Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-08 / 212. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. szeptember 8., kedd Látószög Környezetkultúra Égnek az erdők... Alig, vagy talán nem is múlik el nap anélkül, hogy ne riasztanák faégésekhez a tűzoltókat. Elegendő csupán megyénkre pillantani, hogy a pusztulásokat érzékelhessük. A Mátrában és a Bükkben, meg a környékükön kisebb-nagyobb területek egész során lesznek kincseink az enyészeté, roppannak derék törzsek is, s dűlnek hamvaikba. Iszonyú nézni is a lángokat, nem még felmérni a károkat, amiket többnyire a magukról megfeledkező emberek, a hanyag és felelőtlen kirándulók okoznak egy-cgy eldobott gyufával, vagy a nyársaló- és bográcshelyen hagyott izzó parázs- zsal. Amire máskor is kellene vigyázni, kiváltképpen pedig a mostani, már hosszú ideje tartó szárazságban. Hiszen ekkora kánikulában, mint a jelenlegi, az avar, az aljnövényzet, de még maga a fa is már-már szinte önmagától kigyulladhat, hátha még segítünk is ebben! Nem állítják a hivatalos kárbecslők sem, hogy szándékos a gyújtogatás — jóllehet ilyen is előfordul a „jó balhé "kedvéért — de az akaratlan tűz is, tűz és veszteség mindannyiszor. Vétek a rossz szokás is, amit otthonról, a városból és faluról magunkkal viszünk erdeinkbe. Hiba, amikor a lépcsőházban, az utcán, a téren, a járdán meg a buszmegállóban hanyagul eldobjuk a cigarettát anélkül, hogy legalább rátaposnánk. Méltatlan a jobb érzésű emberhez még az elfújt gyufa, a szétdörzsölt csikk is, ha ott hagyja a földön. Bizonyítvány már a tanév elején a tanulóról, ha nagydiák létére is szemrebbenés nélkül pöccinti a háta mögé ugyanilyen nemtörődömséggel az elfogyasztott jégkrém pálcikáját, az elmajszolt csoki, cukorka papúját, vagy köpködi szerteszét a napraforgó héját, meg a gombóckává gyúródott, kiszívott rágót. Környezeti kultúránk hiányára is vallanak az idézett erdőtüzek, a jobb sorsra született fenyvesek, tölgyesek, akácosok oktalan pusztulásai. Akit nem zavar az odahaza is eldobált szemét, az összefirkált fal, az utcán, az országúton és erdőben szétszórt hulladék, az otthon vagy éppenséggel a munkahely rendetlensége, persze, hogy másutt sem különb. Addig, amíg fel nem ismeri, meg nem tanulja, hogy mennyire visszatetsződ takarítatlan lakás, udvar, a lim-lomos szobaszekrény és éléskamra, az irodaasztalon, műhelypadon kusza összevisszaságban hagyott sok munkaeszköz, a sepretlen szőnyeg, a koszos padló, kinn természetben még trehányabb marad. Nemcsak a szemet rontja, amit a rendetlen ember maga körül hagy, hanem anyagi javainkat is rövidíti. Pénzbe, nem is kis költségbe kerül a szervezett takarítás, a házmesteri munka, az utcaseprés, a szemétszálh'tás, meg az elcsúfított, a leégett erdő. Gyakran forintban még ki sem fejezhető igazán a költség, amibe másokat akarván és akaratlan vékonyodó bukszáinkból is belezavarunk, de amit valójában mindannyian fizetünk! Mennyit, de mennyit megtakaríthatnánk egymásnak, s magunknak — ha legalább kicsivel figyelmesebbek lennénk, jobban meggondolnánk, hogy mit, miért teszünk, többet törődnénk avval, ahol élünk, ami körülvesz bennünket! Ha igényesebbek lennénk, mint vagyunk általában, s még az erdőben sem próbálgatnánk a vadakhoz hasonlók lenni... Gyóni Gyula Véradó selypiek Immár második alkalommal adtak gyógyító vért az idén a selypi Csőszer vállalat dolgozói. A napokban a hatvani vöröskeresztesek, valamint a kórház vér- tanszfúziós állomásának szakemberei fogadták a Selypről érkezőket, akiket a gyógyintézet autója hozott-vitt ezen a napon. De volt olyan donor is, aki - mint Molcsán Mihály - kerékpárral tette meg ezt az utat, más a saját járművét ajánlotta fel az akció lebonyolításához. Említést érdemel továbbá, hogy csatlakozott a gyári gárdához az ELTE jogi karának még szünidős, hatvani diákja, Dénes Zoltán, valamint az 53-szoros véradó, Balázs Béla MÁV-dolgozó is. Ebben a segítségnyújtó, illetve életmentő akcióban egyébként húszán vettek részt, s jelentős mennyiségű