Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-26-27 / 228. szám
HÍRLAP, 1992. szeptember 26—27., szombat—vasárnap 7. A kitartás iskolája A japán Fukusima kormányzóság erdejében működik egy, a maga nemében páratlan iskola. A gyerekek, akik elszoktak a természetes életkörülményektől, itt megtanulhatják, miként boldogulhatnak mostoha körülmények között, hogyan kell tüzet rakni, ételeket készíteni az erdőben, védekezni a természet viszontagságai ellen. A különleges iskola névadója, egyben oktatója az az Onada Hiroo, akinél rátermettebb tanító e szakmában aligha akad a föld kerekén — ő volt ugyanis a japán császári hadseregnek az a hadnagya, aki a háború befejezése után még három évtizedig tartott ki a Fülöp-szi- geteki dzsungelekben, hűen katonai esküjéhez. Onada története 1944-ben kezdődött, amikor parancsot kapott a Japán számára stratégai fontosságú Lubang sziget megvédésére. Egy évre rá fejeződött be a háború a Fülöp-szigeteken is, ahol a japán katonák nagy része elesett az amerikaiakkal vívott harcokban. A megmaradt japánok kis csoportokba szóródtak szét, Onada három társával vette be magát a dzsungelbe, és kezdte meg évtizedes „magánháborúját”. Feltűnt ugyan neki is, hogy időközben az amerikaiak távoztak a szigetről, de úgy hitte, „csak erről a kis területről mondtak le, hiszen Japán nem adta föl a harcot” — emlékszik vissza az eseményekre az erdei iskola tanára. Találtak ugyan japán katonai szórólapokat is, amelyek a háborü végét deklarálták, de ezekben nem bízott meg a katona: gyanút keltett benne az, hogy helyesírási hibákat talált a röplapok szövegében. Ekkor tett szert három társával azokra a képességekre, amelyekre ma meg akarja tanítani a japán iijúságot. Hogyan lehet például erdei bivalyokból, disznóból több napra tartósított húst sütni picinyke tűzön, „hiszen annak idején vigyázni kellett, nehogy a Fülöp- szigeteki ellenség a nyomukra bukkanjon”. Mindez már a hatvanas években történt, amikor Onada magára maradt, mert egyik társa a helyi katonasággal, másik a parasztokkal vívott csetepatéban életét vesztette. A császári hadsereg hadnagyának „leszerelésére” nem kevesebb, mint 130 kutatóexpedíció indult, a japán kormány, családtagjai, iskola- és katonatársai szerették volna tudatni vele, hogy vége a háborúnak. Onada azonban csak messziről látta az expedíciókat, és nem is bízott meg az emberekben. „Miért nem mentették föl a katonai szolgálat alól, ha a háború befejeződött?” — hozza fel harmincéves erdei kitartása indokául. Gyanúját csak erősítették azok az amerikai katonai repülőgépek, amelyek a szigetek fölött röpültek át — ezek a hetvenes években a mani- lai repülőtérről szálltak föl, hogy Vietnamot bombázzák az amerikai-vietnami háború idején. Az Onada-sztori kapcsán még egy másik kitartó japánról kell említést tenni, a világjáró Szuzu- ki Norioról, aki a világ „három csodájának” akart nyomára bukkanni: a himalájabeli hegyi emberre, a kínai pandákra és harmadikként a japán császári hadsereg katonájára. Szuzuki vállalkozása végül sikerrel is járt: Onada négynapos vizsgálódás után ment oda hozzá, majd miután később volt parancsnokai is a helyszínre utaztak, és biztosították arról, hogy katonai szolgálata véget ért, hazatért Japánba. Nem sokkal ezután nyitotta meg Japánban az erdei iskolát, amelynek célja, hogy „a gyerekek akaratereje fejlődjék, és a fiatalok rájöjjenek arra, hogy mindent képesek maguk megoldani. Nagyfokú önbizalomra tehetnek szert a fiatalok azzal, hogy tanulnak saját hibáikból az erdei iskolában” — mondja. Sok japán család elküldi gyerekét a japán obsitos