Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05-06 / 210. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. szeptember 5—6., szombat—vasárnap Gimnázium, vigyázz! Ringelhann György polgár- mesternek ezen az egri tanévnyitón nem csak protokollfeladata akadt. Az ünnepséget az ebédlőben rendezték, a meleg fűszere- ződött a készülő ebéd illataival, az elsős gimnazisták közül többen elájultak, s lévén a város első embere orvos, maga is felpattant székéről, és a sápadt fiúk segítségére sietett. Mindez nem lephet meg senkit, valamennyi tanévnyitó és iskolai ünnepség ilyen, sorra csuk- lanak össze a langaléta srácok, izgatott anyukák szaladgálnak a vizespohárral. De ez az évnyitó más volt, mint a többi. — Mi itt jó kiállású, egészséges, erős férfiakat nevelünk — mondta beszédében az igazgató, miközben egyre több növendék S akát kellett a mosdóban kiölni. — Innen jó katonák indulnak majd el. Egerben ugyanis megkezdte első tanévét a Lenkey János Honvédgimnázium, a szalagot szeptember harmincadikán, néhány perccel tizenegy óra előtt vágta át Raffay Ernő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. — Nem kell azon csodálkozni, hogy sokan kidőltek — magyarázza már az első tanítási napon Nagy Gábor alezredes, az intézmény igazgatója —, nekünk sem volt könnyű az elnökségben ülni. Ezek a fiuk a polgári életből jöttek, valószínűleg soha nem álltak még negyven percet egyfolytában. A főpróbán ugyan elmondtuk nekik, hogy nem kell moccanás nélkül, vigyázzban állni, mozgathatják például a lábujjukat, hogy elénkebb legyen a vérkeringésük, de nincsenek még hozzászokva. Mostantól viszont hetente három testnevelésórájuk lesz, ugyanilyen időközönként egy délután tömegsport. Emellett minden hónapban egyszer katonai hétvégét rendezünk, ahol a lövészet mellett terepfoglalkozás is lesz, úgyhogy meglesz a megfelelő állóképességük. A Lenkey épülete korábban sem állt távol a katonaságtól, s nem csak azért, mert csupán néhány méterrel fekszik arrébb a laktanya. A sportpályák melletti emeletes házakban nonvédkol- légisták éltek, akik a város különböző középiskoláiban tanultak. Most azonban már helyben van a gimnázium is, ide járnak a felvételi követelményeknek megfelelt elsősök és a mostani másodikosok. A harmadikosok és a negyedikesek ott fejezik be a tanulmányaikat, ahol elkezdték. — Azért volt erre szükség, mert az utóbbi évtizedekben rendkívüli módon lecsökkent a katonai pálya presztízse — nyilatkozta Raffay Ernő az intézmény megtekintése után. — Többek között emiatt döntött úgy a honvédelmi miniszter, hogy teljessé teszi a katonai oktatás hierarchiáját, s a leendő tisztek a gyerekkortól felnőttkorukig ilyen intézményekbe járhatnak, hiszen lesz katonai egyetem, és már van gimnázium is. A tanárok felkészültsége és az épület alkalmassága alapján a miniszter úgy ítélte meg, hogy ez utóbbira egyelőre Eger és Győr a legmegfelelőbb. Szögedi Tibor alezredes, aki jelenleg a kollégium vezetője, igazán ismeri ezt az alkalmasságot és felkészültséget, ugyanis 2000-re lesznek tisztek hosszabb ideje dolgozik itt. Ó is jó ötletnek tartja ezt az új oktatási formát. — Növendékeink eddig is nagyon szép eredményeket érték el a polgári gimnáziumokban — mondja. — Ellenben voltak olyan kollégiumok az országban, ahol a srácok nem akartak például fizikából érettségizni. Ez nálunk nem megy, hiszen elemi érdekünk, hogy egy tiszt megfeleljen a szakmai alkalmasságnak, aminél ez a tantárgy elengedhetetlen. Most