vérrel gyarapították a városi kórház sürgősségi készletét. si dijat nem kell fizetni. A közterület felügyelők hatékonyabban keresik meg a kincstárba valót. A tiltott helyen hagyott autókra menthetetlenül lecsap a „géppók,” s a telepről — ahová szállítják — csak a vaskos büntetés kifizetése után kaphatja vissza járművét a tulaj. Az idegenek által sűrűn járt utakon, ha dugó keletkezik, perceken belül megjelenik a rendőr, szájában síppal, és kéz- zel-lábbal integetve igazítja el a forgalmat. Feltört vagy ellopott kocsikról vendéglátóink hosszú évek során sem hallottak, pedig az Alfa Rómeótól a Volvoig megfordul itt mindenféle meseautó, szivetdobogtató motor. Rengeteg idegen keresi fel a várost, főként olaszok, kik egy kicsit sajátjukénak is érzik Isztriát, hiszen valaha az övék volt, az ő kultúrájukat őrzik a házak, templomok, útfeliratok. Ahol irtják a muzulmánokat... Aki nemcsak a tengerre, kikötőre, a szűk, dombnak eredő sikátorokra figyel, hanem az emberekre is, észreveszi: a szomszéd panzióban bosnyák asszony kapott menedéket, három gyerekével. Az édesapáról hetek óta nem hallottak semmit. „Borzasztó dolgok mentek végbe a falunkban. Irtják a muzulmánokat... Kivájják a szemüket, kitépik a szívüket... Nem tehettünk mást, minthogy odahagytuk szülőföldünket.” Hazautazáshoz készülődve, így nyugtat meg háziasszonyunk: „Ne féljenek, nem lesz semmi baj! Ha lőnek, úgyis más útra terelik magukat...” Négyessy Zita Kék tenger — kéksisakosokkal A mediterrán jellegű városka Az Isztrián béke van. A volt Jugoszlávia eme félszigetét — mely most már Horvátország, s kis részben Szlovénia területe — elkerülték a harcok. Csodával(?) határos módon megmenekült a pusztítástól, az esztelen rombolástól: épen maradtak a mediter- ránumra jellemző kúpcserépfedésű, zsalugáteres ablakú házak, csak a ritkán látott vihartól haragos a tenger, és harsognak a kabócák. Szieszta idején, amikor perzsel a hőség, s csak a turisták róják útjukat az évszázadok során fényesre kopott köveken, a cédrusok és pálmák alig valamit érő árnyékában megtorpan az utazó, s elgondolkodik. Ezt az istenáldotta békességet a délvidék más tájain, hogy lehet felborítani? Hogy foghatnak egymás ellen fegyvert az emberek? Miért rombolhatják le azt, ami mindenkinek szép, ami mindenkié lehetne...? Karlovácon végigsöpört a háború A Letenyét Rijekával összekötő autóúton haladva feltűnnek a békefenntartó ENSZ csapatok UN jelzésű étel- és gyógyszerszállító gépkocsijai, bennük a kéksapkás legényekkel. Az útkereszteződésekben, hidaknál, viaduktoknál terepszínű ruhás fegyveresek strázsálnak, s a Spli- tet jelző tábla átlósan lefestve azt mutatja, arrafelé nem lehet tovább menni. Karlovácnál az ablakok üvegezését fóliák pótolják, szigetelőszalaggal a kerethez erősítve. Kiégett, porig rombolt házak. A pinceablakok előtt homokzsákok, lövöldözések nyomaival. Különös, de mégis zajlik az élet, az utcán dolguk után járó emberek, a téren labdázó gyerekek. Aztán Rijeka után egy több mint 5 kilométer hosszú alagút, nemcsak az Isztria belsejébe vezet, hanem egy nyugalmas, megmenekült világba. Itt az épületek sértetlenül állnak, csak az emberek lelkében érezhető a törés. Van, aki a férjét, a fiát, a bátyját veszítette el, esetleg visszakapta, de megcsonkítva. Majd minden családdal együtt él a tragédia. Kagylócsodák - 1500-ért Vendéglátóink, Fazekasék 15 éve élnek Rovinjban, a Vajdaságból jöttek ide. Horvátország önállósodása után harminc pontos kérdőívet töltöttek ki, s a budapesti követségen keresztül kapták meg — hosszas procedúra után — állampolgárságukat. Unokájuk négyéves, érti a magyar kérdést, de dacosan összeszorítja a száját válasz helyett. Kizárólag horvátul hajlandó értekezni. A nagymama neveli, anyja Olaszországban, apja a leszerelést követően Németországban próbál szerencsét. Helyben nem találtak munkát. Rovinj 15 ezres kisváros, idegenforgalomból, dohány- és halfeldolgozásból él. A fiataloknak csekélyke esélye van az elhelyezkedésre. Horvátország