Heves Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-14 / 243. szám
8. PF. 23 HÍRLAP, 1992. október 14., szerda M. J. Panasza egyéni, bár sok változatban ismeretes. Ezt írja: „ Családi házunk felesen tulajdonunk a férjemmel. A gyerekek már felnőttek, elkerültek hazulról. Évekkel ezelőtt a férjem úgy találta, hogy nem tud velem együtt élni, ezért jobb híján a lakást megosztottuk; ő rakott szét mindent, ő szabta meg, ki mit használjon. Én belementem mindenbe. Most ezt az egész állapotot fel akarja borítani, újra szeretné rendezni a megosztást, olyan változtatásokat képzel el, hogy az én részem semmire ne legyen jó. Azzal is fenyeget, hogy asszonyt hoz a házhoz. Élválni nem akarok az én koromban, de úgy gondolom, hogy a sajátomból nem semmiz- het ki a férjem csak azért, mert nem vagyok hajlandó belemenni a vagyoni kérdés bíróságon való rendezésébe, azaz egy tárgyalásba, olyanba, ami évekig is eltarthat. Se pénzem, se idegem nincs ahhoz, hogy marakodjak. Megoldást mégis kellene keresnem... Részletesen ismerteti a ház beosztását, és azt a szándékot, ahogyan a használatot a férj már szavakban átfogalmazta. Pedig annak idején ő diktálta az „együttélési rendet”. Most olyan átalakításokat tervez, ami a legelemibb építési szabályokat is sérti, az egyetlen ablakot elfalaztat- ni képzeli a felesége szobájában. A hosszú panaszból kitetszik az a felfogás, hogy ön nem akar vitázni a férjével, nem makacs- kodik, hogy ezt így meg így kell, önt türelemre nevelték. Most megtorpant, nem akar engedni, mert úgy érzi, ha most nem áll a sarkára, ha bejön a „fedél alá az új asszony”, lesz csatározás, megindul az a bizonyos kiszorítósdi, ami az erőviszonyok ismeretében egyértelmű kiütéssel végződhetik. A részletek ismeretében azt ajánljuk, hogy valóban álljon a sarkára. Igaz ugyan, hogy a használatról szóban egyeztek meg, de az elhatározást és a tényeket tudja igazolni. A fétje által tervezett mostani átalakításhoz ne járuljon hozzá, a felhozott fétji indokok alapján ne hátráljon. Ha üt, ha fenyeget, ha a szesz hatása alatt „mondja a magáét”, bizonyos fokig és mértékig segít a türelem. A mértéken felüli „meggyőzés” esetében látleletet kell vetetnie orvossal, egy ilyen igazolás jelentős súllyal eshetik a mérleg serpenyőjébe, amikor a bírói eljárás döntő szakaszába jutnak. Próbálja meggyőzni a férjét élőszóban vagy írásban, hogy az ön legelemibb jogát sérti, amit az ön terhére kivitelezni elgondolt. Ha a meggyőzés eredménytelen marad, főként, ha az átalakításhoz már hozzá is akar kezdeni, netán el is kezdte a tennivalókat, haladéktalanul indítson pert a használat rendezésére, mert ebben az esetben a bírói szó elkerülhetetlen. Az aztán külön kérdés, hogy ilyenkor a nősülési fenyegetés mikor válik fontossá a férj számára; akar-e valóban válni, akarja-e az új asszonyt a házba hozni, és felborul-e az a viszonylagos nyugalom, ez a csendes marakodás, ami most akörül folyik, ki, hol és mikor közlekedhet, stb. Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a felnőtt gyerekek és azok házastársai esetleg józa- nítólag hathatnának a családapára, aki, ha otthon felönt a garatra, nagyon erősnek képzeli magát, és nem akarja az istennek se elhinni, hogy ha már a feleségét nem tiszteli, legalább a jogot kellene méltányolnia, ami az évtizedekig vele élő társát megillette és most is megilleti. Vagy az a következő asszony olyan határozott, hogy nincs visszaút, következnie kell a kemény megoldásoknak...? Paróczai Attila Eger, Vízimolnár utcai lakos (a házszámot ne firtassuk, hiszen