nevelőintézetébe, hogy elsajátítson valamit Onada szellemiségéből, ám a tanintézet aligha küszködik a túljelentkezés gondjaival. A mai japán családok, főképp a fiatalabbak körében már távolról sem számít vonzó jellemvonásnak a vakfegyelem, az ostoba szolgálati hűség, a páratlan bizalmatlanság, mindaz, amit Onada három évtizedes értelmetlen kitartása jelképez. Alkohollal való zaklatás Japánban egyesület alakult egy új szokás ellen, amely már- már intézményessé vált: az alkohollal történő zaklatás ellen. Az elnevezést a szexuális zaklatástól kölcsönözték, s hasonló a tartalom is. A jelenség, amely ellen az egyesület felvette a küzdelmet: ivásra kényszerítenek olyan személyeket, akik nem bírják az alkoholt. Ez a szokás — írja az AFP francia hírügynökség — főleg hivatali kollégák és fiatal egyetemi hallgatók körében terjedt el. Ezekben a körökben szégyennek tartják, ha valaki ellenáll az ivásra való biztatásnak. Csupán Tokióban a múlt évben tízezer alkoholmérgezésben szenvedő embert vittek kórházba a mentők. Hat személy meghalt, kilencvenet több mint egy hétig kezeltek a gyógyintézetben. Az alkohollal történő zaklatás ellen harcoló egyesület széles körű kutatást végzett. A megkérdezettek 70 százaléka elmondta: kényszerítették az ivásra, mert „ha nem követték volna a kollégákat, megvetés övezte volna őket”. Néhány éve az egyetemeken és a főiskolákon hagyománnyá vált, hogy az újonnan felvett hallgatónak 1,8 liter szakét és ugyanannyi vizet kell meginnia, ez utóbbit azért, hogy kihányja az alkoholos italt. Nehéz ellenállni a kényszernek — mondta egy egyetemista. A probléma különösen azért súlyos, mert orvosi vizsgálatok szerint a japán népességnek csaknem a fele al- lergikus az alkoholra, s ezáltal valóban fennáll náluk az alkohollal történő zaklatás esete. Az alkoholfogyasztás állandóan emelkedik Japánban. A múlt évben minden felnőtt 103 litert fogyasztott, szemben az 1989-es év 97 literével. Az élen a sörfogyasztás áll, 73 százalékkal. Növekvőben van a vörösbor népszerűsége is. Az igazi alkoholisták száma ugyan alacsony Japánban: 2,5 millió a 123 milliós országban, de az alkoholizmus ellen küzdő országos szövetség közvélemény-kutatása szerint hétezer diák közül a fiúk 14 és a lányok 13 százaléka vallotta be, hogy rendszeresen fogyaszt alkoholos italokat. — A japán társadalom — sajnos — túlságosan elnéző az ivás kérdésében — mondta a francia hírügynökség munkatársának Minoru Enomoto, aki egy alkoholmérgezést gyógyító klinika igazgatója Tokióban. UFO-lesen Lesz-e világvége? A címbeli kérdés lehangoló. A válasz — túlzás nélkül állítható — minden bizonnyal az: lesz. A következő, emberi logikát követő kérdés: mikor jön el a világvége? Nos, ez attól függ, milyen világvégére gondolunk. Mondjuk Földünk halálára, ahogyan a vörös óriássá puffadt Napunk elnyeli, avagy arra, amikor teljesen megszűnik létezni a Világegyetem a mai, ismert formájában. Gondolhatunk a Földet sújtó óriási kozmikus katasztrófára is, amit egy nagyobb égitesttel való összeütközés okozhat. Még sorolhatnánk a szomorú végek változatait. S vitathatnánk, hogy melyik a legvalószínűbb... Modern tudományos világképünk szerint a Világegyetem az ősrobbanás óta egyre tágul. Ez azt jelenti, hogy a csillagrendszerek óriási sebességgel távolodnak egymástól. A mai tudomány viszont még nem tud válaszolni arra a kérdésre, vajon meddig is tart ez a tágulás — ami az ősrobbanás energiájából fakad —, csupán a lehetőségeket vázolja fel. Az egyik alternatíva az, amikor a galaxisok örökké tartó, vad rohanással egyre messzebb és mesz- szebb kerülnek egymástól. Ez