Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-28 / 254. szám

6.

EMBERKÖZELBEN

HÍRLAP, 1992. október 28., szerda

Egy átlagdiák(?)

„Bolondosra venném a figurát"

Köszönöm,

jól vagyok

Az egykori képviselő, Zsidei Istvánná

A negyedikes gimnazista, Vas István nem érti, miért épp ő a „kiválasztott,” miért őt mutatjuk be, hiszen neki az ötösök mellett van egy négyese is, s még testnevelésből is felmentették. Kisgyerek volt, amikor az orvosok felfedezték: szívbillentyűi eltérnek a megszokottól, következésképpen eltiltották az erős mozgástol, szaladgálástól — gyógytornász dolgoztatja meg hetente kétszer.

Talán alkata miatt figyeltünk fel rá? — kérdezi. Egy kicsit lan- galéta (190 centi), s bár ügyködik azon, hogy nehány kilót maára kapjon (ez sehogyan sem si- erül), nemigen tér el kortársaitól. Egyszerű, szőke hajü, kék szemű (esetenként okulárés), farmeros fiú — akin remekül fest az öltöny is, ha az alkalom és a hely úgy diktálja. Mi benne a rendkívüli? Vagy talán ő lenne az átlag? Mindennap 5.22-kor kel (véletlenül így állította be a vekkert még évekkel ezelőtt, s azóta babonából nem változtat rajta), Recskről utazik Egerbe, a Dobó István Gimnáziumba. Gyermekkori, dédelgetett álma, hogy német nyelvtanár legyen. Tagozatos osztályba szeretett volna kerülni, de csak a matematika szakon volt hely. Különösebb megpróbáltatást ez nem jelentett szamára, inkább még örül is, hiszen az osztály másik fele ének szakos — így rá is „ragad valami”. Osztályfőnökét, Pecsenye Pált nemcsak nevelőjének, hanem barátjának tekinti, példaképe Krüger- né Bakos Gabriella, aki németül tanítja. Érettségi után az ELTE történelem-német szakát szándékozik megpályázni, de ha nem sikerülne, akkor sem lesz elveszett ember.

— Órákat adok általános iskolásoknak, esetleg mosogatok. Nem látom reménytelennek a jövő. A diplomáról azonban nem mondok le— bizonygatja István.

Szabadidejében (ami a tanulás mellett igen kevés akad) romantikus és fantasztikus könyveket olvas. Kedvenc passziója: idegen helyen, idegennek adja ki magát. Szívesen keresi fel távolabbi falvakban élő barátait, barátnőit, s ilyenkor azt játsszák a vegyesboltban, hogy ő egy Ausztriából ide szakadt fiatal.

Hogy áll a szerelemmel?

— Nem szeretném magamat a diploma megszerzése előtt lekötni. Ezért, ha megismerek valakit, aki az „igazit” súrolja, védekezésképpen odébbállok. Úgy gondolom, megzavarna, leblokkolna, s nem érném el a célomat.

István szüleinek nem egyetlen csemetéje. Hat évvel ifjabb öcs- csével — kisebb torzsalkodásoktól eltekintve — nagyszerűen megértik egymást. Istvánt nem bántja, ha osztozkodnia kell, ha valamiből kevesebb jut, mégis úgy tervezi: ő csak egyetlen gyereket vállal, akinek mindent megadhat.

— Lehetőleg japánt, mert azok olyan kis helyesek — fűzi hozzá. A feleséggel szemben támasztott elvárások: — Ne szeresse ő sem a fizikát, s a történelemhez is csak annyira vonzódjon, hogy ne az legyen kettőnk örökös témája. Nem kell a túl szép lány, hanem inkább a kedves és vidám, akivel sokat lehet beszélgetni és nevetni.

S ha már a távolabbi jövőnél tartunk, ismét szóba kerül a hivatás.

