Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-28 / 254. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. október 28., szerda ,Zűrös volt, tanár úr, de...” Még egyikük sem bánta meg katonai pálya népszerűsítéséért...” — tudatta az oklevél szép rajzolatú szövege. Tág fogalom. — Nem is nagyon lehet ezt leszűkíteni — gondolkodott el Dobó Katalin, az egri Balassi Bálint Általános Iskola igazgatója, amikor kiemelte a vitrinből az ólomkristály serleget és az oklevelet. — Nálunk az egész testület honvédelmi és pályára irányítási munkáját ismerték el most is, mert korábban már az egyik kollégánkat, Angyal Pétert hasonló jutalomban részesítették... Az idén én voltam jelen az átadási ünnepségen, nem kisebbítve ezzel az igazgatóhelyettes, Barkó Imre, vagy Barczai Jánosné pályaválasztási felelős érdemeit. Netán az osztályfőnökök segítő gondoskodását, amellyel egyengetik végzős tanulóik útját. — Egy ekkora iskolában nem kis feladat lehet ez... — Valamikor 1600 kisdiákkal indult a volt Csebokszári-lakóte- lepi iskola, ma kilencszáz tanulónk van, évente 150-200 nyolcadikos áll pályaválasztás előtt. És megannyi gonddal: jönnek a szülők, mi legyen a gyerekkel, aki — s ez természetes — ebben a korban még csak ide-oda forgatja a fejét, nem is tudja igazán, merre lenne jó indulni... Amit lehet, megteszünk az érdekükben: Ezzel a kristályvázával és oklevéllel ismerték el a tantestület „katonás" tevékenységét... — mutatta az igazgatónő tudjuk, hogy a tanulmányaik alapján mire lesznek képesek, ilyenkorra már fel is térképezzük, mihez lenne érzékük, milyen indíttatást vihetnek otthonról. Ezt aztán megbeszéljük a gyerekkel, szülővel egyaránt... — Magyarán: „pályára irányítják őket...” — ...Igen, de ehhez nagy segítséget kapunk a különböző szak- és középiskoláktól, korábban a vállalatoktól, különböző munkahelyektől is eljöttek egy- egy ilyen beszélgetésre. Nem akarok — s talán nem is lehet — különbséget tenni például a város középiskolái között, hiszen mindegyik a szívén viseli a kisdiákok tájékoztatását, de nekünk az évek során szinte a legszorosabb kapcsolatunk a „kat- kóval”, a katonai kollégiummal, illetve most már a Lenkey János Honvéd Gimnáziummalalakult ki. Köszönhető ez Balázs Csaba őrnagy úrnak, aki mint pályaválasztási főtiszt egyengette ezt a kapcsolatot: legyen szó honvédelmi bemutatóról, laktanya-látogatásról, iskolai váijátékról, s természetesen a katonai iskolák „népszerűsítéséről”. — Kérdezhetem „stílusosan”: hány katonát adtak a hazának? — Évek óta három-négy végzősünk adja be a jelentkezési lapját valamelyik katonai iskolába, szeptemberben is hárman kezdtek ott, közülük egy Egerben Avagy: egy kitüntetés előzményei Mint mondani szokás: ott álltak a „szőnyeg szélén”, s halkan mondtak köszönetét az elismerő szavakért, a kitüntető oklevélért és a plakettért. Nehéz egy civilnek katonásan viselkedni, még akkor is, ha ezúttal nem egy laktanyában, hanem a Magyar Honvédség budapesti művelődési házában áll vele szemben egy ezredes, Gillicz János. Még ha a légkör ünnepélyes is... van. De az az érzésem, nem a zépiskolasok, vagy már esküt tett számok domináltak a mostani honvédelmi miniszteri elismerésben, hanem az a nevelőmunka, amelynek eredményeként a gyerekeink ott is megállják a helyüket, jól tanulnak, megbízhatóan teljesítik a feladataikat... * Aránylag kis iskola a 3-as számú, Hevesen. A mostani 252 tanulóból huszonnyolca nyolcadikos. S ha minden igaz, ketten katonai iskolában kívánják folytatni a tanulmányaikat. — Véletlenül hozta úgy a sors, hogy ez alatt a hét esztendő alatt — y85 óta vagyok itt igazgató — éppen hét tanulónk választotta hivatásául a katonai pályát — tűnődött el a másik kitüntetett, dr. Szikora Sándor. — Ám amire büszke vagyok, még egyikük sem bánta