Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05-06 / 210. szám
Rókát, keserűt! Avagy: affér a tiltott zónában — Ró-ká-á-á-á-átü Ke-se-rű-ű-ű-űt!... — Ró-káááátü Kese-rűűűűt!!!... Legmélyebb, legédesebb álmomból riasztott mindannyiszor — az 1951. esztendő nyári hajnalain Miskolcon — a vékonyan elnyújtott, hülye és idétlen, cikomyás, heréit hangú kántálás. Úristen, mi a francos frász lehet ez?! Dühöngtem — több napon át — a megzavart álom bódulatában. Próbáltam rájönni a rejtélyre, találgattam, és eszembe villant seregnyi képtelen, extrém dolog. Még az is felötlött legvégül, hogy valaki tán tényleg rókát kinálgat a rettentő húsmizéria közepette (?!) Jó, jó, de miért pont keserű rókát?... És bekattant egy régebbi emlék falusi életemből: cigány barátaim bizonygatták előttem, hogy még a rókát is meg lehet enni, s kérkedtek-di- csekedtek, hogy ők igenis már ettek rókát! Elöl édes, minta nyúl, hátul meg keserű, akár a kutya...'. Pedig a kántálás egyszerűen arról szólt, hogy gombát árulvalaki. A parasznyai, varbói erdőn szedett friss róka- és keserűgombával volt púpozottan teli nagy, füles kézikosara, az érdekes és kedves hangzású ka- sornya. Szijas-szikkadt, hórihorgas alak volt a gombaárus; gyűrött karimájú csulya kalapjában is csak afféle imitált paraszt, mert valójában perecesi rokkant vájár állapotában leiedzett, és kevéske rokkantnyugdíjához pó- tolgatott emigyen. Otven forintot adtam a gombás vájárnak. Harmincat a kasomya friss gombáért, húsz forintot meg azért, hogy ne legyen több hajnali kántálós ébresztő. Otven forint igen nagy pénz volt, túl sok egy kosár gombáért, de jó anyám hosszan örvendezett már a gombák látványának is, és azt mondta: megérte! A gomba, ugye, csont nélküli hús, egyenesen kincset ér ebben a húsmizériás világban ez a tartalmas táplálék. Fáradságba meg időbe se került hozzájutni, gondosan szedték, épségben, még házhoz is hozták, több napra való étek kitelik a rakományból. Hát persze, hogy megérte! Én magam a kedves gombámnak örültem: Cantharellus cibarius; a soknevű rókagomba, amit csirkegombának és tojásgombának is mondanak. Nagyon ízletes, sülve vagy főve, levesnek, pörköltnek, sokféleképpen elkészíthető... Mire talpon volt az egész család, már jó adagnyi csirkegombát megpucoltam, felszeleteltem, A gombák friss, finom barackillata töltötte be áradón a kicsi konyhát. Reggelire gombás omlettet, tojáslepényt ettünk. (A felütött tojásokat tejjel hígítottuk, liszttel dúsítottuk, és ezzel öntöttük nyakon a megsült gombaszeleteket. (Ebédre gombaleves volt reszelt tésztával, melléje tejfölös gombapaprikás, kinek-kinek gusztusa szerint, petrezselymes rizzsel vagy galuskával körítve. Vacsoraidőben sült gombafejek kerültek az asztalunkra. Keserűgombából úgy készítettük, ahogy falunkban, Balatonban megszoktuk: levágtuk a szárukat-lábukat, a kalapjukat pedig egészben megpirítottuk-megsütöttük a sparhelt platniján, vagyis a tűzhely forró vaslapján; juhtúrót tettünk a tetejére, és sült füstölt szalonna „kakastaréjával” is feldíszítettük. Igazán nagyon finom és felséges étek még a sült keserűgombafej vékony gomolya- szeletekkel is, de nálunk akkor éppen nem volt odahaza gomolya. Nem is éreztük, hogy keserűgombát ennénk, mert a sütés teljesen elvette a gombák keserű, csípős ízét... Egy rendszerváltásos, nép-nemzeti gerincet me- revítgető hangulatban megírt gombászkönyv azzal próbált ámítani minap, hogy: „A Kárpátokban volt leginkább divat a