Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-22-23 / 250. szám

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ HÍRLAP, 1992. október 22—23., csütörtök—péntek Függöny zárult, október 23.... Tüntető egyetemisták 1956. október 23-án A függöny zárult a Nemzeti Színházban a Varró Gáspár igaz­sága című színművem első felvo­násának a főpróbája után. De ugyanabban a másodpercben új dráma kezdődött, olyan dráma, amelyről egy szó sem volt a mű­sorfüzetekben. Fiatal írók léptek be az üres nézőtérre. Engem ke­restek. — Azonnal gyere az írószö­vetségbe. Nagy események! Tö­megtüntetés az utcán. Tegnap este határozták el a műegyetemi hallgatók. Az íróknak is meg kell tenni a magukét. 2 Én az írószövetség egyik társelnöke voltam. Sűrű, maró dohányfüst. Jö­vés-menés az írószövetségben, sietés, elfoglaltság, mindez mégis kissé ünnepélyesen. — 12 pontba kell foglalnunk a követeléseinket!.. Üljetek le... 12 pont... Elég lesz egyetlen pont is: ki az oroszokkal!... Ki az oro­szokkal Magyarországról!... Függetlenség!... Normális gaz­dasági kapcsolatokat... Fizessék meg világkereskedelmi áron az urániumunkat. Az alumíniumot is... Nem hagyjuk magunkat ki­fosztani!... Nemzeti független­ség!... Reformokat!... Demokra­tizálni a közéletet!... Nagy Imre téljen vissza a politikai életbe!... És újra meg újra: — A tüntetés... Üljetek le, ba­rátaink! Hol van Veres Péter? Hol van az elnök? — Kállai érkezett! Kállai Gyula jött a pártközpontból... A sűrű füstfüggöny mögött az írószövetség elnöke, Veres, pa­raszti formájú ősz bajuszával, Kállai gömbfejével, duzzadt aj­kával. — Üljetek le. — Menjünk a pártközpontba! Gerő Ernőhöz! Gerőhöz magá­hoz megyünk! Gerő akkor No 1-nek számí­tott a pártban, tehát az országban is. — Ki ismeri jól Gerőt?... Ge­rő nincs is az országban.„ Már visszajött... — Üljetek le! — Soha még ennyi embert az utcán nem láttam... Egyetemis­ták... munkások is... Egyre újab­bak és újabbak jönnek... Álljon a párt a tüntetés élére... Á 12 pont... Javaslat: válasszunk két küldöttséget. Az egyik fogal­mazza meg a követeléseinket... Veres, Kállai... a másik küldött­ség (engem is beválasztanak) menjen Gerőhöz.. Te ismered Gerőt... Szavazzunk! Ki van mellette? Ki van ellene?... Indu­lás Gerőhöz! Máté, a párttitkár menjen ezzel a küldöttséggel... Micsoda futkározás, micsoda kavargás, sietés, ácsorgás, kiál­tozás, sugdolódzás ez a pártköz­pontban! Ahol máskor csak az őrök léptei konganak, ott most szakadatlan zúgás, zsongás. A levegőben feszültség, minden te­le reménnyel és némi ünnepé­lyességgel. Hegedűs jön ki hozzánk, a mi­niszterelnök: — Tizenöt perc múlva szünet lesz, Gerő elvtárs majd ide jön hozzátok. — A 12 pont kihirdetése után megindul a felvonulás. Veres és Kállai, másokkal együtt, most fo­galmazza a pontokat. Veres ol­vassa fel a Bem-szobornál... Sokezren váiják az írók küldött­ségét... De a pártvezetőséget is...! Gerő jön a dolgozószobájá­ból, fájós szemmel, megöreged­ve: — Mit akarnak az elvtársak? — Fel akarjuk kérni a pártve- zetőséget, hogy álljon a tünteté­sünk élére. — Nem. — Már hiába is próbálnánk megakadályozni a tüntetést. Er­re már nincs erő. De mit akarnak a tüntetők? Szocializmust, kom­munizmust. A magunk ígéreteit akaijuk beváltani. Ehhez a párt­nak igent kell mondania. — Nem. — Ez a tüntetés már a levegő­ben van Rajk ünnepélyes teme­tése óta, Gerő elvtárs. — A maga „Kucsera”-cikke óta — veti közbe Gerő, mintha engem akarna kihozni a sodrom­ból. Az íróküldöttség mindent megtett, hogy a No 1-et meg­győzze, hogy az utcán ismeretlen erők sűrűsödnek, senki sem szá­míthatja ki előre, mi lesz a hatá­suk. — Ha csak egy vezető elvtárs is velünk jönne... — Nem! Ez az ember, aki a tömegek sűrűjében kezdte a pályáját, ma már süket, ha tömegekről van szó. — Gerő elvtárs! — próbálko­zom végül. — Legalább egyet ígérjen meg nekünk. Ha a tömeg