— Amikor sétálok az iskola folyosóján, arra gondolok, de jó lenne itt tanítani. Ide szeretnék visszajönni. Nem lennék se túl engedékeny, se túl szigorú. Kicsit hóbortosra, bolondosra venném a figurát... NégyessyZita

Két és fél éve, 1990 tavaszán, mely tudvalévőleg az első szabad választásoknak volt az időpontja, megmérettette magát, elindult, a pétervásárai körzet polgárai az ő neve mellé is tehettek ik- szet a szavazólapon. Tettek is sokan, hiszen végül három férfi után a negyedik lett nőként és független jelöltként a választó- kerületben. De azért azt szükséges elárulnunk, hogy e siker, mint minden, viszonylagos: korábban ugyanis tíz évig tényleg országgyűlési képviselő volt. Azokat a választásokat persze ma senki nem nevezné szabadnak, de ez nem baj, mondja Zsidei Istvánná Sírokból, a baj az, hogy akkori képviselőtársai közül nagyon kevesen gondolták úgy, mint ő, hogy nem szabad elhagyni a süllyedő hajót, nem lehet elmenni, amikor tornyosulnak a gondok.

— Mindazonáltal ’90-ben nem volt létkérdés, hogy nyerjek, bár igazából nem volt az ’80-ban meg ’85-ben sem, azért a kétezer, majd ötezer forintos havi tiszteletdíjért, ami akkoriban járt a képviselőknek — teszi hozzá. — Na persze nem a mai, magas ösz- szegeket kellett volna már idejekorán kitalálni, hanem olyan helyzetbe hozni a közéleti munkát végzőket, hogy ne legyenek anyagi gondjaik. Aki alá ugyanis nem tettek kocsit, akinek úgynevezett „munkásindíttatása” volt, annak a jövedelme is megállt az átlag szintjén.

Szóval, délelőtt Sírokban a Fémműveknél, délután valamilyen ülésen akárhol, s ezzel nem az a probléma, hogy rettentő sok volt a dolog, szó sincs a régi szép idők magasztalásáról, hanem hogy ugyanakkor a munkahely is várta, nem létezett főállású képviselő, mint ma. Arra azonban most is büszke, hogy tizenegy törvénymódosítást vitt keresztül az Országgyűlésen egyedül, s ezért aztán szépen akart búcsúzni, ami érzése szerint szerencsére sikerült is.

Ráadásul az említett negyedik hely minden szempontból kedvezőbb, mint amilyen az első lett volna. Merthogy — árulja el — valószínűleg nagyon hamar visz- szaadta volna ebben az új, többpárti Parlamentben a mandátumát. Gyakran feljár ugyanis érdeklődni, találkozni a régiek közül azokkal, akik ma is ott ülnek, s akik mindig nagy örömmel fogadják. És azt látni ott fenn, az ország házában, hogy mást várnak el egy képviselőtől, mint rég, ne legyen „kijáró”, mondják, pedig lehet, hogy mégiscsak annak kellene lennie. Legalábbis lenn, egy faluban, mint Sírok, inkább ez az igény. Az már más kérdés, hogy melyikféle képviselő a jobb, melyik a jobb rendszer, de az kétségtelen, Mari néni régen annak örült, ha a képviselője — bár főként folyosói megbeszélések, egyeztetések révén, ahogyan akkoriban a dolgok működtek — elérte például, hogy

emeljék a nyugdíját, és vélhetően ma is ennek örvendezne igazán.

Hogy aztán az efféle sikeresen lebonyolított ügyeknek köszön- hetően-e, avagy más miatt, de a múlt okán nem tesz neki szemrehányást senki. S abban sem találtak eleddig kivetnivalót, hogy most ő a Verpelét és Vidéke Takarékszövetkezet siroki kirendeltségének a vezetője.

— Múlt év júliusáig dolgoztam a Fémműveknél, mint diszpécser — mondja —, és ezután jött a takarékszövetkezet, három pályázó közül választottak ki. Ha pedig az a következő kérdés, hogy milyen itt, akkor azt felelem: most már jó. Nehéz volt az átállás, elvégre több mint húsz évet az iparban töltöttem, kis nosztalgiám, hiányérzetem máig van a vállalati munka iránt, de

nem bántam meg. Azt szoktam mondani, van, aki elől elmegy a munka, van, aki vonzza azt, és én, azt hiszem, az utóbbiak közé tartozom. Szélesebb lett például az ismeretségi köröm, s a szövetkezet is számít rám, nemrég beválasztottak az igazgatóságba is. Szóval, köszönöm, jól vagyok.