tűzhelylapon sült keserűgomba. ”No hát, az én bükkvidéki, balatoni kunpalóc őseim már századok óta sütik és sütötték a platnin, tűzhelylapon a keserűgombát, s bizony mondom, a maguk receptje szerint, mert nem járt kárpátokbéli „tanulmányúton” egyőjük se. S higgyék el, a századok időmeghatározás nem túlzás, csak tessék, számoljanak: 92 évet élt meg Margit meném, 90. évét nyűtte el apai nagyszülém, Dorkó Cs. Mária, az anyai, Rozália nagyanyám pedig nagyon közel járt a 90. esztendőhöz, amikor az „öreg falunak” tisztelt temetőbe kiköltözött. Számíthatjuk azután még az említett ősök nagyszüléit is, mert ők se voltak rövid életűek ám!... De folytatom a népi rece- ficét. A kormosra égett részeket lefejtettük a sült gombafejekről, felszeleteltük, majd tepsibe rakva, olajban sütöttük tovább. Én a kendermagból ütött olajra esküszöm, ez pászol legjobban a keserűgombához! Népi medicina tisztében állott minden keserűgombából készült étek, mert a gyomorbajt, még a gyomorfekélyt is nagyon jótékonyan gyógyította... Amint a kasornyi gomba elfogyott, lázas készületek után gyermekcsapatunk is felkerekedett gombászni. A sajóbábonyi erdőt választottuk, azt érhettük el leghamarább és könnyűszerrel, vagyis: gyalogosan, fáradság nélkül. Bár ne tettük volna! A Sajóbábonyi Vegyi Művek ugyanis már az ’50-es évek kezdetétől hadiüzem volt, erdős környezetének jókora darabja pedig szigorúan őrzött katonai terület, tiltott zóna — szögesdróttal bekerítve. Gyerekek voltunk, tizenéves kamaszok, ugyan, honnan tudhattunk volna erről?! Ha tudjuk, biztosan a tájékára se megyünk, messzire elkerüljük! De semmit nem tudtunk, csak gombászni akartunk, önfeledten, a gombák utáni nyomozásban elmerül- ten, miközben gyanútlan haladtunk az erdőben beljebb, egyre beljebb. Igaz, megállíthatott volna bennünket a szögesdrót-kerítés! Csakhogy éppen azon a részen, a mi gombá- szási irányunk kritikus szakaszán egyáltalán nem volt kerítés, mert a vadak teljesen letaposták, bele a földbe, az avar alá. Mélyen bent jártunk a tiltott zónában, a kajtatóbotok óvatosan kurkászták, turkászták, sepergették a harasztok dudorodásait a bokrok alján, hátha éppen azok alatt rejtőznek a gombák. És akkor egyszerre és váratlanul, fegyverzávárzatok fémes csattanásai hallatszottak, majd közvetlen közelből fülünkbe reccsent keményen az otromba és duva kiáltás: „Állj!!! Fel a kezekkel, a kurva anyátok!!!” Mit mondjak? Ügy megijedtünk, hogy szívünk a seggünkbe ugrott. Többen még a talajvizet is eleresztették. Pláne nagy volt az ijedtség, amikor a fatörzsek mögül élénkbe perdült két marcona ávós-őr, mellünknek szegezve dobtáras géppisztolyukat. Mondhatom: bátor, hősies helytállást, rettenthetetlen lélekjelenlétet, tántoríthatatlan fellépést tanúsítottak az egész szocialista béketábor védelmében. Mégis azt gondolom, hogy erős szembajuk lehetett, hogy nem gombászó gyerekeket, tizenéves kamaszokat láttak bennünk, hanem elvetemedett imperialista martalócoknak, mindenre elszánt diverzán- soknak néztek minket. Kemény harciasság tombolt bennük. Megfektettek, meghasaltat- tak valamennyiünket a nedves avarban, széttett kezekkel és lábakkal, arccal a lucsokban feküdve meg is imádkoztattak bennünket, hangosan kellett utánuk mondani a kommunista miatyánkot, „Miatyánk Sztálin, ki vagy a Kremlben...”), közben pedig börtönnel és kínzásokkal fenyegettek; s mindaddig dur- váskodtak, élvezkedve kakecoltak velünk, amíg pityergés, majd nagy sírás-rívás