esetben egy örökké létező Világ- egyetemről kell beszélnünk, amelynek nem lesz soha vége. A másik lehetőség szerint lehet, hogy sok-sok milliárd év múlva a galaxisok távolodásának üteme — az ősrobbanás energiáinak fogytával — egyre lassul, majd megáll. Ezután a folyamat megfordul, és a galaxisok egyre jobban közelednek majd egymáshoz, végül összeütköznek, hogy egy gigantikus robbanás ismét szétvesse az összes anyagot. Tehát megszűnik valamikor Világegyetemünk a mai formájában létezni? Sajnos, tudósaink egyelőre nem tudnak a kérdésre válaszolni, mivel nem ismerik a Világ- egyetem átlagos sűrűségét, így nem tudni, hogy a galaxisok között ható kölcsönös gravitáció elég-e a tágulás lefékezéséhez. Ha a sűrűség kicsi, akkor a galaxisok között ható kölcsönös gravitációs erő is kicsi lesz, tehat ez alig lesz elég a tágulás lefékezéséhez. Ha a sűrűség nagy, akkor a tömegvonzás is jelentősebb lesz. Egy kritikus értéknél nagyobb sűrűség esetén pedig már a vonzás elég lesz ahhoz, hogy megállítsa a tágulást, és a folyamatot a visszájára fordítsa. Egy zsugorodó Világegyetemben gigantikus katasztrófák játszódnak le, galaxisok, később égitestek ütköznek össze. Az idő teltével egyre növekszik az anyag sűrűsége, és nő a hőmérséklet. Az összeütköző csillagrendszerek anyaga molekulákra, atomokra, később atommagokra esik szét. Végezetül minden anyag egyetlen gigászi tűzgömbbé egyesül, hogy egy óriási robbanással újból kezdődjön elölről minden. Ez a szomorú végzet azonban csak sok-sok milliárd év múlva következhet be. így nekünk, embereknek aggodalomra nincs okunk, mert ez az idő számunkra egy örökkévalóság. Ennél sokkal fenyegetőbbek a Naprendszer térségeire kiterjedő „világvégék”. Sokat hallottunk a Földünk pályáját sokszor keresztező kisbolygókról és üstökösökről. Egyes alkalmakkor nagyon közel kerülhetnek ezek az égitestek bolygónkhoz. A földtörténeti korokban még arra is volt példa, hogy egy-egy nagyobb „égi vendég” óriási krátert ütött Földünk felszínébe. Ilyen jellegű katasztrófák azonban nagyon ritkán történhetnék meg, és nem okoznak világvégét. Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy egy idegen égitest kitérítheti-e bolygónkat a Nap körüli pályájáról. Az üstökösök, kisbolygók zavaró gravitációs hatása hihetetlenül csekély. Még a nagyobb égitestek, a Vénusz és a Mars közelsége esetén is parányi ez a hatás, de már kimutatható. Világvégétől még ez esetben sem kell tartanunk, hiszen néhány millió kilométeres pályaváltozás miatt Földünk nem kerülhet túlzottan közel a Naphoz, vagy esetleg olyan távol, hogy hőmérsékletét kimutathatóan befolyásolná. Valóban veszélyesnek bizonyulna, ha egy idegen csillag tévedne be Naprendszerünkbe. E nagy tömegű égitest valószínűleg megzavarná a bolygók mozgását. Ennek valószínűsége — a csillagok nagy távolsága miatt — igen kicsi. Mi lesz akkor a Földdel? — kérdezte Madách Az ember tragédiájában. Ő még azt hitte, nogy a Nap úgy „négyezred év után” fokozatosan kihűl. A szomorú végzetet csak néhány ember nyomorúságos körülmények között éli meg. Nem véletlenül jutott erre az elgondolásra. A múlt században az asztronómia gyermekcipőben járt. Ekkor még nem tudták megmagyarázni a napenergia termelését irányító fizikai folyamatokat. Néhány elképzelés ugyan született, amely szerint a Nap közepében közönséges tűz ég. Mindezt a Napba zuhanó és ott elégő égitestek okozzák. Századunk harmincas éveiben jöttek rá, hogy a csillagok energiatermeléset sokkal bonyolultabb folyamat irányítja. Neve: magfúzió, amelynek során könnyű hidrogénatommagok „alakulnak át” nahezebb héliummagokká. A