Ettől függetlenül — derül ki a legvégén — 1994-ben is elindul a választásokon. Párt nem tetszett meg neki egyetlen sem, marad tehát független, ismét így próbálkozik minél több voksot szerezni. S hogy miért? Csupán annyit sikerül megtudni, hogy azért ahhoz a munkához is kötődik, itt is jelentkezik a hiányérzet olykor. A többit pedig hagyjuk későbbre, mondja, már a siroki takarék bejárata előtt.

Rénes Marcell

A

kárhányszor csak találkoztunk, mindig lázas munka közepette találtam. Hol politikaelméleti szabadegyetemet szervezett, hol sci-fi Klubfoglalkozásra készült, hol egy újabb videofilmklub-so- rozatba vágott bele. Csodálom energiáját, becsülöm hozzáértését, rátermettségét.

Monori Zoltán, a TIT hatvani szervezetének titkára tizennyolc éve tölti be e tisztséget:

— Tótkomlósról, Békés megyéből kerültem ide hatvanháromban — emlékezik. — A gimnáziumot itt végeztem, Hatvanban, sok minden köt a Bajzához. A feleségem ma ott tanít, fiam az első osztályt végzi... Eleinte könyvtárban dolgoztam, aztán egy hároméves vargabetű, úgy is fogalmazhatnám, „kisiklás” következett az életemben: a selypi cukorgyárban lettem anyag- könyvelő. „Szenvedtem” a munkától, a számok világa távol áll tőlem. Elvállaltam a gyári könyvtár vezetését, kulturális programokat szerveztem, létrehoztam egy női és egy férfi kézilabdacsapatot. Később ért a nagy szerencse: a vörösmajori szakmunkásképző intézetben kultúr- felelősi, könyvtárosi állást hirdettek. Nagy meglepetésemre engem választottak a jelentkezők közül.

— Szépek voltak azok az idők, a hetvenes évek elején. Ma is szívesen emlékszem vissza az irodalmi színpadra, nem volt kis dolog szakmunkástanulókkal

„A film szerelmese vagyok...”

A kultúra minden érdeklődő emberhez szól

megyei második-harmadik helyezést elérni. Mindennap az utolsó vonattal értem haza...

— Aztán hetvennégy novemberében megkeresett néhai Juhász Tamás, a TIT akkori megyei titkára, elvállalnám-e hatvani TIT vezetését. Örömmel mondtam igent. Hogy miben különbözött a tizennyolc évvel ezelőtti ismeretterjesztés a maitól? Nos, akkor elsősorban az előadások, sorozatok szervezése, finanszírozása volt előtérben. Viszonylag kevés volt a tanfolyam. Akkoriban mi voltunk az úttörők a környéken a nyugati nyelvek oktatásában. A nyolcvanas évek közepétől csökkent az állami támogatás, ha akartuk, ha nem, a szakmai továbbképző tanfolyamok kerültek túlsúlyba.

— Vállalkozói TIT lennénk? Sajnos, az energia nagy részét a pénzszerzés viszi ma el. De minden erőmmel szeretném megteremteni az egyensúlyt a tanfolyamok és az ismeretten esztő előadások között. Gondunk a felnőtt nyelvoktatásban, hogy kevés a tanár. Örülünk az igényeknek, ám alig tudjuk kielégíteni. Az is jellemző manapság, hogy csökkent az igény az előadások

iránt. Erőteljesebb szervezésre van szükség. Nem tagadhatom, a szívemnek legkedvesebb a művészeti ismeretterjesztés. A film szerelmese vagyok. A videofilmklub mellett most egy némafilmsorozatot indítottunk.

— Minden estém foglalt. Nyolc-kilenc óra, mire hazaerek. Szerencsére a családom jól tolerálja, sokszor a feleségem is eljön a rendezvényekre. Jóformán csak a hétvégék szabadok. Ilyenkor jut idő teniszezésre a kórház pályáján, vagy Szabolcs fiammal focizom. A kislányommal, Mártival nyáron nagyokat úsztunk, s már varjuk a hideg a telet, mert imádunk korcsolyázni... Az élet ajándékának tekintem, hogy édesanyámmal együtt dolgozhatom a TIT-ben, az ő odaadó, precíz munkája nagyban hozzájárul az elért eredményekhez.

