Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-15 / 244. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. október 15., csütörtök Egri bemutató: Trójában nem lesz háború Ha mindenki Kasszandra Manapság újra megtanultuk tisztelni a végzetet, vagy ahogy Gi- raudoux fogalmazza meg a most Egerben bemutatott darabjában: a felgyorsult időt. Egy hatalmas birodalom omlott össze mellettünk, amelynek szertehullő darabjai háborúval fenyegetnek. Ha nem is öröknek, de még jó ideig megdönthetetlennek látszó társadalmi rendszer hullott szét körülöttünk. Mintha nem is emberi akaratok irányítanák a világot, hanem a sors, amely keresztülhúzza az egyének számításait. Ezért aztán joggal gondolhatták Jean Giraudoux Trójában nem lesz háború című darabjának egri színreállítói, hogy talán nincs is időszerűbb a francia szerző művénél. Az 1935-ben született színmű a második világháborút megelőző légkörben fogant. Minden és mindenki a nagy összecsapás felé sodródott, mégis a békéről szónokoltak. Ezt a hangulatot helyezte mitikus közegbe, a trójai királyi udvarba a szerző. Olyan világot keresett tehát, amely kellően elvont és kortalan, mégis szinte minden néző számára jelent valamit. A Gárdonyi Géza Színház most bemutatkozó rendezője, Dávid Zsuzsa láthatóan nagyon kedveli ezt a darabot. A drámához hasonlatosan időtlenül, sőt — némileg rá is licitálva — jelen időben meséli el a történetet, mai divat szerint öltöztetve a figurákat. Megszólalásuk is a korhoz igazított az új fordítás jóvoltából, mintha nem is a történelem előtti — vagy kívüli — időkből jöttek volna ezek az alakok, hanem a mai emberek váltanának szót háborúról és békéről. Kétszeresen elvontan csendülnek fel így Giraudoux mondatai a színpadon, mintha hétköznapi problémáink éteri tükrét látnánk, a gondolati váz kerül elénk — meglehetősen lecsupaszítva. Éppen azok a színek hiányoznak, melyekről a mű Helénája olyan nagy odaadással beszél. A dialógusok akadémikus vitákat idéznek, amelyekben a szereplők éppen olyan tétlen szemlélőkké válnak, mint maga a néző. Nem elsősorban cselekvésben jelenik meg a darab mondandója, sokkal inkább állóképek rögződnek, lassan halad előre a vegzet. A „felgyorsult idő” ilyen módon úgy lelassul, hogy a közönség figyelme lankad. A rendező következetes a benne megfogalmazódó képhez. Időtlen pasztellszínekben „lubickolnak” a szereplők, akik változatlanul, mindvégig azonos hőfokon képviselik a saját igazságukat, egy percre sem inog meg a néző sem az alapkérdésben. Egyetlen pillanatra sem hihető, hogy Trójában béke lehet, így a tragikum a hátsó ajtón lopódzik be. Ezért válik némileg súlytalanná a nagyon is logikus befejezés: a „beke katonaja”, Hector maga válik a háború előidézőjévé túlzott akarásával. Esetlegessé válik ez a megoldás, amelyet a dráma pengeelesen fogaímaz meg, mert az előadás inkább tompít rajta. A főszereplő, a Hectort alakító Venczel Valentin nagyformátumú hőst alakít. Ki is log a trójai világból, amely a díszletek és az elhangzó dallamvilág segítségével is a hajdani élveteg aranykort idézi. Erőteljes harcos, nem köny- nyed figura, mint honfitársainak a színpadon ábrázolt többsége. Olyannyira egyedül van, hogy nem is igen érthető, hogy miként tért vissza egy győztes csatából, s kik volnának azok, akik vele együtt számoltak le az ellenséggel. , , . Aztán ő is leveszi magáról mi- litáns ruháját, s jól szabott trójai öltönyt vesz föl, akárcsak a többiek. Csak fegyelme, ereje hirdeti : nem akármilyen férfi. Venczel Valentin olyan tartással játssza szerepét, hogy alig hisszük el „pillanatnyi” megingásait. Annál is inkább, mert az előadásban nem sarkosak a konfliktusok, az érvek egymás mellett, s nem egymás ellenében szólnak. Vitáiban semmi esély arra, hogy a másik Hektor (Venczel