Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-22-23 / 250. szám

HÍRLAP, 1992. október 22—23., csütörtök—péntek

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

13.

Demokráciánk A Nyugat bűnösen elaludt |

még nem került igazi próbatétel elé

Beszélgetés Fodor Gáborral

csak az ellenzék vonja le ezt a konklúziót a dolgozatból, hiszen az elmúlt időszakban az ellentétek polarizálódtak, s ma már nem csupán a koalíció és az ellenzék nézetkülönbsége a tét.

— Ez így van, s jól példázza ezt a Demokratikus Charta által Budapesten megrendezett tüntetés, amelynek résztvevői a demokratikus intézményrendszer védelme mellett tették le voksu- kat. A szónokok között volt Ke- rényi Imre is, aki az MDF alapítói közé tartozik. Az ő szereplése, s a Debreczeni-vonal feliepése jelzi, hogy az MDF-en belül is megosztottak a vélemények. Az elkövetkező hetek, hónapok egyik nagy belpolitikai kérdése lesz, mi történik majd a demokrata fórumon belül. (A beszélgetést követően derült ki, hogy az MDF megrovásban részesítette Debreczeni Józsefet, amiért úgymond ellenzéki lapban, a Népszabadságban neonáci alapvetésnek titulálta Csurka István gondolatait. — A szerk.) Világos, hogy Antall József miniszter- elnök elhatárolódásánál határozottabb kiállásra van szükség. Ő ugyanis csak az IMF-et ért vádakban nem értett egyet Csurká- val, s ha a nemzetközi szervezet képviselői éppen akkor nem tartózkodnak Magyarországon, s szólítják fel a kormányt állásfoglalásra, talán még ez sem történik meg.

— Többektől hallottam már, hogy talán túldimenzionálttá vált a Csurka körül kialkuit vita, hiszen a Magyar Fórumot jó, ha tízezren olvassák, s egyébként is, a józan gondolkodású magyar ember elutasítja a szélsőségeket.

— Ne legyen illúziónk afelől, hogy ezek a nézetek csak szűk körben terjednek. Nagyon sokakban él hajlandóság arra, hogy ilyen leegyszerűsítő módon magyarázzák a problémákat, s számukra egy „legfelső szintről” jövő bátorítást jelent egy-egy ilyen tanulmány megjelenése: „az MDF alelnöke is azt mondja, amit én gondolok.” S eszerint azért nem halad előre a magyar gazdaság, mert itt vannak a zsidók, s ezt könnyű elhinni, mert nem kell sokat gondolkodni azon, vajon mi is a problémák igazi magyarázata. S egy olyan ember, aki kétségbeesett helyzetben van, valószínűleg fogékonyabb az egyszerűbb OKfejtések iránt. S köztien ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Magyarország társadalma továbbra is változó, képlékeny állapotban van, mert nem mondhatjuk azt, hogy az a demokrácia, amelyért nemrégiben Budapesten annyian vonultak utcára, olyan stabil, kialakult lenne. Nem tudjuk, milyen mélyen gyökerezik az emberek gondolkodásában. Nincs pontos tapasztalatunk, nem voltak választások egymás után, nem került még igazi próbatétel elé a demokrácia. Ezért mondom azt, hogy tűzzel játszik az, aki ilyen eszmék prófétája kíván lenni Magyarországon.

— Valószínűleg kevesen vonják kétségbe, hogy a kormánykoalíció korábbi, vélt vagy valós egybetartozása megbomlott. Gondoljunk csak a kisgazdák háttérbe szorítására, az MDF-en belüli megosztottságra, vagy arra, hogy a kereszténydemokraták kormányzó pártként ellenzékiséggel kacérkodtak. Ezért végezetül arra lennék kíváncsi, ebben a helyzetben van-e esély arra, hogy létrejöjjön egy ellenzéki, „baloldali” blokk, amely egységesen lép fel?