épp e körül zajlik a kalamajka) elküldte hozzánk dr. Estefán Géza jegyző válaszlevelét. Városunkban — mint az országban sok helyütt — átkeresztelték az utcákat. A rosSz csengésű Kiss Lajos sétányt például a veretesebb Vízimolnárra változtatták, s ezzel egyidejűleg a házakat is, újraszámozták az illetékesek. így aztán keringenek a személyesen érkező, ritkán látogató rokonok, ismerősök, s a levelek. Talán kisebb lenne Paróczai űr felháborodása, ha csak nénikéje bükkfürdői üdvözlő sorait nem kapta volna kézhez. De mivel nem lelte őt meg a távközlési üzem ajánlott levelével sem a Sasfiók Bt. — ezáltal jó néhány hónappal tovább kell várnia telefonkiutalására —, érthetően elragadta panaszosunkat az indulat. Gondjával megkereste a polgármesteri hivatalt. Sajnos, de tény, gyakorlatilag már az idős korosztályhoz tartozom, az én generációm életének minősége nem merítette ki a paradicsomi szint fogalmát. Ha az életemnek egyáltalán volt szerencsés időszaka, akkor talán az iskolai évek kora volt ez, ugyanis külföldön olyan városban eltem le a gyermekéveket, ahol — a vegyes nemzetiségű lakosság miatt — arra kényszerültem, hogy három nyelvet is megtanuljak, mert csak így tudtam beszélgetni a korombeli gyerekekkel. Ez volt az alap, amely később több nyelv tudatos megtanulására késztetett. Talán ennek köszönhettem később, hogy — bár elvtárs sosem voltam — az átlagosnál többször volt lehetőségem a vasfüggöny idején is Nyugaton járni. Innét ered az az észrevételem, hogy mi, magyarok mennyire messze vagyunk Európától — nem földrajzi értelemben. Menynyire pejoratívan ítélnek meg bennünket Nyugaton a nyelvtudás és a nyelvtanulási készség hiánya miatt! A pártállam egyik tudatos bűne volt, hogy évtizedeken át csak Marx dogmáit és Lenin nyelvét erőltettek agyainkba — ahelyett, hogy megtanítottak volna bennünket egy-két világnyelvre, azaz „európaiságra”. Aki járt Nyugaton, tudja, mennyire természetes, hogy ott az anyanyelvén kívül szinte mindenki beszél egy-két világnyelvet. Nálunk mindenki tudna mondani egy-két volt vezérigazA teljesség igénye nélkül egykét kiragadott gondolat a válaszból: „Alapos és körültekintő munkát végeztek a szakemberek és a bizottság is, amikor a javaslatukat készítették, hogy a hozandó döntés találkozzon azokkal az elvárásokkal, amelyek a földrajzitörténelmi hagyományoknak is megfelelnek, es az elnevezéseken túl emléket is állítanak a hagyományoknak. A városban több ezerre tehető azon lakások száma, amelyeknél házszámváltoztatást is kellett végezni, és az érintett lakosság nagyfokú öntudattal és fegyelmezettséggelf!) vette tudomásul, hogy a ra háruló lakcímátírási kötelezettség ennek szerves része.” Amire nem kapunk magyarázatot: miként lett a korábbi 11-es számú házból 6-os. Oláh András, a jegyző munkatársa adott kérdésünkre feleletet: — Egyoldalas beépítésű a szóban forgó házsor. Teljesen ingató, igazgató elvtársat, akik — San Franciscótól Yokohamáig — többször is beutazták a világot úgy, hogy az összes idegen szókincsük a „da”, „nix” és a „hara- so” volt. Volt szerencsém több ízben külföldön tolmácskodni ilyen igazgatóknak. Nos, a szakmai megítélésünk is olyan volt, mint az igazgató elvtárs szókincse. (Ismertem Egerben olyan igazgatót, aki többször járt Japánban, mint én Cegléden, pedig a magyart is csak „amollan” tardi nyelvjárásban ismeri.) A íegszomorúbb azonban, hogy ezek a (néha még most isj vezetők nem vesznek maguknak most sem fáradságot, hogy legalább egy elfogadott tárgyaló- nyelvet megtanuljanak. ENSZ- statisztika