meg... Igaz, egyszer az egyikük, amikor meglátogatta a volt iskoláját, azt mondta nekem: „Vallja be, igazgató úr! Ugye, sokat csuklóit az első esztendőben? Mert néhányszor, amikor még olyan zűrös volt minden, sokat emlegettem ám, hogy miért is hallgattam magára...! De aztán megkeményedtem, s azt mondom, soha jobb választást...” — Ennek a történetnek az elejét, ugye, nem meséli el a katonai pálya felé kacsintgatóknak? — évődtem a példa hallatán. Mire az igazgató: — Fölösleges lenne ismétlésekbe bocsátkoznom. Elmondják azt maguk a volt diákjaink...! Ók ugyanis, legyenek tiszthelyettes-képzősök, katonai köhivatásos tisztek, évente visszavisszajönnek, és jóízűeket beszélgetnek a mostani tanulókkal. Csoda-e, hogy legutóbb is négyen jelentkeztek katonai iskolákba, s most is mind a négy középiskolai évfolyamon van egy- egy tanítványunk. — Azt regélik, hogy ön istenigazából a szívén viseli ezeknek a gyerekeknek a sorsát... — Nem hinném, hogy jobban, mint azokét, akik a másik tizenkét iskolában kívánják folytatni a tanulmányaikat — gondolkodik el. — De ha már szóba került a „szív...” Van ebben egy kis személyes indíttatás is: határőr voltam, s valamikor hivatásos katonának készültem, de lebeszéltek róla, időnként sajnálom is. Talán úgy vagyok vele, hogy a tanítványaim —•ha lehetőségük, kedvük es tehetségük van hozzá — hadd érjék el azt, ami nekem nem sikerült. Ha fiam lenne, elképzelhető, hogy belőle is katonát nevelnék... — ...Mivelérvelne neki e hivatás mellett? — Azzal, amit a többi gyereknek, meg a szüleiknek szoktam elmondani: kemény évek lesznek, de ezeket ellensúlyozza, hogy egyenes út vezet a hadmérnöki, a katonaorvosi, valamint a különböző szakdiplomákig. A bárhol és bármikor hasznosítható tudáshoz, a biztos megélhetéshez, mert ma ugyan átszervezik a sereget, de mire ők végeznek, a katonai hivatásnak ismét lesz presztízse. Hát kell ennél meggyőzőbb érv...? Szilvás István Prokop Péter Évek óta találkozom a nevével. Olvasok róla, hallom a rádióban, hogy itt meg itt, megint megnyitották egy tárlatát. Műveivel a magyarokról, a magyar szentekről, az olasz fiatalokról, lányokról és fiúkról vett arcmintáival csak kíséri, körbefogja, feldíszíti élete nagy élményét, amit — túlzó irodalmiasko- dással — el is nevezhetnénk így: találkozás az Evangéliummal, a jézusi tanítással, az üdvtörténettel. Fel lehet fedezni ebben a megállapításban némi leegyszerűsítést, bár nem lehet tagadni, a Krisztus- és Mária-arcok, az emberiben kifejezhető isteni méltóság gerince, tartóeleme — mindannak, ami Prokop Péter festményeiben, grafikáiban megjelenik. A pesti XX. kerületben álló Gál Imre Művelődési Otthonban végigbandukoltam a több száz alkotás előtt, amely törzsanyagát, keresztmetszetét is képezi akár ennek a negyvenes-ötvenes évek táján megizmosodó festői karriernek. Mondjunk inkább elhivatottságot, amikor meghatározni igyekeznénk ezt a színes egyéniséget. De ha csak arra összpontosítanánk, amit a bennünk lakó vonzalomról mesél el az égiek iránt, megint egyoldalú szemlélethez jutnánk. Az Isten-élmény, a Krisztus-elmélkedések, a Mária-tisztelet ezerarcú bemutatása mögött ott fészkel a minden emberben megbúvó kétely, a riadalom attól, hogy holnap talán, vagy még ma arra ébredünk, hogy elveszíthetjük ezt a hitünket, ezt a szellemi-lelki mámorunkat, vagy egyszerűen elrabolják tőlünk, beletapossák a földbe a korszak, a ma is könyörtelen mindennapi történelem rohamosztagai — itt illusztrációként a most megjelentetett, a kötetben közreadott Húsvéti rémületére is gondolok. Hiszen az ember olyan esendő és hajlamos az elbukásra, főképp, ha az Isten úgy dönt felőle, hogy kiejti őt tenyeréből. Itt meg is szakítanám a festő Prokop Péter gondjairól, a belső lelki mámoráról szóló bemutatást, mert a JEL-sorozatban