megindul, ha látja, hogy a töme­get nem lehet megállítani, nem lövet közéje. Megígéri? Az íróküldöttség sűrű cso­portban áll körülöttünk. A szoba távolabbi sarkaiból is oda gyűlik ismerős, ismeretlen, hogy hallja Gerő válaszát. Gerő körülnéz. Aszkéta arcán bágyadt mosoly fut át. — Megígérem. — És nyoma­tékkai parolára nyújtja a kezét. Férfias, megnyugtató kézszorí­tás ez. Gerőt azóta sem láttam. Az ország első embere, Gerő Ernő még aznap este megnyitot­ta a tüzet a tüntető, akkor még fegyvertelen tömegre. Ennek az estének a halottait senki sem számlálta meg. Háy Gyula (Irodalmi Üjság, 1971. szeptember-október 23., p. 5.) Egy nagy író és a lelkiismeret Rendhagyó interjú James A. Michenerrei Voltaképpen ünneplésre invi­tálták az újságírókat a budapesti Gundel étterem Andrássy-ter- mébe. Abból az alkalomból ren­deztek hamisítatlan sajtókonfe­renciát, hogy a világ legolvasot­tabb folyóirata, a százmillió em­ber által forgatott Reader’s Di­gestmagyar változata egy eszten­deje jelent meg. A szervezők iga­zi szellemi csemegét kínáltak, hi­szen találkozhattunk azzal a James A. Michenerrei, aki elő­ször — már 1957-ben — írt köny­vet a magyarországi forradalom és szabadságharcról. A Híd az Andaunál című kö­tet szerzője egyszerűségével, közvetlenségével, szerénységé­vel rögvest megnyerte a zsurna­lisztákat. Nem sokat beszélt ön­magáról, pedig lett volna mit, hi­szen idézhette volna kalandos, eseménygazdag életének izgal­mas fordulóit, szólva arról, hogy •39 évesen esküdött hűséget a tolinak, s azóta negyven kötetet publikált, köztük olyanokat is, ; amelyek nemzetközi sikert ara- • tott filmek forgatókönyvéhez ! szolgáltattak magvas anyagot. Erre csak az őt bemutató kol­légák utaltak. A vendég elsősor­ban a kérdésekre volt kíváncsi. Eléggé nehezen indult a dis­kurzus. A sablonos fordulatok mégsem szültek ilyen jellegű vá- , laszokat, mivel a meghívott kész­séggel utalt az őt mozgató, a szűnni nem akaró érdeklődésre, arra az igazságkutatási vágyra, amely mindig is előbbre sarkall­ta. Tetszett a sztorikkal fűszere- •zett nyíltság, mégis fokozatosan bosszantott az, hogy épp a lényeg sikkad el a tiszteletkörök között. Egy ideig figyeltem, hallgattam, 'végül mintegy belső parancsszó­ra kimentem a mikrofon elé, s magam is meglepődtem azon, hogy kissé nyersen fogalmaz­tam. * * * — Hangsúlyozta: bámulta ezt a hős, ezt a kis országot, hiszen szembeszállt a félelmetes szovjet kolosszussal. Azon is töprengett, hogy mi adta ezt a vakmerőséget? Nos, mások nevében is mondom: az a tudat is, hogy a Nyugat, illet­ve az Egyesült Államok nem hagy cserben bennünket. Eszten­dőkkel korábban e hitet táplálta belénk a Szabad Európa Rádió, s a tizenhárom nap alatt is folyvást ellenállásra serkentett, egyre- másra ígérve a hathatós támoga­tást, azt, amiből nem lett semmi. Fontosabbnak tűnt a szuezi konc, mint ez a szerencsétlen hon. Hát igen. Ezért bizakod­tunk^ emiatt csalódtunk, hosszú időre kiábrándulva Önökből. Ennyi idő után mi erről a vélemé­nye? Ekkor nyugodtam meg, hi­szen eszembe jutottak azok az eufórikus órák, a nemzetőr-kar- szalag, s a velejáró fogadalom. S természetesen november 3-a éj­szakája, amikor rá kellett riad­nunk: vége a szabadságnak, hi­szen nem messzire dübörögnek már a mindent eltipró orosz tan­kok. Felrémlett tudatomban Nagy Imre kétségbeesett segély­kiáltása, amely visszhangtalan maradt. Mármint a politikusok berkeiben. S aztán némulhat- tunk, lapíthattunk évtizedekig. Felelt is rögtön, jelezve, hogy személy szerint sajnálja, hogy így történt. Aztán arról firtattam, hogy miként kellene, illene őriz­ni azokat a hajdani impresszió­kat. Megint reagált, arra utalva, hogy ez bizony régen volt, új nemzedék érett felnőtté, más­ként gondolkodó, jövőt pásztá­zó. Egy kissé fanyalogva vettem tudomásul, de hát ez van. Proto- koll-szólamok gyűjteménye. Nem először, és