— Az ellenzéki politizálásból szükségszerűen következik, hogy bizonyos kérdésekben az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz egyaránt kontrollt gyakoroljon. Viszont nem szükségszerű, hogy a vélemények egyezzenek, ez nem is lenne szerencsés. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a közös ellenzéki lét nem áll, azonos világnézeti alapokon. Éppen ezért nem tartanám jónak, ha a választások előtt két évvel létrejönne egy olyan blokk, amely már az induláskor magában hordaná az ellentéteket. A fiatal demokraták álláspontja ebben a kérdésben az, hogy nem zárkózunk el senkitől, mint szövetségestől, de a lehetséges frigyet majd a programok hasonlósága határozza meg.

, Molnár Zsolt

Beszélgetés Varga László író-politikussal

Fodor Gábor: — Magyarország társadalma továbbra is változó,

képlékeny állapotban van

„Nagyon komoly jelzések érkeztek Nyugatról is, amelyek felhívták a figyelmet a tézisek veszélyeire. Csurka István bűnt követett el, amikor egy életérzést kihasználva, jó néhány embert tévútra vezetett” — mondta a minap az egri Dobos cukrászdában Fodor Gábor, fideszes ország- gyűlési képviselő, aki a „Kávéházi csevegés” című sorozat keretében munkatársunk vendége volt. Az interjú természetesen csak részlet a közel kétórás beszélgetésből.

— Az elmúlt hetek, hónapok során másról sem lehetett hallani, minta kormányzó és ellenzéki pártok ellentéteiről. A viták hangneméből talán egyenesen következne, hogy fontos dolgokról volt szó. Ámha jobban a színfalak mögé nézünk, már elbizonytalanodunk, valóban történtek-e korszakos jelentőségű események a hazai belpolitikában?

— Bár valóban sok volt a felhang, azt hiszem, mégis történtek jelentős események, elég a nyáron megszületett Csurka-ta- nulmányra utalnunk, amelyet színvonalát tekintve inkább politikai röpiratnak kell minősíteni. Nos, Csurka képviselőtársam komolyan megváltoztatta a hazai belpolitikai helyzetet. Először is, eszmefuttatása viharokat kavart az MDF-en, illetve a kormánykoalíción belül, s az ellenzéket is állásfoglalásra késztette. A dolgozat hatása nem állt meg a határokon belül, hiszen nagyon komoly jelzések érkeztek Nyugatról is, amelyek felhívták a figyelmet a tézisek veszélyeire.

— Nagyon sokan nem olvasták, csupán hallomásból ismerik Csurka írását. Miért olyan veszélyesek a szerző gondolatai?

— Például azért, mert egy ellenségképet alakít ki, s egy ellenségre vezeti vissza azokat a problémákat, amelyekkel a hétköznapok , során kell szembenéznünk. így okolja a zsidókat, a cigányokat — akiket csak tételesen említ, amikor azt írja, hogy a magyarság genetikailag romlott el. Tehát népcsoportokban, illetve nézetekben látja annak okát, hogy a rendszerváltás nem zajlott le úgy, ahogyan szerettük volna. Nemhiába nevezte a gondolatmenetet a liberális MDF-es Debreczeni József neonáci alapvetésnek. Mint tudjuk, ezek az ideológiák a XX. században már bizonyították veszélyességüket, így joggal állíthatjuk, hogy Csurka István bűnt követett el, amikor egy életérzést kihasználva, jó néhány embert tévútra vezetett. Mindezen túl van még egy nagyon fontos és veszélyes üzenete Csurkának, amely a jugoszláv polgárháború példájából indul ki. Szerinte a nemzeti érdekek érvényesítéséért akármilyen eszközzel felléphetünk, hiszen déli szomszédaink példája mutatja, hogy a Nyugat nem avatkozik be, így bármi megtehető, mondjuk erőszakkal el lehet vezettetni a rádió és televízió elnökét.