csillagunk belsejében lévő hidrogén még legalább ötmilliárd évig elég a nukleáris tűz fenntartásához. Tehát Napunk kihűlésétől egyelőre nem kell tartanunk. A hidrogéntartalékok kimerülésével sem szűnik meg a Nap működni, mert ezután egy sokkal intenzívebb energiatermelő folyamat indul be néhány millió evre. Belseje felforrósodik, ennek következA pulzáló világegyetem szemléletes képe, amelyben sorban követik egymást az ősrobbanások, a tágulás, valamint az összehúzódás m Egy távolodó galaxiscsoport ményeképpen hatalmasra felfúvódik. Korábbi méretéhez képest sokszázszorosára nő. Átmérője olyan drasztikusan megnövekszik, hogy nagy valószínűséggel elnyeli a Merkúrt és a Vénuszt. Napunk 6000 Celsius-fo- kos felszíne csupán néhány millió kilométerre lesz Földünktől. Bolygónk felperzselődik, az óceánok elpárolognak. A tömegvonzás már nem tudja megtartani többé a forró légkört, ezért a gázok a világűrbe szöknek. Kopár, kietlen, élettelen sivatag lesz minden. A Mars azonban sértetlen marad, s feltételezhető még az is, hogy az óriásbolygók térségét nem fenyegeti veszély. Szomorú a felvázolt jövőkép. Ez vár a Világegyetem legszebb bolygóira úgy hatmilliárd év múlva...? Farkas Henrik így ír a Föld haláláról: „Végtelen idő lepereg a kozmosz „homokóráján , s egyszer csak utódaink kötnek ki a Föld felszínén, s nehézkes szkafanderükben rálépnek a mi bolygónkra. Amelyik egykoron a Világegyetem legszebb égitestje volt, melyben csodálatos élővilág virágzott százmillió éveken át, s melyen kifejlődött a bölcs ember, a Homo sapiens.” De vajon törvényszerű, hogy bolygónk így végezze? Lem — a „Summa technologae”-ben azt úja: „Az értelmes lény idővel csillagmérnökké” válik. Szerinte ez a lény már nemcsak magyarázni és regisztrálni tudja a csillagában lezajló fizikai folyamatokat, hanem irányítani is! Az ötlet olyan merész, hogy mai eszünkkel, tudományos es technikai felkészültségünkkel teljesen valószínűtlennek tűnnek ezek a távlatok. De ki tudja, mi újat hoz majd a jövő a tudományok fejlődésében... Ezek után úgy tűnik, hogy a hátralévő néhány milliárd évben biztonságban érezhetjük magunkat. Sajnos, nem egészen. Napunk vörös óriássá válásán kívül bizony még más, a világűrből jövő veszedelmekkel is szembe kell nézni. A Napnál jóval nagyobb tömegű csillagok a „vörös óriás”-állapot után egy hatalmas robbanással fejezik be életüket. Ha Naprendszerünk közelében — úgy 10 fényévnyi távolságon belül — történne egy ilyen szupernóva-robbanás, annak súlyos következményei lennének a földi életre. A csillag robbanásakor erős röntgen- és gammasugárzás keletkezik, ami károsítana bolygónk élővilágát. De — szerencsénkre — Naprendszerünk környezetében nem találunk olyan nagy tömegű csillagot, amiből idővel szupernóva válna. Tg útrendszerünkben is meglehetősen ritkák az ilyen csillagrobbanások. Legutóbb néhány évvel ezelőtt a Nagy Magellán-felhőben történt csillagkatasztrófa. Ennek távolsága azonban 160 ezer fényév, így a robbanáskor keletkező veszélyes sugárzások nem jelentettek veszélyt számunkra. A világűrből leselkedő kozmikus veszélyek sorát még folytathatnánk, de nem tesszük. Egyrészt azért, mert ezek bekövetkeztének esélye nagyon kicsi, másrészt peúig — emberöltőnket figyelembe véve — egyes „világvégék” hihetetlenül sok idő múlva fognak bekövetkezni. Ez pedig mar egy örökkévalóságot jelent az ember számára. Most már csak annyit remélhetünk, hogy az emberiség a bekövetkező csillagászati világvégéig háború, járvány és veszéfyes KÖrnyezetszeny- nyezés nélkül, békében éli le életet a Földön. A világvége — képekben V Tana Judit
