyvet készít, aki azt is meg tudja mondani, hogy melyik társasághoz tartozik az a föld. Ezt követően a tetemet el kell vinni a vadásztársasághoz, ők kitöltik az igazolást, és már fizet is a biztosító. Ha viszont nem kötöttek biztosítást — ami igen ritka —, még segíthet a casco, vagy a polgári peres eljárás, ami viszont egy-másfél évig is eltarthat.

Megkérdeztük a szóban forgó társaság elnökét, Tusnádi Józsefet, aki nem írta alá a papírt. A cikk megírása után azonban megtudtuk: mégiscsak aláírta az okmányt.

— Mi volt a bizonytalanság oka? — kérdeztük tőle.

— Először is az, hogy egy hónap telt el a baleset és a mi megkeresésünk között. így aztán nehezen lehet eldönteni azt, hogy hol is történt ez a gázolás. Ilyen esetekben mindig a társasághoz kell fordulni, ahol a hivatásos vadász intézkedik. Meg aztán nekünk sem mindegy, mennyi kár keletkezik a területünkön, hisz annak függvényében alakul a biztosítási tarifa.

— Végül is aláírtam a papírt, mert az úr bizonyítékképpen behozta nekünk az őzbak trófeáját, a bomló kukacos fejjel együtt, egy műanyag zacskóba csomagolva...

***

Hepienddel végződött tehát a történet, végül is — így vagy úgy — mindenki jól járt. Talán csak az őz járt rosszul, hiszen az Gyöngyös és Gyöngyöshalász között egy Trabant kerekei alatt lelte halálát.

De az egy másik történet.

Havas András

H

a egy történet, egy forgatókönyv rosszul van megírva, ott az isten se csinál izgalmas mozit. Ez legalábbis kiderült a Tom Cruise és b. neje, Nicole Kidman nevével fémjelzett — és eladott — amerikai filmből.

Adott három szegény ír legény, apjuk szeszkedvelő, de azért lánglelkű hazafi. Puszta kézzel száll szembe a puskás földesúrral — tudjuk, hogy az ilyen helyzeteknek általában mi a vége. Papa a ravatalon, a legkisebb fiú siratja, a másik kettő már a pénzen osztozkodik. (Idáig egy, a Hetvenhét magyar népmeséből...). A fordulat most jön, a halott néhány másodpercre feléled, és magvas szentenciát intéz a legkisebbik írhez arról, hogy minden semmi, csak a föld minden. Földet kell szerezni, mindenáron.

Ezt Amerikában a legkönnyebb — hiába, az akkor is, azóta is a „lehetőségek hazája”. Hát még, ha az odaúton segítségünkre van egy makrancos, ám meglehetősen gazdag kisasszony, az előbbiekben már említett puskás földesúr leánya. Magához veszi a házi kiskanalas készletet, hogy megvalósítsa vágyálmát: akkora legelőt szerezzen, amin kedvére lovagolhat. (Felejtsük el azt az apró kis nüanszot, hogy fél Írország a papa tulajdona, legelőkkel meg ez a térség igencsak el van eresztve.)

Hogy legyen bonyodalom, a kanalaskészletet ellopják, szegénylegény és úrikisasszony egy szobába szorul. Remegve váijuk, mikor borulnak össze, ám ők ehelyett egymást kukkolják a kellőképpen áttetsző „spanyolfüggöny” mögött.

Jó néhány unalmas bonyodalom után külön utakon, ám mindketten eljutnak Oklahomába, álmaik földjére, ha tetszik, az Óperencián is túlra. Az úrilány azóta megtanult mosni, a szegénylegény meg úgy üli meg a vadlovat, mint Buffalo Bill. (Amerikában illik is...) Ne részletezzük, hogyan — nem érdemes —, rájönnek, hogy veszettül imádják egymást, s ezek után jöhet a katarzis: együtt nyomják le a zászlót álmaik földjére.

Nos, amiért ezt a filmet mégis melegen ajánlhatjuk a honi polgárok figyelmébe, az nem más, mint féktelen aktualitása. „Hogyan szerezzünk földet?” — ez a kérdés foglalkoztat most nálunk is százakat, ezreket. Mindenkit, akit az illetékes kárpótlási hivatal tizenkettedszer utasít vissza „hiánypótlásra”. Nem kell csüggedni. Ebben a kaotikus állapotban hamarosan kis hazánkban is igen egyszerű megoldáshoz folyamodnak majd a szakemberek: aki hamarabb odaér, és leszólja a zászlót, viheti a földet.