támadt közöttünk. Akkor aztán egyszerre idétlen, hülye és kéjes röhögésbe csapott át vitézi kedvük, sokáig hallhattuk még a hátunk mögött, amikor végre nagy kegyesen utunkra engedtek bennünket. Szóval nagyon ocs- mány dolgot míveltek velünk, és még mi, gyerekek szégyelltük magunkat előttük és egymás között is. Azt hiszem, hogy még az ittas szellemi fogyatékosoké normálisabb emberként, emberként viselkedtek volna helyükben. Szakramentumát a hülye, szadista, bunkó fajzatjuknak! Ilyenek ölték meg Aldo Mo- rót!... Annyira szörnyű, sokkoló volt egész szégyenletes megaláztatásunk, hogy vénsé- gemre, majd ötven év után se tudom elfelejteni. Néha még álmodom is róla... (Részlet a„Harmatcseppek gyöngyvirágon...” című készülő életrajzi műből.) Pataky Dezső A nagyanyám halála óta tudom, hogy örököse vagyok a kis falu egyik legidősebb házának. — Zárjátok be az ajtót, a kulcsot pedig tegyétek a gerendára! — írtam a rokonoknak abban a biztos tudatban, hogy azon a vén portán nem kereskedik senki. Végre rászánom magam, és ha- zakocsizok a nyár végi kora délutánon. A falu ismerős, a tájat, az erdőt holtomig a szívemben hordozom, a réteken fehérre taposott gyalogutak surrannak, napégette virágok porosodnak, bizonyítandó, hogy errefelé is uralkodik az aszály, és áztató esőnek sem híre, sem hamva. A dombról belátok a faluba, a háztetőkön vibrál a levegő, és a mindig álmos augusztus ott hűsöl valahol a bokrok alatt, az erdő árnyékában. Üggyel-bajjal nyitom ki a deszkakaput, taposom a térdig érő dudvát meg a csalánt, és beállók a gazzal felvert udvarra az eperfa alá, amelyet állítólag még a nagyapa apja ültetett. Örökölt, soha el nem felejthető mozdulattal nyúlok fel a gerendára a kulcsért, illesztem be a zárba, hogy aztán csikorogva elfordítsa a zárat. Nehéz, dohos levegő csap szembe, és ezzel együtt meglepnek a régi emlékek is; a szemünk fénye volt ez a ház. Most rám maradt bajnak! Ablaknyitogatás után kiülök a hűsre a rám szakadt nyár végi délutánon, és bár jöttömet senkinek nem jeleztem, jól tudom, hogy a falusi, drót nélküli hírszerzés működik. Ha másra nem, a szomszédbeli kutyák ugatására kinéz valaki, tájékozódik, és szárnyra kap a hír: — A Julis néni házába megjött az örökös! A rétek zsiványa, egy réti héja köröz fölöttem, hátha felröppen Az eladó ház egy kószáló galamb vagy apróbb madár, aztán magabiztosan továbbáll a forrósagtól szikrázó tarlók felé, ahol pocokegerek rajcsúroznak. Észre sem veszem, hogy a nyitott kapun a sógorasszony libben mellém, és izzadt, cuppanós puszival köszönt. — Végre rászántad magad? Mellém ül a lócára, és most már ketten nézegetjük inkább szánalommal, mint örömmel a nagy időket megélt öreg hajlékot. — Nem kínáltátok senkinek? — Még a hirdetőtáblára is kiírtuk! Volt is itt egy úrféle, jobbadán a kertet nézegette meg a patakot, az tetszett neki, azt mondta: festeni való, de a házzal nem tud mit kezdeni... Túl a kerten, a rét közepén nádér húzódik végig, jókora tocsogó, amely nyaranta kiszárad, ösz- szezsugorodik, de ősszel és tavasszal valóságos vadkacsata- nya. — A kertet ház nélkül nem adom! Magam is megdöbbenek saját szavaimtól, amelyet a jogos tulajdonos büszkeségével hozok a sógorasszony tudomására, és lám, ő ezt a világ legtermészetesebb módján helyesli is. — Mondtam én, hogy te a patakot meg a rétet három házért sem adod. Szél keveredik, a fű közül port kavar a „boszorkány”, néhány szál szalmát meg galambtollat pörget a levegőben, majd