szerint 1988-ban a magyar értelmiségből 10,3 százalék beszélt valamely „európai” nyelven, ugyanekkor Ceausescu idején a román értelmiség 29 százaléka beszélt francia nyelven (ezt alátámasztják a mostani elénk francia-román kapcsolatok is). Mert elolvasni ugyan lehet norvég nyelven is Petőfit, Móri- czot, Mikszáthot, de ennek fordítottja is igaz! Voltaire-t is csak franciában lehet igazán befogadni, Goethe és Heine is klasszikus magyarban is, de akár Shakes- peare-nél, igazában csak saját nyelvezetükben élvezhetők. Mi, magyarok, itt a Kárpátmedencében 10-13 milliónyian élünk és akarunk Európához dokolatlan tehát, hogy kettesével ugorjának a számok. Mostantól egyszerű sorszámozást alkalmazunk. Erről a változtatásról értesítettük a közintézményeket (postát, tűzoltóságot, mentőt sto.) is. Ami hiba volt: a táblákat felszerelő kft. leszedte a korábbiakat, s így a régi címet ismerők bizony zavarba jöhetnek az új láttán. A Sasfiók Bt.-től Madarasiné Murányi Judit elmondta, kézbesítőjüket minden bizonnyal az tévesztette meg, hogy a kallódó levél címzésén az új Vízimolnár utca és a régi házszam szerepelt. A Csebokszári-lakótelep hatvan — vagy még több — lakásos házaiban képtelenség kinyomozni, ki hol lakik. Ügyelnie kellene a feladónak, hogy a borítékon minden stimmel-e. Szabó Elemérné, a távközlési üzem ügyfélszolgálati irodájának munkatársa megnyugtatott minket. Panaszosunk náluk is járt, s orvosolták az ügyét. Miért foglalkoztunk ezzel a témával mégis? Mert talán nem ez volt az egyetlen levél, amely cél- javesztetten kószált, s kóborol ma is... (né-zi) tartozni. De ehhez nyilván nem Európának kell megtanulnia magyarul, hanem nekünk „európaiul”. Skandináviában nincs olyan — középiskolát végzett — ember (pl. parasztember), aki ne beszélne angolul, de sokan németül is. Svájcban természetesen beszéli mindenki a német mellett a franciát, de sokan az olasz nyelvet is. A „japán csoda” sem történhetett volna meg anélkül, hogy a japánok ne tanulták volna meg az angol nyelvet — hiszen az angol nyelvterület a fő piacuk! Európaiságunk tehat nemcsak az Európa Tanács döntésétől, saját akarásunktól, politikai, gazdasági és technikai felzárkózásunktól függ, hanem az elfogadott európai nyelvek gyors és színvonalas megtanulásától is! Meg kell tanulnunk sürgősen angolul, franciául, németül, spanyolul, olaszul — kinek-kinek szakmai szüksége, érdeklődése vagy igénye szerint —, hogy végre mi, magyarok is meg tudjuk magunkat értetni Európával! Engem még arra tanítottak, hogy „nyelvében él a nemzet” — ami változatlanul igaz. De ha mi, magyarok európaiak, az egységes Európa tagjai akarunk lenni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ebben az Európában más — nálunk nagyobb, elfogadottabb — nyugati nyelvek dominálnak, és ezeket nekünk meg kell tanulnunk. Minél előbb, annál gyorsabban fogunk Európához tartozni! Bátky László Nem busszal megyünk Európába...? Október 5-én záróra előtt egy órával álltam be a csebokszári buszvégállomásnál a pénztár előtt kígyózó sorba. Mivel ötödiké egy hétvége utáni napra esett, így sokadmagammal nem tudtam családom bérleteit korábban megvenni. Reggel, munkába menet még nem szolgáltak ki, mondván, korán van, délután fél 5-kor pedig már késő. Türelmesen álltunk a sorban, amikor elérkezett a fél 6, s a pénztáros közölte: záróra. Több bérletet nem ad ki. A kijelentést ki-ki vérmérséklete szerint fogadta. Az időközben beérkező AVE-993-as forgalmi rendszámú autóbusz vezetője igyekezett csitítani a zúgolódó tömeget — nem sok sikerrel. A másnapi bliccelés tudatával távozott a sok lelkiismeretes, rendszeresen bérletet vásárló utas — úja a levelében Bódiné Fekete Éva egri olvasónk. * * * Panaszát kérdések sorozatával zárja, amelyeket mi ezúton továbbítunk az illetékesekhez, várva válaszukat: ha a bérletváltások időpontját tudatosan a fizetésekhez igazították, akkor egy ilyen, hétvégével egybeeső hónapváltásra miért nem készült fel az Agria Volán? Az orvos addig rendel, amíg beteg van a rendelőben. A gyereket sem teszik ki az utcára, ha késve érkezik a szülő az óvodába. Havonta egy napon fél óra túlórát nem vállalhat a végállomás dolgozója? Ha leterhelt a pénztáros forgalom- irányító, miért nem adnak mellé kisegítőt a hónap eleji napokra? Hová tűntek a buszokon egy időben látott bérletárusok? Mondhatnák sokan, hogy miért kellett az utolsó napra hagyni a bérlet- vásárlást... Ebben van is némi igazság, de az is biztos, hogy akik napközben dolgoznak, és nincs otthon nyugdíjas családtagjuk, csak a munkájuk végeztével tudnak „csatasorba” állni. Mindenképpen jó volna, ha ezeken a „csúcsnapokon” több Volándolgozó állna a bérletvásárlók rendelkezésére. Európaiságunk és a nyelvtudás A Konc(z)ert Sokan kívül maradtak szombaton este, akik nem tudtak időben jegyet vásárolni. Közel tízezer ember várta a 30 éves pályafutás ünneplését a Budapest Sportcsarnokban. Sokan voltunk olyanok, akiknek Zsuzsa a fiatalságot jelentette, s olyanok is, akik ezeken a dalokon nőttünk fel. Vártuk, hogy elkezdődjön, megtörjön a várakozás, s láthassuk őt. S elkezdődött. Ott állt előttünk, szokásos egyszerűségével köszöntött mindenkit Nagy László verséből írott dalával. Adjon az Isten szerencsét címmel elindult az est, s csendültek fel sorra a dalok. Jött a Szőke Anni, a Színes ceruzák, a Mister Alkohol, s az újabbak: a Zeng az énekszó, A város felett, s A Kárpátiék lánya. Jöttek vendégek is, így Tolcsvai László elhozta nekünk a Kék színű virágot, Bródy János a régi Illés-varázst, Cseh Tamás pedig a Jöjj, kedvesem című slágert. A hangulat fantasztikus volt, számomra olyan élményt adott, amiről nehéz beszélni. Ezek a slágerek magáról az életről szólnak, bennük a gondok, szerelmek, hétköznapok. Van tartalmuk, nemcsak zenei értékük. Sokan voltunk, de valami közös volt bennünk: kapni szerettünk volna valamit, amit csak itt lelhettünk meg. Ez a valami Koncz Zsuzsa varázsa, személye volt. Ezen az estén sokféle gondolat került felszínre, öltött formát dalban, s repült velünk tovább. Akik ott voltunk, egy emberként énekeltünk a „Ha én rózsa volnék” című dalt, s tudtuk, éreztük, itt vagyunk. Szűnni nem akaró taps, „tomboló” közönség köszönte meg az estét. A „Hol jársz fiú, és te hol jársz, leány...” volt a búcsúdal, melynek gondolatai, érzései hazáig kísértek. Köszönjük az estét, köszönjük a sok szép slágert! (sz. m.) Gyöngyös Észrevételek a megyei kórházról Mint az egri kórház és rendelőintézet gyakori kényszerű látogatója (betege), teszek szóvá néhány észrevételt. A betegek gyógykezelését szolgáló intézkedések között jelentősnek, jónak tartom az onkológiai terápiás osztály önálló kialakítását, mai formában való működését. Az osztály hasznos szolgálatot lát el a rászoruló betegek gyógykezelésében. Az ott folyó munka, az orvos-beteg kapcsolat erősíti a mindenhol oly kívánatos kölcsönös bizalmat. Az orvosokat, szakalkalmazottakat a segítőkészség, a közvetlenség, a soksok tennikészség jellemzi. Jó volna, ha a nagy létszámú betegforgalmat nagyobb létszámú orvosi csapat látná el. Indokolja ezt az, hogy sokszor a vezető főorvos a helyettesével kettesben végzi felelősségteljes munkáját, miközben az adminisztratív teendők, a sok papírmunka elvonja idejét a betegekkel való hatékonyabb együttléttől. Ezért az osztály által hivatott feladatok még jobb ellátása végett több segítséget kellene kapnia. * A rendelőintézetben naponta segítségre váró több száz beteg nem érti, hogy az intézmény udvar felőli bejárata miért van zárva. Sokan bosszankodva fogalmazzák meg a nem éppen hízelgő véleményüket, mert a rendelőintézet folyosóin való zsúfoltság, várakozás a betegek egy részét az épület előtti lépcsőkorlátokhoz való támaszkodásra, az utcára kényszeríti. Az udvaron, a viszonylag rendezett parkban elhelyezett padokon könnyebben elviselhetővé válna a várakozás. Azt is mérlegelni kellene, hogy a régi épületegyüttesben dolgozók és betegek miért csak a kórházi vészkijáraton keresztül — vagy az utcára kijutva — tudnak a rendelőintézetbe bejutni. Mire és kinek jó az, hogy a régi épületben lévő betegek a napi sajtóért vagy a büfé méregdrága szolgáltatásaiért csak az utcára kijutva tudnak elmenni, a portások kénye-kedve előtti megalázkodással. Vannak, akik arra emlékeztetnek, hogy a kórház és rendelőintézet vezetése élén történt személyi változás egyik első intézkedésének szüleménye a kialakult helyzet. Sokak véleménye, hogy időszerű volna annak felülvizsgálata, megszüntetése, hogy az intézmény ne elzártságát, hanem nyitottságát hangsúlyozza, s még hatékonyabb segítséget adjon a beteg emberek számára. Kérem, hogy az illetékesek e jelzést mérlegeljék. Kovács Barna Eger Autó autó hátán — az emberek és a fák már fulladoznak... Volt egyszer egy nyugalmas Petőfi utca Bizonyára sokan ismerik Egerben a Petőfi Sándor utcát, amelynek alsó részét a dohánygyár, felülről pedig a csecsemő- otthon határolja. Sok-sok éven keresztül, még amikor kétirányú forgalmat is bonyolított, a város egyik legcsendesebb és legtisztább levegőjű utcája volt, köszönhető ez a mindkét oldalán húzódó, védett gesztenyefasornak. De ez már a múlt... Jelenleg az itt lakók pótkocsis kamionok, teherautók, dudáló buszok, az egyirányú utcajelzés ellenére jobbra-balra közlekedő autók társaságában kénytelenek élni. Az utcába települt sok cég képtelen a parkolási gondokat megoldani, a szabályokat betartani és betartatni. Hivatali és magángépkocsijaik az utca mindkét oldalán parkolnak a házak előtt, a füves parkban, a kocsibejárókban. Volt rá példa, hogy rendőri segítséget kellett ahhoz igénybe venni, hogy az ember a saját házából kijusson a szabálytalanul parkoló autók miatt. Nem beszélve arról, hogy — az utca lakóinak megkérdezése nélkül — az utca végen található cég parkolót építtetett a védett gesztenyefasorba, kettő méterre az ablakoktól. Sőt, ha a parkoló gépkocsi még be is tolat, akkor egyenesen a szobába füstöl, mivel a kipufogója az ablaktól így már csak egy méter negyven centiméterre van. Nem beszélve a gesztenyefák állapotáról, amelyek folyamatosan pusztulnak. Életterük ugyanis egy körbebetonozott, két négyzetméteres terület. Azért voltunk kénytelenek a sajtóhoz fordulni, mert kezd a helyzet drasztikussá válni. Az utca lakói megpróbálnak a maguk módján védekezni. De eredmény nélkül. Azt hisszük, hogy mi nem örökké veszekedve, kiabálva — és állandóan segítséget kérve a hatóságoktól — szeretnénk itt élni, hanem úgy, mint azelőtt, nyugodtan, békében és gyerekeinket nyugodtan kiengedve, nem félni semmitől és — újabban — senkitől... (Név és cím a szerkesztőségben) Üzen a szerkesztő Utánajártunk: „A címzett ismeretlen”