Úgyhogy nem ártana jó vadlovak után nézni. Doros Judit

A hit látványa

Trojan Mariann Josef grafikái

Akik hízni

A „Több kiló” szanatóriumban is állandóan az evésről esik szó, ám ellenkező előjellel, mint a többi diétás klinikán. Ennek az intézménynek a lakói nem fogyni, hanem hízni szeretnének. A diéta elég szigorú: napi nyolc étkezés és édesség vég nélkül. Este, lefekvés előtt egy tábla csokoládét kell elmajszolnia a beutaltaknak, és ha minden előírást betartanak, a klinika igazgatója, Jean-Claude Zachary heti 3 kg pluszt garantál.

— Mindig csak a kövérekről esik szó. De ki gondol azokra a szerencsétlenekre, akik hízni szeretnének? — nyilatkozta a klinika meglehetősen túlsóakarnak...

lyos tulajdonosa, aki igazán gazdag tapasztalatokat szerzett a hájnövelés terén, mikor az Au Trou des Halles étteremben dolgozott. A párizsi vendéglő óriási adagjairól híres.

Zachary feleségével a Cote d Azur-tői nem mesz- sze, St. Tropez közelében építette föl klinikáját. A hizlalókóra napi 1000 frankba kerül, ezért a szálláson és az uszodahasználaton kívül napi nyolc étkezést kínálnak. A reggelit természetesen az ágyba viszik, és egész nap korlátlanul állnak a vendégek rendelkezésére a bonbonokkal, csokoládékkal, süteményekkel teli tálak.

1.

Előttem az utcán szórják a pénzt. Nem, nem átvitt, hanem a szó szoros értelmében. Két tizenéves ifjonc, inkább gyermek, mint siheder, nadrágzsebeit kiforgatva szólja az utca aszfaltjára a pénzt. No, nem éppen a nagy- ját, csak az alumíniumból vert apróját! S miközben ejtegetik maguk mellett az érmeket, furcsán vihogva hátra-hátra néznek, hogy lássák: lehajol-e valaki az eldobott apró érmék után?

Az aszfalton pihenő kis elszürkült pénzecskéket látva, szinte biztosra veszem: a zsebüket ürítgető fiatalok aligha ismerik a munka és a pénzszerzés apró örömeit, és még inkább nehézségeit. Nekik még valahonnan csak leeshet ügy, mondjuk a százas! De az is lehet, hogy a könnyű pénzszerzés nem is olyan tiszta, nem is olyan becsületes útját járják. Avagy csak a nagyzo- lás, a „ki vagyok én?” magatartás korai megnyilvánulása lenne az egész?

Ezen gondolkodom, amikor látom, hogy egy tagbaszakadt nénike egy kicsit szégyenkezve, derekát fájlalva kotorász mögöttem az utca porában.

2.

Hála a beadványait és kérvéPillanatfelvételek

nyeit állandóan velem írató kedves régi ismerősömnek, ebben a nem is olyan könnyű szakmában már sikerült némi képesítést szereznem. Különösen azóta vagyok büszke magamra, amióta az ötödik vagy a hatodik fogalmazványomra „ügyfelem” évek óta vajúdó lakásügye is rendeződött. Az elmúlt napokban újra meglátogatott a kedves ismerős, és eddigi munkámat honorálandó, egy üveg igazán finom muskotályt tett az asztalra. Megköszöntem, poharakat hoztam, és vártam az újabb rendelést. Nem sokáig! Előadta ugyanis, hogy a fia megnősült, vidékre költözött, s ő valami szép, meleg hangú levelet szeretne küldeni... Hadd lássa a menye, hogy nem akárkivel kötötte össze az életét. Mosolyt és jóindulatot erőszakoltam az arcomra, s poharazgatás közben, csekély egy óra alatt, elkészült a levél, legjobb tudásom szerint és a megrendelő szájízéhez szabva. De most már rossz előérzetem van. Mit teszek, ha újra sikerem

lesz, s ismerősöm holnap vagy holnapután valamilyen verspályázaton akar babérokat szerezni magának, s újból hozzám kopog majd be?...

3.

Megpihenni leülök néhány percre a köztéri padok egyikére, s máris bekapcsolódom az „életbe”.

— Az én fiam — magyarázza éppen a lenge öltözetű hetven körüli szomszédom, egy asz- szonyság, mellette ülő valamivel fiatalabb és sikkesebb barátnőjének —, az én fiam végtelenül anyás. Már ő sem fiatal, de nem telik el nap, hogy valami kellemes meglepetést ne szerezzen: a sütemény és a gyümölcs mindennapos, a virág legalább egy héten egyszer kijár. A múltkor a drága, a menyemmel együtt elvégezte a nagytakarítást, tegnap színházjegyet adott, ma pedig már reggel beszaladt hozzám: „Neked mit hozzak a piacról, édesanyám?”

— Na ugye — hümmögött a szomszéd. — Mindig mondtam én, hogy a fiúgyermekek hálá- sabbak.

— Hogyhogy? — fortyan fel a másik. — Nekem lányom is van! Az én lányom... — s dicséret dicséretet követett.

Hogy milyen jók ezek a mai gyermekek! Vagy csak jónak látjuk őket? Okos György

Az idei ősz sok kiállítást hozott Egernek, szokásosat, szokatlant is. Közülük mindenképpen kiemelkedik az a grafikai anyag, amellyel Trojan Mariann Josef a Füzesabonyban élő, lengyel származású festő lepte meg a barátait és a közönséget, a Helyőrségi Klubban.

Eddig Trojan Mariann úgy élt az egri közfelfogásban, hogy szerényen és szorgalmasan készít- geti barátai, ismerősei és a könyvgyűjtők számára az ex libriseket, azokat a kis, könyvekbe illeszthető, ragasztható, sokszorosítható cédulákat, amelyeken olvasható a könyv tulajdonosának a neve, esetleg jelmondata, kiegészítve olyan motívumokkal, amiket a megrendelő említett a grafikusnak. Vagy éppen ráhagyta, milyen díszítést illeszt a művész a fontosabb közléshez. Ezeken az ex libriseken aztán megjelentek a költőportrék, mint József Attila, netán a lengyel irodalomból valaki, hősök a történelemből, akikre nemcsak egy múló pillanat erejéig érdemes visszagondolni, hanem akik tettükkel, jellemükkel, a fontosságukkal részeivé váltak-válhat- tak történelmünknek, nemzeti tudatunknak. Olykor helyettünk is válaszolva, felelve a nem is mindig tisztázható kérdésre: mi vagyok én, itt, Közép-Európá- ban, ki vagyok, mint magyar, és ha vagyok valaki, mint magyar, mit és mennyit érek? Ritkán

megesett, hogy tájat is metszett- dúcolt össze, de ha ilyet tett, akkor abban a tájban mindig is akadt egy templom, annak is leginkább a tornya, amolyan barokkos, kereszttel, a letagadhatatlan végre mutató jelzéssel. És ebben a toronymotívumban mindig is volt valami makacsság, ahogyan hosszú évtizedeken keresztül ismételgette. Ezeket a munkáit ki is állították, de különösebben senki nem figyelt oda, mert ez az ex libris olyan kedvtelésféle, gyűjtőknek szolgáló műfaj, nem is keletkezik maradandó hatása, így vélekedhettek az elmúlt évtizedek kultúrpolitikusai, ezért nem is bántották a grafikust.

Ezen a tárlaton azonban a csupa szív lengyel együtt állította ki az ex libriseit azokkal a nagyobb méretű grafikáival, amiken a katolikus liturgia alakjai tűnnek fel abban az érzelemgazdag ábrázolásban, ahogyan egy vallásos férfi megéli mindazt, amit neki a családi közösség gyermekkora óta adott és adhatott. És nemcsak Jézus emberi ábrázolása állítja elénk a harmóniát, a Tanító, aki szeretettel hívta magához a kisdedeket, hanem a Szenvedő is, aki meghalt a kereszten. És itt áll Mária is előttünk, az Isten- Anya, a megtestesülés bájos misztériumának Asszonya, a Szeplőtelen is. És mindez azzal a hamvassággal, ahogyan érzelmeit, szenvedélyesen átélt, megszenvedett igazságait csakis a gyerekkorból tudta magával hozni a művész, a halandó. Nem most felfedezett témákat ad itt elő Trojan a maga finom és feszesen kezelt eszközeivel, hanem az életéből sarjadtat, az évtizedek során megélt, de megvallani tiltott lelki képzeteket, amiktől sosem volt képes megválni. Ettől az őszinteségtől fénylik ez a kiállítás, meg ettől a hamvas szépségtől, ahogyan megszületnek ezek a nem szakmailag kikívánkozó ábrázolások, hanem a lélek által kioldott megnyilatkozások. Ezekkel a grafikákkal akarja megszólítani a művész a társait, akikkel együtt vészelték át mindazt, amit szándékaink szerint is szeretnénk mihamarabb elfelejteni, bár tudjuk, hogy ennek a felejtésnek igen kevés a valószínűsége.

És megszólítja ő a mai embert politikai témákkal is. Nem hallgathatja el, mi történik határainkon túl. És mert az embert, annak a személyes értékeit már gyerekkorában látta veszendőbe menni, a második világháború idején, most grafikáival kiált rá a kortársakra, ne hunyják be a szemüket, a lelkűket — de az eszüket sem! — az esztelenség őrjöngése miatt. Ilyen ez a kiállítás, azért ragad meg, mert őszinte és felszabadult.

(farkas)

„Talán csak az őz járt rosszul... De az egy másik történet”

Túl az Óperencián