a katonai gimnáziumban nincsen kibúvó, fizikából kötelező érettségizni. Ráadásul mivel a már említett nevelési eredményeink sikert hoztak, miért ne lennének ezek még jobbak, ha az oktatás is a mi kezünkben van. A nézetek között ennek ellenére akadnak kétkedések is, nem ritka az olyan vélekedés sem, hogy a katonai gimnázium nem mas, mint szögesdróttal körülvett kaszárnya, fogdával, fegyveres őrséggel, vasfegyelemmel. Mindezt nem erősíti a katonaságról kialakult kép sem, amely szerint egy tiszt nem lehet másmilyen, mint erőszakos és fafejű. — Semmiképpen nem vagyunk erőszakosak, és remélem, hogy fafejűek sem — húzza fel kicsit a szemöldökét Nagy Gábor, amikor ezt említem neki. — Személyes példamutatással kívánjuk nevelni a gyerekeket. Természetesen a rendet és a szervezettséget megköveteljük, itt napirend szerint élnek a diákok, nem akkor esznek, amikor akarnak, és nem azt csinálnak, amit szeretnének. De ők azért jöttek ide, mert tudják, mitjelent katonának lenni, s az idősebbek közül sokan úgy fogalmaznak, hogy más kollégiumokban nagyobb a szigor. A húszperces szünetben például eljön annak az ideje, hogy enni kell. Mivel a növendékek maguknak nem tudnak tízórait csomagolni, így ekkor valameny- nyien a folyosó végére ballagnak, ahol átvehetik a szendvicsüket. — Szigorúbb rendre számítottam, de azért még kicsit szokatlan — néz a szemembe Deáki Zoltán, aki most kezdte ebben az új intézményben a tanulmányait. — Nem jó érzés, hogy hiába vagyok egri, nem mehetek haza tanítás után, de majd biztosan beleszokom. Deáki Zoli azok közé tartozik, akiknek nagyjából már most, az első tanítási napon eldőlt a sorsuk. Egészséges, okos és tehetséges fiú, mint megannyi társa a gimnáziumban, s az ilyeneknek már nincs reális lehetőségük a kiugrásra. Vagy ha mégis meggondolná magat, azt a szülei pénztárcája erősen megsínylené. A gimnázium ugyanis mindenkivel kötött egy szerződést, amely tartalmazza, hogy mindenkinek a képességei szerint kell tanulnia, fegyelmezetten kell elviselnie a kötöttségeket, s az érettségi után katonai pályát kell választania, vagy legalábbis — amennyiben erre lehetőség kínálkozik — honvédelmi minisztériumi ösztöndíjjal polgári egyetemre járnia. Ha ezeket a pontokat a növendék nem teljesíti, s ebben nem a fizikai vagy a pszichikai állapota akadályozza, akkor a gimnázium szerződést bont, s az addigi tanít- tatási költség a diák családját terheli. Nekik nincs meg az a lehetőségük — hiába választottak jóval kötöttebb életpályát, mint mások —, mint más 14 éves fiúnak, hogy később esetleg korrigáljanak. — Nem is kell korrigálniuk — véli Nagy Gábor —, hiszen ők itt majd megszeretik a rendet és a fegyelmet. Kétségtelenül szigorúak a feltételeink, mások a büntetési és jutalmazási szokások is, mint a polgári gimnáziumokban. Természetesen adott esetben itt is van intő, levelezés a szülőkkel, de innen hamarabb kizárunk valakit. De más eszközeink is vannak, például a kimenő megvonása, vagy pedig nem engedélyezzük a hazautazást, csak egy hónapban egyszer, amikor mindenképpen kötelező. A legjobbakat pedig pénz- vagy tárgyjutalomban részesítjük. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy egy másodikos vagy harmadikos növendékünknek változó legyen a magatartása. Addigra meg kell tanulnia ezt az életformát. Várhatóan a legtöbben meg is fogják. Hiszen mar a diákok között is mutatkozik egyfajta hierarchia, egy hatágyas szobának van parancsnoka, s az osztálynak is, aki egyben a nevelőtiszt egyik helyettese. S hogy mindenki megszokja azt, hogy lehet vezető és beosztott is, ezek a parancsnokok nem örök időkig gyakorolják a hatalmukat, hanem időről időre újakat neveznek ki erre a pozícióra a közösségből. így aztán valamennyien jelentős tapasztalatokat szereznek. — Itt úgynevezett elitképzés folyik — magyarázza az igazgató. — A polgári tanárok és nevelőtisztek nem nyolc órában dolgoznak, hanem annyit, amennyire szükség van. A magyar oktatás ugyanis középszintű, hiszen egy osztályban egyszerre tanítanak a pedagógusok különböző képességű tanulókat. Ez nálunk is így van, csakhogy a tanárnak kötelessége, hogy az órákon kívül felzárkóztassa a gyengébbeket, és foglalkozzon a tehetségével az erősebbeknek. Aki ezt nem vállalja, az közülük is köny- nyűnek találtatik. Kemény feladat, ám ezek a gondolatok találkoznak a szaktárca elképzelésével is. — Nemcsak több, hanem „minőségileg is jobb” katonákat akarunk — tette még hozzá Raffay az évnyitó után. — Hiszen mindenhol Európában, ahol ezt anyagilag is bírjak, már zsoldos hadsereg működik, vagy jobban szeretek úgy fogalmazni: profi katonák dolgoznak a honvédelemben. Ez a jövő útja, mert egy sorkatonától nem lehet elvárni, hogy ugyanúgy foglalkozzon a berendezésekkel, óvja őket, gondozza, mint egy hivatásos. Remélem, hogy mire ezek a srácok tisztek lesznek, már lesz előrelépés ebben a dologban. Az egri Lenkey János Honvédgimnáziumban egyelőre minden óra elején becsonget- nek. A szinte egész nap egyenruhában lévő ifjak ilyenkor már most sem úgy viselkednek, mint más középiskolába járó társaik, nem őgyelegnek, nem ugranak még el a vécére, nem néznek utoljára össze egy lánnyal. Sietnek az osztályteremhez, s váiják a mindig pontosan érkező tanárt. Ők — az első évfolyamból 97- en — már minden bizonnyal profi katonák lesznek. Ha minden a tervek szerint alakul, éppen 2000-ben avatják tisztté őket. ASIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata: Szeptember 9-10-11-én a Centrum Aruház mellett nagy engedményes könyvvásárt tartunk. A Sipotéka könyvesboltokban nyelvkönyvekre előjegyzést felveszünk. A Sipotéka antikváriumban kották nagy választékban vásárolhatók és megrendelhetők. SIPOTÉKA KÖNYVESBOLTOK Eger, Hatvani kapu tér 8. tel.: 16-998 Érsek u. 2. tel.: 23-393 SIPOTÉKA ANTIKVÁRIUM Eger, Baicsy-Zs. u. 2. tel.: 22-562 Arcok a sorból Kovács Attila Már hűvösben (Fotó: Gál Gábor) Egri álom — és a szomorú valóság Hol vannak itt már a céhmesterek? (Fotó: Gál Gábor) Milyen jó lenne, ha Egerben a vár alatt, egy belső udvarban mézeskalácsillat teijengene, vagy szorgos kezek finom ékszereket vésnének, netán kosarat fonnának, szőnyeget szőnének. Jó pár évvel ezelőtt ilyent álmodtak egyesek a Céhmesterek utcájába. Ezzel szemben ma az a rideg valóság, hogy ez az egyébként esztétikus kivitelezésű környék a város egyik kihalt, lélek nélküli része. Hogy miért nem lett a szép elképzelésből szép valóság, ennek próbáltunk utánajárni. — A Céhmesterek utcája kimondottan a céhmestereknek készült vagy tíz évvel ezelőtt, amikor az ötlet felvetődött — mondja Erdész Judit iparművész, aki Eger helyett Szilvásváradon talált életéhez és munkájához megfelelő helyet. — Úgy volt, hogy fazekasok, kosárfonók, fafaragók és mások kapnak majd itt műhelynek is alkalmas boltokat. Már amikor az építkezés elkezdődött, kiderült, hogy egy fiatal kezdő iparművész meg sem tudja fizetni az üzletet. — Megválogatták azt, hogy