— Az elmondottakból az következik, hogy a „nemzeti érdekek ” érvényesítéséért semmi sem drága, még a demokrácia feláldozása sem. Azt hiszem, nerfiKedves-szigorú titkárnő az előszobában, várakozik a mesz- sziről érkező, aki barát is (no persze csak az íróé) és szurkoló is, aki a politikus embernek szorít. Megérkezik (pontban a megbeszélés percében, mert ez még a New York-i ügyvéd precizitása), betoppan a kereszténydemokrata politikus, s bebocsát a szobájába az író, Varga László. Mint ő maga, a szobája is csupa-csupa sokszínűség: zöld asztalon, kék alapú zászlóban hatágú csillag, jegyzetek tetején magnó-rádió, egy lemez, melynek borítóján a pápa képe. Mindenfelé virágok, sok-sok könyv. Főleg saját művek.

New Yorkról kezdünk beszélgetni, a színházról és arról, amiről ennek az írásnak szólnia kell: az alelnök úr kinevezéséről. Egy dossziéból fénymásolt papír kerül elő. A köztársaság elnökének 125/1992./VII. 23./KE. határozata Varga László rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri kinevezéséről.

— Mit jelent ez az elismerés egy olyan embernek, aki harminc évig Amerikában élt, ügyvéd volt, írt, magyar nyelvű színházat teremtett New Yorkban, majd a változás perceiben azonnal visszatért Magyarország- ra?

— Úgy gondolom, ez a kitüntető figyelem munkámnak szól. Életemnek olyan koronája, amelyet nem csak úgy a fejemre tettek, hanem az elmúlt evek, évtizedek elismerése fogalmazódott meg ebben a pár mondatban. Talán élni tudok a kinevezés adta lehetőséggel, s bekapcsolódva az Európai Demokratikus Unió, az Európai Keresztény Unió, a Nemzetközi Keresztény Szervezet és az Európai Néppárt munkájába, további nemzetközi segítséget kapunk útjaink egyen- getéséhez. Javaslatomra máris megalakult a Demokratikus Unióban egy válságkezelő bizottság, amely Magyarország külső veszélyeztetése esetén azonnal összeül, s hazánk védelméért szót emel. Ez persze még nem az abszolút biztonság, csak mozgósítás a bajok megelőzésére és orvoslására. Nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen szervezet, mely radikálisan ostromolja a világot, ha valamilyen atrocitás ér bennünket. Nyugat-Európa és az ENSZ most is elaludt. Vészesen és bűnösen alszik, mert büntetlenül hagyja a szerbek népirtását. Számunkra ez olyan példa,

Varga László:

— Nemzetközi szerződés

nincs, amely biztonságunkat garantálná

amely arra int bennünket, hogy a segítséget időben kell megszerveznünk. Nemzetközi szerződésünk nincs, mely biztonságunkat szavatolná. Nyugat agyonbiztosította magát, de védőhálóját nem akarja felénk tárni, még ha olyannyira kérjük is.

— Mennyit ér egy miniszteri cím?

— Én nem vagyok tárca nélküli miniszter. Bár az lennék, mert azoknak tele van a tárcájuk. Én kinevezett miniszter vagyok, s nincs egy vasam sem. Politikai munkámért egyetlen fillért sem kapok ettől az országtól. Ez az ára annak, hogy megtartottam kettős állampolgárságomat. Nyugdíjamból élek, meg amit a televíziótól és a rádiótól kapok egy-egy darabom bemutatása után.

— Mit érnek a kitüntetések?

— Sok megtiszteltetés ért az

elmúlt 2-3 évben. Tele van a fiókom mindenféle plecsnivel. Van azonban köztük egy igazán értékes is, amelyet Normandiában kaptam, Caen város polgármesterétől. Ez úgy történt, hogy a város egyetemén, ahol 9 ezer hallgató tanul, rendeztek egy jogászversenyt. A jelentkezőknek olyan embert kellett védeni, egy olyan egyéniséget, történelmi alakot, akinek nem volt ügyvédje. Én évek óta játszadozom azzal a gondolattal: mi lett volna, ha én védhetem Mindszentyt. Jelentkeztem hát, és 500 ember előtt kellett vizsgáznom. Azt hiszem, nagyon jól sikerült a megmérettetés. Ezzel több évtizedes feszültség tűnt el belőlem, pedig csak játék volt. Nagyon szeretném, ha ilyen gondolat soha többé nem teremtődne bennem.