— Nem voltam párttag. Nem éreztem magam kommunistának, bár baloldali érzelmű vagyok, s híve a többpártrendszernek, de csak módjával a piacgazdaságnak. Most sem szándékozom semmilyen pártnak a tagja lenni. Szerintem az túlzottan elkötelezné az embert, kevésbé engedi meg a toleranciát. Holott szakmámat, hivatásomat éppen azért szeretem, mert a kultúra minden érdeklődő emberhez szól. Fajra, pártállásra való tekintet nélkül... Mikes Márta

A védőnő

— Nocsak, ilyen gyorsan mennek a hírek? — mosolyog ránk íróasztala mögül S. Kovács Jenőné védőnő, amikor felkeressük a szűcsi orvosi rendelőben. Látva értetlenségünket, megindokolja a kérdést.

— Tudják, épp a napokban vettem részt egy megyei tanácskozáson, ahol kollégáim keserűen jegyezték meg, hogy úgy érzik, velünk nem foglalkozik senki, hogy elhanyagolnak bennünket. Ezért lepett meg az érkezésük.

Pedig a két dolog között nincs összefüggés. Marika nénit azért kerestük fel, mert a megyében nagyon sok helyen ismerik és szeretik. Ahol ő megfordult az évek során, mindenütt őszinte tisztelettel és hálával említik a nevét. Hogy miért? Erre a kérdésre az élete és a tettei adják meg a választ. Hivatásáról pátosz nélkül, de annál nagyobb szeretettel beszél.

— A hajdúsági Egyekről származom. Keresztanyám is védőnő volt, én is az akartam lenni. A kezdet nem volt könnyű. Akkoriban a helyi párttitkártól is engedélyt kellett kérni, hogy továbbtanulhassak. Ő elutasított, mondván, a szüleim klerikálisok. Pedig apám egyszerű cipészmester, anyám pedig varrónő volt. Egyetlen lehetőségem volt, hogy a hozzájárulást megszerezzem: el kellett hagyni a szülőket. Megtettem. Szegedre kerültem 1951- ben, ahol elvégeztem a képzőt. Ezt követően a kecskeméti járásba helyeztek, Lászlófalvára. Soha nem felejtem el, amikor megérkeztem a két bőröndömmel a tanyavilágba. Az egész település két sor házból állt, no és persze az ehhez tartozó körzet. Nem ismertem senkit. Leszálltam a buszról, leültem a csomagjaimra, és sírtam. így kezdődött, de na- yon hamar megszerettem ezt a örnyéket. Kilencezer hold területen 3600 lakossal tartottam a kapcsolatot. Hat tanyaiskola is ide tartozott. Lovas kocsival, kerékpárral jártam a vidéket. Ha eső esett, gyakran a hátamon vittem a biciklit. Az első fizetésemből, 720 forintból vettem egy télikabátot, kifizettem az albérletemet, és még megélhetésre is futotta. Ma próbálnám így beosztani a pénzt...

— Hogyan került Heves megyébe?

— Hét és fél évig dolgoztam a járásban. Időközben férjhez mentem, megszületett a lányom és a fiam. A férjem súlyos idegösszeroppanása után az orvosok azt javasolták, jót tenne a környezetváltozás. így kerültem 1961-be Kisnánára. Tíz évig éltünk ott. Nagyon megszerettem az ottani embereket. Tudja, akkor még nem volt a faluban orvos, minden bajukkal engem kerestek meg. Nem volt olyan éjszakám, hogy ne ébresztettek volna fel. A fogfájással is hozzám fordultak. De szívesen és örömmel tettem a dolgom. Később a férjem Visontán helyezkedett el, így költöztünk Gyöngyöspatára. Ajánlottak ugyan városi állást is,

de én mindig is falucentrikus voltam. így vállaltam el a környék falvaiban sok helyen helyettesítést. Ismernek Detken, Ludason, Domoszlón, Gyöngyösoroszi- ban és Tarjánban is. Most itt helyettesítek Szűcsiben, mivel a kolléganő gyesen van.

— Négy éve élvezhetné a nyugdíjasok hétköznapjait...