más területein az ipari üzemeket lebombázták a szerbek, a még ép üzemek javarészénél tulaj dón viszonyi rendezetlenségek miatt áll vagy akadozik a termelés. Háború van. A turista ebből nem sokat lát, hiszen az élelmiszerüzletek feltöltve, mindent lehet kapni, amire csak szükség van. Inkább a ruházati termékeknél, s egyéb iparcikkeknél „sántít” valami, többnyire olasz és német árucikkekkel találkozik a vásárló. A magyar turista számára is megfizethetők a vendéglők, egy adag helyi specialitás 300 forint, persze a kagylócsodák kevésbé elérhetők. A tengeri herkentyűk iránti olthatatlan vágyat enyhítheti a paprikás lisztben forgatott, olajban sütött szardínia, és a faszén Béke honol a szűk utcákon felett, roston forgatott pleva riba (kék hal). A csapolt sört 80-100 forintjával mérik korsónként. A boltokban a magyar üzletekben már „megszokott” árak fogadják a vásárlókat, alig valamivel kerül többe a kenyér, a tej, a hús, a tojás. Meghökkentően drága viszont a gyümölcs. Kétszáz forintnak megfelelő horvát dinárt kérnek el egy kiló őszibarackért. A szállás magánháznál fürdőszoba- és konyhahasználattal fejenként 700-800 forint éjszakánként. A horvát dinár — ahogy az ott- élők ejtik: harada — meglehetősen ideiglenes fizetőeszköznek tűnik. Valamennyi címlet egy mintára készült, a színükben, s természetesen az értékét jelző számban van eltérés. Fémpénz nincs. Az inflálódás rohamos. Épp ezért német márkában, vagy egyéb más konvertibilis valutában határozzák meg az árakat a magánüzletek és a turizmussal foglalkozó vendéglátók. S az üdülőhelyi dijakon túl miből gazdagszik a város? Parkoláló széllel egy új világ felé Kolumbusz három hajója útközben évvel ezelőtt, 1492. szeptember 8-án indult el Kolumbusz Kristóf flottája a spanyol fennhatóság alatt lévő Kanári-szigetekről, hogy eljusson Ázsiába. Ennek a nagy utazásnak a terve már évekkel korábban megszületett. Kolumbusz hitt a Föld gömb alakjában, s valószínűleg körülhajózhatóságában is. A kor térképészei úgy vélték, hogy az Atlanti-óceánban a Kanári-szigetektől nyugatra is kell egy szigetnek lennie, Kolumbusz viszont ezen, a valójában nem létező földdarabon túl Japánt sejtette. Mivel tudta, hogy minden tengeri áramlatnak van ellenáramlata, bízott abban, hogy a nyugati áramlatok elviszik Japánba és az indiai fűszer- szigetekre, a keletre tartó ellenár hátán pedig visszahajózhat Európába. A genovai tengerész és kereskedelmi ügynök terve számos forrásból táplálkozott. Kolumbusz megismerkedett a földrajztudomány klasszikusainak műveivel, de lehettek levél formájú forrásai is. Sok adatot szerzett tengerészekkel folytatott beszélgetési alkalmával, és saját megfigyelései is hozzájárultak elgondolása körvonalazásához. Amint az Atlanti-óceánon hajózott, számtalan jel alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy az óceánon túl, nem nagyon messze egy kontinens (Ázsia) helyezkedik el. Például a Madeira-szigetek nyugati partjain, a nyugat felől támadó viharok után megmunkált fadarabokat, hosszú nádszálakat és az óvilágban ismeretlen növényeket talált. Azonkívül alkalma nyílt megfigyelni a passzátszelek irányát is. Kolumbusz számításai azonban téveseknek bizonyultak. Ezt jól illusztrálja az a tény, hogy a Japán és a Kanári-szigetek közötti távolságot a valóságosnak csak körülbelül az egyharmadára becsülte. Viszont, tévedései meghozták a maguk gyümölcsét. Igaz, Kolumbusz Kristóf egyáltalán nem azt fedezte fel, amit szeretett volna. Ahhoz, hogy a genovai tengerész élj uthasson a később A meri- kának elnevezett kontinensre, a korabeli hajózási technika megfelelő szintjére is szükség volt. Az Újvilág felfedezése előtt az európai tengerhajózás fejlesztésében az itáliaiakéi a portugálok jártak az élen. Az iránytű használata a XIII. századra általánosan elterjedt. Nélküle a nyűt tengeren nem lehetett hajózni. A XV. században már a szélességi fok meghatározására lehetőséget adó asztrolábium (szögmérő) segítette a tengerészek munkáját, s a bolygók mozgását