Sziki Károly

Húzzunk-e éles határvonalat?

Az államjog professzora az új államformáról, a máig sem lezárt politikai vitákról

demokratikus berendezkedéséhez hozzátartoznak.

— Ezzel szemben a köztársaságban érvényesülő többpártrendszerű struktúrának a hatalommegosztás elve felel meg. Vagyis elválik egymástól az országgyűlés, mint törvényhozó hatalom, a kormány, mint végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás. Ezenkívül a politikai törekvések különbözőségére, a pártok pluralizmusára épít.

— Jogi szempontból milyen lényeges változások történtek 1989 óta?

— A rendszerváltást két alapvető változás jelzi: az állami struktúra átalakítása és az állam- polgári jogok garantálása. A struktúraváltás 1989-ben, az alkotmánymódosítással megtörtént. Az állampolgári jogok terén történő változás azonban nem köthető egyetlen időponthoz. Hazánkban — más keleteurópai országoktól eltérően — már a hatvanas évek végén megindult a reformfolyamat. így 1989 előtt számos fontos törvény született — a személyi szabadságjogokról, az egyesületekről, a

gyülekezésről, az Országgyűlés szerepének növeléséről, de a gazdaságirányítási reformkísérleteket is ide sorolom —, amelyek azonban az egypártrendszer struktúráján belül nem tudtak érvényre jutni. Radikális változást tehát mindenképpen a rendszerváltás hozott, de a folyamat már korábban kezdődött.

— A politikában a legnagyobb vita még három évvel a változás után is arról folyik, hogy jogfolytonosság alapján fejlőa- jünk-e tovább, vagy sem. Vagyis, hogy húzzunk-e eles határvonalat 1989-nél, és tagadjunk meg mindent, ami addig történt, vagy az 1989 előtt született, de az uj alkotmánnyal nem ellentétes törvényeket használjuk fel boldogulásunkra. 1989-ben mindenki alapvető kérdésnek tartotta a múlthoz való viszonyt. 1992- ben a társadalmat — a múltat sem feledve — elsősorban olyan égető problémák foglalkoztatják, mint a munkanélküliség alakulása, a mezőgazdaság krízise, az elszegényedes, a létminimum alatt élők sorsa — s ezekre vár választ a politikusoktól. (FEB)

Októberi gesztenyék

M

ostanában megint röplabdameccsekre járok, megkezdődött a szezon. Röplabdameccsre jó dolog járni, sokan vagyunk, remek a hangulat, vörösre tapsoljuk a tenyerünket, rekedtre ordítjuk magunkat —jóóó! —, hiszen a csapat eddig meg csak győzött. Egy ilyen ösz- szecsapásra nem árt jókor, időben elindulni, kell, hogy jó helye legyen az embernek. Ilyenkor még világos van a Népkertben, amelyen át kell sétálni, szét lehet egy kicsit nézni. A levelek már sárgulnák, de lenn a sárban, az avar között még találhatunk

f

esztenyéket. Mostanra már in- ább csak az apróbbak maradtak, egy kicsit puhábbak is, mint két hete, de meg turkálnak a földön a gumicsizmás kisgyerekek, s aprócska vödrüknek nem kell sok idő, hogy megteljen.

Az ember ilyenkor magát látja ötévesen, amint ugyanígy bandukolt ugyanitt, gesztenyét gyűjtött, hazament, otthon meleg volt, és egy kicsit a gázkonvektorra tette a kezét, hogy átmelegedjen. Aztán fúrkálni kezdte a gesztenyét, letört végű gyufaszálakat dugdosott a lyukakba, és csakhamar készen lett a gesztenyeember.