megjelent kötetében több száz hosszabb-nagyobb írását, elmélkedését lehet olvasni. A közbeiktatott grafikák pedig magyarázatul, kiegészítésül — ha lehet ilyen — felvezetésül szolgálnak ahhoz, hogy ezt a papot, ezt az embert, ezt a lelkileg mindenképpen szerzetest megközelítsem. Egy táj, egy adott pillanat, egy falsík, egy kődarab, egy kiállítási megnyitó, egy név, egy valahova érkezés, egy ötlet, egy dátum a jövőből, egy hirtelen kényszer egy jellem felvázolására, a szellemtörténet alakjainak feltűnése a képzeletben vagy a hírek között, a volt és tekintélyt szerzett festők híre-hamva hagyatéka tollat ad a kezébe. Gyorsan leírja azt a néhány friss észleletét, amelyet a maga számára rögzíteni akar, de a világgal is szeretne tudatni. Nem úgy, és nem annyira, mint Csontváry-Koszt ka Tivadar Verme Jóskával, hogy mit fedezett fel, és azt az egész monarchiának tudomásul kell vennie, hanem csak úgy, a maga elmélkedő módján, ahogyan a kalocsai festőasszonyok kimódolják a virágok színeit-szirmait. Formába rakja, behatárolja azt, ami a hajnali csendességben megie- i, vagy az estéli áhítatban még lelki toldaléként érkezik a földi vándor számára. Baráti beszélgetőtársra talál az, aki használni kezdi a festő-író Cseppkőbarlang címen összegyűjtött írásait. Folytatása ez a „Fügefám alőP címen, 1989-ben kiadott, még vaskosabb kötetének. Képalkotói készsége itt is, a szavakban is magas hőfokon működik; csak akkor nyúl a tollhoz is, ha már az agyban készen áll minden, „csak” papírra kell azt vetnie. Ez az állandó munkálkodás, ez a tartalmas jelenlét, a minden fordulatban, olykor a külső és bántó körülmények ellenére működésbe lépő alkotási izgalom az, ami meghökkentően eleven a Rómában élő atyánkfiánál. Hogyan látja magát? Elmondja grafikában, festményben és minden mondatában. Hogyan ítéli meg a körülötte zajló, olykor fetrengő világot? Kritikusan, nagyon kritikusan. Egy mondat erről: „A mai ember elsüketült: csak akkor döbben meg, ha melléje vág a villám, kilövik mellőle bajtársát, esetleg szerelme hullája előtt.” Tessék a gondolatot és a képszerűen odatett drámai részletet szembesíteni a valósággal, önmagunkkal, környezetünkben szaladgáló egyedeivel, kitetszik: a művész beméri ezt a világot, hogy eligazításul szolgáljon. Nekünk is. (farkas) Megkoptunk bizony! Ezt csak így, egy kicsit nehezen fogja fel az ember. Vagy lehet, hogy nem is akar tudomást szerezni róla! Csak ugyebár, a kopásfelületek rakoncátlankodnak néha, mégpedig olyan mértékben, hogy — akarva, nem akarva — ráeszmél az ember: nem vagyok már az, aki egykor voltam! Nagyon, de nagyon szeretnők, ha visszatán- coltathatnók az éveket. Valami különös vágy hajt vissza, vissza a gyermekkorba, vagy legalább az iljúkor éveibe! Az ember tudatában mindig megszépíti a múltat. Még akkor is, ha olykor kimondottan hétköznapinak, sőt háborúsnak és nincstelennek sikeredett. Állok a piaci árus előtt. Sütőtököt kínálgat, és még árengedményre is hajlandó. Elhatározom, hogy jó nagyot, esetleg kettőt is vásárolok belőle, hazaviszem, esténként vágok belőle, és beteszem a lerbe. S amíg sül, és kellemes szagot-illatot áraszt, felidézem a gyermekéveket: hogy örültünk, mennyire vártuk a parázs, meleg sült tököt! Körültáncoltuk az asztalt, a tányért, Pillanatfelvételek amelyben, a szobát is bemelegítve, párolgott kertünknek ez a kedves, felejthetetlen ajándéka. Aztán nekiestünk. Ettünk, amíg jóllaktunk, addig ettünk belőle! De jó volt! Gyermekkorunk felejthetetlen „banánja”! S be jó, hogy néha, így megkopva, őszbe boruló halántékkal is emlékezhet, tud emlékezni és régi emlékeinek örülni az ember! Cigarettacsomag nagy- ^ ságú, de annál sokkal vékonyabb kis számítógépet tartok a kezemben. Régebben csodának számított, ma már gyermekjáték! Csak úgy, találomra