nem utoljára. Zárult a program, mindenki indult az Erzsébet-terembe, a kétségkívül fejedelmi ebéd örö­meinek háborítatlan élvezésé­re. Velük baktattam, s az étkek íze elmosta nem éppen szívderí­tő hangulatomat. Ekkor érzem, hogy az én ka­bátomat huzigálja valaki. Hátranézek, felfedeztem a Mestert. — Parancsoljon! — s enged­tem előre. Nyelvi nehézségek miatt csak később derült ki, hogy mindenáron beszélni óhajt ve­lem. * » * Hűha. Ez már izgalmas. Rá is kezdte: — Kiegészíteném az előbbie­ket, hadd legyen teljes és igaz a kép. Személy szerint én is elkese­redtem. Annál is inkább, mert hivatalból tanácsadója voltam a SZER-nek, s látnom kellett, hogy félrevezettük ezt a népet. Lelkesítettünk, ígérgettünk, s az­tán magukra hagytuk azokat, akik bíztak bennünk. Ez a seb — higgye el—még ma is fáj. A lelki­ismeret ugyanis nem ismer meg­alkuvást, semmiféle kompromisz- szumot. Ezért megkövetem az akkori harcosokat, s azokat is, akik itt maradtak, vállalva a csendet, a rejtegetett félelmet. Ez is egyfajta nagyság és hűség, ami előtt akkor is fejet hajtottam, s most is ezt teszem. Mellesleg— s ez már a logika birodalmába tar­tozik — okultunk ballépésünk­ből, vétkünkből. Ezután soha, egyetlen vasfüggöny mögötti ál­lamot, illetve annak lakosságát nem kápráztattuk el hamis illúzi­ókkal. Az ugyanis alapszabály, ugyanazt a botlást többé tilos el­követni. Lefegyverzett ez a feltárulko- zás, de jó lett volna ezt egykor hallani... * * * Felesége is csatlakozik hoz­zánk, méghozzá egy újabb ada­lékkal: — Az Államok polgárai tisz­tában voltak mindezzel. Ez a ma­gyarázata annak, hogy olyan szí­vesen karolták fel az ÜSÁ-ba ér­kező menekülteket, gondoskod­va rajtjuk könnyítéséről. S az sem véletlen, hogy annyian jut­hattak az USA-ba. S az a másik szál megint fel­bukkan. Most már az asszony tö­mörít. — Tisztázott tegnap, múlt nél­kül nem létezik semmiféle hol­nap. Ha a mai ifjak — s erről nem elsősorban ők tehetnek — sem­mit sem sejtenek 1956-ról, ak­kor emlékeztessék mindnyáju­kat, mert gyökerek nélkül nincs friss hajtás, szárba szökkenő lomb. * * * Mi tagadás, katarzissal aján­dékozott meg ez a diskurzus, azt is hitelesítve, hogy egy vérbeli tollforgató nem békülhet meg a közhelyekkel, hanem a mélyre ás, oda, ahol nem talmi értékek, hanem szívmelengető fényű ék­kövek viliódznak. Azt sugallva, hogy a nemesveretű emberség áthidal bármekkora távolságot, bármilyen akadályt. Nemcsak ebben az esetben, hanem mindenkor... Pécsi István Tomasso Lisi: Fölzeng a holtak csöndje majd Fiaid csöndje most nehéz, 6 mártír Magyarország, és eged földnél feketébb. De holnapra e hunyt szemek, zárt ajkak kivirágzanak. Holnapra milyen eleven áram árad a holtakból! Fölzeng fiaid csöndje majd, és földed égnél szabadabb. Az 1956-os forradalom drá­mai és váratlan történelmi ese­mény volt: a társadalomtudósok gyakran megjósolták, hogy a to- talitariánus rendszert nem lehet megdönteni — kivéve a háborús vereség esetét —, vagy hogy ké- es lesz szembeszegülni a belső ihívással. A magyarországi hangulatot 1956 szeptembere- benjól kifejezte egy kollégám és barátom, aki korábban a recski koncentrációs tábor foglya volt, azzal, hogy szerinte nálunk nem lesz apoznani fölkeléshez hason­ló fölkelés. 1956 októberében a totalitari- ánus rendszer 3-4 nap alatt ösz- szeoriilott, s szinte nem akadt magyar, aki védeni és támogatni akarta. És csak a szovjet hadse­reg állította helyre, de eléggé el­térő rendszerben folytatódott, amelyet — legalábbis az 1960-as évek első felétől — autoritariá- nus rendszerként lehetne meg­határozni. Miért omlott össze ilyen hirte­len? E kérdés megválaszolásához tanulmányoznunk kell az 1950- es évek magyarországi társadal­mi viszonyait. Nagyon kevés adatunk van. A szociológia nem létezett — Szalai Sándort halálra ítélték, és börtönben volt 1956- ig. Statisztikai évkönyveket nem publikáltak — csak 1957-ben je­lentették meg a statisztikai ada­tok retrospektív kompendiumát. Mindazonáltal néhány alap­vető tényt és néhány hipotézist megfogalmazhatunk a rendszer bukásának társadalmi okairól. 