— Betöltöttem a korhatárt, de még egy napot sem töltöttem nyugdíjasként. Négy évvel ezelőtt 5900 forint nyugdíjat állapítottak meg. Nem sok, de én soha nem háborogtam. A legmagasabb fizetésem 7000 forint volt. Most is azt mondom, ezt a hivatást csak az válassza, aki szereti az embereket, és képes minden körülményhez és mindenkihez alkalmazkodni.

— Meddig lehet ezt erővel bírni?

— Ha egészség van, a végtelenségig.

Délutánra jár az idő. Felajánljuk, hogy autóval haza visszük a szomszédos községbe.

— Még korai lenne. Látnom

kell még ma két csecsemőt. Várnak rám... (bárta)

„Egy kis Amerika”

Levél — Miamiból

A napokban légipostám érkezett, benne két fotóval. Nagy- Bozsóki Gáborírtsi, Sziki Károly művész úr kérésének tesz eleget, ugyanis mint Barbara H. F. énekesnő férje és menedzsere men- tegetődzik, mert augusztus vé- én annyira siettek már haza, ogy nem volt módja eljuttatni hozzám a felvételeket.

Az történt ugyanis, hogy a szép szőke énekesnő, aki musicalt, operettet, négerdalokat, áriákat Gershwintől a magyar népdalig felvonultat — ott a Franciskánus-udvarban az egri közönség előtt —, augusztus végén élményt szerzett nekünk az egyéniségével, a hangjával, az előadásmódjában megnyilvánuló értékeivel. Az egy külön história, hogy Barbara H. F. magyar származású férjével a Magyarok Világszövetségének nagy találkozójára érkezett, és ha már itt volt, az ugyancsak gyakran utazgató Sziki Károly, a Gárdonyi Géza Színház népszerű művésze elhívta őket Egerbe, megmutatni nekik a várost, no meg a lehetőséget is megteremtette: szerepeljenek együtt itt is, ne csak Floridában. így is történt, a színész játszotta a showman-t, idézve Hamletból és egyéb helyről a légkörteremtés okából, és azért, hogy méltó keretet adjon az énekesnőnek.

Ment is a műsor tisztességesen, a My fair lady, a Macskák, a Porgy and Bess, majd operettek, dalok, spirituálé, mert ilyenkor csakis ismert számokkal lehet áthidalni azt a távolságot, amit a más táj, más ízlés, más örökség, más kultúra embere gátlásnak érez, hiszen ő, az énekesnő: Amerika, mi meg itt Közép-Eu- rópa vagyunk.

A showman-nek — a köztes szövegek pergetése közben — eszébe jutott, hogy Barbara néhány mondattal mutatná be hazáját, Floridát, meg önmagát. Az ötletet elfogadta a művésznő, de mert ő nem tud magyarul, a showman meg annyira nem ért angolul, hogy mindent folyékonyan fordított volna, hát színre lépett a félje, a menedzser, és ketten számoltak be az András nevű hurrikánról, s főleg arról: nem tudják, mire mennek haza. És ettől a pillanattól már nem is igen törődtünk azzal a nézőtéren, hogy Gál Gaszton nyitott fedelű zongorával harsogva kíséri a mi Németh Marikánkéra emlékeztető hang és dekoratív jelenség számait, csak azt tudtuk, hogy a szűkszavúra vált Szikire is hatott, ránk is a gondok nyomása: míg egy volt egri szerzetesház udvarán az ember hangulata, méltósága, lelkisége válik összeterelő erővé, addig máshol az elemek játékának kitéve sorsok omlanak, omolhatnak össze.

És amikor most a két fotót a kedves kísérő sorokkal megkaptam, már tudom, hogy Barbara és félje ismét a helyükön vannak, és bár katasztrófa sújtotta vidék, ahol ők laknak, most is járja a vidéket elemi fenyegetés; az ember, a művész veleszületett optimizmusa és hite azonban átsegíti őket minden bajon. Mert az ember csak ilyen. És ezért is érdemesnek tartottam visszaemlékezni erre a kedves-kellemes-el- gondolkodtató órára, amit ott töltöttünk a Franciskánus-udvarban Barbara H. F.-fel és férjével.

(farkas)

Az egyik felvételen: Barbara H. F. és menedzsere, Nagy-Bozsóki Gábor