Alig van szebb dolog egy ilyen gesztenyeembemél. Abszolút tökéletes, mindene megvan, és ha nem nagyon és nem túl sűrűn vagdossuk földhöz, akkor hosszú ideig megmarad a kisasztalon.

Három évvel ezelőtt, azon az október 23-án, amikor kikiáltották a köztársaságot, és először ünnepeltük meg nyilvánosan a forradalom évfordulóját, úgy tűnt, az országra afféle gesztenyeember-állapot köszönt majd. A termést felszedtük, a gyufákat a lyukakba dugtuk, most már csak attól kell óvakodnunk, nehogy a földhöz csapjuk az egészet. Magam már korán reggel elindultam Bécsből Budapest felé, hogy délre feltétlenül ott legyek a Kossuth téren, tapsoljak, eljenezzek, de tudjuk: az Ml-es nem kedvez a köztársaság-kikiáltásoknak. Még csak Osztapen- kónál nyomtam a gázt, amikor elkezdődött a rádióban a közvetítés.

Mindenki dudált, villogtatott a reflektorral, integetett Oszta- penkónak, aki nem váltott lépést, mégsem haragudott rá senki, mert az ország akkor egy boldog ország volt.

Nem tudom, ki vágta először földhöz a gesztenyeembert. Talán csak mi voltunk borzasztóan naivak, hogy olyan egyszerűnek tűnt minden, elvégre sokunk életében ez volt az első rendszerváltás, érthetőnek tűnt a jelentékeny és bizalommal teli várakozás. Még azt sem éreztük figyelmeztetésnek — és ez már valóban szörnyű naivitás —, hogy az ötvenhat előtt születettek szinte nyomban egymásnak estek, elvégre ez valahol természetes is lehet, a súlyos sebek nehezen gyógyulnak, a verőlegény arcát nehezen lehet elfeledni, a bátyánk titkos temetését még inkább.

De, tisztelt urak, az országban most már él egy meglehetősen nagy réteg, akik 1956 után születtek, harminchárom évesek, huszonöt évesek, húszévesek. Élnek 1948 után születettek, akik ötvenhatban legfeljebb nyolcévesek volták, igazából

nem lehetett őket tudatos politikai tényezőnek nevezni, akár a kötszert vitték a Corvin közbe, akár apának az uzsonnát a Köztársaság téri házba. Élnek kommunista ivadékok, és élnek olyanok, akiknek a szülei osztályidegenek voltak. Élnek olyanok is, akiknek a családjában mindenféle ember volt, az egyik nagypapa a falu párttitkára, a másik ez idő alatt sztálinvárosi építőmunkás, kényszermunkán. Élnek árvák. Ezek a mai húszon- és harmincévesek politikailag felnőtté három, négy, öt éve váltak, mégis múltjuk van, sötét múltjuk, szép múltjuk, attól függően, hogy ma hogyan viselkednek. Ha kételkednek, ha kérdeznek, ha ábrázolnak, ha alkotnak, akkor múltjuk zsidó-bolsevik, nagyapjuk ávós volt, nagynénjük pedig párttitkárrá küzdötte magat elvtársi ágyakban. Ha szajkóznak, ha ismételnek, ha reprodukálnak, ha örülnek, mert valaki hozzájuk szól, akkor konzervatívkeresztény magyar fiatalok, dédapjuk csendőr volt, ütötte a bol- sit és a cigányt, és már a bátyjuk is ott csámborgott valahol Lakitelek közelében a Tisza-holtágnál.

Hát nem félelmetesen egyszerű, mondhatni, primitív ez? Nem borzasztó, hogy ugyan sokan nem így gondolkodnak, az ordí- tozós, husángos emberek ötvenhat nevében mégis ezeket verik a fejekbe, és az ember most már kezdi végképp azt hinni, hogy a gesztenyeember teljesen összetört, a gyufaszálak a padlón hevernek, s mindaz, amit fentebb említettünk, hivatalos politika?

A napokban találkoztam egy barátommal, régen beszélgettünk, egy kicsit elsodort bennünket egymástól az élet.