lebillentyűzök egy háromjegyű számot, és utána mindjárt a gyökjelet. Kijön az eredmény, amely a minél nagyobb pontosság kedvéért még hat számjegyet tartalmaz a tizedesvesszőtől jobbra. Ámulok a gyorsaságon, a vitathatatlan pontosságon, s az iskolásévek jutnak az eszembe, az az agytorna, amelybe alkalomadtán egy- egy gyökvonás elvégzése került. Az elektronika lélegzetelállító fejlődéséről, előreugrásáról van itt és más hasonló esetekben szó, amelynek ez a számítógép csak amolyan tucatterméke. Micsoda diadalút volt ez a negyvenes években megjelent és csodásnak vélt tranzisztoroktól a félmillió vagy ennél sokkal több „alkatrészt” tartalmazó mikroprocesz- szorokig! Egyik tudósunk szellemes hasonlata kívánkozik ide: ha — például — az autógyártás is olyan ütemben fejlődött volna, mint az elektronika, akkor ma 20 dollárért vásárolhatnánk egy szuper luxuskocsit, amelynek a motorja gyufafej nagyságú lenne, sebessége pedig 100 ezer kilométer óránként, s egymillió kilométeren 3 liter benzint fogyasztana! Szóval... így még lélegzetelállítóbbnak és fantasztikusabbnak tűnik az egész. Jelentéktelen kis szaka- ^ dást fedeztem fel bakancsom felső részén. — Egy kis folt kellene reá — mutogattam a legközelebbi cipészet körültekintő mesterének. A szaki először a „nyugdíjkorhatártól” még távol álló bakancsot jól szemügyre vette, megtapogatta a bőrét, húzogatta, haj- lítgatta, majd jelentőségteljesen reá emelte tekintetét. Ereztem, hogy szinte „átröntgenezi” az arcom, majd ajkát lebiggyesztve csak ennyit mondott: — Kár a benzinért! Először nem értettem, hogy milyen benzinről lehet szó, csak akkor kezdtem felocsúdni, amikor elutasítóan a kezembe nyomta a kishibás lábbelit. — És maga végigmenne az utcán foltos bakanccsal? — kérdezte, hanghordozásában nem kis megrovással, ugyanannyira, hogy el is szégyelltem magam. Visszadugtam a portékát hamar a táskámba, s egy kicsit megsértődve, kifordultam a műhely ajtaján. Otthon azután csak- azértis felhúztam a beszakadt lábbelit. „Miért ne viselném — nyugtatgattam magamat, hiszen még folt sincs rajta! Okos György Sült zöld paradicsom V ______________________J \_ ________________________J N em hiszem, hogy különösebben finom lehet egy sült zöld paradicsom. Mégis: oka van, hogy a Jón Avnet rendezte amerikai filmnek — benne két Oscar-dijas színésznővel — eredetileg is ez a címe, vagyis nem afféle magyar jelentésferdítésnek, hanem az alkotói akarat érvényesülésének lehetünk tanúi. Fontos, hogy miért épp ilyen furcsa, látszólag értelmetlen címet adtak ennek a filmnek. Nem a cselekményépítés szempontjából, mert ugye valamikor kiderül, mi is voltaképpen ez az étel — egyébként az, ami. A magyarázat az élet szépségességében rejlik, abban, hogy az apróságnak tűnő dolgok értékessé válnak, ha tudjuk, milyen érzelmek vannak egy-egy mozdulat, szó, mondat mögött. A barátság szent, fontos, gyönyörű dolog — és itt több mondatra való jelzőt fel lehetne még sorakoztatni a két ember közötti kapcsolat árnyalására. Ezzel szemben: „sült zöld paradicsom.. .’’Milyen gyarlónak, hétköznapinak tűnik, egészen addig, míg azt nem mondjuk: „emlékszel, amikor sült zöld paradicsomot csináltunk együtt?” Semmi különös nincs az igazi barátságban, azonkívül, hogy minden megtörténhet benne. Egy gyilkosság, s annak „átvállalása” önmagában két erkölcsi kategóriát feltételez. Ölni rossz, átvállalni nemes. Ám egészen addig a pillanatig mindez magasztos, amíg az ember ki nem mondja magában: „a barátomért tettem.” Ez az a mondat — a „megmentettem az életedet” mellett —, amelyik tönkretehet tiszta dolgokat. Nem beszélni, nem megfogalmazni valamit — néha ez az élet legfontosabb pillanata. Igen, a „Sült zöld paradicsom” a barátságról szól. A szó, hogy „barátság”, egyszer hangzik el a filmben, de nem biztos, hogy el kellett hangoznia. Enélkül jobb lett volna, szinte már tökéletes. Sajnos, a „kimondás” része az amerikaiak egészségre vágyó lelkének, a praktikus megtisztulásnak, és ezt ebben a filmben sem sikerült kihagyni. Magától értetődő dolgokról kinyilatkoztatni, hogy vannak — nemcsak bosszantó és felesleges, hanem legfőképpen hamis. A rácsodálkozás, a kiválasztottságra való ráérzés, a sejtés, hogy valami gyönyörű történik velünk — kimondva bárgyú lesz, durva, karcos, s abban a pillanatban, ahogy szavakat képezünk az érzéseinkből, már kevesebbet mondtunk, mint amennyit akkor közölhettünk volna a másikkal, ha hallgatunk. Doros Judit Erdélybe belépni tilos Blokád a Kolozsvári úton „Felgyújtjuk a benzinkutat, levegőbe repül ez az egész kóceráj, ha a polgármester egy óra múlva nincs itt”— ezt üvöltik — fordítja kérésemre, egy erdélyi magyar asszony, Élesd határában. Áremelés előtti hangulat Romániában október 22-én, Marosvásárhely felé félúton. Nemcsak a határnál érzi újra az ember jövetmenet, hogy a régi rendszerben kalandozik, de végig az út mellett benzinre váró kocsik több kilométeres sora is a régi időket idézi, „mind, mi ősi, ódon”. Persze, tele tankkal könnyen lohol el az ember e látvány mellett, mígnem Élesdnél lehervad arcáról a mosoly. Hosszú előzmény után megállásra intenek a felemelt karok. A „tűzmagnál” úttorlaszt emeltek traktorokból, teherautókból, személygépkocsikból. A barikádok csúcsain nagyhangú románok lengetik égig érő öklüket. „Nincs benzin” — mondja a helyzet leggyengébb pontja, az egyenruhás rendfenntartó. „Maga is forduljon vissza, mert a helyi polgárok úgysem engedik tovább. Hatvan kilométeres kerülővel a duzzasztó másik oldalán haladva elfogja érni célját.” Ekkor még nem hiszem, hogy nem tudom meggyőzni őket, hiszen semmi közöm e duzzadó erőnléthez. Úgy érzem magam, mint amikor két éve a taxis-ideológusok jóvoltából bent rekedtem Egerben. Képzelgéseim hivatalába egy fiatal magyar hölgy kopogtat be éles mondatával. „Látja, olyan ez, mint maguknál két éve, csak Horváth Balázs hiányzik.” Jelzőkön gondolkodom, mivel illessem e sötét ruhás tömeget, akik mind messzebb sodornak a célszalagtól, pirruszi győzelmem vékonyka ösvényétől. Első felindulásomban szívesen kölcsönöznék sajtótermékeink bértollnokaitól, mondjuk ilyesmivel simogatnám őket: csürhe, mocskos csőcselék... Vagy készítsek róluk egy-két elementáris Elefánt dokumentumképet a jövő számára? Az utóbbi mellett döntöttem. Kezemben fényképezőgépemmel araszolgatok a „kemény mag” közelébe. Aztán a futás percei jönnek. Pedig még föl sem húztam, el sem kattintottam a félautomatát, a balkáni konfekcióáradat gyors lépésekkel, villogó szemekkel és fémfogakkal csattogva utánam, véleményezi elhatározásomat. Hátramenetben gyorsabb vagyok a legfürgébb nyúlnál. Ezúttal is így sikerült. Mielőtt lecsapott volna a munkásosztály vasrúdja, két ösz- szeölelésre készülő tehergépkocsi karja közt kibújtam, vissza Magyarország felé. Ä veszély elmúltával, mivel a visszatekintést senki sem tiltotta meg, örömmel láttam, hogy jól döntöttem. Mert ekkor már Élesden éles csattogásokkal újraformázták a hitetlenkedő, ellenszegülő tulajdonosok gépkocsijait, s hangos hórukkal nekiláttak ég felé fordítani a kerekeket. Ekkor jobb arcú emberek léptek hozzám, és segítségüket ajánlották fel. Áz egyik, halk szavú ember szántóföldek között, töltéseken egyensúlyozva, a legrövidebb úton jó útra vezetett. Aztán egy zsidó lány, aki csak törve beszélt magyarul, felajánlotta, hogy Kolozsvárról felhívja a marosvásárhelyieket, és kérésünk okáról beszél majd. A Királyhágón az ő autója jobban bírta az iramot. Mikor elhaladt mellettem, mosolyogva integetett. Újra biztonságban éreztem magam. Talán azért, mert nagyon szép volt. Sziki Károly