1. Gazdasági okok. Az élet- színvonal nagyon alacsony volt, és néhány évben 1956 előtt csök­kent. A nemzeti jövedelem 1952-ben és 1954-ben 110 szá­zalékon állt. A nagy beruházá­sok következtében a lakosság fo­f yasztásának növekedése még ísebb volt. Ez minden osztályra vonatkozott — kivéve a nagyon kicsi hatalmi elitet. A paraszto­kat — a lakosság többségét — sú­lyosan megadóztatták annak ér­dekében, hogy beerőltessék őket a szövetkezetekbe. A munkások az életszínvonaluk még nagyobb csökkenését tapasztalták. Egy bérmunkás reáljövedelme 1952- ben csak 83 százaléka volt az 1949-es szintnek. A hatalmi elit nyíltan ellensé­ges volt a nem kétkezi, professzi­onális értelmiségiek iránt, akik nem óhajtottak belépni a pártba. Ők élték át az életszínvonal leg­nagyobb hanyatlását. 2. Úgy tekinteném mindazon­által, hogy a fő magyarázat nem az életszínvonal állasa volt, ha­nem az igazságtalanság, amelyet a lakosság többsége megtapasz­talt. A parasztokat kényszerítet­ték, hogy lépjenek be a szövetke­zetekbe, azokat, akik ellenálltak, különböző módon háborgatták. Bár a szocialista állam elvben és a hivatalos propagandában a munkások állama volt, a mun­kásosztály volt az uralkodó osz­tály, a valóságban a munkások­nak kemény fegyelmet kellett el­viselniük, gyakran megbüntették őket a fegyelem kisebb megsér­téséért, és egyáltalán nem enged­ték, hogy kifejezzék a saját véle­ményüket. Csaknem 900 ezer embert ítéltek el a büntetőbíró­ságok 1948-tól 1955-ig, becslé­sek szerint a magyar családok egy harmada szenvedett ettől. Nemcsak az előző, két háború közti uralkodó osztály, hanem az értelmiségi osztály többségét is erősen sanyargatták, gyakran bebörtönözték, Budapestről és más városokból a falvakba űz­ték, amelyeket nem engedték el­hagyniuk. 3. A harmadik tényező, amely hozzájárult a totalitáriánus rend­szer bukásához, az volt, hogy a rendszer súlyosan megsértette a magyar nemzeti identitásérzést. Mindig a szovjet érdekek domi­nálták a magyar nemzeti kérdé­seket. A Szovjetunió, a szovjet kultúra, tudomány és nép maga- sabbrendűségét állandóan hang­súlyozták — noha minden ma­gyar számára tisztán látható volt az ellenkezője. Jól szemlélteti ezt az alábbi, többéves vicc: Brezsnyev talál­kozik Szulejmánnal a pokolban, és megkérdezi tőle, hogy volt ké­pes 150 évig uralkodni Magyar- országon. Szulejmán válasza: nem követtük el azt a három hi­bát, amit ti, szovjetek elkövette­tek Magyarországon: nem nyil­vánítottuk nemzeti ünnepnek a mohácsi csata napját, nem kény­szerítettünk minden magyar gyereket, hogy törökül tanuljon, es sohasem mondtuk, hogy a tö­rök hadsereg csak ideiglenesen van Magyarországon. Tehát az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének nagyon alapos társadalmi okai voltak. Azt, hogy sokan — kö­zöttük a politikailag legtapasz­taltabbak sem — nem láttuk elő­re az eseményeket, nem annyira az elégséges okok hiánya, mint inkább a történelmi események pontos előrelátásának lehetet­lensége okozta. A konkrét ese­mények ugyanis szerintem sok­szor véletlenszerű mozzanatok hatására alakulnak. Ha például 1956 júliusában nem Gerő Ernő, hanem Napy Imre került volna Rákosi Mátyás helyére, a forra­dalom talán nem robbant volna ki. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy 1956-ban már világossá vált Magyarorszá­gon: az uralkodó gazdasági-tár- sadalmi-politikai rendszer hosz- szú távon nem működőképes, előbb vagy utóbb valamilyen módon meg fog változni. Andorka Rudolf A rommá lőtt főváros A magyar társadalom az 1950-es években A7 10Stv-nc fnrraHalnm Hrá- Rár a «■znrialista állam

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents