Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-17-18 / 246. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. október 17—18., szombat—vasárnap Rekviem a vadászkirályért In memóriám Z. 0. Szíven ülöm a lehetetlent erdő zúg leheletemben valahol az örök havon a csúcsok csúcsán ott íehérlik az én örök pillanatom... S majd este lesz, és rám kövül sarával az éjszaka, s én hunyt pillám alatt őrzöm tovább Levelenként a forrd, kicsi erdőt... Tőcsák tükréből arcomat, ha látja sárga rongyával kitörli az ősz, de az ösvényen rám köszön az Isten, a legutolsó kedves ismerős. Kívüle nékem senkim sem maradt már. Nézi, amint cipelem a batyut, tücsök zenélt benne, de reményét vesztve a feltámadást várva elaludt... Mindenkinek marad az üres helye S a homályos alkonyatban A közelgő fekete éj előtt Siratunk minden — elmenőt... ...Ül a vadász hosszú, méla lesben... (Adamik Miklós felvétele — Zádor Oszkárról) — Szegény Zádor Oszkár is elment. Őszi bácsi... Recsken tet­ték a földbe, ott lakik a leánya... Maradhatott volna pedig, még csak 83 éves volt... — Ormos Bé­la bácsi, Áldozó nyugdíjas erdé­sze mondta ezt nekem, Parádsas- várott. Egyszerre nagyon szomo­rú lettem. Napszakadásos nyár­idő volt, hőgutás, vakmeleg nap. Én meg oly hidegséget éreztem a mellkasi bordák alatt: szívemet jeges kéz markolta össze, pilla­natig lélegzeni se tudtam. A szemhunyorogtató éles napfény­ben is ijesztő homályba dermedt előttem minden. Mintha valahol fenn, égi magasságokban, a leve­gő raktárain valami csődbejutott temetkezési vállalat rendezett volna végeladást. Roppant feke­te posztók hulltak a föld felé, s nehéz lebegéssel úsztak a reme­gő vibrálásban. Kifosztóttnak és csalódottnak éreztem magam, mert nagyon későn jutott hoz­zám a hír, s nem vehettem végső búcsút a baráttól. Az emlékezet filmjei pereg­nek... Ó, kedves Őszi bátyó... Tartásában is méltóságteljes, arisztokratikus volt, zárkózott természetű és megközelíthetet­len jellemű, de igen kiváló egyé­niség. Külsőségei miatt sokan különcnek vélték, mégis keres­ték társaságát, személyes közel­ségét, ez vadászoknál valamiféle rangnak számított, dicsekedni lehetett vele. A vadászat terén ugyanis Zádor Oszkár szaktitán volt. Doyen és nesztor... Én meg kis semmi újonc puskásként va­dászhattam vele, csak kettesben, (És:) Nem riadunk meg a végzettől, sem a végtől. Utánunk — tán marad emberi nyom, nemcsak a tegnapi lom. Eljön a perc, mely a kor szemetétől megszabadít, és egy szól majd csak: a mű S fénylik a tiszta, a hő... több napon át; sőt barátságával is megtisztelt. Vadásznaplóm legfényesebb lapjain áll megörö­kítve neve s emléke: „Őszi bá­tyám leggyakrabban leballagott hozzám Fényespusztáról az ál- dozói völgybe. Mindent elköve­tett, hogy átnyújthassa a sikeres vadászt jutalmazó, vérben meg­mártott tölgytöretet. Ám a sze­rencse mindvégig elpártolt tő­lem. Mikor sikerrel, lövésre be- cserkelltük a kiszemelt, golyó­érett, szép őzbakot, minduntalan erőt vett rajtam a vadászláz, s a nekilódult szív bordaütésére mozdult a kézben a puska. Mint­ha a tv akkoriban legnépszerűbb sorozatának, a „Bors”-nak sze­replői (Őszi: Koncz Gábor, De­zső: Búj tor István) lettünk volna, ilyen párbeszéd tanúi lehettek a fák: — Ezt elb... baltáztam, Őszi bátyám...! — Bizony, ezt elbaltázta, De­zső. kérem...! És hosszan, jóízűen nevet­tünk, szinte megzendült belé az erdő...” (Na persze, mondhatják: ugyan miféle barátság lehetett kettőnké, hiszen nem is tege­zett?! A magázás Őszi bácsinál a megkülönböztető tisztelet foka volt. Több évtizedes házasság­ban élt, és a feleségét is magázta, még az ágyban is...!) De hadd folytassam a vadász­naplót: „ Vékony, magas férfi volt, haját, bajuszát, gondozott szakállát téli fehérrel szórta be az idő. Haját középről kétfelé fésül- ten hordta, s ugyanígy a bajuszát, a szakállát, de a hajától ellentétes irányban fésülten. Szakállfésűje mindig ott volt mellénye zsebé­ben, igen gyakran használta, mert nem tűrte, hogy szél vagy ág összeborzolja álla díszét. Negyven éven át szolgálta az erdőt, s szolgálta tovább még nyugdíjason is. Igen nagy tiszte­letben állt. Messze földről is el­jártak, sőt visszajártak hozzá a vadászok „ Ossi batsi! ”—így szó­lították a németek, franciák is. Nyugat-Európa vadászköreiben pedig az volt megkülönböztető, nemes titulusa: „Ossi batsi, der Jagdkőnig...” A vadászkirály, a vadászok királya...” Nem ivott és nem is dohány­zott. Két igaz szenvedélye volt: az erdő és a vadászat. De sokszor is faggattam: hány vadat lőtt életében?- Nem sokat — így mondta szelíden, természetes szerény­séggel. — Szívesebben nézeget­tem őket kinn az erdőben. LJgy éltem én mindig a vaddal: felug­rott az a vad, megnéztem, holnap is onnan ugrik-efel...? Annyit azért a sok faggatózás­ra csak elárult, hogy őzbakot lőtt 117-et. Kapitális trófea azonban közötte nem volt egy se. Mert ő csak a selejtet gyűjtötte egész életében. Ám a selejtek közül is a különlegesek, a rendkívüliek vonzották, vagyis a negative re­korderek és kapitálisak. És megint a vadásznapló: „Napokon át barangoltunk a mátrai erdőkben. Itt él Zádor Oszkár már hosszú évek óta, mégis igazában nem a Mátra, ha­nem a Bükk szerelmese, mert ott telt el fiatalsága. Pallavicini őr­gróf erdésze volt Szilvásváradon. — A Bükk szebb, mint a Mát­ra. Igazi, magas hegyvidék. Min­den átmenet nélkül magasodnak és emelkednek ki a hegyek a táj­ból. És azért is jobban tetszik né­kem a Bükk, mert romantiku­sabb, hangulatosabb, a civilizá­ció még nem tudta megrontani annyira...” És nemcsak vadászoknak, de íróknak, újságíróknak, rádióri­portereknek is barátja. Gazdag élete bőséges forrásként buzgott, bugyogott, számtalanszor bele­belenyúltak tapasztalatainak ki­fogyhatatlan tarisznyájába... És az erdő, a vadászat mellett volt egy harmadik szenvedélye is, inkább egyszerűen azt mon­danám, vonzódás, nem igazán szenvedély, hanem férfiúi gyen­geség, erről mindig röstelkedve és szemérmességgel szólott. Ez pedig az, hogy esztétikai világké­pe a hölgyek, a másik nem irá­nyában teljesen nyitott, mond­hatnám, liberális volt. A női szépség kiváltsága egyetlen volt számára. Ezzel kapcsolatban még Karinthyt is említette, úgy, mint „aki talán a Capillariában szólott a szépség arisztokráciájá­ról”... És én akkor egyszerre rá­jöttem, ráéreztem a nagy titokra: ebben a zárkózott természetű, zik. A másik nem szépségében is a szeretetet kereste, és a feléje ára­dó szeretetüket szerette. Úgy gondolom hát, hogy a mennyei vadászmezőkön nagyon jól érzi magát, mert állandóan az erdő és a vadászat nő-istenségeinek a közelében lehet. Teljesen testkö­zelben. Hogy aztán a mennyei szépségek közül a római (latin) Diana vagy a görög A rtemisz tet­szik-e neki inkább?... Szent meg­győződésem, hogy mind a két is­tennőnek egyként kegyeltje a pe­dáns Őszi bátyó. A vadászki­rály...! Pataky Dezső A perzselő, száraz nyárnak már csupán a rossz emléke maradna, ha üres zsebeink nem emlékeztetnének a múltra. For­róságtól gyötört kukoricák, és földet bámuló napraforgók, az aszott szőlőszemek rosszked­vűnk tanúi, őszi hangulatunk el- rontói. Ősz van. A nyáron kiapadt pa­takoknak megjött a hangjuk, es a súlyos, ködös, őszi felhők úgy bandukolnak az égen, mint a ven emberek az utcán, akiknek már csupán annyi erejük maradt, hogy elballagjanak a templomig vagy a kocsmáig. Az esők nyo­mán tócsák gyűlnek az