a tölcsér alakú légörvény amilyen gyorsan jött, eltávolodik. — Az is lehet, hogy nagyanyád volt a forgószélben! — Lehet! — mondom ki a szót kisded megadással, hanem a sógorasszony arcán félelmetes és furcsa zavart látok, valamint azt, hogy ő hiszi, és komolyan is gondolja, amit mond, és úgy bámul a forgószél után, mintha tekintetével nagyanyám után integetne. Kisvártatva nagy hanggal megjön a sógor, férfiasán kemény, harcos kézszorítással üdvözöl, és mellénk telepszik harmadiknak a lócára. — A kertre három vevőt is tudok, hanem a ház a kutyának sem kell... Gondolatban megint a patak partján járok, lenézek az utakra, amelyek végtelenek, mint az idő, eszembe jutnak az emlékek: a sás között szárcsa- meg vadkacsa- fészkek, amelyekből idejekorán kiszedtük a tojást, és kotlóssal odahaza kiköltettük, a haldokló nyár végi tüzek, a hűvös reggelek, amikor a kémények füstje rászállt a völgyre, és nem tágított onnan, ahol született. Autó áll meg a nyitott kapu előtt, halljuk, hogy valamelyik szomszéd gyerek adja az útbaigazítást. — Az a ház eladó, ahol nyitva van a kapu... Fiatal házaspár lép ki a BMW- ből, a férfi töri a magyart, ropogtatja a szót, mint a nyúl a sárgarépát, az asszony német, szőke szépség. Székekért fut a sógorasszony, de alig ülnek le, máris rátér a tárgyra az úr. — Én, mi megvennénk! Egyszer már jártunk itt a polgármester úrral... Ő említette, hogy az erdő közelsége és a patak, a tó miatt idegenforgalmi... alsó... üdülő dorf lesz... Most, hogy nyakamba esik a szerencse, hirtelen megborzadok, sőt megijedek a saját szándékomtól, a múlt visszhangos kiáltásait hallom, még a forgószél is eszembe jut, meg a sógorasz- szony riadt tekintete, aki nagyanyámat vélte látni a porfelhőben. — Mennyi az ára? — Mit ajánl? A férfi az asszonyra, a szőke szépségre néz, halkan németül beszélnek, tanakodnak, bólint- gatnak. — Hétszázezer! Zu zam- men... — Még gondolkodom! A férfi névjegyet húz elő, és amilyen gyorsan érkeztek, eltávoznak. Két hétig a „hotelbe” várják a választ... A sógorék összenéznek. Elnevetik magukat. Jómagam pedig, mintha az emlékek üvegcserepén járnék, megmondom nekik: — A ház nem eladó... Szalay István Repülj el Égő hó Törött hídon Korlát nélkül Billenő víz Elhajló alakom Kölöncöm Az ablakban lóg Lobog a haja Fekete sapkát forgat Az idei szélvihar Egy vidék ez velem Hajad illata Átázott vagyok kövér és kemény Napjaim elszáradva imbolyognak Egy barnára égett búzatáblán Alakom eltörött És csak az ment meg Ha majd egyszer Egy távoli szép pillanatban Hajad illatát hozza a szél Lőrinczy István: Farkasok hallgatása a hegyfokon ül két farkas szürke szemük a völgyeken földön hagyott halottakon egymást ölő embereken Magyari Barna: Valóság fürdőgatyában a huszadik század peremén dioptriás szemüvegében már alig lát egy-két olvasót a vers a könyvtárakban kékes lánggal még ég egy-egy lángész de meglehet nemsoká ez is csak emlékezés telefaxon leküldik hozzám a délutánt s én a hogy elé (még vécézéskor) kiteszem a vesszőt amúgy meg lassan teljesen hidegen hagy hogy egyesek detektorral keresik rögeszméimet életrajzomból sok minden kimaradt négy éve Erdélyből jöttem hol csöndemből mindig kivágták azt a jelenetet amikor pont úgy hallgattam mint Horthy Miklós Saufert Attila: Menekülj A színész összecsapja könyvét És elmegy Távol kiáltások Széles utcákon hömpölyög a tömeg Lefelé fordított tenyerek Jelek Hajad a szemedbe lóg Hangod leszáll Vékony hártya feszül rajtad