feltüntető táblázatokról és a különféle térképekről még nem is tettünk említést. A fenti vívmányok elterjedése azonban a felfedezések szempontjából mit sem ért volna az új hajótípus nélkül. A karavellákrólvan szó: ezek a hajók gyorsjá- ratúak, könnyedek, hosszú utakra alkalmasak és viharállóak voltak. Nagy mennyiségű élelmiszert, felszerelést, árut tudtak szállítani, viszont kis létszámú legénység is elegendőnek bizonyult a „működtetésükhöz”. A köztudatban az az elképzelés él, miszerint Kolumbusz három ka- ravellával indult el az első felfedezőútjárra. A Pinta és a Nina (a Pinzón-testvérek parancsnoksága alatt) valóban karavella volt, s mindkettőt Palos város hatóságai bocsátották az expedíció rendelkezésére. A zászlóshajó, a Santa Maria azonban minden valószínűség szerint nao (a kara- vellától szélesebb, tágasabb és masszívabb hajó) volt, amelyet Kolumbusz nem különösebben kedvelt: ez ugyanis sebességét tekintve elmaradt a másik két hajótól. A nao és a két karavella legénységének összlétszáma 90- 120 fő lehetett. Időnként felbukkan az a nézet, miszerint a többséget a bűnözők közül toborozták. Ezzel szemben a résztvevők között csak négy pálosi halálraítélt kapott helyet. Kolumbusz flottájának, amely 1492. augusztus 3-án indult el az ibériai Pálosból, tíz napra sem volt szüksége a Kanári-szigetek eléréséhez. Itt megjavították a Pinta kormányszerkezetét, kicserélték a Nina (ejtsd: Ninya) vitor- lázatát, és feltöltötték a készleteket: húst, fát, valamint vizet vételeztek. Szeptember 8-án a három hajó elindult nyugat felé, az ismeretlenbe: 34 napos út állt a legénység előtt. A flotilla többnyire jó széllel haladt, csak éppen nem az Indiák felé. A 34 nap kétharmadát a nevezetes Sargasso-tengeren való átkelés tette ki. így nevezik az Atlanti-óceán egy részét, melyet különleges algák borítanak. A sargasso algák levélre emlékeztető lemezes boltozattal és kis hólyagokkal rendelkeznek, s a víz felszínén lebegnek. A hajónaplóban szeptember 16-tól kezdve egész sor bejegyzés foglalkozik a fenti jelenséggel. Példának okáért szeptember 21-i dátum alatt a következő részlet olvasható: „Hajnalban mérhetetlen sok, nyugat felől sodródó füvet találtak, úgy tűnt fel, hogy fűből van a tenger”. A tengerészek ezt, mint ahogyan sok más jelenséget is, közelben lévő szárazföld bizonyítékának vélték. Október 7-én nagy jelentőségű esemény történt. Forduljunk ismét a hajónaplóhoz: "...mert madarak seregét látták északról délnyugatnak vonulni, melyek feltehetőleg szárazföld felé tartottak, hogy ott töltsék az éjszakát, vagy talán a hazájukhoz közeledő tél elől menekültek, s azért is, mert a portugálok legtöbb szigetüket e madarak vonulásának megfigyelése révén fedezték fel, az Admirális beleegyezett a nyugati irány elhagyásába, és úgy döntött, hogy nyugat-délnyugat felé fordítja a hajó orrát”. Nehéz megmondani, hogyan végződött volna Kolumbusz útja, ha továbbra is szigorúan nyugat felé halad. Talán Florida partjain kötött volna ki, esetleg a Golfáramlás észak-keletre, a nyílt tengerre sodorta volna ki a hajóit. így viszont a flotta a Bahamák tengerén haladt tovább. O któber 10-én „az emberek elvesztették türelmüket. Felpanaszolták az út hosszúságát” — olvashatjuk a hajónaplóban. Más források szerint már néhány nappal korábban csaknem zendülés tört ki a matrózok között. Kolumbusz számíthatott az elégedetlenségre, ugyanis amióta a szárazföldet elhagyták, két naplót vezetett. A legénység megnyugtatására a kormányos naplójában mindig kisebb távolságot tüntetett fel, mint amennyit megtettek. A feszültség elemi erejű kitörésére, ha egyáltalán fennállt ennek a veszélye, azonban már nem kerülhetett sor: 1492. október 11- én, este 10 óra tájban Kolumbusz — hajója hátsó részén állva — fényt vélt látni. Néhány órával később megtörtént a nagy felfedezés, amely az egykori genovai tengerészt a spanyol uralkodókkal kötött szerződés értelmében ténylegesen az admirálisi és az alkirályi cím birtokosává tette... Dr. Makai János