utakon, amibe a gyerekek feltétlenül be­lelépnek, hiszen egész nyáron nem láttak égből hullott vizet. A messze utakon járó kocsik a dű­lőkön most úgy mennek, mintha soha nem akarnának visszatérni, a fákon a sárguló levelek is erőt­lenek, és egyetlen éjjeli szélro­ham szertesodoija őket. A reg­gelek álmosan, késve kezdőd­nek, a kurta délutánok után pe­dig nyomban leszáll az este. — Rövidülnek a napok! — mondogatják az emberek, és só­hajtásaikban benne van kimon­datlanul is az elmúlás szomorú­sága, amit magunkban hordo­zunk... Az erdőkben nő az avar, ál­mos ködöt sóhajt reggelente a föld, szállingóznak a vörös, bar­na, sárga levelek néma libegős­sel, és csupán annyit haliam — amikor a földre érnek és testvé­reikre borulnak -, mint amikor a fecske röptében súrolja a vizet. Gólyák, fecskék, költöző ma­darak, hol vagytok már? Csupán a vadlibák kiáltanak nagy ma­gasságokból le a földre, de a sza­vukat senki nem érti, pedig ők értőn beszélgetnek egymással, őket hallgatom a szőlődombon a mustillatú présház előtt, a ter­hűktől az idén korán szabaduló szőlőtőkék között, olyan hangu­lattal, amelytől a legjobb szaba­Október dúlni. Nem! Az idén nem a nya­rat sajnálom, inkább örülök az ősznek, a napsugár néhányórás mosolygásának, a hűvös hajna­loknak és estéknek, amikor ösz- sze kell gombolni a kabátot. A hordókban már pezseg, forr a must, az idő előtt leszedett sző­lők leve, ám sokan még lemarad­tak, kivártak a szürettel, esőt és csendes, napos időt remélve ok­tóbertől. A csőszkunyhó ajtaja keletre bámul, belevilágít a reggeli fény, de egy rozsdás bográcsnál meg egy ajtófélre akasztott kalapnál egyebet nem látok. Annál vidá­mabbak padlásán a darazsak, amelyek jó tolvaj módjára min­den gyümölcsöt megcsipkednek, összejárnak. Hallja a darazsak muzsikáját Makk Jóska, a kerü­lő, és restelli magát, hogy egész nyáron nem volt képes kiirtani a rusnya siserehadat... — Fészkeiket százszor lever­tem, de százszor visszajöttek! Hunyoraink a vénasszonyok nyarában, körülöttünk szüretel­nek, vígan vannak a nagy táblá­ban, gyakran járja körbe a demi- zson. — Van-e sok tolvaj, Jóska? Idő kell az okos válaszhoz, le is telepszem egy venyigekötegre, a bejarat elé. — A szőlő most a kutyának sem kell! A tolvajt az érdekli, hogy mi van a kisházakban... A kutya is leheveredik a gaz­dája mellé a rőzsére, tekintete szertejár a határban, mint az őszi szél, aztán elkap a szájával egy hulló falevelet, es nyújtja a gaz­dájának. — Inkább egy sánta nyulat fognál a bográcsba!— pirongatja a kutyát, amely már negyedik esztendeje hű tarsa itt a szőlőhe­gyen. Jóska a környéken a leg- eberebb csősz, hallottam, hogy az ő járásában a legkevesebb a lo­pás, szóba is hozom, hogy vala­miféle beszéddel elüssük az időt. — Ami igaz, az igaz!— igazít­ja meg a fején a zsíros kampót. További felvilágosításra várva bámulom az előttem billegő cin­kéket, a gébicset a kökénybok­ron, a rigót a csipkén, amint csi­pegeti a dércsípte gyümölcsöt. — Mert oka van mindennek! A nagy igazságra miként is vá­laszolhatnék, mint szótlan bólin- tással, ezzel is biztatva őt. — Az ok a kalap! Ugat a kutya, távoli motorzú­gást nyugtázva, a fejünk fölött V alakban újabb vadlibacsapat húz dél felé, melegebb tájakra. Nem kérdezek semmit, nem kíván­csiskodom, tudom, hogy Jóska amennyit akar, biztatás nélkül is elmond. — Nekem három kalapom van, és három kunyhóm! Mind­egyiken tárva az ajtó, és rajta, szögön fityeg egy-egy kalap. Ez azt jelenti, hogy én egyszerre há­rom helyen is lehetek, üttetve a gutával a tolvajt... Megmosolygom a furfangos észjárást, és nezem a távoli szán­tást, ahol a nap melegére magas­ra szállnak a párák, a mélyedé­sekbe szorítva