Valentin) és a nemzetközi jogász (Réti Árpád) kettőse fél akár csak megkarcolja partnere üvegkeménységű nézetrendszerét, s ezért eleg ötletsze- rűek a véleményváltások. Talán Andromaké alakjában Deák Éva az, aki a valóság legtöbb ízét viszi szerepébe. Bár ő sincs könnyű helyzetben ebben a hangsúlytalan közegben, ahol nemcsak a súlyos érveknek, de a női szenvedésnek sincs különösebb jelentősége. Nem kerül — a szöveg ellenére sem — a mérleg egyik serpenyőjébe az, hogy gyermeket vár, s a szeme „riadtan rebben”. Az Odysszeuszt alakító Áts Gyula sem tud túl sokat kezdeni szerepével. A mondái hős legendás ravaszságával beszél a trójaiakkal. De a sorsdöntő összecsapás során nem válnak valódi ellenfelekké Hektorral. Nem egymásnak, hanem szinte maguknak mondják érveiket, ezért aztán még a jelenet csúcspontján Andromaké is bejön a színpadra, hogy értelmezhetővé váljon, miért is változik meg Odysszeusz véleménye, s miért najlik mégis a békére. A legendás háború „kiváltó oka”, Heléna Simon Mari megformálásában nem csupán köny- nyed teremtés, sokkal inkább latja a jövőt, mint a közmondásos jósnő, Kasszandra. Nem tudatosan, hanem érzékeivel éli meg az életet. Színeket lát, melyekből világossá válik számára: mi a valóság és az álom. Mondabeli párja, Parisz (Kelemen Csaba) első megjelenése meghökkentő, színházszerű, de aztan egyre inkább beleolvad a színpad semleges világába. Nem tud sem tragikus, sem igazán komikus lenni, inkább csak tehetetlenül sodródik. Akárcsak Kasz- szandra (Moravek Krisztina), aki egyáltalán nem olyan élesla- tású, mint a legenda tartja, s még a történet hu tükrévé sem tud válni. A trójai világ költőivel, földmérőivel és matrózaival együtt egy királyi udvar paródiája a színpadon. Nem elégedett meg a rendező a cselekmény és a szöveg ellenpontjaival, hanem még rá is játszatta a szereplőket a humoros fordulatokra. Mintha egy rossz vígjátékból lépett volna elő Demoklosz, a költő (Bakody József), a Földmérnök (Fésűs Tamás), vagy éppen Buzirisz, a jogász (Réti Árpád). De még Pria- mosz (Győrvári János) is félig- meddig ebből a közegből érkezett, míg felesége, Hekuba (Agárdy Ilona) inkább a fajsúlyosabb szereplők közé tartozik. Vegyessé válik így az előadás stílusa, amely tovább növeli a néző ellentmondásos érzését, hogy valami itt nem stimmel. Számos kérdést felvet Jean Giraudoux műve, de inkább csak benyomásokat kaphat a néző ezekről az előadás alapján. Itt mintha mindenki Kasszandra volna, úgy látja a háború elkerülhetetlenségét. Ezért aztán igazából nincs tetje a játéknak. S mivel a végzetet már láthattuk erőteljesebb megfogalmazásban is, legföljebb felüliünk a nézőtéri fotelból, s elkönyveljük magunkban: aminek be kell következni, az be is következik. Gábor László A kézdivásárhelyi passió A nagyszabású egri rendezvénysorozat keretében is fontos helyet foglalt el az a népi játék, amit a budapesti Szondi utcai Szent Család Plébánia fiataljai adtak elő. Dr. Kilián Zoltán, az amatőrök inspirátora értelmez- te-tanította be, vezette le ezt a Kézdivásárhelyről és az XVIII. századból keletkezett, szabad térre elképzelt drámai képsort, a Krisztus szenvedését és kereszthalálát emlékezetünkbe idézője- lenéteket. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy ez az Erdélyből származó becses irodalmi emlék csupán tükör-rajzolata az evangéliumokban leírt történéseknek. Igazodik, de sok lényeges ponton el is tér a kanonizált szövegektől. Ebben a passióban kérdések sorát veti fel az ismeretlen szerző, aki szerint az isteni akarat másként is elrendezhette volna a Megváltást, lehetett volna olyan megoldást is választani, hogy az Isten-ember ne jutott volna a keresztfára, ne így szenvedett volna. És ha már mindenképpen meg kellett esnie ennek a szenvedésnek, legalább azt a könnyítést meg kellett volna ejteni, hogy a szenvedésből némelyeket az arra érdemes lelkek átvállaltak volna. És ha már a Hétfáj dalmű Szüzet, az Édesanyát sem lehetett megmenteni a testi és lelki megpróbáltatásoktól, legalább a részvét vigasztalása legyen meg utólag mindenkiben, ott fenn a mennyben is, és itt, a Földön is. A passió szövege szerint — és a játékosok nyomon követik a szerzői utasításokat — az esemény folyamatában darabonként adják át a kínzóeszközöket, a szerszámokat a szenvedőnek; a Golgotán végbement és Jézus halálával végződő történés körül olyan a mozgás, a cselekmény, amely a barokk ember elképzeléseit, gondolatvilágát, érzelmi életét eleveníti fel. A barokk a nagy hitbéli viták, a reformáció és az ellenreformáció időszaka. Mindenki forgatja a Bibliát, az Ó- és Újszövetséget, a legutolsó európai sincs elzárva attól, hogy az egyház által tanított és értelmezett szövegeket ne olvashassa úgy, ahogyan az otthon, a család meghitt nyugalmában lehetséges volt. Gondoljunk Bach és más barokk zeneszerzők alkotásaira, és mindjárt kitetszik, mire gondolunk. Ez a kézdivásárhelyi szerző sem tett egyebet, mint elelmélkedett az evangéliumi szövegek felett, és úgy találta, hogy az isteni bölcsesség ugyan így rendelkezett, de ha őt, a kor emberét ebben az ügyben meghallgatták volna, ő így gondolta volna, így tett volna javaslatot. Mert a barokk ember nemcsak azt olvasta, hogy ő az Isten képmása, hanem azt is, hogy üdvösségre van teremtve, és éppen azáltal válik az örök élet várományosává, hogy részt vesz mindabban a lelki és történelmi eseménysorozatban, amely nélkül számára a földi út, a Megváltás útja nem járható végig. Ezért is ábrázolja a kor a maga szentjeit átszellemültem Ezért emeli oltárra szoborban vagy festett képmásban azokat, akikről már azonnal, majdnem egyidejűleg a bekövetkezett halállal kezdték hirdetni: tagjaivá váltak a szentek szoros közösségének, részesei az Atya dicsőségének. Innen is ered a barokk pompa, a mennybéli boldogság előképének idevarázslása, a túlburjánzó formahalmazatokkal, azzal az oltár felé tömörülő felajánlkozásokkal, amik minden barokk templomban, minden oltárról, minden freskóról, minden képről, minden szoborról leolvashatók, nem beszélve arról a liturgiát át- meg átszövő zenei alkotásokról, amelyekben az Isten felelőssége mellett az üdvösségén munkálkodó, elmélkedő ember a maihoz képest jóval határozottabb hangsúllyal véteti magát észre. És mert ez a mai kor inkább eszével közelít a magasságbeliekhez, felüdülésszámba ment, ahogyan ezek a pésti fiatalok a jámbor érzelmek és a hit kettős kötésében emlékeztették a mai bolyongókat: az igazság- és az útkeresés sokféle módját kínálja az Isten az embernek. Farkas András HANG-KÉP Tanácstalanok? Becsülöm a rádiósokat, hiszen többségük ebben a zűrzavaros, indulatoktól terhes korban is tárgyilagos tájékoztatásra törekszik, igyekezve megszabadulni esetleges pártkötődéseitől is. Néha azonban a precíz informálás kevés. Olykor arra is kíváncsi az ember, hogy egy témáról miként vélekedik a kérdező, a beszélgetőpartner szerepkörét vállaló riporter. Az egyik reggeli krónikában szó esett a történelemtanárok országos konferenciájáról. Megtudhattuk, hogy mintegy hatszá- zan vettek részt, s azt is, hogy elsősorban az 1945-től napjainkig terjedő korszak oktatásának témaköréről vitatkoztak. Eddig rendben, csak később kezdtem bosszankodni. Kiderült ugyanis, hogy álproblémák miatt gyötrődtek. Hogyan értékeljék az úgynevezett felszabadulást, s 1956-ot? A legmeglepőbb az, hogy tanácstalanságukra hivatkoztak. S ekkor csodálkoztam igazán. Már csak azért is, hiszen jómagam is história szakosként szereztem egyetemi diplomát. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy bárki megállapítsa: azon az április 4-én a szovjet csapatok kétségkívül felszabadítottak bennünket. A németektől. Ám rögvest helyükbe telepedtek, s majdhogy olyan kegyetlenséggel rabolták, pusztították ezt a hazát, mint Hitler s a vele szövetkezett, enyhén ütődött Szála- si pribékjei. Ráadásul évtizedekre be is fészkelték magukat, fity- tyet hányva a valódi függetlenség tiszteletben tartására. Aztán az a harminchat esztendő előtti október 23-a, s az azt követő tizenhárom nap. Aki akkor élt és fiatal volt, aligha vitatja, hogy egy nemzet kelt fel a hódítókkal szövetkezett honi félművelt, iskolázatlan, ávós, szadista kiszolgálók ellen. Ezt a mozgalmat nem lehet másnak minősíteni, csak forradalomnak, hiszen a többség elégelte meg a nyakára telepedett kisebbség dorbézolását. Smégegy: azok a hajdani ifjak máig sem felejtették azokat a csodálatos órákat, pillanatokat, amikor a milliókat áthatotta az az eufória, amelyet ma már legfeljebb csak sóvárgunk. Ezért nem értem — másokkal együtt —, mi értelme van ennek a nagy-nagy bizonytalanságnak. Erre sem volt kívácsi zsurnaliszta kollegánk? Kellemes percek A tévé jóvoltából az effélékben meglehetősen szűkölködünk. Ezért élveztük — szinte önfeledten — a szombaton este bemutatott Marslakó a mostohám című amerikai filmet. Elbűvölt bennünket az ügyes bonyolítású, fordulatos, remek ötletekben bővelkedő cselekményvezetés. Hát kérem, odaát a tengerentúlon azért értik a szakmát. Nem valamiféle művészi attrakcióval akarják untatni a nézőket, hanem az egyértelmű sikert célozzák meg. Méghozzá úgy, hogy kitűnően ismerik azokat a fogásokat, amelyek ezt maradéktalanul szavatolják. Sejtik, mettől meddig tart egy geg hatása, így aztán azonnal bevetik a következőt, hogy az unalom száműződ- jék körünkből. Ez a vígjátéki elemekkel frappánsan ötvözött, hamvas bájú, tudományos-fantasztikus alkotás mindazt megadta nekünk, amire számítottunk. Illetve többet is, hiszen az a katarzis, az a hamisítatlan megtisztulás sem hiányzott. A távolról ide csöppent látogató olyannyira megkedveli a földi viszonyokat, hogy nem óhajt visszasuhanni abba a steril világba, ahonnan kiirtották a szerelmet, az összekoccanások, a kibékülések semmi mással nem pótolható örömét. Nem is említve az evés olykor szinte földönkívüli gyönyörűségét. Hát ennyire kedvesek lennénk? Ezt azért nem hisszük el, hiszen folyvást szembesülünk or- dasságainkkal, vagdalkózása- inkkal, furkálódásainkkal, közönségességünkkel. S mégis, az az isteni szikra csak ott szunnyad mindnyájunkban. Tagadva, elfogadva, de van, de létezik. S ezt még irigyelhetik is tőlünk. Kár, hogy csak az ilyen varázslatosan szép mesékben... Pécsi István Filmpremier A végső megoldás: halál Ez az Alien-sorozat legújabb és egyben talán befejező része. A végső megoldás: a halál — egy sivár büntetőbolygón játszódik. Itt szenved űrhajótörést a film elején a világűr amazonja, Ellen Ripley (Sigourney Weaver). Ö az egyedüli nő a csupa férfi között. A Fiorina 161-en ugyanis csak veszedelmes bűnözők élnek, akiket a baljós vallásban való közös hit tart össze. Hamarosan azonban megkezdődik a szörnycsata, bár a küzdelmet nehezíti, hogy fegyver nincs a bolygón. Ripley szörnyű dolgot fedez fel. Az Idegen magzatát hordja a testében, ugyanis őt szemelték ki a következő, földönkívüli szömyki- rálynő anyjának. A történetben nagy szerepe van a látszólag legyőzhetetlen, utópisztikus technológia és a szörny elszánt gyilkos ösztöne párharcának. Ripley az első két részben soha nem volt ennyire kiszolgáltatott, és soha nem teljesedett be ilyen végzetesen az Idegen bosszúja. Patetikus önfeláldozása azonban segíti az egész emberiséget. A horror új korszakát reprezentáló Alien harmadik részével az egri Uránia felnőtt nézői ismerkedhetnek meg.
