Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-10 / 214. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. szeptember 10., csütörtök Arcok Egerből Kelemen Márta Mindig táncos akart lenni... Gondolta volna, hogy már 1954-ben arra „ítéltetett , hogy a további életét Egerben dolgozza végig? Pedig csak annyi történt, hogy az egykori kulturális hatalmasságnak űri kedve támadt egy pesti színházat megszüntetni egy tollvonással. Azt, ahol ő táncolt, ahol Gyuricza Oltó, a színművész, a férje játszott. így találták ki, hogy ide, Egerbe szerződnek le, mert itt új színház indul. Ez akkor így ment — úgy tudom, ma sem igen alakulnak a színészsorsok másképp —, Thália papjainál a kordé zörgése gyakran nallatszik, s mögötte az ismeretlen várása, az a bizonyos holnap. Soha semmi más nem akart lenni, csak táncos. Ha újrakezdhetné a pályát, akkor se tehetne mást. Az ilyen „ha”-val kezdődő mondatok mögött nemcsak a képzelet működik, hanem most mar Kelemen Mártánál is az a bizonyosság, aminek a bizonyítékai, az aranyfedezete — magában a sorsban van. Pedig a táncospályánál rövi- debb karrier nincs is a világon. Harmincnégy évesen abbahagyta a táncot, pedig Budapest és Németország után — még egy ideig Egerben — a létezés elemet jelentette számára. Mint egy sokszor végignézett filmrészlet pereg le előtte sorsának ez a szelete: hármán érkeznek Egerbe, mert már akkor Gyuricza Liliann, a kislánya is édes teherként utazott velük. A város befogadta a jövevényeket, lakást kaptak (a mai fiatalok sejtik, akkor is mit segített a lakás a művészeken), a színházban jó brancs jött össze, a premierek mindig újuló, lázas állapotot hoztak a társulatnak is. Neki főként azokban a darabokban, ahol táncolt. Később már felhasználták koreográfiáit is, hiszen az idővel beerett tudás tekintélyt is kamatozik. Egy művész esetében nem mindegy, hogyan válaszolnak a munkájára, egyéniségére. Utólag is úgy hiszi, hogy a varos közönsége megszerette őket, s ők viszont a varost. Büszke arra, hogy azok, akik 1958 és 1964 között jártak az egri színházba, nem felejtették el őket, és rohanó utcai találkozásokkor, ünnepibb alkalmakkor is emlegetik az emlékezetes sikereket. Amik majdnem olyan gyorsan pusztulnak el egyébként, mint a levágott virágok. Amit 1954-ben egyszer már megéltek, pontban tíz évre rá, 1964-ben Egerben is bekövetkezett: a város és a megye akkori urai, a színházhoz mit sem értő bürokraták behódoltak a miniszteriális akaratnak, és hagyták megszüntetni ezt a jó társulatot, majdnem akkor, amikor a színház épületének szerencsétlen módon történő felújítása befejeződött. (Az épületből csak azt a falrészt hagyták meg, amit legelőször kellett volna lebontani, azért ilyen nyomott ez a színpad!) Gyuricza Ottó ment, Kelemen Márta maradt. Itt nevelte fel a lányát. No de miből? Se pénz, se posztó! Ennek az energiával teli asszonynak tudása és alcaratere- je, türelme és sok egyéb tulajdonsága segítette őt átnyergelni más vonalra: átvette az egn balettiskolát. A napi tennivalókkal párhuzamosan beiratkozott a Testnevelési Főiskolára, annak is a ritmikus sportgimnasztika (RSG), a művészitorna-edzői szakára. Ott gyújtották fel a képzeletét: neveljen versenyzőket. Ennek folyományaként az egri Kolacskovszky Sportegyesületben megalakították az RSG- szakosztalyt. Indulás