kik kaphatnak épületet ebben az utcában? — Volt egy feltétel: mindenképpen iparosnak kellett lennie a jelentkezőnek. Egyébként a KI- OSZ és az akkori városi tanács bírálta el a pályázatokat. — Örültünk, hogy egyáltalán összejött a létszám — válaszolja érdeklődésemre Szalkay János, a KIOSZ már nyugdíjba vonult megyei titkára. — Még Démével ötlöttük ki a Céhmesterek utcáját, és nagy hercehurcával el is indult a megvalósítása. Később a lelkesedés ilyen-olyan okok miatt alábbhagyott, például a kivitelező miskolci építőipari cég „alig” másfél évet késett az átadással. A KIOSZ egyébként ezt addig patronálta, amíg fel nem épült — onnantól a fenntartó szövetkezet gondoskodott róla. — Anyagilag kaptak támogatást a leendő tulajdonosok? — Aki bírta pénzzel, az maradt, aki nem, az kivált. Talán százezer forinttal támogatta őket a tanács, bár ez később nem számított már jelentős összegnek. — Amikor én — nem tudom, hány évvel ezelőtt — kiváltam, már háromszorosába került az épület, mint a jelentkezéskor — fűzi hozzá Erdész J udit. — És akkor még nem kezdték el az építkezést... Azért a pénzért, amibe egy aránylag kis helyiség — mosdóval, vécével — került, egy háromszobás lakást lehetett venni. Kinek érte ez meg? — Nem sajnálod, hogy ma nincsenek itt kiállítva a munkáid? — Előttem azóta kinyílt a világ. Külföldi megrendelésekre dolgozom, sokat utazom, de jól érzem magam itt, vidéken is. Ha még akkor felépítik, amikorra ígérték, biztosan nem lépek ki. Gyönyörű színfolt lett volna, amilyenre egyébként is áldoznia kellene egy városnak. A kultúra, a kézművesség nem lehet periférikus téma. Amikor a japánok gazdasági válságban voltak, duplájára emelték az ének- és a rajzórák számát. Ez nekik később kamatozott. Jó lett volna itt, a műhelyekben tavasztól őszig játszóházat csinálni, ahol a gyerekek megtanulták volna a régi szakmákat. Ügy látszik, ez nem volt fontos. * * * A városlakó, ha nincs más dolga, esetleg elkeveredik az egri Céhmesterek utcájába. Utazási iroda, régiségkereskedés, képeslapbolt, parádi kristály, képkeretező, lakberendezési üzlet, sportbolt, divatáru. Mára a koronára felkerült az ékszer: kaszinó és bugyibolt. íme, ez ma a céhmesterség, az esztétikum. Persze, nagy jóindulattal esetleg el lehet fogadni, hogy helye van itt egy női szabónak vagy egy képkeretezőnek, talán ők ketten az utolsó fecskék, akiknek még közük van valamiféle kézművesmesterséghez. A többi: biznisz. Izzadt homlokú srácok nyomkodják az automatákat, s izzadt homlokú férfiak jönnek ki a csábos alsóneműket kínáló házikóból. Bizony, bizony. A pénz nem beszél, hanem egyenesen ordít manapság, akinek van, bármit megvehet, bármit megtehet. Amikor a „korlátokról” kérdezem Deli Györgyöt, a város főépítészét, csak széttárja a kezét: — A tulajdonukkal azt csinálnak, amit akarnak. A hivatalnak semmiféle eszköze nincs arra, hogy megakadályozza. Sorra nyílnak a kocsmák is. Az egyetlen gát, hogy iskolák vagy egészségügyi intézmények kétszáz méteres körzetében tilos „melegkonyha” nélkül italárusító helyet létrehozni. Na és? Betesz egy rezsót, főz két pár virslit, és máris tehetetlenek vagyunk... Barokk éve, virágos város, táncdalfesztivál. Mind-mind olyan rendezvény, amely valóban öregbíti Eger jó hírnevét. Mások előtt. Az egriek mindenesetre nem néhány napra jönnek ide, és nem utaznak el „haza — máshova”. Itt élnek. Kifőzdével a Dobó téren, bazársorral a Céhmesterek utcájában. Bosszantó szépséghibákkal. Doros Judit