— Üljünk majd le — mondtuk aztán szinte egyszerre, néhány perc után. Csak tűnődjünk csendben, igyunk egy-két pohár sört, és keressünk válaszokat. A mi válaszainkat arra, hogy mi van most, mi lesz itt, mit akarunk mi, mi legyen itt. Mert egyelőre még mi sem tudjuk, mit akarunk. Sodort valamennyiünket a három év, csak napi dolgok vetődtek fel, mi van Tölgyessyvel, Hankiss-sal, Horváth Balázzsal. Kit érdekel? Ez nem annyira lényeges. Vagy először ne is válaszokat mondjunk, fogalmazzuk meg a kérdéseket, muszáj megfogalmazni őket, keményen, egyértelműen. De először csak tűnődjünk, kezdjük el messzifői, dumáljunk lányokról, utcákról, Prágáról, meg egy pohár cujká- ról, amit együtt ittunk a fiatal gyergyóremetei pappal.

Olyan idő van most, hogy el kellene menni megint a Népkert- be, mert még találunk gesztenyét. Otthon aztán majd elővesz - szük a dugóhúzót, lyukakat fúrunk, s közben valaki már törö- getheti is a gyufaszálak végét. Csinálunk újra gesztenyeemberkéket, mint ötévesen, feltesszük az íróasztalunkra, és nem lehetünk soha olyan mérgesek, hogy földhöz vágjuk. Cikkek irogatása közben nézegetjük, nem ordítunk, csak figyelünk, és elmondjuk, mit látunk.

Élvégre most ünnep van, talán még mindig ünnep, amikor egy kicsit megmelegíthetjük a kezünket a gázkonvektoron.

Kovács Attila

Az 50-os forradalom évfordulóján, 1V«V. október zj-an tízezrek ünnepelték a Kossuth Lajos téren Szűrös Mátyás ideiglenes államfő bejelentését: hazánk államformája köztársaság lett. A respublica 3. születésnapja alkalmából arról kérdeztük dr. Schmidt Péter alkotmányjogászt, egyetemi tanárt, hogy az államélet, a rendszerváltás szempontjából milyen változásokat indított el a három esztendővel

ezelőtti történelmi ielentőséoií közinei aklii«.

— Magyarországon a történelem folyamán kétszer volt népköztársasági államforma — mondja a professzor. — Először 1918-ban, a Károlyi-kormány idején, a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, másodszor pedig 1949-től az 1989-es rendszerváltásig. Hozzá kell tenni, hogy a „népköztársaság” voltaképp nem több politikai frázisnál. Ilyen struktúra ugyanis egyszerűen nem létezik. A „népi” jelzővel a hatalom gyakorlói akarták elhatárolni a köztársaságtól az új államformát. De míg a parlamentáris köztársaságnak pontos jellemzői vannak — az államfő a köztársasági elnök, aki kijelöli a kormányfőt stb. —, addig a nép- köztársaságot nem lehet hasonló módon meghatározni. Mivel tehát általában nem beszélhetünk

nAnlrrWtíírcací» rrr/Ál acnnlítani csupán az 1949-es és a2 1989-es államformát tudom.

— A döntő különbség az államszervezet felépítésében van. A népköztársaság — a Szovjetunióban kialakított egypártrend- szerű struktúrának megfelelően — a hatalom egysége elvére épült. Lényege, hogy jogi értelemben minden hatalom az országgyűlést illeti meg. A többi szervezet az országgyűléstől kapja megbízását, és az ország- gyűlésnek felelős. Jogilag tehát nagyon demokratikus berendezkedésűnek látszik a rendszer! A háttérben azonban az egypárt- rendszerű politikai struktúra nem engedte, hogy érvényesüljön ez a demokratizmus. Az egy- pártrendszer ugyanis mindenféle jogi megoldást a saját szolgálatába állított, s nem adta meg azokat

q era ran r»iQ Vett omplt/plz t*n\i állam