után azonnal befutottak az országos sikerek, bajnokságot nyertek a „lányai”, köztük a sajátja, Liliann is, aki a mama első válogatott versenyzőjévé is előrerukkolt. (Liliann érettségije után abbahagyta a versenyzést, mert fontosabbnak érezte a színészi pályát.) A Kolacskovszky-görlök kijutottak a nemzetközi porondra is, a legsikeresebbnek ma is Lukács Ivettet minősíti, aki egy éve hagyta abba a versenyzést. Márti — mindenki így szólítja — a versenyre való felkészítést, a mozgáspedagógiát edző-neveléssel is kiegészítette. Az általa kiképzettek ma is működnek, és nemcsak Egerben. Ő maga nemzetközi bíró, a láthatatlan zsűri tagja, a Ritmikus Sportgimnasztika Szövetség elnökségi tagja. „Valamikor közben nyugdíjba mentem, de ezt nem vettem észre” — mondja komolyan. És amikor a szokatlan időpontmeghatározáson jóízűt hanotá- zok, nagy szemeket meresztve néz rám: „Hát hogy gondolod, hogy az nekem olyan fontos lehetett volna. Dolgoztam addig, dolgoztam azután is.” Három évvel ezelőtt megint bekopogott Kelemen Mártánál a színház; most „csak” koreográfusnak hívták. így hát hazatért megint. Most kezdi a negyedik tanévet a stúdiósok mozgastaní- tásával. Jelentősnek tartja mostani koreográfiái közül a Pikkó herceget es a Nebáncsvirágot. Az új évadban megkapta a Lili bárónő táncainak a tervezését. Legújabb vállalkozása is „visz- szatérés”, újra bálettiskolát alapít, most már maszek alapon. Lányával, Liliannal, aki győri és pécsi színészkedése után férjhez ment Svédországba, most onnan érkezik az unokákkal, akik gyönyörűek. Úgy hiszi, hogy ő és lánya, mert „a táncról mindent tudnak, amit tudni lehetséges” (szó szerinti idézet) képesek lesznek átadni azt a szakmai fel- készültséget, tudást, amit a legjobbaktól, például mindkettőjük ősmesterétől, Bérezik Sárától megszereztek. Kérdezem is, mikor akarja abbahagyni a munkát? Rám néz, mint olyanra, aki szamárságot beszél. Félig sértve vág felém, mintha azt mondaná: „Hát megöregedtem én szerinted?” Farkas András HANG-KÉP Vakvágányon? Sokszor leírtam, mégis ismételnem kell: jó négy éve lázban ég az ország. Nem természetes állapot ez, ráadásul senyvednek tőle azok, akik hivatásérzettől vezérelve, tisztességgel látták el feladataikat. Abban a Kádár-rendszerben, amelyben évtizedeket éltek, s kenyerüket keresték. A vasárnapi — szeptember 6-i — Névjegyben ilyen karaktert szólaltatott meg a szerkesztőműsorvezető, Sipos Júlia. A most 53 éves Kiss István rokkantnyugdíjas balástyai népművelő sorsának jellegzetes fordulóit idézte. Töprengve, meditálva, keserűen, kiábrándultán, lemondva minden ambíciójáról. Az a múlt elevenedett meg, amelynek valamennyien részesei voltunk. Egy olyan atmoszféra, amelyet akár tetszett, akár nem, el kellett fogadnunk, hiszen megrendíthetetlennek látszott. A hajdan agilis fiatalember arra esküdött, hogy fellendíti települése szellemi életét. Jeleskedett fotósként, népi táncosként, kovácsmunkák alkotójaként. Ráadásul arra törekedett, hogy ismereteit minél szélesebb körben népszerűsítse, megkedvel- tesse azokkal, akik szabadidejüket óhajtották értelmesen, hasznosan eltölteni. Kétségkívül belépett a pártba, de nem bóloga- tójánosként. Ennek igazolására felsorakoztatta küzdelmeit a bürokratákkal, a hozzá nem értő funkcionáriusokkal. Természetesen szólt sikereiről is. Azokról, amelyekről ma már senki sem akar hallani, tudni. Panaszkodott: bár válságából kijutott, ma már nem vállalja egykori önmagát, s azt is hangsúlyozta, hogy épp olyan fásult, mint megannyi állampolgár, aki 1989-ben még eufórikus hevületben remélte a holnapokat. A belső vívódásba belerokkant, az infarktust érszűkület követte, leszázalékolták, s most harmadmagával tengődik havi 25 ezer forintból. Igaz, csatlakozott az SZDSZ- hez, de innen is „kikopott”, s csak abban bízik, hogy a gyermekének jobb lesz. Mondjuk 15-20 év múlva. Aki sommásan azt mondja: klinikai eset, vaskosan téved. Ugyanis nemcsak elvtelen, lélek nélküli köpönyegforgatókból, émelyítő kaméleonokból verbuválódott e kis haza népessége. Akadnak azért becsületes lények is, akik megfizették a psziché még be sem fejeződött rendszer- változásának árát. Kár lenne róluk megfeledkezni, s leírni őket, hiszen tapasztalataik nélkül aligha létezhet olyan jövő, amelynek építőkövei nem a múlandóságnak fabriká- lódtak. Megérte ezt a szomorkás sztorit körbejárni, mert arra serkent bennünket, hogy ne feledkezzünk meg az emberség kötelmeinek betartásáról. Semmikor... Selejtözön Zajlik az úgynevezett médiaháború, amely hovatovább szekértáborok küzdelmévé válik. A néző ennek csak vesztese, ugyanis az egyes programok még tovább silányulnak, szürkülnek, jellegtelenednek. Friderikusz például csillogni kíván, s nem gondol arra, hogy illene felkészülni is. Elég csak a magyar Nosztradamusz-kutató- ra utalni, akiből majdhogy kabaréfigurát csinált. Szerencsére nem ez történt, ugyanis az ő vétkes tájékozatlansága derült ki. A vetített filmek elviselhetetlenül satnyák, kommerszek, értéktelenek, s előfordul az is, hogy elmúlik egy hét egyetlen valamirevaló alkotás nélkül. Az a nagy vita majd rendeződik a Parlamentben, a Szabadság téri székház irányítóinak azonban kutyakötelességük gondoskodni a színvonalas, az üdítő, netán búfeledtető szórakozásról. Ezért kapják fizetésüket, s ha ezt az óhajt nem teljesítik, akkor a bér sem dukál nekik. Mintha harmonizálna ezzel a nemtörődöm szemlélettel az HBO szánalmas kínálata: harmatgyenge amerikai vígjátékok váltakoztak soványka krimikkel. A nagy reklám után nem ezt vártuk. Egy biztos, a „hívek” száma vészesen csökken, s nő a tagadók tábora. Ez elsősorban nem a mi veszteségünk lesz... Pécsi István „A jó gazda a régit és az újat is előhozza a csűrből...” Beszélgetés a zirci apáttal Negyvenöt év után először került sor a ciszterci rend Veni sancte-jére az egri Szent Bernát- templomban. Nevezetes nap volt a múlt vasárnap, hiszen Kerekes Károly zirci apát fennen szóval hirdethette: „Isten szent nevében menjünk a munkába...” Mint szentbeszédében elmondta: Egerben volt magyar földön a rend legelső gimnáziuma, ezért méltón kell folytatni a hagyományt, a messze híres iskola régi fényét megtalálva. A mise után kérdeztük elképzeléseiről. — Apát úr, hogyan és milyen körülmények között lehet újra a ciszterci rendé az egri Gárdonyi Géza Gimnázium? — Úgy érezzük, hogy a város és az önkormányzat is nagyon várja már a ciszterci szolgálat újrakezdését. Az elmúlt negyven év „pusztai vándorlása” után két rendtársunk lesz jelen a megújuló ciszterci gimnáziumban. Sajnos, a régiek közül már a legfiatalabb is meghaladta a hetvenedik életévét. Akadnak persze fiatalok is, de egyelőre kevesen. Heten Rómában tanulnak, hárman itthon, három novíciust pedig most vettünk fel. Időbe telik, míg ők a régi formában tudnak építeni — a „Lángolj és világíts” Szent Bernát-i jelmondat alapján — népet és egyházat. A felszenteltek közül ötvenen élünk még ma Magyarországon. De a jó gazda a régit és az újat is előhozza a csűrből, hogy legyen elég vetőmagja. Az új vetést ösztönzik gondos kezek, de a növekedést Isten adja. — Mégis, mennyi idő kell az újrakezdéshez, a fiatalok kiképzéséhez? — Nálunk tíz esztendő a képzés az érettségi után. Növendékeket pedig csak 1989 ősze óta vehetünk fel. Nem türelmetlenkedünk, nem kapkodunk, mivel itt nem elsősorban a mi dolgunkról van szó. Azért ajánljuk fel szolgálatunkat, hogy szebb legyen a világ, és benne boldogabb az ember. Ez a mi monostori életünk külső, apostoli vetülete. A ciszterci szellemiség hármas gyökerű, szemünk előtt az imádkozó, az igehirdető és a pedagógus Krisztus lebeg. Arcéle ebben a hármasságban él bennünk. Nagyon fontos számunkra a közösség. Most Egerbe két rendtársunkat küldtük, hogy együtt tevékenykedjenek. Nem fiatalok, de ahogy mondják: a kivágott fa tőkéjének tüze is nagy lehet. — Egy évtized nagyon hosszú. Gondolom, nem várnak addig, hiszen ez a Veni sancte is az újjászületés szellemében szólt. Mit tehetnek most az iskola érdekében? — Azt kértük — s úgy látjuk, nyitott is arrafelé az út —, hogy az 1993-94-es tanévben már a rend legyen az iskolafenntartó. Mi neveznénk ki az igazgatót, kötnénk meg a szerződéseket. A szervező házfőnökünk, Újfalusi Ottó már itt él, de egyelőre nem a rendházban. Annyi viszont már bizonyos, hogy 1993. július 15-ig az önkormányzat átadja nekünk a régi rendházat, a benne működő százfős kollégiummal együtt. A következő lépésekről is zajlanak a tárgyalások, jó mederben és kölcsönös jóakarattal. — Beszélt arról a sajátos helyzetről, amelybe négy évtized után a rend került. Ilyen körülmények között hogyan képzelik az oktatást? — Régen a rajzon és a tornán kívül minden tantárgyat ciszterci szerzetes tanárok tanítottak. A jövőben viszont jobban kell építeni a világi pedagógusok munkájára, akik szíwel-lélekkel tudják vállalni a mi nevelési eszményeinket. így néhány rendtársunk elegendő ahhoz, hogy hiteles ciszterci gimnázium fejtse ki azt az áldásos működést, mint azelőtt. — Ilyen elvek alapján második éve indítanak osztályt. Tavaly a jelenlegi váci püspök, Keszthelyi Ferenc irányításával indultak. Milyen tapasztalatokra tettek szert? — Valóban, az elmúlt évben már dolgozott egy úgynevezett ciszterci osztály. Most a második évfolyam látott munkához. Az eredmények arról győztek meg bennünket, hogy lehet és érdemes bízni a világi tanárokban, mert a hajdani értékek hiány nélkül kamatoznak. Ez egyébként egyezik az egyetemes egyház törekvéseivel is, hiszen 1988-ban szinódusi határozat is jelent meg a laikus keresztények az egyház életébe való fokozott bekapcsolásáról. — Hogyan érinti ez a változás a Gárdonyi-gimnázium jelenlegi tantestületét? — Ha 1993-tól a ciszterci rend lesz az iskolafenntartó, akkor hívjuk és várjuk a gimnázium minden tanárát a további közös munkára. Mindazokat szívesen látjuk, akik szolidárisak akarnak és tudnak lenni a ciszterci nevelés már ismert alapelveivel. Gábor László Nagyúti út az M3-asra Több olyan települése is van a megyének, ahová csupán egy úton lehet be- és kilépni, legalábbis busszal, teherautóval. Ezekben a községekben egyre érik, erősödik viszont a gondolat, hogy kitörjenek a bezártságból, azaz új utak építésével ösz- szeköttetésbe kerüljenek a szomszéd falvakkal. Ilyen terv előkészületei folynak Egerfarmoson, hogy egy-két éven belül Mezőtárkánnyal kösse őket össze egy négy kilométeres bekötőút, és ne kelljen Mezőszemere, valamint Szihalom érintésével a városokba eljutni. Most legújabban Nagyútról érkezett hasonló hír. Ahogy Joó István jegyző elmondotta: tervezik egy bekötőút építését a községbe az M3-as fő közlekedési útról, a 101-es kilométerkőtől. Ezáltal — ha elkészül két éven belül — megszűnik majd az ingajárat Kálba. A kiírt tervpályázatok beérkezését a napokban várják, amelynek lényege az, hogy a meglévő kanyargós földút nyomvonalán egy kilométer távolság rövidítésével egyenes bekötőutat létesítsenek az M3-assal. A három kilométeres táv elkészültével az átutazók az Ady Endre útra rátérve, a vasúti sorompótól könnyedén megközelíthetik majd a Gyöngyös-Hatvan-Bu- dapest felé vezető gyorsforgalmi úttestet, illetve az onnan érkező áruk is hamarabb érkezhetnek majd a faluba. A terv elfogadása esetén minden anyagi erejét erre összpontosítja maja Nagyút önkormányzata, hisz többmilliós értékű beruházásról van szó. Mozípremíerek Only You... Téged egyedül Only You... Téged egyedül Cliffet, a film hősét éppen a történet elején hagyja el a kedvese. Megismerkedik Armandával, s úgy érzi, a szőke bombázó a tökéletes nő lehet számára. Elhatározzák Armandával, hogy az év utolsó hetét délen töltik, ahol süt a nap, és kék a tenger. Csak azt felejtette ki Cliff a számításból, hogy egy ilyen helyen nyüzsögnek a magányos férfiak. No meg azt is, hogy Armanda nem éppen a hűség mintaképe. Olyan a lány a mézszőke hajával, mint egy méhecske. Ide-oda röpköd, megpróbál minden „mézet” begyűjteni. Cliff már-már úgy érzi, egyedül jött a tengerpartra, annyiszor magányos. De mivel könnyű nyári történetről van szó, minden jóra fordul. Szóval szerelmek, kalandok, flörtök, viz, napsütés, szép lányok ebben a könnyed, laza történetben, amelyet a megyében elsőként az egri Uránia nézői tekinthetnek meg. Kolumbusz — a felfedező A szuperprodukció Amerika felfedezésének 500. évfordulójára készült, világsztárok részvételével. A látványos filmalkotás középpontjában egyrészt Kolumbusz élete, másrészt maga a felfedezés áll. Az első részben a néző megismerkedhet a főhős ambícióival, zaklatott, eseményekben rendkívül gazdag életével. Portugáliából Spanyolországba kell menekülnie, ahol szembekerül Torquemedával, a nagy inkvizítorral. A királynő segítségével hosszú évek után végre elindulhat a felfedezés útjára. Emberei azonban ellenszegülnek neki a hajón, és minden vezetői képességére szükség van, hogy ellenőrzése alatt tudja őket tartani. Csak a véletlennek köszönheti életét. Az Újvilág valóságos paradicsomnak bizonyul. A szigetet spanyol birtoknak nevezi ki. A visszatérő útnál nagyon fontos a gyorsaság, hiszen a Spanyolországba érkező első hajóé a siker. Végül Kolumbusz járul győzedelmesen Ferdinánd és Izabella színe elé, megajándékozván őket az Újvilág aranyával és újdonsült keresztény híveivel. A filmet a megyében az egri Uránia mozi mutatja be.