a hajnali ködöt. Valahonnan kesernyés ízű füstöt sodor a szél; krumpli-, tökszárat égetnek, vagy napraforgót, ront­va az eddig oly tiszta levegőt. — Nem lopták még el a kalap­ját? Sértődötten rázza a fejét, és a sörétes flintára mutat, amelyet — mint vadász — okkal, joggal ma­gánál hordoz... Szüretelők csivitelnek, mint a búcsúzkodó fecskék, traktorok, kocsik zörögnek, dübörögnek, konténerek után kiabálnak, az asszonyok, a lányok jóízűen ka­cagnak valamilyen jól sikerült tréfán. Előttem, az út mentén színehagyott kései virágok árvál­kodnak, őszi ökömyalat sodor ide a szél, beborítva embert, ku­tyát és kunyhót. Langyos meleget áraszt az ok­tóberi napfény, a szótlanság is el- álmosít. Az alvó kutya orrára szállt légy után kapkod, miköz­ben éber érzékszervei ügyelik a tájat. Jóska ül, és bámul maga elé a széles határban, magaénak érezve a temérdek szőlőt, azokat a táblákat is, amelyeket az idén nem metszett, nem művelt sen­ki... Egyszer rám néz, és megszó­lal: — Télies item az egyik kuny­hót! Nem firtatom a gondolatait, így aztán újra a némaságom készteti szóra. — Itt telelek a hegyen, mert egyedül kell élnem ahhoz, hogy boldog legyek... I Szalay István | Tanulmányok, versek, elemzések Megjelent a Hevesi Napló ez évi harmadik száma Megjelent a Hevesi NaplóII. évfolyamának 3. száma. Az irodalmi, közművelődési és szellemi környezetvédő folyóirat ezúttal is változa­tos tematikájú írásokat kínál mindazoknak, akik kíváncsiak napjaink gondjainak összetevőire, akik az örök erkölcsi értékekre figyelmezve kívánják értékelni ezt a vesződséges, kínkeserves, átmeneti perió­dust. Ezúttal a sajtóorgánum versanyagából válogattunk. Magyari Barna: A harmónia megüli a verset Jusztinának A szoknyádon átszűrt idillek ízét mondd érzed-e még kedvesem ha telexen leküldöm ugye lektorálsz egy szívedhez írott vallomást a rímekkel összedrótozott egri utcák nyaralásunkból még most sem mozdultak el a székesegyház körül keringő színes délutánt a zoológusok még nem tudják melyik lepkéhez sorolják tudom ahhoz hogy kigyulladjon mosolyod e versben ki kell cserélnem a biztosítékot de előbb a metafora-késsel még szelek neked egy karéj gyönyört Jobbágy Károly: Gondolatok egy „48-as” kép előtt Balról a honvédok, hosszú fegyverekkel, vörös a sapkájuk, egy dobos dobot ver; jobbról a parasztok s deli Rózsa Sándor, mögötte villogó szuronyok, kaszából, és középen áll a lángoló Petőfi, készül már az ország népe fölé nőni, mellette meg Bem, az öreg generális, s fölöttük a drága, szent zászló világít. előtte meg... Ó, jaj! Én állok előtte, pirulva, szégyelve azt is, hogy születtem, hogy mikor a világ szabadon fellázad, én hagyom bilincsbe verni a hazámat. Nem csak én! Te is, s mind társak, jó barátok, tűritek a német hogy ver címert rátok, hogy hajt magunk ellen harcba, sírba másnap, odadobva mindent tűznek, pusztulásnak. Lesütöm a szemem. Ó, bár vakulnék meg! Nem látnám a falut, a házat, a képet. S némuljak meg rögtön, itt e helyben, mert én élek, de nem szólok a Szabadság nyelvén. Szentgálon, 1944. október 17-én (a nyilasuralom kezdetén) Oláh András: halálfütam összeszűkül a csönd kicsorbulnak a tekintetek szavakat gyomlál a léten túli dadogás anyák féltő sikolya árkot hasít az éjszakába s fölhörögnek a nyakba vetett dögcédulák Lőrinczy István: délutáni csodák a fenyőfák száraz fővel várják már az esőcsodát a vén tölgy a vállát rázza egy tócsában nézi magát Saufert Attila: öregedtem egy évet Ősz lesz megint Esik Füstszagú álmos Kocsmákban Könyököl Az egész világ Köd borít mindent Kopogó léptek Hazafelé Csöndes este Öregedtem egy évet 1988. augusztus 22.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents